Hodossi Sándor

Hodossi Sándor (Kecskemét, 1964). Magyar–művészettudomány szakos középiskolai tanári oklevelet 1990-ben a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, református vallástanári diplomát 1992-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémián szerzett. Több mint tízévi középiskolai tanárság után 2001-től a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola tanársegédje. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója.

Bűn és bűnhődés Arany János balladáiban

Számos tanulmány, amely Arany János költészetéről, kritikai, irodalomelméleti munkásságáról szól, tényként kezeli azt a megállapítást, hogy a költő reformátussága, és azon belül is a kettős predesztináció kálvini tana, nagy hatással volt nemcsak világképének, erkölcsi felfogásának, hanem művészi fejlődésének alakulására is. Ennek a hatásnak közelebbi meghatározására azonban az irodalmárok nemigen vállalkoztak. Sem az irodalomelmélettel, sem a konkrét művekkel foglalkozók nem érezték magukat igazán illetékesnek a kérdésben. Az Arany keresztyénségét méltató írások pedig elsősorban a hívő embert, és nem a művészt jellemzik.

Dolgozatomban elsősorban Arany balladáira kívánok koncentrálni, de a költő műfajra vonatkozó gondolatait meghatározza a tragikumról szóló felfogása, ezért célszerűnek tűnik a vázlatos dogmatikai áttekintés után ennek jellemzése is.

Predesztináció a reformátori teológiában

A teológia történetében az eleve elrendelés (predestinatio) tana többféle formában és hangsúllyal jelent meg, így tulajdonképpen többféle predesztináció-tan létezik.1 Története Augustinusig vezethető vissza, aki megtérésének személyes élményében tapasztalta meg az embert kiválasztó és elhívó kegyelem nagyságát, és ezzel párhuzamosan az embernek önmagától a jóra való teljes képtelenségét. (Róma 7,18)

A reformátorok közül Zwingli filozófiai és nem bibliai alapon jutott el az eleve elrendelés tanához, minden esemény egyedüli ős okát mutatta meg Istenben.

Luther Erasmusszal és a humanistákkal való vitájában fejtette ki álláspontját, mely szerint az isteni kegyelem és a szabad akarat kölcsönösen kizárják egymást. Csakis Isten kiválasztó kegyelme teheti alkalmassá az embert a kegyelem elfogadására. (De servo arbitrio, 1525) Luther a predesztináció pozitív oldalát fejti ki, „ad bonam partem” bontakoztatja ki.

Kálvin a kegyelemből hit által való megigazítás reformátori tanához kapcsolja a predesztináció tanát. „Eleve elrendelésnek pedig az Isten ama örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra rendelt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva.”2 Amiben tehát túllép Lutheren, azaz jellegzetesen kálvini vonás, hogy a tant kiterjeszti az elvetettekre is. A kettős predesztináció (praedestinatio gemina) a kálvinista ortodoxiában kap jelentős szerepet, a dordrechti zsinat (1618–19) határozottan kiáll mellette.

A kettős predesztináció kálvini tanításának hatása Arany tragikumfelfogásában

Az egyesek üdvösségre való kiválasztását, mások kárhozatra való elvettetését magában foglaló kettős predesztináció tanában Kálvin szerint is „az isteni ítéletnek kikutathatatlan mélysége mutatkozik meg.”3 Kálvin Augustinus nyomán Isten feltétlen szuverenitásából indul ki. Az isteni kegyelmet magához engedő és ezzel Isten szemében igaznak nyilvánított ember nem megszerzett érdemei, hanem Isten kegyelme révén kaphat új életet. Ezzel szemben áll a Krisztus váltságát elvető ember, aki így a kárhozat állapotában marad. Az, hogy valaki miért tartozik egyik vagy másik csoportba, az ember számára titok.

Bár részletesen kifejtett tragikumelméletet Arany nem írt, elszórt megjegyzéseiből tudhatjuk, hogy az „eleve elrendelés műfaját”4 az eposzban találta meg. A fő különbséget abban látta az eposzi és drámai hős között, hogy „a tragikai hős bátor a sors ellen, míg leküzdhetőnek hiszi, az eposz hőse bátor, noha nem hiszi annak.”5 Az eposz hőse előre tudja végzetét, mégis vállalja azt, hiszen tudja, a fátummal úgyis hiába próbálna meg szembeszegülni.

