Albert Attila közíró Margittán született 1959-ben, az egészségügyben dolgozott, a rendszerváltás után a Bihari Naplónak volt előbb külső, majd belső munkatársa, jelenleg a Reggeli Újság tudósítója, szülővárosában él. Prózát és tanulmányokat folyóiratokban közölt, önálló kötete: Árnyék kereszttűzben (1991).

Albert Attila

Hamu

Naptár szerint még tél volt, de a közelgő tavasz szikrázó napsütése viharos gyorsasággal olvasztotta meg a nyomasztóan vastag hótakarót. Jégcsapok potyogtak a házak tetejéről, ezért a több száz éves templomból, illetve a nemrégiben avatott imaházból kiözönlők az árokszéli füves sávokon lépkedtek óvatosan, hazafelé tartva. A férfiak jó része az útba eső kocsmába tért be, mások viszont a pincesort választották, hogy a vasárnapi ebédhez hozzanak egy kulacs bort. Az asszonyok, lányok sem siettek azonnal haza, főleg az eladósorban lévő fiatalok, illetve nőrokonaik.

Eszter, a gazdag falu legszebb lánya is a trécselő, vihorászó társaságban volt, rá nagymamája vigyázott. Öltözete elég szerénynek bizonyult kevésbé mutatós, ám sokkal gazdagabb társaiénál, a népviselet és a városi ruházat egyfajta ízléses ötvözete volt. Vastag gyapjúkendője hátracsúszott, látni engedve fényes fekete haját. Miközben úgy tett, mintha figyelne társai fecsegésére, időnként félve félre-félrepillantott a kocsma irányába, nem mintha oda vágyott volna, de volt ott valaki, aki vonzotta tekintetét. Az a bizonyos személy pedig nem volt más, mint a falu legkülönösebb teremtménye. Kétméteres termetével, karizmatikus egyéniségével minden lány és asszony titkolt vágya volt. Szülei korán meghaltak. Különösnek tűnt ez a szigorú tekintetű fiatalember, hisz viszonylag ifjú kora ellenére a környék legelismertebb órásmestereként és gyűjtőjeként ismerték, ráadásul sohasem kocsmázott, bár egyedül kiverhette volna az ivó egész vendégseregét. Miért nem járt a férfiak eme kedvelt helyére? Hite tiltotta az alkoholfogyasztást. Ráadásul benne az imaház prédikátorát tisztelhetjük, illetve a település lakossága egyharmadának szellemi vezetőjét. Ugyan miért ácsorgott ott kicsit elveszve az ivó előtti tágas térségen, ürügyre várva, hogy pár szó erejéig bárkivel szót válthasson, kezet fogjon? Egyszerű: István azt a hölgykoszorút, pontosabban annak egyetlen tagját, Esztert nézte, aki időnként egy-egy pillantással viszonozta a feléje irányuló figyelmet.

Mindez az egész falu szeme láttára történt. Egyesek megértették, mások elítélték őket, hisz miként merészelhetett gyöngéd érzelmet táplálni egymás iránt két egymással harcban álló vallás képviselője? Tudták ezt a parolázó férfiak és a nők is, akik Eszter miatt szaporították a szót. Különösen Lukréciát érdekelte a dolog. Nem volt szép, sem gazdag. Elszegényedett kisnemesi származású volt, büszke alig ismert őseire, újonnan fogant vallására, de főleg önmagára, gőgje miatt ki nem állhatták a faluban, ezért szinte mindenkit gyűlölt, különösen Esztert, aki pont az ő ellentéte volt: szép, kedves, még azokra sem haragudott, akik bántották, megbocsátott a csontos, szikár, állandóan összevont szemöldökű Lukréciának és megértette, hogy féltékeny. Ez utóbbi sokszor próbálta megsérteni, megalázni, de ő általában ezt egy kedves mosollyal visszaverte, önkéntelenül az örök vesztes szerepére kárhoztatva vetélytársát.

Két hónap telt el így, aztán május beköszöntével István nem bírta tovább, egy szép éjszaka lombos májusfa díszelgett Eszterék portája előtt, mindenki, de főleg az érintett tudomására hozva a prédikátor-órás érzelmeit. A lány napokig nem volt magánál. A májusfa állítását az is tetézte, hogy a falu illusztris férfiúja a megyeszékhelyre utazott, és napokig távol volt. Az emberek pusmogtak, immár nem csak otthon, a négy fal között, de a kocsmában, a templom előtt, az utcasarkokon, a pincesoron is. Ugyan mit keres az órásmester a városban? Aztán egy szombat késő délután Eszterék háza előtt megjelent István. Elegáns angolos szabású öltönyben feszített, fején könynyű nyúlbőr kalap, mellényét legbecsesebb aranyórájának lánca díszítette, lábán nem csizma, hanem félcipő volt. Falubelijei akkor sem lepődtek volna meg jobban, ha egy földönkívülivel találkoztak volna, igaz, akkoriban ez még nem volt divat. A feszültség a tetőfokára hágott.

István benyitott az utcaajtón, mely nyikorgott, rozzant volt már, hisz Teri mama, immár özvegyen, egyedül nevelte unokáját, aki még kiskorában elveszítette szüleit. Burkus, a lompos kutya úgy meglepődött, hogy két vakkantásnál többre nem volt képes. A férfi belépett a tornácra, és illedelmesen kopogott a konyhaajtón. Az idős asszony épp háttal ült. Mikor megfordult, földbe gyökerezett a lába, egy óriás állt a tornácon, aki ugyancsak emlékeztetett a prédikátorra. Nem tévedett. Különös érzések töltötték el. Nagyjából sejtette, mi következik. Megijedt, hiszen tudta: vallási ellentét dúl a közösségben, de örült is, hisz fáradt asszonyi szíve érezte, hogy a két fiatalt a kétféleképp imádott Isten is egymásnak szánta.

– Kezét csókolom, Teréz néni, bemehetnék egy rövid időre?

– Kerüljön beljebb, István, hát nem is álldogálhat ott a pitvarban.

Belépve a tágas helyiségbe pont akkor ütötte be a fejét, miután levette kalapját.

– Jaj, fiam, maga aztán jól beverte a fejét! Na, üljön le gyorsan, megsérült? Várjon csak, van itthon egy kis sósborszesz…

– Ugyan, tessék hagyni, már megszoktam, alig van nap, hogy ne járjak hasonlóan.

– Hát hiába, egy ilyen nagy embernek vigyáznia kell. Egy kis szilvórium most jót tenne, de úgy tudom, maga nem iszik.

– Ugyan már, Teréz néni, én sem vagyok szent, tényleg rám férne egy kis szíverősítő…

– Na, akkor ezt kóstolja meg, ettől biztosan meggyógyul – mondta az asszony, és kivett a konyhaszekrényből egy négyszögletes üveget meg egy kis virágmintás poharat. Teletöltötte. A vendég óvatosan emelte szájához, nem volt szeszes italhoz szokva, megízlelte a pálinkát, aztán amúgy férfiasan felhajtotta. Meg is lett az eredménye, lélegzete elakadt, tekintete elhomályosult.

– A mindenit, ez aztán pálinka. Maga főzte?

– Hát ki más? De volt segítségem is, az unokám. – Majd így folytatta: – Aztán mondja már, hogy minek köszönhetem a látogatást?

