Lászlóffy Csaba

Kívül piros, belül rohadt

Eugen Uricarunak, A barbárokra várva írójának

Lászlóffy Csaba költő, író, műfordító, drámaszerző, szerkesztő (Torda, 1939). Kolozsváron diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon, több erdélyi szerkesztőségben dolgozott, gazdag írói, publicisztikai munkássága számos elismerésben részesült. Két tucatnál is több könyve jelent meg, köztük néhány történelmi-pedagógiai munka is.

Üres telken kutyainvázió. S egy, az ismeretlenbe száguldó, elszabadult szerelvény. „Az Isten vezeti a vonatot a semleges jövőbe – mondta egy megnyomorodott, öreg vasutas. – Annyi fölösleges vérengzés után.” „Az Isten halott – hangzott, mint egy szájba vágás, a durva válasz. – Te pedig ülj le a seggedre, mert ha nem tudnád: a fővárosban garázdálkodó románok is semlegesnek mondják magukat.”

A látomások arra jók, hogy eltakarjanak előlünk valamit, ami hihetetlennek tűnik. Ami elviselhetetlen.

Figyelemre méltó módon ma nem érkezett jelentés román túlkapásokról – jegyezte föl naplójába Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy, a Szövetséges Katonai Misszió amerikai megbízottja 1919. október 16-án Budapesten. A Ritzben, ahol brit kollégájával ebédelni szokott, ezen a napon a Romániába akkreditált attasé, Greenly brit tábornok is jelen volt asztaluknál. Kaján vigyorral jegyezte meg, hogy a jelekből ítélve – igaz, ő csak második napja tartózkodik Budapesten – amerikai tiszttársuknak remek „gyűjteménye” van.

„Méghozzá fiatal grófnők – jegyezte meg az asztalnál ülő harmadik személy, a minden téren jól értesült Bridges tábornok. – Ha jól tudom, hatan vannak.”

„Úgy van – hagyta helyben elégedett képpel a feltűnően keménykötésű, de már az ötvenötödik évét taposó Harry Hill Bandholtz. – S valamennyi Szirmay névre hallgat. Törzstisztjeim is élvezik a »hatos fogatomat«. – Elgondolkodva kortyolgatta tejszínhabos feketekávéját. – Tulajdonképpen azóta tartom a szárnyaim alatt őket, mióta megtudtam, hogy a román katonák erőszakot követtek el védtelen asszonyokon, hajadon lányokon. Az aradi nőkkel egyenesen úgy bánnak, mint holmi hadifoglyokkal, némelyiküknek ötven botütést kelletto elszenvednie; ráadásul a Nemzetközi Vöröskereszt takaróit is ellopták tőlük.”

A vendégnek számító Greenly tábornok felvonta szemöldökét: „Bizalmas londoni körökben is az a hír járja, hogy míg az antantmisszió tábornokai haboznak, a románok rabolnak.”

„Minden túlzás nélkül így igaz. Csupán eddig 8877 vagon árut vittek ki az országból Szolnoknál, Csongrádnál pedig még annál is többet: kilencezer s néhány száz vagont. Ha nem vetünk véget idejében a megszállásnak, és a békekonferencia bennfentesei nem avatkoznak közbe, a magángyűjtemények értékes darabjai után a Nemzeti Múzeumot is képesek lesznek kifosztani.”

A tej kátrányszagával is csábító volt. A rövidnadrágos kölyök fűzfavesszővel hadonászott a levegőben. Alkonyodott. A katonai misszió tisztjei a bécsi angol nagykövetet és feleségét várták vacsorára. Az elhanyagolt külsejű, éhes kölyök szeplői a szemerkélő esőben szaporodni látszottak. A város is szürkének, elhanyagoltnak tűnt az alkonyatban. Egy nyolcfős román járőr mindenkit igazoltatott; az utcák különben néptelenek voltak. A román egyenruhások közrefogták a sovány, kiálló lapockájú emberpalántát, az őrmester többször körüljárta, kirántotta kezéből a fűzfavesszőt, majd súgott neki valamit. A kölyök nyilván nem értette, esetlen karmozdulatai mintha tiltakozást fejeztek volna ki; mire az őrmester kétszer, háromszor rásuhintott a vesszővel a fiúcska nyakára, vállára, és intett alárendeltjeinek, akik röhögve megmotozták a szipogó kölyköt.