A keresztyén (református) Arany világképében nincs helye a vak fátumnak, nála az Istentől elszakadt ember elveszettségében jelenik meg a tragikum. A bűn egyszerre egyetemes léttapasztalat és személyes tragédia.

Az elvettetés és a végzetszerű elbukás bár különböző gondolati rendszerek elemei, mégis egymással rokonítható fogalmak. Mindkettőben jelen van a szubjektum kiszolgáltatottságának drámája. A Széptani jegyzetek című elméleti munkájában ezt írja Arany az eposz hőseiről: „Többnyire végzetszerűek, akiknek sorsa Isten által már eleve el van határozva. Így Aeneas isteni végzésből indul hazát keresni, Gottfriednek egyenesen Gábor arkangyal jelenik meg s adja tudtára isteni küldetését, Árpád Hadur akaratának végrehajtója.”6 Az antik görög fátumhit és az eleve elrendelés keresztyén tanítása természetesen nem mosható egybe, ezt Arany is jól tudja. Zrínyi és Tasso című tanulmányában értekezik arról, hogy az elavult antik görög hitvilág elemei helyett a keresztyén világkép kell hogy meghatározó legyen az újabb kori eposzokban.

A Nádasdy-pályázatra küldött pályaműveket egységesen elmarasztaló bírálatában többek között az isteni akarat megjelenését hiányolja a beküldött epikai költeményekben. „Hiányzik az emberek sorsát intéző fensőbb hatalom akaratjának látható kifejezése, érezhető, szemlélhető jelensége ama fensőbb világrendnek, melyet a tömegektől gyámolítva betölt az eposzi, s mely ellen, a tömegekkel szemközt feltámad és bukik a tragikus hős. Mert bár a világrendet, ez isteni akarat látható megjelenését, mint minden csodálatost, sokan a régiség lomtárába utasítják… az új eposz feladata volna eme gondviselésszerű világfolyást…a mai kor s keresztyénség szellemének megfelelőbb módon is fel tudni tüntetni, éppen úgy, mint a modern tragédia mellőzi és pótolni tudja a régiek fátumát és deus ex machináit.”7 A költő erkölcsi elkötelezettségét is mutatja, hogy a kiengesztelődést tartja a szépművészet egyik legfontosabb kritériumának. „Aranynál a tragikum által megélt kiengesztelődés olyan intenzív érzés, melyet nem a főhős bukása, hanem annak a bukás általi győzelme idéz elő.”8

A bűn

A keresztyén felfogás szerint a bűn az emberi élettől elválaszthatatlan fogalom. A Biblia egyszerre tud az ember felelősségéről és egy Istennek alávetett személyes létezőről (Sátán), aki képes arra, hogy az emberek életében munkálja a gonoszt. Így a bűn egyfelől Isten elleni lázadás és engedetlenség, másrészt ez iránt a gonosz hatalmasság iránti engedelmesség. A bűnös állapot, illetve a konkrét bűnök elkövetése magára a bűnös emberre is hatással van. A bűn mint teher és adósság nehezedik az emberre. (1Móz 4,13) A bűneset elbeszélése bemutatja, hogy az elkövetett bűn közvetlenül bűntudat kialakulását eredményezi. A bűn így magában hordozza önmaga büntetését. Emellett természetesen az egyes emberek bűne gyakran hatással van az egész közösség életére. A bűnhődés az elkövetett bűn következményeinek elhordozása. A Biblia tanítása szerint az ember által elkövetett bűn sohasem marad következmények nélkül, hiszen az visszaélés az embernek adott szabadsággal. „Isten a bűneset következtében az embert és vele együtt a földet, amelyen és amelyből az ember él, az ő haragjának terhe alá helyezte, és beállította az embert a bűnnel való harcba.”9

Az első bűn legfontosabb következménye az ember Istenhez való viszonyának megváltozása, az imago Dei megrontása. „De csak a szűkebb értelemben vett Isten-kép veszett el, mert a tágabb értelemben vett elveszíthetetlen. Az ember tehát nem a lényegében romlott meg, hanem a természetében. Ez lett a bűn következménye.”10 A bűn tehát maga után vonja az emberi természet megromlását és annak következtében a bűnös életet. Ezért van, hogy az ember mindig vétkesnek érzi magát Isten színe előtt.