– Csak úgy bejöttem magukhoz – bizonytalankodott a vendég, majd halkan megkérdezte: – Egyedül tetszik lenni?

– Eszti is itt van valahol, azt hiszem, kint az állatokkal foglalkozik.

Alighogy kiejtette e szavakat, a mit sem sejtő lány beviharzott a konyhába. Természetesen otthoni ruhában volt, leengedett hajfonatokkal, felgyűrt ruhaujjal.

Káprázó szemekkel, döbbenten torpant meg: a konyhai félhomályban öreganyján kívül egy ülő férfit pillantott meg, s az jövetelére felpattant. A lány úgy érezte, megáll a szíve, összeszorul a gyomra, kimegy a lábából az erő. Furcsa illatot érzett, amilyet még sohasem, márkás dohány és arcszesz különös keverékét, s miközben bénán állt, István összeszedte magát.

– Szervusz, Esztike. Hogy vagy? – kezdte nem túl eredetien a városias köszönésmódot választva. Letegezte az ijedt lányt, hisz jóval idősebb volt nála.

– Köszönöm, jó napot – válaszolt remegő hangon a kérdezett, majd segítségkérőn nagymamájára tekintett, és immár hozzá intézte szavait, miközben a férfi tekintetét kerülte: – A kisborjút néztem meg, hogy nincs-e valami baja – ezzel a semleges szöveggel próbálva menekülni szorult helyzetéből.

Teri mama segített:

– Tudja, Eszti nagyon szereti a szegény jószágot. Nehezen jött a világra, bizonytalan volt, hogy megmarad-e, így aztán állandóan vele foglalkozik. De hát üljön vissza, te pedig kislányom, menj és öltözz át, nem illik így fogadni a vendéget!

Eszter felvillanyozva rohant be a szobába. Nekiesett a szekrénynek, és őrült iramban kezdett keresgélni a ruhák között. Eközben Teréz néni és István a lehető legközömbösebb dolgokról beszélt, a termésről, a vendég megnézte a falon lógó, bizony, elég öreg és olcsó faliórát, megígérte, hogy rendbe hozza, majd mély levegőt véve rákérdezett:

– Teréz néni, nagy szemtelenség lenne, ha megkérném, elengedné-e Esztikét a bálba? Ne féljen, vigyázok rá!

Az asszony meglepődött, ilyen egyenes beszédre nem számított, egy darabig hallgatott, majd így válaszolt:

– Hát, ha megígéri, hogy nem lesz baj, én nem bánom, addig szórakozik az ember, míg fiatal. De csak akkor lehet szó róla, ha az unokám is úgy akarja.

Eszter eközben a kétségbeesés határára sodródott. Sehogy sem tudott dönteni, mit vegyen fel, szegényes volt a ruhatár. Végül mégis elkészült. Utoljára megnézte magát a tükörben, majd nagy levegőt véve visszament a konyhába. Ott állt nagyanyja és a nagy ő tekintetének kereszttüzében, hófehér arca immár lángolt, fekete szeme ijedten, de egyben sejtelmesen csillogott. István a szép látvány hatására felállt és megkérdezte:

– Esztike, eljönnél velem a bálba? Nagymamádtól elkéredztettelek…

A lánynak tágra nyílt a szeme, száját résnyire nyitotta, ránézett a nagyira, majd vissza a férfira, és alig hallhatóan válaszolt:

– Igen.

Az úton, mely sokkal hosszabb volt, mint máskor, elöl ment a lány, utána a fiú. A keskeny járdán Eszter attól félt, hogy rosszul lép, elesik, kificamodik a bokája, megszégyenül és megnyílik alatta a föld. Tudta, hogy István hátulról minden lépését, porcikáját figyeli. A férfi az alacsonyabban lévő faágak miatt majdnem kétrét görnyedve haladt, s arra gondolt, hogy nehogy valami baklövést kövessen el az előttük álló estén. Félelme nem volt alaptalan, hisz szinte mindenki arra várt, hogy hibázzon. Büszke volt magára és arra a státusra, amelyet a viszonylag kis közösségben elfoglalt. A bálterem előtt, a petróleumsárga villanykörte fényében gyülekezők között meglehetősen nagy feltűnést keltettek. Eszter majd elsüllyedt szégyenében, lelkileg is ártatlan volt. Kísérőjét ez felbátorította, és úgy vezette be a megszeppent lányt a terembe, hogy rosszakaróik is szolgamód követték őket. Ők nyitották meg a mulatságot. Táncuk félénken, óvatosan, elegánsan kezdődött, később sodróvá, ellenállhatatlanná vált. A lány hófehér arca immár nem a szeméremtől, hanem a boldogságtól volt piros.

Egymás kezét szorosan fogva szédelegtek haza, pedig jéghideg kútvízen kívül semmit sem ittak. Eszterék kapujában megvolt az első sete-suta csók is. A lány életében első, a fiúéban viszont az eddigi legédesebb. Teréz néni az ablakból némi aggodalommal, könnybe lábadt szemmel nézte őket.

Eszter maga sem tudta, hogyan is lépett be a konyhába. A villany égett, az asztalon kedvenc étele, madártej várta. Lezökkent a székre, élvezte az édes ízt, a fahéjas illatot, miközben gondolatai máshol jártak.

– Nem ízlik, kislányom? – kérdezte Teri mama. A lány nem válaszolt semmit, elpirult, és mélyen a tányér fölé hajolt. – Jó volt? – kérdezett ismét a nagyi. Unokája alig hallhatóan válaszolt:

– Jó.

– Minden rendben volt?

– Igen…

Több szó nem esett azon a hajnalon, sőt az azt követő napokon sem. Nagymama és unokája hallgatólagos megegyezés alapján nem beszéltek a témáról, bár pontosan tudták, melyikük mit gondol.

István az emlékezetes éjszakát követő hajnalon úgy ment végig a hosszú főutcán, mint a település nem hivatalos királya. A következő napokon barátsággal fogadta félrészeg falubelijei pikáns jókívánságait, és ha valamelyik túl erősre sikeredett, egy-egy hatalmas, tüdőszaggató hátba veréssel jutalmazta a bátrakat. Nincs mese, bebizonyosodott: itt és most, sőt a jövőben is ő az első!

Eszter és István euforikus románca, nász előtti egymásra találása még hetekig folytatódott. A büszke, gazdag település, a közel ezeréves falu immár szinte egyöntetűen az álompárt ünnepelte, talán egyvalakit kivéve: Lukréciát! Nem kellett sokáig várniuk. Mint azt a nagyokosok megjósolták, ősszel, szüret idején összeházasodik a két fiatal. Ehhez azonban először is a lánynak el kellett hagynia felmenői hitét, és fel kellett vennie vőlegényéét. Eszter nem fogta fel ennek súlyát, ő egyszerűen csak szerelmes volt. Ettől függetlenül továbbra is fennhangon köszöntötte volt lelkipásztorát, aki viszont úgy átnézett rajta, mintha nem is létezne. Nagyanyjával is csak néhány szót váltottak a dologról, érezte, hogy az idős, hagyománytisztelő asszonyt nagyon kellemetlenül érinti közös hitük elhagyása, aki ennek ellenére nem éreztette ezt unokájával. Nem voltak ilyen kegyesek egykori barátnői, illetve korábbi vallásának idősebb tagjai. Azt kevésbé érezte, hogy az imaházba járók, az új vallás képviselői sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel, bár prédikátorukra való tekintettel igyekeztek ezt jól palástolni. Egyedül egyvalaki nézett rá leplezetlen gyűlölettel, természetesen a vesztes Lukrécia. De hát ő István védelme alatt állt, istentiszteletek alkalmával is csak őt látta, mit érdekelte volna a falu szája?