„Ezek közönséges fosztogatók” – fakadt ki a pullmankocsiból kiszálló Lady de Bunsen. Férje, valamint a tiszt urak osztoztak megrökönyödésében. Mint kiderült, a fiúcskánál olcsó Kun Béla-bankók voltak, szülei portyára küldték a külvárosba, hogy – habár az üres boltok rolóit régóta lehúzták s lelakatolták – hátha sikerül egy kis ázaléknak valót vagy szalonnát szereznie valamelyik hentesnél.

Midőn Bandholtz vezérőrnagynak és angol meg olasz tiszttársának (a francia ezúttal nem volt velük), valamint a bécsi vendégházaspárnak az igazoltatására került sor, a román járőrök rövid, ideges szóváltás után kissé elbizonytalanodtak; egyikük sem értett angolul vagy németül, olaszul sem. „Én viszont nem értek románul – jegyezte meg Harry Bandholtz meglehetősen hangosan –, ám ezt a nyelvet bizonyára megértik…” – És lovaglóostorával rávágott a velük is kellemetlenkedni akaró, bikanyakú őrmester kezére, aki ijedtében elejtette a fiúcskától elrekvirált pénzt és a fűzfavesszőt, haptákba vágta magát, s rámordult beosztottjaira. A járőrök futólépésben iszkoltak el a ködfátylat lebegtető sötétségben.

A katonai misszió tisztjei sem voltak mind tisztában azzal, hogyan került egyik napról a másikra Budapest élére ez a balkáni csürhe. Megpróbálják játszani az urat, mi több, az ő hivatalos átirataikra, tiltakozásaikra sem hajlandók mérsékletre inteni katonáikat. Mărdărescu tábornok Harry Bandholtz vezérőrnagy felszólítására, hogy szüntessék be a fosztogatást, azzal érvelt, hogy a román hadsereg katonái csak az abszolút szükséges dolgokat szerzik be ott, ahol éppen tartózkodnak… Valójában a kevés fővárosi lap betördelt oldalait is előre „beszerzik”, nehogy egy leközölt s rájuk nézve kellemetlen újsághírre hivatkozva Nyugat-Európában bárkinek is eszébe jusson kétségbe vonni az ő történelmi küldetésüket, akár Budán – a hírhedt hunok ősi tűzhelyén.

Sötét, hallgatag árnyak a magyar főváros bérházainak tövében. Vigyázva oson a román őrjárat, hisz egy ekkora városban könnyebben el lehet tévedni, mint otthon a mahalán. Ásító udvarokban patkányok rohangálnak; ők sem vetik meg a tokaszalonnát. Hát még az ánizsos, vaníliás, fahéjas édességek (a koplaláshoz szokott bakák szájában összefut a nyál). Új ízek, zamatok – a Delta untig belakott halszaga után. Vidéken a tavalyi hordók többnyire üresen konganak; de a must édes illata éppúgy csalogatja őket, akár a darazsakat. Szőlőben császkálnak, szalmakazalba döfik szuronyukat. A szerencsésebbek az eldugott családi ékszerekre is hamar rábukkannak. Falba épített szekrényekben vagy fakéreggel és mohával bélelt üregekben.

Nem kell nagy bátorság tőrbe csalni és felkoncolni, esetleg kútba hajítani néhány magatehetetlen civilt.