Az Ószövetség prófétáinál olvasható, hogy az Istentől elforduló Izraelnek bűnhődnie kell. (Ézs 24,5; Ez 14,10; Hós 5,14) „Különösen nagy hangsúlyt kap a bűnhődés, mint az engedetlenségnek a következménye az Isten által Izráelnek adott törvények meg nem tartása esetén. Ezek közül a legfontosabb esetek azok, amelyek valamilyen kultuszi, áldozati előírás elmulasztását vagy megszegését fenyegetik erőteljes hangsúllyal.”11

A Biblia nem ad egységes definíciót a bűnről, viszont több oldalról is jellemzi, megvilágítja. Az Ószövetség szerint a bűn lényegéhez tartozik az Istennel való szövetséges viszony megszegése. Ez jelentheti Isten aktuális akaratának figyelmen kívül hagyását, illetve a Neki való engedetlenséget. Az Újszövetségben a kegyelem megvetése, az Istennel szembeni ellenségeskedés, lázadás, az atyai ház hűtlen elhagyásának mozzanatai bővítik ki a fogalom jelentését. „Pál teológiájában a bűn pervertálódás, eltévelyedés és megromlás, elfajulás, amely annak a következménye, hogy az ember felcserélte a teremtő imádását a teremtmények imádásával”12

Az Arisztotelész Poetikáját és a görög tragédiákat tanulmányozó holland kutató, Jan Bremer egy egész könyvet szentel a bűn (hamartia) és a vele egy szócsaládot alkotó kifejezések (dihamartanein, hamartanein, hamartia, hamartema) feltérképezésére. Homérosztól a Kr. e. negyedik századig vizsgálja a szócsalád előfordulásait, és három jelentésirányt különböztet meg:

MISS (to fail of purpose) – A célt eltéveszteni

ERR (to make a mistake) – Hibát elkövetni

OFFEND (to break the law) – Törvényt szegni. Bűnösen cselekedni

A szó jelentéstartománya tehát az antikvitás korában az egyszerű tévesztéstől a morális bűn elkövetéséig terjedt. „A hellenizmus korában, valamint a Septuaginta és az Újszövetség görögjében a harmadik, nevezetesen a morális bűn, eltévelyedés értelem válik meghatározóvá. (…) A korábbi századokban a hamartia olyan tragikus eseményt kiváltó tett, amelyet nem szubjektív-morális bűn okoz, mégis súlyos erkölcsi-egzisztenciális következményeket von maga után.”13

Az elkövetett bűn azonban nemcsak bűntudatot és bűnhődést eredményez, hanem megteremti a bűnbocsánat lehetőségét is. „Az igazi bűntudat elválaszthatatlan Isten kegyelmének az ismeretétől. A bűntudat önmagában vigasztalan és halálos, de az Isten szerinti bűntudat életet és vigasztalást, megtérést eredményez.”14 Isten szerető Atya volta az elkövetett és megbánt bűnök megbocsátásában mutatkozik meg. Isten megbocsátó kegyelme szabadít fel a bűn súlya alól. „Isten a bűnös emberen oly módon könyörült meg, hogy tudomásul vette a bűnnel való együttélést, de ugyanakkor adott szabadítást is számára a törvényben, a rendeleteiben és végső soron pedig a krisztusi szeretet-szabályban, ami minden törvénynek a foglalata a keresztyénség számára.”15 A keresztyén teológiában tehát nem lehet úgy szólni a bűnről, hogy egyszersmind ne essék szó a Krisztusban nyert bűnbocsánat lehetőségéről is.

A ballada műfaja

Greguss Ágost, aki 1865-ben könyvet írt a balladáról, tekinthető a műfaj 19. századi első magyar teoretikusának. „Greguss a keresztény gondolkodásmódot tükröző műformának látja a balladát, amelyben a tragikum mozgatója a bűnbe sodró szenvedély s a lelkiismeret, amely az embert önmaga bírájává teszi.”16 A három műnem határán fekvő ballada (Greguss szállóigévé vált meghatározása szerint „tragédia dalban elbeszélve”) különösen alkalmas a tragikum kifejezésére.17 Greguss meghatározása Goethére vezethető vissza, aki annak az őstojásnak nevezte a műfajt, amelyből szétvált a három műnem. Ezt fejti ki Greguss, amikor epikusnak nevezi a balladát, hiszen történetet mond el, lírainak, hiszen énekelhető, és drámainak, mert párbeszédes formában írt.

Beöthy Zsolt azt feltételezte, hogy már az antik görög irodalomban is lehettek balladaszerű epikus költemények, de ennek semmi nyoma nem maradt fenn.