Az esküvőt mind az imaházban, mind a templomban megtartották. Ez utóbbi komoly visszatetszést keltett, de azért igyekezett mindenki a jobbik arcát mutatni. A lakodalom István széles, jómódot sugárzó portáján volt. A hatalmas sátorban megközelítőleg félezren voltak, még azok is eljöttek, akik mélyen elítélték a frigyet. Az idő, a vénasszonyok nyara eleinte kegyeibe fogadta az ifjú párt és az ünneplőket, akik vallási hovatartozásuk miatt más-más asztalnál foglaltak helyet. Éjfél után, mikor szigorú szokás szerint a fiatal pár elvonult a hálószobába, hirtelen heves zápor szakadt az ünnepi sátorra, dörgött-villámlott, akár nyár közepén. Az emberek összesúgtak: Isten büntetése, rossz jel. Pusmogtak, de azért kitartottak a bőséges étel-, italkínálat miatt. Egyedül a fiatalokat nem zavarta az égiháború, végre elérkezett az ő idejük, azon az éjszakán testük-lelkük összefonódott, és így is maradtak majdnem délig. Mikor az ablakpaletták résein át rájuk vetődött a napfény, Eszter kinyitotta álmos macskaszemét. István arcát pillantotta meg elsőnek, amint fölé hajol, haja kócos volt, szemébe lógott, szigorú tekintete ellágyult. Nem szóltak semmit, csak nézték egymást, és ekkor az újdonsült férj gyomra hangosan, elemi erővel megkordult. Mindkettejükből kitört a nevetés, a nő szólalt meg először:

– Na, te aztán igazán éhes lehetsz…

– Még csodálod?

– Megyek, összeütök valami jó reggelit, csak azt nem tudom, hol a kamra. Szalonnás rántotta jó lesz? – így a fiatalasszony.

– Ne fáradj, maradt a lagziból épp elég harapnivaló. Rózsikát, tudod, a bejárónőt megkértem, tegyen félre minden jóból valamit, főleg neked – mondta István, fiatal felesége arcát megsimogatva.

Ezután mindketten kiugrottak az ágyból. Meglehetősen elszégyellték magukat, hisz nappali fényben még nem látták egymást ruhátlanul. Eszter elpirult, ez azonban Istvánt újra tettre késztette. Bizony, jócskán elmúlt már dél is, amikor a hallgatag Rózsi néni felszolgálta a reggeli-ebédet, mely lukulluszi lakomának is megfelelt volna.

Eszter életének legszebb korszaka következett. A diszkrét házvezetőnő ugyan önként otthagyta őket, de a fiatalasszony egykettőre megszokta új életét, és egyre gyengülő nagyanyja is gyakran látogatta, megpróbálta segíteni, de igazán nem volt rá szükség, meg aztán az idős asszony ereje is fogytán volt, lelkileg is, testileg is nagyon megviselte unokája elköltözése. Amikor pedig megtudta, hogy Eszter gyereket vár, ágynak esett. Most tudatosult benne, hogy unokája új életet kezdett. Álmában érte a halál, soha nem ismerte meg dédunokáját.

Eszter kimondhatatlan fájdalmat érzett nagyanyja elvesztése miatt, az egyetlen hozzátartozója volt. Vigasza a méhében mind jobban fejlődő magzat volt. Különös, de úgy érezte, nagyanyja reinkarnációját hordja a szíve alatt. Férje türelmes volt, őt egyáltalán nem viselte meg „nagyanyósának” halála. Bár önmagának sem merte bevallani, valójában örült, hogy a falu szépe már kizárólag az övé. Önző volt, mint a legtöbb férfi. Büszke volt felesége domborodó hasára, és örömmel vette tudomásul, hogy az asszony viszonylag hamar túltette magát a veszteségen. Tisztában volt azzal is, hogy ez a várható gyermekáldásnak köszönhető. Biztos volt benne, hogy fia születik, azt is eldöntötte, hogy Istvánnak fogják keresztelni. Ezt meg is beszélték az ágyban egymás mellett feküdve, még azt is, hogy nem fogják becézni. Ő eleve trónörökösnek akarta utódját nevelni. A leendő anyát ez egy kicsit meglepte, de elfogadta szeretett ura és parancsolója diktátumát, és nem vitatkozott. Tudta, hogy senkije sincs rajta kívül a világon. Istvánt, ha csak kitette a lábát az utcára, mindenki magzatukról kérdezte: hogy fejlődik? mi lesz a neve? Arról, hogy a felesége miként viseli a terhet, alig esett szó. A faluközösség várt – ugrásra készen. Eszter mindebből semmit sem sejtett, lelki egyensúlya helyreállt, minden gondolatát a kis jövevény kötötte le, illetve az, hogy az ura minden kívánságát teljesítse.

Az ősz hosszú volt és barátságos, mind gyakrabban tértek be vendégek a tágas udvarházba, zömében férfiak. Eszter kicsit furcsállotta, hogy asszony alig-alig néhány lépi át küszöbüket, de hát úgy vélte, ez így illendő, nagyon kevés fogalma volt a szűkebb közösség íratlan törvényeiről. Gyakorlatilag ki sem tette a lábát az utcára, esetleg ha imaházba kellett menni, akkor viszont igen nagy tisztelettel, nyájassággal, na és nem kevés képmutatással fogadták. Érezte, hogy mindez csupán színlelés. Lukrécia gyűlölködő pillantásaival egyáltalán nem foglalkozott, úgy borult rá a boldogság, mint egy védő ernyő. Az egy kicsit fájt neki, hogy egykori lánytársai, akikkel olyan jókat lehetett pletykálni, kerülik. Mosolyogva üdvözölték ugyan, de mivel ő István, a prédikátor társaságában volt, nem állíthatták meg, hogy helyzetéről, új életéről kérdezzék. Egy jelentős, számára örömteli esemény mégiscsak volt, mikor egyik barátnője, Évi férjhez ment, és ők is hivatalosak voltak a lagziba. „Természetesen” itt is kilógtak a sorból, hisz ők ketten más felekezethez tartoztak. Illő tisztelettel kezelték őket, de az órás úgy ült a terített asztal mellett, mint aki nyársat nyelt. Eszter mindebből mindössze azt a következtetést vonta le, hogy egy ilyen tiszteletreméltó férfinak így kell viselkednie. A fiatalasszony azonban kifejezetten boldog volt. Megvolt rá a lehetősége, hogy megossza búját, baját (bár ezt még csak érezte, de nem tapasztalta), hogy elbeszélgessen régi ismerőseivel, élvezte a rá tapadt tekinteteket, érezte egyesek szeretetét, de az irigységet, gyűlöletet nem. Pedig sokan, mondhatni, százak figyelték árgus szemmel az egykor sudár, immár egyre asszonyosodó Esztert. A nők egy része aggodalommal, illetve a szokásos irigységgel, a férfiak pedig meglehetősen bosszúsan, hisz a falu legszebb asszonya nem az ő utódjukat hordozza a szíve alatt. Csillogott a szeme, mindenkire mosolygott, kipirult az arca. Közvetlenségével részben újra visszaszerezte barátai táborát, még ellenségeinek megátalkodottságát is megrendítette.