Romanelli olasz ezredes kedvenc japán pincsijét dédelgető nejecskéje is fölkapja a fejét s hüledezik. Majd férje cinikus nevetését hallván, fonott székéből felugorva, pici lábbelijével kettőt, hármat kecsesen toppant:

„Teljes rémuralom!... Nem te voltál az, aki annak idején az egyik pacsuliszagú tisztjüknek tudomására hoztad a békekonferencia »megálljt« követelő üzenetét?”

„Akkor még nem lett volna késő. – Harry Bandholtz vezérőrnagy dallamos hangjából mintha némi bűntudat is kiérződne. – Emlékeztetni szeretném rá önt is – fordul az »apró incidenseket« nála fölényesebben kezelő Romanelli felé –, hogy Frank Polk kollégám Wilson elnök nevében idejében figyelmeztette a Párizsban nyüzsgő román delegációt, miszerint az Egyesült Államok egyetlen román követelést sem fog támogatni, amennyiben nem állítják le azonnal a katonai inváziót Magyarországon… Mire egy hang itt, Budapesten – ha jól emlékszem, ön távcsövét egy akrobata táncospárra irányította éppen valamelyik díszpáholyból –, szóval a hátunk mögött egy hang franciául megjegyezte: »Újabb kacsa, uraim. Ismerni kell Amerikát!…«”

„Meglehet, hogy így volt, én erre az apróságra jóformán alig emlékszem. – Az olasz ezredes váratlanul elpirul, és séta közben igyekszik messzire elkerülni a székében elterpeszkedő amerikai keresztbe rakott, hosszú lábait. – Azt viszont határozottan állíthatom – nem mintha védelmembe kívánnám venni a francia misszió bármelyik tisztjét –, hogy Clemenceau miniszterelnök úr reagálása ellenkező benyomást keltett, többek között bennem is, amikor a Szövetségi Tanács kemény hangú ultimátumot küldött a román kormánynak és honfitársam, Titoni külügyminiszter aggályát fejezte ki a Szövetségi Tanács kemény hangú ultimátumát illetően…”

„Valóban – vág közbe Harry Bandholtz –, egyet kell értenem az ön benyomásával, de még inkább a francia miniszterelnök határozott fellépésével: Budapest román megszállása, s nem csupán a magyar fővárosé, súlyosabb helyzetbe hozta ezt a különben gazdag országot, mint amilyet bármely baloldali kormány teremthetne. Az önök külügyminisztere, ha jól értettem, az újabb bolsevik veszély miatt aggályoskodott…”

Romanelli bizonytalanul bólint; majd manikűrözött ujjaival végigsimítván frissen festett gyér hajszálain, elgondolkodva koslat föl-alá a teraszon. Csak most kínálkozik rá alkalom, hogy felesége kérdésére válaszoljon.

„Akiről te beszéltél az imént, kedvesem, az az első román lovasdandár parancsnoka volt. Máskülönben, utánozhatatlan hódolattal – még most is magam előtt látom karcsúsított alakját, bőséges hajolajjal fényesre nyalt frizuráját, amint kifogástalan franciás maniere-rel meghajolva előttem, ajkán angyali mosollyal – közli velem, hogy igazán sajnálja a dolgot, ámde amíg a félreértés tisztázódik, ő kénytelen saját feletteseinek engedelmeskedni.”

Az olasz misszió gondosan borotvált, elegáns tisztje e pillanatban úgy tesz, mintha még a nevét is szégyellenie kéne, megpróbál hát udvariasan kitérni amerikai tiszttársa és harcias felesége tekintete elől.

„Ezek szerint a románok jobb diplomaták, mint az a vén róka Clemenceau” – vonja le magának a következtetést Romanelli felesége, és bosszúsan konstatálja, hogy elment a kedve a további napozástól.

