Lipcsei Márta költő, tanár (Nagyvárad, 1943). A kolozsvári BBTE fizika–kémia szakán végzett, 1965-től fizika szakos tanárként dolgozott. Verseskötetei: Csillagközi utazás (1997), Vertikális álomterek (1999), Virtuális világ (2000).

Lipcsei Márta

Pillanat

Támadtatok már önmagatok ellen?

iderendelt ellenszere nincs a szónak,

elmehetnék talán világmegváltónak

üreshalmazként, kimeredt szemekkel.

Megfogantatott a szó, Isten mégis

hátat fordít, csak véletlenül élek,

a világ eltiprása súlyos vétek

megmaradásáért szólni, félek is.

Lehet, hogy csak véletlenül élek,

„ne züllesszétek agyon ezt a Földet”

idióta életünk lett, nézek

s a függőségi viszony, mint iszony

megmarad, a múlt jövőbe torkollik

mint lángcsóva lecsap a pillanat.

Talán

Kitalálom talán a holnapot

mindegy hogy ki mit lopott

indul a szonett erőltetett

mint a reggel erőt termett

instant boldogság talán megérné

lényegbe vág a pillanat, vérré

lazul a szorongás, s a barátság

talán megmarad. Hogy ki mit árt

egy kórlapon, bonyolítja a lényeget

múltnak, jövőnek, mi a dolga?

rázzák a ketrecet eleget

kimoccan a vég s a reményt

tágítja, hátha több belefér

s megcsiklandozza az erényt.

Ha megszökhetnék

Ha megszökhetnék a valóságtól

élők szárnyaival repülni nem vétek

visszatérnék keresném hol a lényeg

halottak hajnalain párolognék távol

öregek pontatlansága olvadva száll

pisis múlttal úgyis unokáké a jövő

selejtes uborkafán a lét másik oldala nő

lesz majd ki titkok halandzsájára vár

De nem mehetsz, itt tartanak a tárgyak

tátog a dal, füledig elér, várnak

ólomba vájt szavak, s míg minden halad

fogainkon nikkel s kék holnap dagad

nappalok reszeléke, lesz-e elég oxigén

sírjainkon meggyullad majd a hidrogén s a kén

Cementként csontba

Olyan ez a november, mintha a nyár fehér fái

elfelejtették volna a fájdalmat, könnyeket.

Kékül az ég, szaglászik még a nappal, méh őrzi

a földi mézet, halál ezüstös óceánba vet

míg madarak kiáltásaikat keresik.

Csönd tévéjén, nyakát töri a nap, zárt falak

sírásában szerelemszakadék növekszik.

Esőben ringanak a házak, szenvedély színek

köddé válnak, szégyen páncélban levelek hullnak

a földi álmot kényszer űzi el, zajok, ízek

csalóka adatai sűrűsödnek. Valami

sárgaság befészkeli magát őszi szövetek

szálai közé, cementként a csontba annyi

aprócska törékeny élet lapul, hogy már vétek.