Szabó József

Szabó József (Ódzsa) színházi rendező (Székelyhíd, 1928). Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron diplomázott 1953-ban. Pályáját Nagybányán kezdi, 1957–70 között a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, 1970-ben a nagyváradi társulat főrendezője és művészeti vezetője lesz. Legemlékezetesebb rendezései:Az ifjú W. újabb szenvedései, Anyám könnyű álmot ígér, Ősvigasztalás, Az ember tragédiája. 1983-ban Magyarországra települ, Győrött, majd Veszprémben dolgozik 1988-as nyugdíjba vonulásáig.

Várad hűséges festője: Bölöni Vilmos

Kedves Közönség!

Elöljáróban elárulom, hogy én nem művészettörténész vagyok, hanem színházi rendező. Jószerével annyi közöm van a képzőművészethez, mint minden embernek, aki tiszteli és csodálja a festészet, a szobrászat és az építészet remekeit. Váradi rendezői tevékenységem során munkatársi és baráti viszonyba kerültem Bölöni Vilmossal. Ezért kért fel engemet, hogy nyissam meg soproni kiállítását.

Mindenekelőtt hadd mutassam be őt.

Bölöni Vilmos különleges személyiség a kortárs magyar művészetben: egyszerű, szerény, természetes és hallgatag. Rejtőzködő művészember. Nem szívesen beszél magáról. Az önreklámozás ismeretlen fogalom számára. A napokban fellapoztam a Nagyváradon szerkesztett Romániai magyar ki kicsoda kötetet. Kíváncsi voltam, hogy Bölöni Vilmos festőművész neve benne van-e. Benne van. Négy sorban. Ekképpen:

„Bölöni Vilmos. Grafikus, festő, díszlettervező. Született Nagyváradon 1941. febr. 8-án. Tanulmányai: Kolozsvári I. Andreescu Főiskola, grafika szak. Életpálya: a Nagyváradi Állami Színház díszlettervezője. Életmű: Grafikákat, festményeket állít ki hazai és külföldi tárlatokon. Lakhely: Nagyvárad.”

Nem kis malíciával állapítottam meg magamban, hogy egy vaskos kötetben, amelyben a kiskereskedők, a csirketenyésztők és a malomírnokok is minimum nyolc-tíz sorral szerepelnek, Várad egyik ismert és kedvelt festőművésze csak négy sorral van jelen. Bölöni Vilmos országosan s talán világviszonylatban is első a tekintetben, hogy a művészek között neki van a legrövidebb életrajza: curriculum vitae-je belefér egy lyukas mogyoróhéjba.

Komolyabbra fordítva a szót, most az én tisztem (lenne), hogy Bölöni Vilmos itt kiállított képeit rangsorolva, esztétikai értékeit felmutatva, elhelyezzem őt a magyar, netán az egyetemes képzőművészet panteonjában. Ámde – mondottam – a színházi rendezőnek erre nincs jogosítványa. És ha lenne is, maga az alkotóművész tiltakozna leghevesebben az efféle hangzatos és hamis próbálkozások ellen, mert számára a festészet természetes létforma, mindennapi munka. A festőpaletta neki munkaeszköz. Nem tükröm-tükröm, nem divathajhászás, nem stíluskeresés, nem kísérleti nyúl. Valahogy úgy gondolkozik és úgy fest és farag ő, mint egy középkori templomdíszítő mester, aki addig élt, ameddig elkészítette szülővárosa katedrálisában az égbe törő sugaras oltárt és a próféták aranyszobrait Isten dicsőségére, aztán meghalt névtelenül, gyönyörű alkonyfényben. Bölöni Vilmos is, bár mestere minden grafikai, festői, szobrászi technikának, szinte rangrejtve él és munkálkodik szülővárosában.

Hosszú éveken át a nagy hírű váradi bábszínháznak volt a tervezője.