A parasztballada a 13–14. századi Európából ered. A korábbi időszakok hősi eposzaihoz, csodás történeteihez képest az a döntő változás, hogy „a balladákban hétköznapi emberek ellentétei és vétkei járnak végletes következményekkel. Ezzel magyarázható a műfaj fogékonysága a társadalmi igazságtalanság és a lélektani motiváció iránt.”18

A skót és angol népballadák 1765-ben kerültek az irodalmi nyilvánosság elé. Az ószékely népballadákat csak az 1860-as években ismerhette meg az olvasóközönség Magyarországon. (Kriza János Vadrózsák című gyűjteménye 1863-ban jelent meg.) Arany is ekkor vonhatott párhuzamot a skót és székely népballadák között.

A német műballadák is széles körben ismertek voltak már Magyarországon a 19. század első felében. (Bürger, Uhland, Goethe, Schiller)

Arany balladái

„Arany balladái azáltal hoztak oly lényeges minőségi változást, hogy a hazai és külföldi népballada indításait ötvözték a német és a reformkori magyar műballada tanulságaival.”19

A korábbi rendszerezések eredményeit Imre László összegezte Arany balladáiról írt könyvében, és a balladák között a következő csoportokat különítette el:

népi balladák

drámai szerkesztésű balladák (legfőbb ihletőjük Shakespeare)

históriás énekeket idéző művek

románcos balladák

romantikus balladák (rémromantika kísértetballadái)

vitatható műfajiságú anekdotikus balladák (A méh románca, Pázmán lovag)

Mindebből leszűrhető az a tanulság, hogy a különböző változatokhoz tartozó balladák nem elemezhetők egységes szempontok alapján. A körülbelül 25-30 Arany-ballada is 5-6 alapváltozatra osztható.

A népi, drámai szerkesztésű és a romantikus balladák gyakran épülnek valamilyen lelkiismereti válságra. (Ágnes aszszony, A walesi bárdok, Árva fiú, Tengeri-hántás). Ezekre a művekre jellemző, hogy a görög sorstragédiákhoz hasonlóan „már a kiinduló helyzet magában foglalja a végzetszerűséget.”20

A műfajjal már 1848 előtt kísérletezett a költő, de jelentős művei csak Nagykőrösön, 1853 körül születtek meg. A Hunyadi-balladakör már sejteti, hogy a műfaj különböző változatait rajzolja meg Arany. A Szibinyányi Jank derűjétől igen messze esik az V. László sejtelmes, tragikus világa.

A bűn és bűnhődés motívuma a legtöbb balladájában meghatározó.

A hamis tanú (1853) egy kevéssé ismert műve a költőnek. Főhőse, a vén Márkus a Szentháromság Istenre esküszik, hogy a föld, melyen áll, a ladányi határhoz tartozik. Úgy akarta magát mentesíteni a hamis eskü alól, hogy csizmájának talpába ladányi földet szórt. A bíróságot be tudta így csapni, Istent azonban nem. Nem is tud örülni az elkövetett csínynek, folyton önvád, bűntudat gyötri tettéért. Büntetése nem marad el, a magára kimondott átka beteljesedik. Arany – tőle szokatlan módon – az erkölcsi tanulságot közvetlen formában is megfogalmazza a vers utolsó soraiban: „Halkan, imádkozva evezzetek itt el, / S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.”

A vén Márkus maga szegi meg az erkölcsi törvényt, tehát felelős tettének következményeiért.

A walesi bárdok és az Ágnes asszony főszereplői is saját maguk felelősek a világrend, az isteni törvény megsértéséért. Bűnhődésük törvényszerű. Hiába akarja lepedőjéből kimosni Ágnes asszony a vérfoltot, valójában az ő lelkiismerete foltos. Vállalkozása mégsem tudatos vezeklés, hanem az őrület jele. Edward király a londoni palotában is a meggyilkolt walesi bárdok énekét hallja. Bűnéért neki is fizetnie kell. „Miközben a külvilág számára belső lényegük megnyilvánul, addig tudatuk sötétségében énjük elrejtőzik az önismeret elől. A legbenső én itt a »megszentelt«, a törvényes, autentikus létezésen kívüli káoszban vergődő, minden alapját elvesztett, mindenből kirekesztett maradványa a személyiségnek.”21

Az Árva fiú című romantikusan eltúlzott történet hőse, a fiára ügyet sem vető, kedvesével szórakozó özvegy alakja Ágnes asszony közeli rokona. Férje után gyereke halála is a lelkén szárad. A fiút halott apja viszi ki a temetőbe. A kísértet szavai ébresztik fel az asszony lelkiismeretét, aki beleőrül abba, hogy felismeri tettei szörnyűségét. A Bor vitéz sejtelmes, rejtelmes hangulatú ballada. Főhőse a halott vőlegénye után a rákényszerített esküvő elől a halálba menekülő lány.