A hosszú, árvalányhajas őszt kemény tél követte. Térdig érő hóban botorkáltak az emberek. Esztert a férje gyakorlatilag ki sem engedte a házból. Bekészítette a tüzelőt, az állatokat pedig általában a gyülekezet egy-két önkéntese látta el. A fiatalasszony háta egyre jobban fájt, gyakran hányinger gyötörte, majd egy dermesztően hideg éjszakán, mikor az erdő fái meghasadtak a fagytól, eljöttek a nehéz órák, beindultak a szülési fájdalmak.

Nehéz volt a teremtés. Eszter kis híján belehalt, félig eszméletlen állapotban hallotta az aggodalmaskodó szavakat, melyektől először megijedt, majd felülemelkedve saját érdekein az Istenhez fohászkodott, felajánlva az életét leendő gyermekéért. A városból hozott orvos és a helyi bába legnagyobb meglepetésére túlélte a szülést. A kislány, akit csak órák múlva láthatott, különös utazásra vitte el.

Sötét alagútban járt, melynek fala képlékenynek tűnt. A henger alakú barlang fala állandóan mozgott. Egyszer csak elragadta valami, mely olybá tűnt, mint egy gyors és erős huzat. Fojtogató, ijesztő volt. Az alagút kijárata elképesztően gyorsan közeledett, a végén valóságos fényözönbe került, mely csodálattal és nem ijedtséggel töltötte el. Aztán a valószínűtlen fényesség szétfoszlott, mint a köd. Csodálatosan szép mezőn találta magát. Egy fehér ruhás, fekete hajú kislány játszott a virágok között, hajában szivárványszínű koszorúval. Eszter döbbenten ismert önmagára. Újjá fogok születni, vagy ez talán már meg is történt? – fogalmazódott meg benne a kérdés, majd legnagyobb meglepetésére, mintegy önmagából, jól érthető válasz érkezett: „Ez a kislány a te lelked, melyet gyermekedbe örökítettél át, most fogd meg a kezét, és menj vissza otthonodba.” Az álombeli kislány hozzálépett. Megérintették egymást, mintha puha pihe ért volna a kezéhez, kellemes borzongást váltva ki, aztán minden elsötétedett. Furcsa remegést érzett, mely tompa fájdalomba ment át, úgy érezte, megfullad, majd levegő tódult tüdejébe, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. A nagy fényesség helyett halvány derengést látott, mely a szemközti ablakból jött. Nem kétséges, túlélte a teremtést. De mi van a magzatával? Ezzel szinte egyidejűleg egy arc hajolt föléje. „Nagymama, mi van a gyermekemmel?” – kérdezte alig hallhatóan. „Eszterkém, én Mária néni vagyok, a bába. Gyönyörű kislányod született” – mondta, és egy alaposan bepólyált csecsemőt tett óvatosan a fiatalasszony karjai közé. Eszter megfeledkezett a fájdalomról, ugyanazt a kellemes borzongást érezte, mint a különös álom végén. Remegő kézzel, óvatosan hámozta ki az újszülött fejét a pólyából. Ámulattal látta, a gyermek arca pont olyan, mint az álombeli kislányé, csak épp kicsiben. Megdöbbenésében észre sem vette, hogy férje nincs mellette – ő épp az orvossal intézte a nehéz éjszaka anyagi kérdéseit.

Istvánt vegyes érzések hatották át. Egyrészt örült, hogy szép felesége élve került ki megpróbáltatásaiból, néhány órával azelőtt szinte már mindenki lemondott róla. Kétségbeesésében fel-alá rohangált a behavazott udvaron, észre sem véve a fogcsikorgató hideget, miközben imádkozott. Nézte a kristálytiszta égboltot, a sziporkázó csillagokat, és fohászkodott. Egyszer aztán éles sikolyt, utána gyermeksírást hallott, s arra eszmélt, hogy a bába a zakóját rázza. „Élnek mindketten, a kislány egészséges, és úgy látszik, az anyja is” – lelkendezett. „Kislány, hát nem fiú?” – kérdezett vissza néhány másodperc elteltével, nem kis csalódással a hangjában. „Igen, lelkem, gyönyörű kislány…” – felelte a bába, jól ismerve a hasonló reakciókat. „Nem baj, az a fontos, hogy egészségesek” – válaszolta István ugyanazt, mint a legtöbb csalódott apa.

A következő három év a kis jövevény, Klára, Eszter és István számára önfeledt boldogságban telt. Hiányzott ugyan egy kistestvér, de arra, hogy nekik miért nem hozott egy új babát a gólya, azt válaszolták, hogy az illusztris madárnak sok dolga van, akkor jön, amikor tud. Ezzel a válasszal meg is elégedett a kicsi. Az egykék zárt világát alakította ki maga körül. Ritkán játszott a szomszéd gyerekekkel, valahogy túl harsányak, „rosszak” voltak az ő természetének. Nem tudta, de ösztönösen érezte, hogy a vele egykorúak nem szívesen tartózkodnak a társaságában, ő sem tudta, hogy legtöbb tekintetben kilóg a sorból. Egyelőre még egyedüli gyerek volt, ritkaságnak számított, és bizony, a fehér holló és a fekete bárány között látszólagos különbözőségük ellenére sok közös vonás van. Módos ember lánya volt, akit bár tiszteltek a falubeliek, az irigység megakadályozta őket abban, hogy rokonszenvezzenek vele. A pici lány legfőbb bűne mégis az volt, hogy bár hivatalosan immár nem, valójában mégis vegyes felekezetű család sarjának számított. Mindkét szekértábor szemében nem kívánt egyed. A legszorosabb kapcsolata édesanyjával volt, több, mint anya-lánya viszony, sokkal inkább egyfajta mágikus erő kapcsolta össze őket. Megérezték egymás hangulatát, fájdalmát, örömét. Behatoltak egymás álmaiba. Eszter számára örömteli bizonyítékul szolgált, hogy a Gondviselés figyel rájuk, míg Klára szempontjából ebben semmi különös nem volt, úgy hitte, ez a természetes. Sokat álmodtak egy bizonyos gyönyörű kertről, melyet elszórtan virágba borult fák, bokrok tarkítottak. Eszter hálóinghez hasonló fátyolszerű öltözetben volt, mezítláb sétált a simogató fényben, csakúgy, mint Klára, aki önfeledten gyűjtögette a színes szirmokat.