Szellemes, játékos bábokat, mesés díszleteket tervezett, festett, faragott a gyermekek örömére. (Mellesleg négy szép tehetséges kislánnyal is gazdagította a váradi bábszínház törzsközönségét.)

A bábszínházból egy idő után átszerződött a váradi nagyszínházba díszlettervezőnek. A két színház művészi rangban és igényességben nem különbözik egymástól, csak művészi eszközeiben. Az egyikben több a képzelet teremtette művészi technika, a másikban több a valóság, az emberábrázolás, az irodalom és a filozófia.

Bölöni Vilmos a nagyszínházban az én rendezésemben esett át a tűzkeresztségen. Bertolt Brecht Svejk a II. világháborúban című színművének tervezését bíztam rá. A kezdő díszlettervező a bábszínházban szerzett ördöngös technikájával felejthetetlen színpadi látomással ajándékozott meg. Lent felépítette kissé stilizáltan, ám német precízséggel, Svejk kedvenc sörözőjét, a Kehelyhez címzett kocsmát. Fent, a színpadi térben elhelyezett egy óriás méretű szoborformát: a diktátor lecsapni készülő kezét, amely alatt minden kisember, minden szereplő, minden katona halálra szánt légy volt csupán. A fenyegető kéz emelkedett és süllyedt, fel és alá, fel és alá. Lecsapni készült. Míg végül, csatavesztés után, a havas orosz harctéren nem Svejkre, a derék katonára, hanem magára a diktátorra csapott le, Hitlerre. (Igen: történelmi valóság, hogy a diktátor saját kezével vetett véget életének. És filozófiai igazság, égi rend, hogy minden zsarnokság önmagában hordozza bukását: tragikomikus végzetét. Ahogy azt mi magunk is megtapasztalhattuk az elmúlt évtizedekben. És – Istennek hála! – nem csak a világot jelentő deszkákon…)

Bölöni Vilmos díszlettervezőként is jelesre vizsgázott. És – bárhogy titkolná – poétikus alkat: a szimbólumok nyelvén is ért és beszél a művészetben. Tapasztalt, sikeres díszlettervező. De megmaradt hűségesen festőművésznek. Thalia nem tudta elhódítani őt legkedvesebb munkaeszközétől: a festőállványtól. Hűséges palettájához, festékjeihez, ecsetjeihez. Hűséges a kifeszített, lealapozott vászonhoz, amelyen megörökíti színes emlékeit, festői vízióit Erdély ősi városairól: Kolozsvárról, Szebenről és a Boldog Váradról, amely immár Európa egyik legboldogtalanabb városa lett. Bölöni Vilmos mégis hűségesen ragaszkodik városához, a szülőföldhöz, amelyben halottai nyugszanak. Hűségesen ápolja szeretett testvérbátyja, a költő, újságíró, műfordító és irodalomszervező, Bölöni Sándor emlékét, akit 43 éves korában kergetett halálba a zsarnokság fenyegető keze.

Bölöni Vilmos Ady Endre városában a püspöki palota, a Kanonok sor és a hosszú hársfasor tőszomszédságában lakik. Bizonyosan arról álmodik minden tavasszal, hogy a püspöki palota letarolt kertjében kivirágoznak újra régi szépségükben a magnóliák. De nem csak álmodik, cselekszik, munkálkodik is nagy hűséggel, hogy városa és a nagyvilág a színek igézetében boldogabb legyen.

Ezt tanúsítják kiállításának képei.

Ezt harsonázzák Erdély romló falai felett a bús trombitás angyalok.

És az a kis képzelet szülte fuvolás, akinek ezüst hangszerén felzeng halkan a remény…

Megtiszteltetés számomra és öröm, hogy ma itt, Sopronban, a hűség városában bemutathattam Nagyvárad hűséges festőjét, Bölöni Vilmost.

(Elhangzott 2004. szeptember 26-án Sopronban, a festőművész
kiállításának megnyitóján.)