A nagykőrösi évek balladái után hosszú szünet következik, majd az Őszikék ciklusban folytatja a balladák írását a költő. A kései balladákból mindenféle történeti vagy politikai áthallás hiányzik, főleg babonás népi hiedelmeket elevenít föl bennük. Tartalmilag azonban folytatása az első korszaknak, hiszen elsősorban a bűn és bűnhődés kérdéskörét jeleníti meg ezekben a műveiben is.

Az Ünneprontók című kevésbé ismert kései balladában a templom és kocsma, a kiáradó Szentlélek és a tivornyázókat dudaszóval a pokolba táncoltató ördög, a pünkösd reggeli templomi áhítat és az éjfélt kongató toronyóra adják a feszültséget fokozó ellentétpárokat. Az ünnep szentségét megtörő csoport is felelős tragédiájáért.

A Tengeri-hántás ismét a bűn és bűnhődés kapcsolatát mutatja be népies életkép keretben. Tuba Ferkó elhagyja szeretőjét, Dalos Esztit. A lány belebetegszik és belehal a csalódásba. Mikor a legény visszatér a faluba és megtudja, mi történt, a lelkiismeret-furdalás holdkórossá teszi. Egy éjjel felmászik a templom tornyára, mert elhagyott szeretője hangját véli hallani, ahonnan lezuhan. Sok balladahőshöz hasonlóan őt sem hagyta bűne nyugodni.

A Híd-avatás című művében talán Az ember tragédiájának londoni színét lezáró haláltánc inspirálhatta a költőt. Egy ifjú, aki pénzével együtt a kártyán elvesztette az életkedvét, életerejét is, az új hídon állva öngyilkosságra készül. Az ő látomása idézi meg az egyre gyorsabb tempóban felbukkanó öngyilkosok különböző típusait.

Az Éjféli párbaj ismét a felismert bűn elhordozhatatlanságából fakadó őrületet mutatja be. Bende vitéz megölette vetélytársát legényeivel, s így nyerte el a szeretett lány kezét. A lakodalom mindhárom éjszakáján megjelenik előtte a legyilkolt vetélytárs, és újra párbajra hívja. A harmadik éjszakán szolgái fegyverzik le az őrjöngő lovagot, és ifjú felesége zárdába vonul. A költő általános érvényűvé tágítja a tanulságot: „Vérbe fogant nász sohse volt / Isten átka nélkül.”

A Tetemre hívás főhősének bűne a könnyelműség, büntetése szintén elméjének megbomlása. Egy középkori istenítélet adja a történet keretét.

A Képmutogató egy vásári jelenetet idéz fel, ahol a vásári képmutogató egy összefüggő képsorozat magyarázataként mondja el a romantikus kísértettörténetet a szívtelen grófról és lánya tragédiájáról. Az öreg gróf úgy megharagudott lánya és szegény íródeákja szerelméért, hogy elüldözte a fiatalokat. A lány nyomorogva hal meg, és gyermekével jön vissza apját kísérteni. Ennek hatására a zord atya teljesen összetör, és mániákusan keresi a kapcsolatot lánya szellemével. Mikor sírva esedezik bocsánatért, a lány szelleme ezt válaszolja: „Nem mondom, hogy megbocsátok, / Mert nem tőlem függ ez átok: / Míg szívemben élet égett / Sem táplált az gyűlölséget, Megtöré csak fájdalom. / Kérjed Istent, bűnbocsátni / Nála több az irgalom.”

A Vörös Rébék a Tengeri-hántáshoz hasonlóan paraszti témájú ballada. Sejtelmes, népi hiedelmekre épülő története egy boszorkányos kerítőasszonyról szól, aki Pörge Danit egy kikapós menyecskével boronálta össze. Az asszonyt házasságtörésre csábítja, a férjet gyilkosságba kergeti. Arany a népi életből vett reális történetet babonás elemekkel keveri, mint a varjúvá változó, és Pörge Danit így üldöző boszorkány.