Klára és édesanyja között sajátos kapcsolat alakult ki; felnézett az édesapjára, de lelkileg az anyja állt közel hozzá. Édesapja feje valahol a fák lombkoronáinak magasságában volt, aki ha akarja, megsimogathatja a felhőket is. Ritkán találkoztak, elsősorban a közös étkezéseknél, mikor István házi áldást mondott. Evés közben tilos volt beszélni, csak az evőeszközök csengése hallatszott. Amikor István végre előkerült műhelyéből, ahová Klárának egyedül sohasem volt szabad belépnie, ezért aztán misztikus barlangnak tűnt fel a szemében, nos, ha végre apja kidugta az orrát, hogy friss levegőt vegyen, és ha órajavítástól káprázó szemmel megpihent az udvaron, lánya elé állt, felnézett rá, mint egy toronyra, és szó nélkül kinyújtotta két rövidke karját. István ilyenkor mindig ellágyult, óvatosan a kislány hóna alá nyúlt, és a magasba emelte. Először csak az arcáig. Hosszú másodpercekig néztek farkasszemet. A lányka csodálattal szemlélte a nagy ember arcát ilyen közelről, míg az a bájos, Eszterre hasonlító csemete arcán saját vonásait kereste. Talált is néhányat, de nem sokat. Ezt követően, mint egy kis mackót, magasba emelte, mintegy bizonyítva erejét és hatalmát, nem is beszélve a nagylelkűségéről. Klárika számára ez volt az élmények csúcspontja. Az egész világot maga alatt érezte, mely jelen esetben az udvar egy része volt, de milyen másnak tűnt ebből a távlatból szemlélni a tyúkketrecet, a sertésólat, vagy éppen rálátni az istálló tetejére. Amikor István lapáttenyerei közé fogta kislányát, melegség, amolyan szeretetféle járta át testét, sőt a maga módján kedvelte ezt a remekbe szabott kisbabát, igazi szeretetet azonban mégsem táplált iránta. Úgy érezte, ez a kis ártatlanság megfosztotta őt attól, hogy elsőszülött fia, majd nagy családja legyen. Ettől aztán rosszul is érezte magát. Szerette a feleségét, miközben tudta, hogy sohasem tud neki fiú utódot adni. A maga módján még szerette is az ártatlan kislányt, bár számára a nő nem volt egyéb, mint szolgáló, még ha legkedvesebb is.

Az évek múlásával Eszter barackvirág-rózsaszín arca egyre halványabb lett, asszonytársaival ellentétben nemhogy elhízott volna, de igencsak lefogyott, bár fiatal kora miatt szarkalábak még nem látszottak a szeme körül, ám a szótlanság, ajka vértelensége figyelmeztető jelként hatottak környezete számára. Az egykori irigykedők szánakozni kezdtek, a pletykás vénasszonyok már nem Esztert vagy a kis Klárát, hanem Istvánt vették a szájukra. Ez a falu a természet utolsó együttműködési, megnyilvánulási formája volt, megérezték, hogy valami nagyon felkavaró közeleg.

A fiatalasszony magába roskadva ült a konyhában a tűzhely melletti kis sámlin. Előregörnyedt, két karjával úgy védve, szorítva hasát, mintha valami ki akarna szakadni belőle. Nem sírt, még csak nem is pislogott. Nagy, sötét szeme a semmibe nézett, belülről belülre látott. Látta kislányát anya nélkül, urát és parancsolóját, amint új asszonyt hoz a házhoz. Igen, látta Lukréciát, aki az utóbbi időben gyakran eljön hozzá, mintha vele akarna beszélgetni. Korábban sokat sírt, egyrészt mert bűnösnek tartotta magát, hogy nem fiút szült, és mert az újbóli próbálkozás kudarcra volt ítélve, ráadásul úgy érezte, hogy férje elhidegült tőle. Sokáig vizsgálgatta arcát a tükörben. Csak nem csúnyult meg? Már nem is tudta. Minél jobban kerülte a férje, ő annál jobban bezárkózott. Eleinte megpróbált ugyan kedveskedni, de az úgynevezett női praktikákhoz nem nagyon értett, vagy ha igen, azt félénksége miatt nem tudta alkalmazni. Egyetlen vigasza Klára volt, aki látva anyja szomorúságát, lemásolta, saját lelkébe leképezte azt. Hiába mosolygott kislányára, annak hatalmas szemei kérdően néztek rá, aztán gyorsan kiszaladt a helyiségből, majd visszatérve szó nélkül megállt előtte, s míg ő kényszeredett mosollyal az arcán megpróbált viccelődni, beszélgetni vele, csak nézett, és nem szólt semmit. Esetleg a kezébe nyomott például egy árok- vagy patakparti virágokból való apró virágkoszorút, és minden indoklás nélkül kiszaladt az udvarra.

Fekete ruhás emberek gyülekeztek az udvaron. Egyesek a házban, a tisztaszobában felállított ravatal körül sóhajtoztak, mások az udvaron tárgyaltak. Klára számára ez az egész egy különös, abszurd színjátéknak tűnt, anélkül hogy tudta volna, ez a két furcsa szó mit jelent. Egyszerűen nem értette az egészet. Szinte élményszerűnek élte meg édesanyja halálát. Még büszke is volt valahol alig nyiladozó elméje mélyén, hogy mennyit foglalkoznak velük. Az anyukájával, aki bent fekszik egy különös, érdekes ládában, és vele, akit eddig ez a furcsa társadalom jószerivel észre sem vett. Folyton odajött valaki, megfogta a kezét, megsimogatta a haját, sápítoztak, rengeteg undorító puszit kapott, sőt cukorkát is, mégpedig attól a szegletes arcú nénitől (Lukréciától), aki az utóbbi időben igen gyakran megfordult náluk. Az apja természetesen mindig kikísérte a nénit, sokáig beszélgettek, eleinte ő is utánuk ment, de apu visszaküldte a házba azzal az ürüggyel, hogy vigyázzon az édesanyjára. Ő ezen kicsit csodálkozott, de szót fogadott. Ilyenkor, mikor belépett az ajtón, Eszter kinyújtotta feléje a kezét, mire ő hozzábújt. Volt, hogy megkérdezte tőle: – Elment már? – Igen, elment – válaszolta. – Édes kislányom – mondta az asszony, és szótlanul megsimogatta a fejét.

A temetés nagy visszhangot keltett nemcsak a településen, de a környéken is. Százával érkeztek az emberek, nem feltétlenül gyászolók, hanem kíváncsiskodók. A kislányban ez az egész cirkusz furcsa, mind kellemetlenebb érzést keltett. Még nem fogta fel, voltaképp mi is történik, hisz négyéves sem volt. Aztán mikor Eszter koporsója eltűnt a sírgödörben, és zuhogni kezdtek a göröngyök, nem is tudva, hogy miért, csak úgy elszomorodott a sok könnyező ember láttán, még óriási apja is törölgette a szemét. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy az apja térdét átkarolva zokog, majd valaki, feltehetően az a furcsa nevű és arcú néni, lefejti karjait az apu lábáról, kézen fogja, és arrébb vonszolja. A hantot koszorúk, csokrok borították, olyan volt az egész, mint egy virágból épült ház. – Anyuka most már itt lakik? – kérdezte. – Igen, itt – válaszolt a furcsa néni, pedig ő az apját kérdezte, aki azonban csak nézett maga elé, már a szemét sem törölgette és rá sem figyelt. Klára úgy érezte, egyedül maradt.