Harry Bandholtz vezérőrnagy szemtanúja volt a román királyi hadsereg groteszkségében is látványos bevonulásának. A rövid nyakú mokány lovak egykedvűen caplattak Budapest központja felé. Hosszú farokszőrük felverte az úttest porát. A nyeregben ülő lovasokon francia sisak, fűzős angol csizma; állítólag fegyverekkel is a balkáni expedíciós hadsereg raktárából látták el őket. Ők voltak az elit. A hegyes paraszt-kucsmát viselő, hosszú szuronyú gyalogság papírkapcában, bocskorban vonult végig az Üllői úton. Nem látszottak különbeknek a csoszogó bocskortalpak nyomában ürítő, kiéhezett állatoknál. Éhségüket csillapítandó napraforgómagot rágtak; tele is köpködték a héjával a körutakat. Váratlanul virágcsokrok repültek Holban tábornok lova elé (ő lett Budapest városparancsnoka). A virágeső-mutatványt is az antantmissziók ügybuzgóságának lehet köszönni vajon?

Üzlettulajdonosok, vidéki nagygazdák felvonulása volna ez? – nézett ki az amerikai misszió tisztje az emeleti ablakon. – Vagy a polgároknak egy újabb meghurcoltatása!… Akikre újabban nem nyílt, kötél általi halál vár, mint a vörös diktatúra áldozataira. Néhány nevet, mióta itt él, megtanult már. Pogány… Szamuely Tibor és megszállott terrorlegényeik kihívásnak vettek mindent, ami a régi rendet – erkölcsöt és hagyományt – jelentette. Ők egy új országot teremtő hatalom nevében követték el rémtetteiket. A román megszállók ezzel szemben óvatosabban – mondhatni, előzékenyen – fosztogatnak meg gyilkolnak. A Dunántúlon is híre van már a polgári lakosság – köztük öregemberek, nők és gyermekek – ellen sunyi, alamuszi módra elkövetett merényleteknek. Jövevény kisemberek állnak szemben bennszülött kisemberekkel. A gyomor ravaszsága, a bugris agy szedi ártatlan áldozatait… Nézi az utcai csődületet, s eszébe jut tegnap hajnali álma: a füléhez tartott telefonkagyló hirtelen kitágult, mint valami harci kürt, és valaki többször is belekiabált a készülékbe:

„A Szövetséges Tanács túlhaladottnak tekinti a Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy által sürgetett szigorításokat a Magyarországon tartózkodó s állítólagosan garázdálkodó királyi román hadsereggel szemben!…” „Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök a Békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa nevében túlzónak minősíti az Ön által küldött táviratokban szereplő adatokat, valamint az ismételten megfogalmazott aggályokat!… Még hogy ha egy kiskacsa esne bele a Földközi-tengerbe, éppolyan hatással lenne a Mexikói-öböl vízszintjére, mint akármilyen ultimátumnak a mi román barátainkra?!…”

Harry Bandholtz tudta, hogy Clemenceau, a tigris hajlamú politikus valójában egy arrogáns, pökhendi úr civilben is, aki nyomban felbőszül, ha valaki más igénybe meri venni az ő módszereit… teszem azt: hatást akar elérni a szimbólumok erejével és a képzeletével. Méghozzá: tömeghatást!… Minden hiába, ha egyszer egy ilyen ördögi tehetség kezében van a játszma. A történelem a kártyakeverők műve. Az ő nevüket őrzi meg mindig. A többiek?… Csak körül kell nézni: csupa dilettáns! Azt sem lehet tudni, hogy a következő órában ki lesz az új magyar miniszterelnök. (Ez itt fejlődő hagyománynak számít; mint ahogyan Károlyi Mihály hatalomra jutása után, miként a túlélők mondják, szinte minden órában új katonatanács alakult, s a maga kis klikkjének szája íze szerint a korábbiakkal homlokegyenest ellenkező rendeleteket adott ki.) Nem mintha a missziókat képviselő tisztek profik volnának. A profi mindenekelőtt elszántságot jelent – s nem a jól ismert gyászmagyar-siránkozást, hogy: Nagyapáinknak a reformkorban minden sikerült!… Harry Bandholtz, a tehetetlen kapkodással eltelt hónapok tapasztalatai alapján, inkább pimaszságnak nevezné a hódítók pózában tetszelgő román tisztek garázdálkodását. Béke helyett az állandó katonai készültség. Egy mesterségesen szétdarabolt országban, melynek népét ráadásul – ő ne látná, aki több mint átutazó itt? – a szélsőségek fenyegetik már jó ideje. A Budapestet erőszakkal megszálló és birtokába vevő regáti román haderő, mely Erdélyben is zsoldos seregként viselkedett – tulajdonképpen ellenlábasa az ő békemissziójának, magyarországi küldetésének (!) –, előbb a mozdonyokat, vasúti kocsikat és egyéb gördülő eszközöket szállította el Romániába; azután következtek a magángépkocsik. A kórházakból kizavarták az utcára a betegeket (alig félszáz súlyos sebesültnek kegyelmeztek meg), leszerelték az összes felszerelést és magukkal vitték, majd Georgescu őrnagy a központi egészségügyi raktárt is kifosztotta.