Míg Arany balladái a bűn által megrontott ember lehetséges útjait mutatják meg, addig a teológia tud arról, hogy Isten is készített utat a bűnben vergődő ember számára, és ez a megváltás. Ahogyan Arany balladái sem adnak logikus magyarázatot a bűn létezésére, a Biblia sem. A Szentírás „azt mondja el nekünk, hogy Isten a gonoszt a mi érdekünkben korlátozta és legyőzte.”22 Mert még a tőle elszakadt, bűnben élő emberről sem mondott le.

Összegzés

Arany balladái sok mindenben különböznek egymástól. Ami közös bennük, az a vonás, hogy egyik típusban sincsen szó az egzisztenciális válságból való visszatérés lehetőségéről. Ennek poétikai okai vannak, hiszen a költő műfajról vallott felfogásán kívül esett a megbánás és a bűntudat formáló és megmentő ereje. A lelki átváltozás bemutatása szétfeszítette volna a műfaji kereteket.

Podmaniczky Pálné azzal magyarázza a hiányt, hogy bármennyire is ismerte, forgatta és idézte többször a Szentírást a költő, műveiből „hiányzik az evangélium diadalmas világnézete.”23 Podmaniczky Pálné nem poétikai, hanem teológiai szempontok alapján értékeli Arany költészetét, és azt állítja, hogy „A bűn gyötrő kérdésére azért nem talál tragikusnál egyéb feleletet, mivel nem ejtette foglyul egész valóját a golgotai áldozatnak bűnön és halálon diadalmat aratott ereje. De nem is ejthette, mert hiszen bármennyire komolyan foglalkoztatja is a bűn problémája, odáig mégsem jut el, hogy a bűnt a maga igaz mivoltában s teljes egyetemességében, az embernek s legelsősorban saját magának Istennel szemben fennálló és föltétlen rendezésre szoruló nagy tartozásaként ismerje fel.”24

De egészen másfajta kép alakulhat ki az olvasóban, ha megismeri Az első lopás című költői elbeszélését. A vers nem ballada, és éppen arról szól, amit kritikusa hiányol, vagyis a bűnös megtéréséről, Istenhez megtérve élete rendbe tételéről. A Szent László füve című epikus költeménye is kívül esik a ballada körén, és vall Arany istenképéről: „A király ellenben csöndes sátorában / Buzgón imádkozva térdepelt magában, / Fényes győzelmét nem tartá övének, / Hálát adva érte Ura-Istenének. // De nem hallgatá meg a felséges Isten, / Véres háborúkban mivel kedve nincsen, / Véres háborúkban, emberáldozatban / Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban.”

Akkor tehát mennyiben érhető tetten a református teológia hatása Arany művészetelméleti gondolkodásában és balladáiban?

Amit a bűn következményéről és elkövetőjére gyakorolt hatásáról ír, az teljes egészében megfelel a református teológia tanításának. A bűn eredetének kérdése nem jelenik meg műveiben, de ezen nem csodálkozhatunk, hiszen Arany költő és nem teológus. A kálvini predesztináció-felfogás hatásáról szóló feltevéseket sem érzem erőltetettnek. Arany nem boncolgatja a titkot, inkább poétikai keretet keres megjelenítésére, s ezt találja meg az eposz, illetve a ballada műfajában.

Ami pedig Arany keresztyénségének mélységeit illeti, meggyőzőnek tartom Hamvas József 1935-ben írt gondolatait: „A mélyen gondolkodó Arany János nem azért választott túlnyomó részben erkölcsi problémákat, mert ezekhez valami művészi kedvtelés vonzotta, hanem mert a bűnnek és bűnhődésnek összefüggését kutatta, és erről alkotott meggyőződését akarta kifejezni. Arany érezte, hogy a bűnnek és bűnhődésnek egymáshoz való hagyományos viszonyában van valami, ami nem elégíti ki a gondolkodó embert. A bűn és bűnhődés között igen sokszor nincs meg az értelmi kapcsolat. Olyan messze esik egymástól a két dolog, hogy nem találjuk közöttük az összefüggést. (…) A bűnnek és bűnhődésnek közvetlen kapcsolatát kereste, és abban állapodott meg, hogy a bűn elkövetése maga a legnagyobb büntetés. Mert a bűn a lélek egészségét teszi tönkre, és a megbetegedett lélek romlásnak indul. (…) A bűn és bűnhődés nagy kérdésének reformátora, vagy mondjuk prófétája volt Arany János. Mert az erkölcsi felfogásban közelebb hozta az okozatot és az okot. Ezzel kimélyítette a tetteinkért való felelősséget. Kétségtelen, hogy az evangélium adta meg hozzá az irányítást, mert a hegyi beszéd törvénymagyarázata is ezen az úton halad, az erkölcsi felfogásnak szellemibbé tételét akarja.”25