Felnőtt korában gyakran ismételgette hozzátartozóinak, hogy ez volt élete legszerencsétlenebb tavasza, olyan is volt, inkább novemberhez hasonlított, mint áprilishoz. Az ezt követő időszak gyakorlatilag kiesett az emlékezetéből. A nyarat szinte teljes magányban töltötte. Az apja eleinte még foglalkozott vele, aztán a meglehetősen gyakorlatlan gyöngédségi megnyilvánulások elfogytak, így ő a magányos gyerekek mentsváraiba, a padlásra, a kertbe, a bokrokba menekült. Sajátos álomvilágot alakított ki magának, mely kizárólag az övé volt. Elbeszélgetett a tárgyakkal, növényekkel, bogarakkal, úgy érezte, hogy amit mond, egyfajta beszámoló eltávozott édesanyja részére. Mondták ugyan, hogy anyuka nem jön vissza már, de azt is, hogy fentről látja őt, és ez valamelyest vigaszt jelentett számára. Az volt a legrosszabb, mikor vele álmodott, és felébredve hosszú percekig hívta mindhiába. A csend, a magány azonban általában megnyugtatta. A temetés után egy idős néni vette gondozásba a kéttagú családot, de a főztje nem nagyon ízlett neki, meg is mondta, hogy az anyué jobb volt, mire az öregasszony odavágta elé a tányért, és ráförmedt:

– Eszed, nem eszed, nem kapsz mást! – Eleinte nem is evett, inkább kiment és különféle érési állapotban lévő gyümölcsöket rágcsált.

Az utóbbi időben az a furcsa nevű és külsejű néni rendszeresen járt hozzájuk, és hozott ebédet, melyet szintén meg kellett ennie, bár tény, hogy jobban ízlett, mint a vénasszony főztje. A néni viszonylag kedves volt, megkereste a különböző búvóhelyein, és kézen fogva vezette az asztalhoz. Ő nem tiltakozott, jó szót végül is ettől a különös, erős kézszorítású nőtől kapott. Olyan szorosan markolta apró kezét, hogy szinte már fájdalmat okozott, ennek ellenére kezdte elfogadni a meglehetősen erőszakos közeledést. Csak az törődött vele, az apja alig szólt hozzá, ha mégis igen, az csak valami korholásféle lehetett, bár ő még ennek is örült. Igaz, kicsit elszomorodott, mikor a néni vagy valamelyik betévedt idegen előtt rótta meg, de igyekezett túltenni magát az egészen, várta őt az épp soros rejtekhelye. Lukrécia immár mindennap eljárt Istvánékhoz, és egyre tovább maradt. Aztán a férfi kérésére, immár ott, helyben, az özvegy éléskamrájának alapanyagaiból készítette az ebédet, később a vacsorát is. Eszter legádázabb ellenfele, mi több, ellensége, immár többet tartózkodott házuk táján, mint saját otthonában. A falunak ismét volt miről pletykálni.

István szinte pontosan négy évre nősült újra, az ara Lukrécia volt. Az emberek természetesen suttogtak: még ki sem hűlt a felesége, máris új asszonyt hozott a házhoz – hajtogatták egyre. Különös módon a halott Eszter felértékelődött szemükben. Lukréciát mindenben hozzá hasonlították, nem volt elég szép, házias, jószívű, mint elődje. A mendemondák, ahogy az már lenni szokott, a megbírált fülébe jutottak, tartósítva, sőt erősítve elődje iránti gyűlöletét, mely kiszámíthatóan Klára ellen kezdett irányulni. A kislány eleinte mindebből nem sokat vett észre, hacsak azt nem, hogy mostanában egyre kevesebbet foglalkoznak vele. Ha a házban tartózkodott, folyton láb alatt volt, ha pedig kint játszott, előkerülése után rendszeresen megszidták, hogy csavargott, pedig igazán ritkán tette ki a lábát az udvarról. Aztán eljött a nagy nap, azaz az apja és Lukrécia néni (immár megtanulta kimondani a nevét) összeházasodtak. Nagyon furcsán érezte magát. Bálványozott édesapja úgy viselkedett, ahogyan ő még nem látta, nagyokat nevetett ismerős és kevésbé ismerős felnőttek között, és szinte kizárólag legújabb családtagjuk társaságát kereste, akit ezentúl anyának kellett szólítania. Bár az édesanyja arcát már nem mindig tudta felidézni, úgy érezte, mindig vele van, és csak nagy nehezen tudta anyának nevezni a szögletes arcú asszonyt, aki egyre ingerültebb volt vele. Az apjával alig értekezett. Egyre rosszabb érzés kerítette hatalmába, ahhoz hasonló, mint amikor Eszter örökre elhagyta, a hiány, a magáramaradottság érzete.

Az esküvő természetesen most is igen fényesre sikerült. Ezúttal azonban csak az imaházat látogatók, vagyis az újdonsült vőlegény holdudvara volt jelen. A prédikátor hívei hízelegve, ajándékokkal járultak a nagy ember, illetve annak új neje elé. Ez utóbbit talán most látták először felszabadultan nevetni, ami meglehetősen roszszul állt neki. A minden hájjal megkent vendégek azonnal megállapították, hogy Lukrécia személyében egyfajta nagyasszonyt, zsarnokot választott élettársul szellemi vezetőjük, s az nemcsak új családjának, de nekik, István eddigi feltétlen híveinek is igyekezni fog minél több bosszúságot okozni. Az a vélemény alakult ki bennük, hogy a lelkész ezúttal alaposan mellétrafált, az angyal helyére boszorkányt hozott, de ezt alig merték kimondani, nehogy a szúrós szemű bestia bajt hozzon rájuk. Mert mit lehet azt tudni?

Zuhognak a pofonok, ütések Klára arcára, fejére, összegörnyedve, a sarokba szorulva próbálja megvédeni, takarni magát az ütleg elől. Nem sír, már megszokta ezt a bánásmódot. Több mint két év telt el azóta, hogy az apja új családot alapított. A mindennapok tortúrája nem sokkal az esküvő után kezdődött. Először csak szidalmazta mostohája, majd különféle büntetésekben részesült, például nem kapott ebédet, ha igen, akkor keveset, és az asztalhoz sem volt szabad ülnie, úgy kellett a fásládán kuporogva, az ölébe tett repedt tányérból elfogyasztania a jószerével kutyának való ennivalót. Gyakran megtörtént, hogy mostohaanyja bezárta a pincébe vagy a szekrénybe, mindig volt valami, amiért bűnhődnie kellett. Aztán következtek a verések, Lukrécia felülmúlhatatlan volt abban, hogy különféle ürügyeket találjon a fegyelmezéshez. Bepiszkította a ruháját, ha ugyan azokat a rongyokat annak lehet nevezni, sáros lábbal jött be a házba vagy csak épp a tornácra, nem adott elég takarmányt az állatoknak, vagy épp túl sokat, levált a cipője talpa, mert nem vigyázott rá. Volt, hogy kötéllel kötötte ki „nevelője” az udvaron egy fához, és ostorral verte a szomszédok és járókelők szeme láttára. Senki sem szólt semmit, a hívek azért, mert túlságosan tisztelték a prédikátort, a másik felekezethez tartozók pedig azért, mert nem akartak beleszólni a másik szekértábor dolgaiba. Az emberek elítélték a történteket, de minden maradt a régiben. A helyzet csak romlott, mióta megszületett az új pár első gyermeke. Fiú volt, de nem Istvánnak, hanem Pálnak keresztelték. Klára őszintén örült a kisbabának, szeretett volna játszani vele, de ez újabb ürügyet szolgáltatott a megaláztatásokra, bántalmazásokra. Lukrécia eszelősen védelmezte fiát, ahogy ő fogalmazott – utalva Eszter eredetileg eltérő vallási hovatartozására –, a pogány féregtől. Apa és lánya között a meghittnek korábban sem nevezhető kapcsolat szinte teljesen megszűnt. Nem bántotta lányát, de nem is védte meg a fúriától. Úgy tett, mintha semmit sem venne észre, belemerült a munkájába, szótlanabbá és sótlanabbá vált, mint valaha. Elfogadta asszonya hazug, álszent hízelgését, és hálás volt neki, hogy fiúval ajándékozta meg. Észre sem vette, vagy nem is akarta, hogy lánya nem járhatott óvodába, mely a módos faluban évtizedek óta működött. Lukréciának semmi kedve sem volt a többi gyerek közé, no és a pedagógusok szeme elé bocsátani a kislányt, hisz alultáplált, gondozatlan volt, arcát, testét verésnyomok borították. Klára életének legszörnyűbb, kitörölhetetlen, minden rosszat, gonoszságot felülmúló élménye az iskolakezdést megelőző év karácsonyán következett be.