Végül értékelését Hamvas így foglalja össze: „A józan magyar erkölcs halhatatlan bölcse volt Arany János, és abban, hogy költészetének főforrása ebből a lelkületből fakadt, mélységesen jó keresztyénnek vallom.”26

Ebből a keresztyén értékrendből és világlátásból fakadhatott Arany különös érzékenysége az emberi életet behálózó és alapjaiban megrontó bűn iránt. Ezért mutathatta be újra és újra mindig más formában, mint az emberi élet állandó kísérőjét. Erőteljesen láttatta, hogy a bűn olyan fenyegető valóság életünkben, amit nem lehet eltakarni, bagatellizálni, az egyszer elkövetett bűn végérvényes és lezárt. A bűn félelmetes és embert megrontó hatalma mutatkozik meg elemi erejű, tébolyodásig feszített pillanatokban, amikor a bűnt bűnként ismeri fel a hős, és ezzel bűnhődése is kezdetét veszi.

Ez magyarázza, hogy miért ilyen sok az őrüléssel bűnhődő balladahős Aranynál. V. László, akit álomképek gyötörnek, az őrjöngő Bende vitéz, a palotájában nyugalmat nem találó Edward király, a törvényszék előtt síró Ágnes asszony, vagy halott kedvese mellett görcsösen kacagó Kund Abigél, és folytathatnánk a sort. Arany balladái így figyelmeztetésként is olvashatók, és ez a figyelmeztetés egybevág a Biblia tanításával: Az elkövetett bűn sosem marad következmények nélkül, és ezek a következmények visszaszállnak a bűn elkövetőjére is.

Ugyanakkor a hívő ember annak is tudatában van, hogy nem a bűn a legnagyobb erő a világban, és kész hálával elfogadni az Isten által kínált szabadulást. Ez a következtetés megjelenik ugyan néhány Arany-költeményben, de a ballada műfaji korlátait már szétfeszítené, ezért balladáiból hiányzik.

Ami viszont nem hiányzik, az a meggyőződés, hogy a bűn kérdésére emberi erőfeszítésekkel nem lehet megoldást találni. Számos példán keresztül meggyőző erővel mutatja be, hogy hiába akarja saját sorsának alakítását kezébe venni az ember, a Teremtő és Gondviselő Isten szavának figyelmen kívül hagyásával ez nem sikerülhet. A bűn olyan tudatos, szándékos emberi cselekedet, amely Istentől egyre távolabb, a kétségbeesés, reménytelenség, a megsemmisülés felé vezeti elkövetőjét. Az ember pusztulásba tartó élete (amelyet oly sok oldalról mutatnak be Arany balladái) a bűn egyenes következménye.

Keresztyén olvasatban Arany balladái figyelmeztetések. Újra és újra emlékeztetnek arra, hogy az ember megváltásra szoruló, váltság után vágyakozó lény, de önmagát nem képes megszabadítani a bűn uralma alól. Az önmegváltás útja nem járható az ember számára.

Az evangéliumot jól ismerő, rendszeresen olvasó keresztyén költő azt is tudja azonban, hogy az ember élete mégsem szükségszerűen tragikus, mert van más megoldás. A Krisztusban újjászületett ember felszabadul a bűn törvénye alól. „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,1–2) Az önmegváltás tehát nem csupán reménytelen kísérlet, de egyben felesleges is27.

Felhasznált irodalom

1. Arany János: Tanulmányok és kritikák. Debrecen, 1988. Válogatta, szerkesztette S. Varga Pál.

2. Benedek Marcell: Arany János. Bp. Gondolat, 1970.

3. Bibliai fogalmi szókönyv. Szerk.: Ifj. Dr. Bartha Tibor, Vladár Gábor. Bp. Kálvin Kiadó, 1993.

4. Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Budapest, Argumentum, 1992.

5. Eisemann György: Az Arany-balladák tragikumához. In Keresztutak és labirintusok. Elemzések a 19. és 20. sz.-i magyar művekről. Budapest 1991.