A szeretet ünnepének közeledtét már rég észrevette, ha gyengén is, de emlékezett néhány karácsonyra, a csillogó-villogó fára, a fenyő és a gyertyák illatára, a szaloncukor ízére és a fa alatt elrejtett titokzatos csomagokra, melyeket a Jézuska hozott. Most senki sem közölt vele semmit, csupán apja asztali fohászai és mostohája Palihoz és az újszülött Sárához intézett gügyögése engedte arra következtetni, hogy közeleg az ünnep. Nagyon várta. Úgy érezte, talán ismét találkozhat halott édesanyjával. Álmodott is róla.

Szikrázóan ragyogtak a csillagok, a hold ezüstös fénye visszatükröződött a friss havon. Ő kint állt a tornácon, mikor egy hófehér felhő jelent meg a fák ég felé meredő ágai fölött. Egy darabig lebegett, majd szép lassan az udvar fölé suhant és testet, homályos ember alakot öltött. Álmélkodva és örömmel vélte felfedezni édesanyja alakját, arcát. Igen, most már ismét képes volt felidézni vonásait, melyeket az elmúlt évek pokla szinte teljesen kitörölt az emlékezetéből. Szeretett volna odaszaladni hozzá, de mintha földbe gyökereztek volna a lábai, nem mozdultak. Szemtől szemben álltak egymással. „Vigyél el innen” – kérlelte a szellemlényt. „Ne félj, én mindig veled vagyok. Most mennem kell, de majd egyszer valamikor érted jövök” – hangzott a válasz. Klára arcán, kezén kellemes, langyos simogatást érzett, majd minden elsötétült. „Te meg mit kiabálsz az éjszaka kellős közepén, kinek kellene magaddal vinnie?” – rikácsolt egy jól ismert, rettegett hang, a mostohájáé, aki a sárgás fényben fölé hajolt. „Ha még egy szót hallok, kidoblak az udvarra, vagy bezárlak az istállóba, nem fogod felverni álmukból a gyerekeimet.” Klára rémülten húzta álláig a koszos takarót, és csak reggel felé sikerült elszenderednie. Megijesztette ugyan a bestia, de éppen csak nyiladozó elméjében szebbnél szebb gondolatok kergetőztek arról, hogy milyen is lesz, mikor az anyja ismét eljön hozzá, hogy magával vigye egy ennél jobb világba.

Utolsónak lépett a befűtött tisztaszobába. Vajon ő is kap ajándékot? Ha megviselt állapotban is, de még megvolt az édesanyja életében kapott baba. A padláson rejtegette, nehogy kínzója kezébe kerüljön. A szobában hatan tartózkodtak. Az apja, a mostohája, annak hajlott hátú, örökké maga elé meredő, hallgatag anyja, Palika, Sára, a kis újszülött és ő. Az ablak előtt a padlótól a plafonig érő karácsonyfa állt, tele gyertyafényben csillogó díszekkel. Ő és még alig tipegő öccse megbabonázva állt a látvány előtt, édesapja imádkozott, majd közösen elénekelték a Mennyből az angyalt. Meggyújtották a csillagszórókat. Álmélkodva nézték a sziporkázó tüzet, melynek fénye villódzva árasztotta el a szobát, visszatükröződve a gyerekek csillogó szemében. „Na rajta, nézzétek meg, kinek mit hozott a Jézuska!” – szólt Lukrécia különös hangsúllyal. A két gyerek bemászott a fa alá. Több nagy doboz is volt ott szalaggal átkötve. Egyenként bontották ki azokat az asszony segítségével. A csecsemő csörgőt és különféle ruhaneműt kapott, Pál cipőt, építőkockákat, egy mackót, valamint rengeteg édességet. „Most a tieden a sor, bontsd csak fel” – mondta Lukrécia. Reszkető kezekkel fejtette le a csomagolópapírt a meglehetősen nagy dobozról, óvatosan emelte le a tetejét, el sem tudván képzelni, mi lehet benne, de amit megpillantott, sehogy sem tudta azonosítani. Valami szürke por volt. Némi ösztökélésre beletúrt, úgy hitte, abban van elrejtve az ajándéka, de hiába kutatott, ujjai közül mindegyre a por hullott alá, hamu volt az és semmi több. „Látod, aki jól viselkedett, az játékokat és csokoládét kap, aki pedig olyan rossz, mint te, az szemetet” – mondta torz vigyorral az arcán mostohája, miközben édesapja hallgatott. Nem tudja, hogy miként került ki az udvarra, hogy ott sírja el bánatát a dermesztő hidegben a szótlan csillagoknak. A fénylő fehér felhő ezúttal nem jelent meg, mint álmában. Aztán valaki, talán az a szótlan öregasszony, kézen fogta és bevitte a konyhába, a kihűlő tűzhely melletti ócska heverőre fektette és betakarta. Álomba sírta magát. Egész éjszaka Lukrécia arcát látta maga előtt, akinek szájából időnként tűz csapott ki, ijesztő férgek, rovarok bújtak elő ritka fogai közül. Hajnalban, mikor a hidegtől meggémberedve felébredt, nem tudta elhinni, hogy tegnap, karácsony estéjén mit tettek vele, aztán a viaszosvászonnal letakart asztalon az idős asszony által odakészített, rég kihűlt, megdermedt vacsorája láttán rádöbbent, a megszégyenítés nem éjszakai rémálom, hanem maga a valóság. Ez volt élete legemlékezetesebb karácsonya.

Azóta több mint negyedszázad telt el. Az egykor sokat szenvedett kislány különös módon nem fásult el, egészségét is megőrizte, annak ellenére, hogy nem sokkal karácsonyi élményét követően „véletlenül” egy korty zsírosszódát ivott. Érdekes, hogy a konyhaasztalon felejtett poharat csak ő használta. A család és a közelálló ismerősök az esetet szerencsétlen véletlennek tulajdonították, és hozzátették, milyen szerencséje volt, hogy csak egy kortyot ivott, az sem került le a gyomrába. Sokáig betegeskedett, ám végül felépült, de egész életében nyelési gondokkal küszködött. Bár bizonyítéka nem volt rá, hogy mostohája csempészte poharába a mérget, azzal a gyanúval élt, hogy el akarta tenni láb alól. Ez az érzés annyira nyugtalanította, hogy tizennyolcadik évét betöltve az első kérőjének igent mondott. Beköltözött a városba, férje családjához. A beilleszkedés nem járt különösebb nehézséggel, szót fogadott anyósának, s kivívta új családja elismerését. Házassága elején rövid idő alatt egy lányt és egy fiút szült, munkahelyén, a textilgyárban is megbecsülték. Jószerével fel sem tudta fogni, hogy mindez a jó vele történik, pedig csak úgy élt, ahogy az más, szerencsésebb csillagzat alatt születettnek természetes. A múlt azonban élete végéig kísértett. A gonosz mostoha, a rideg apa, a féltestvérei, akikkel soha nem volt igazán jó kapcsolata, a nem is olyan régmúlt árnyaiként pusztítottak a lelkében.