6. Értékek kontextusa és kontextusok értéke 19. századi irodalmunkban. Szerk.: Imre László, Gönczy Mónika. Debrecen, 2000.

7. Gaál Botond: A bűnmegelőzés és a keresztyén nevelési formák. In Confessio 2003/3. pp. 72–78.

8. Gotthold Müller: Felelősségteljes élet. Bp. 1999.

9. Győri L. János: A magyar reformáció irodalmi hagyományai. Bp. 1998.

10. Hamvas József: Arany János keresztyénsége. In Protestáns Szemle 1935. pp. 25–27.

11. Imre László: Arany János balladái. Bp. 1988.

12. Kálvin János: Tanítás a keresztyén vallásra. Bp., 1986.

13. Keresztyén Bibliai Lexikon. 1–2. kötet. Bp., Kálvin Kiadó, 1993, 1995.

14. Kocsis Elemér: Református dogmatika. Debrecen, 1998.

15. Podmaniczky Pálné Vargha Ilona: Arany János és az evangélium. (Bp. 1934.)

16. Pollák Miksa: Arany János és a Biblia. Bp. MTA. 1904.

17. Pongrácz Tibor: Hamartia, palinódia, tragédia. In Gond 1999. (18–19) pp. 179–189.

18. Riedl Frigyes: Arany János. Budapest, 1887.

19. Sebestyén Jenő: Református dogmatika. Bp. 1940.

20. Sőtér István: Arany János. In A magyar irodalom története 4. pp. 96–152.

21. Szegedy-Maszák Mihály: Arany életművének változó megítéléséről. Itk. 1981. 561–580.

22. Tavaszy Sándor: Református keresztyén dogmatika. Cluj – Kolozsvár, 1932.

1 Kocsis Elemér: Református dogmatika. Debrecen, 1998. 179. p. A továbbiakban Kocsis Elemér gondolatmenete alapján mutatom be a predesztináció történetét.

2 Kálvin: Institutio 1559. III. 21. 5.

3 Kálvin: I. m. III. 21. 1.

4 Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Argumentum. 1992. 137. p.

5 Dávidházi I. m. 138. p.

6 Arany: Széptani jegyzetek. Arany János: Tanulmányok és kritikák. Debrecen, 1998. 298. p.

7 Bírálat a Nádasdy-jutalomra küldött három pályamunkáról. In. Arany János: Tanulmányok és kritikák. Debrecen, 1998. pp. 377–378.

8 Kondor Tamás: Katarzisértelmezések a 19. sz.-i magyar tragikumelméletekben. In. Értékek kontextusa és kontextusok értéke 19. századi irodalmunkban. Debrecen, 2000. 52. p.

9 Tavaszy Sándor: Református keresztyén dogmatika. Kolozsvár, 1932. 143. p.

10 Sebestyén Jenő: Református dogmatika. Budapest, 1940. 170. p.

11 Keresztyén Bibliai Lexikon. Bp. 1993. 230. p.

12 Kocsis Elemér: I. m. 124. p.

13 Pongrácz Tibor: Hamartia, palinódia, tragédia. In. Gond 1999 (18–19) pp. 179–180.

14 Kocsis Elemér I. m. 125. p.

15 Gaál Botond: A bűnmegelőzés és a keresztyén nevelési formák. In. Confessio 2003/3. 74. p.

16 Imre László: Arany János balladái. Bp. 1988. 18. p.

17 A tragikum mint esztétikai minőség a korban már elszakadt a tragédia műfajától.

18 Imre László I. m. 20. p.

19 Imre László I. m. 26. p.

20 Imre László I. m. 93. p.

21 Eisemann György: Az Arany-balladák tragikumához. In. Keresztutak és labirintusok Bp. 1991. 28. p.

22 Gotthold Müller: Felelősségteljes élet. Bp. 1999. 117. p.

23 Podmaniczky Pálné Vargha Ilona: Arany János és az evangélium. Bp., 1934. 22. p.

24 Ua.

25 Hamvas József: Arany keresztyénsége. In: Protestáns Szemle. 1935. pp. 25–27.

26 Hamvas I. m. 27. p.

27 A dolgozat befejező gondolatainak születéséhez jelentős mértékben hozzájárult a Gaál Botond dogmatikaprofesszorral folytatott beszélgetés, akinek hasznos tanácsaiért, segítségéért ezúton is köszönetemet fejezem ki.