A városból szülőfaluja felé zötyögött a kivénhedt autóbusz. Klára az egyik szakadt ülésen húzta meg magát, lábai mellett tömött szatyrok. A hőség rekkenő, a buszban a levegő fülledt, porral keveredik, és ez határozottan irritálja az asszony torkát, emlékeztetve a zsírosszóda-oldatra, a por pedig különösen ama feledhetetlen karácsonyra. „Hát nem vagyok én kötözni való bolond? ” – tűnődik, miközben kínjai és megaláztatásai helyszíne felé közeledik. Mostohájának és teljesen magába zárkózott apjának visz ennivalót, tiszta ruhaneműt, fehérneműt, hálóinget. Hetente többször is felkeresi őket, ilyenkor rendbe szedi a házat és környezetét. Ilyenkor férje, József hitetlenkedve csóválja a fejét, és néha megjegyzi: „Nagyon megérdemli a törődést a némber, hogy ennyit foglalkozol vele.” De végül is nem szól asszonya dolgába, akinek jótékonyságát még a meglehetősen kardos természetű anyósa is nagyra értékelte, mi több, a Lukréciától elhozott szennyest ő maga mosta ki, pontosan ráérezve arra, hogy halk szavú menye épp így, a szeretettel és a megbocsátással igyekszik felnyitni a mostoha szemét, arra kényszerítve, hogy bűneivel szembenézzen. Érdekes, hogy Lukrécia saját gyermekei, bár mindketten a faluban maradtak, ott alapítottak családot is, nem jeleskedtek édesanyjuk gondozása terén, különösen érvényes ez Sárára. „Nem baj, ez is csak engemet igazol, a vér nem válik vízzé” – fogalmazódik meg Klárában a következtetés. Hosszú az út a megállótól a házig. Klára két karja majd leszakad, zihál, alig kap levegőt a hőségben. A lakásba belépve ezúttal is vegyes érzések töltik el. Egyrészt megkönnyebbül, hogy végre lepakolhat, másrészt a rossz emlékek nappali lidércként kísértenek. Kicsit pihen, az ételt az asztalra teszi, a tiszta ruhákkal pedig belép a hálószobába. Áporodott szag és sűrű félhomály fogadja. A megvetett ágyban a kinti kánikula ellenére paplan alatt fekszik egy sárga, összeaszott asszony. Legalább húsz évvel idősebbnek tűnik a koránál. Szögletes arca ijesztőbb, mint valaha, a szeme véres.

– Csókolom, anyuka, megjöttem. Hogy van? – üdvözli, miközben az ágyhoz lép.

A láthatóan végét járó asszony felemeli csontsovány kezét egy félig intő, félig talán simogató mozdulatot téve, és alig hallhatóan válaszol:

– Isten hozott, Klárikám, de jó, hogy megjöttél. Attól féltem, hogy elkésel…

– Ugyan, mitől késnék le, a busz időben jött…

– Nem a buszról beszélek, saját magamról, nagyon rosszul voltam az éjszaka, ráadásul rosszat álmodtam.

– Ugyan mifélét?

– Egy sötét alagútban jártam, így hálóingben, és nagyon fáztam, minduntalan megbotlottam valamiben, aztán mikor jobban megnéztem, hogy mi az, emberi koponyákat láttam a földön szétgurulva. Nagyon megijedtem és futni próbáltam, de a lábaim mintha ólomból lettek volna, mígnem egy fényes fehér felhő jelent meg, melyből egy angyal lépett ki, fehér ruhája volt, de hosszú fekete haja, az arca homályos volt, ám mégis nagyon ismerősnek tűnt. Felemelte karjait, amelyeket hosszú, hófehér tollak borítottak, mint a hattyúnak. „Velem jössz, magammal viszlek a pokolba” – mondta, és a fehér tollak elszürkültek, majd feketére és vörösre változtak. Az angyal teste, alakja egy óriási keselyűhöz vagy valami ahhoz hasonló madáréhoz vált hasonlatossá, annyira megijedtem, hogy felriadtam. Azóta sem merek elaludni.

– Ugyan, anyuka, nem kell egy rossz álomtól ennyire megijedni, ez mindenkivel előfordul… – válaszolt Klára, de pontosan tudta, hogy mostohája vetélytársát, Esztert látta.

– Nem, kislányom, ez nem véletlen, ez jel. Bűneimért nemsokára fizetnem kell. Klára szemei kikerekedtek, meg sem tudott szólalni a meglepetéstől.

– Gonosz, féltékeny voltam édesanyádra, és rajtad töltöttem ki a mérgemet. Ezerszer megbántam már, de még önmagam előtt is szégyelltem bevallani. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Nagyon félek, pedig állandóan imádkozom. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet, ne haragudj rám, amiért rossz voltam hozzád.

Néhány, Lukrécia számára óráknak tűnő másodperc után felelt Klára.

– Régen volt, elmúlt, ne is beszéljünk róla…

– Az idő lehet gyógyír a sebekre, de a bűnöket nem teszi meg nem történtekké. Légy szíves, húzd ki az éjjeliszekrény fiókját, és tedd le ide mellém – mondta az öregasszony, és az elmúlt évtizedeket túlélt kacatok közül egy egykor nagyon szép, de még most is nagyon értékes arany karórát vett elő, férje legkedvesebb ajándékát, és nevelt lánya felé nyújtotta. – Ez apád szerelmének a záloga, kérlek, vedd el, csak akkor fogok nyugodtan pihenni a síromban, ha elfogadod.

A két asszony sokáig hallgatott. Lukrécia félve a visszautasítástól, Klára az ámulattól, a meghatottságtól. Lassan kinyújtotta a kezét a márkás ajándékért, átvette a megbocsátás zálogát, jelképét. Lukrécia, aki közben félig felült, megkönnyebbülve hanyatlott vissza.

– Köszönöm, hogy megbocsátottál – mondta alig halhatóan –, most már nyugodtan mehetek el.

A verőfénybe kilépve még mindig remegő térdekkel szédelgett a járdán, bal karján sziporkázott az óra. A műhely ablakában hatalmas férfiárnyat vélt felfedezni, István volt az, aki egy darabig nézte a távolodó, lányosan karcsú asszonyt, csuklóján az aranyórával. Lehorgasztott fejjel ült vissza az asztalához, de aznap, sőt az azt követőn sem volt képes a fogaskerekekkel, rugókkal bíbelődni.

Lukrécia másnap hajnalban halt meg. Nagy temetés volt, Klára féltestvérei és apja társaságában a koporsó mellett állt, őszintén megsiratta mostoháját.