Nemrég tárgyalt az amerikai misszió nevében Rudeanu tábornokkal, és közölte vele, hogy tudomásuk van róla: a román katonák négyezer telefonkészüléket tulajdonítottak el a budapesti magánlakásokból, miután a posta- és távírászügyi hivatal teljes készletét elrekvirálták. A pökhendi alaknak, Rudeanunak, miközben kormánya nevében ismételten ígéretet tett a misszió instrukcióinak betartására, a szempillája sem rebbent meg, s jellegzetesen dünnyögő hangján, mely az őt hallgató személyre legalább olyan kellemetlenül hatott, mint egy autóduda, újabb demagóg szólamokat pufogtatva azzal az ajánlattal állt elő, hogy készséggel siettetik a magyar posta zavartalan működését, amennyiben a magyar kormány hajlandó 40 román cenzor munkáját fizetni. Tekintve, hogy nem mondhatnak le ezután sem ősi éberségükről, hisz ez tartotta őket életben a török meg osztrák hatalmi túlkapások idején is…

„Az ő szájából hallani a túlkapásokra hivatkozást!… Nem tagadom, ettől annyira begerjedtem, hogy tüstént feltettem egy levéltáviratot a Legfelsőbb Tanácsnak Párizsba” – vallotta be másnap Harry Bandholtz olasz tiszttársának. Romanellit jókedvében találta (éppen akkor tette fel vonatra a feleségét); szórakozottan szedett le egy fehér cérnaszálat csíkozott sötét öltönyéről, amely alól meglehetősen kirítt a kanárisárga („Sturm und Drang”) mellény, és kedvesen, derűs ábrázattal mondta amerikai tiszttársának: „Magyarország egy piros héjú alma: messziről aligha látszik, hogy a belseje elrohadt.” Az olasz éneklő hangján ez úgy hangzott, akár egy szép zsoltáridézet.

Harry Bandholtz úgy érezte, hogy hideg fények s ólmos, álmos tekintetek kísérik mindenütt, a szálláshelyén is. A harmadik pohár konyak után, a sűrűsödő szivarfüstben az is eszébe jutott, amit a sok tekintetben a fanarióta kor levegőjét árasztó és fanatizmusát képviselő Mărdărescu tábornok szájából hallott nemrég: „Ha a nagyhatalmak esetében senki se vonja kétségbe a jogos szerzési vágyat, a véráram, mely minden erejében bízó román tiszt és közlegény mellkasában buzog – az egyedüli igazság ma!”

„Végre itt a lehetőség, hogy ezek a balkáni haramiák is porcelántányérból egyék a sült húst!… Egyelőre nem s`evres-iből.” – Az amerikai katonai misszió megbízottja nem állta meg, hogy hangosan fel ne röhögjön.

„Semmi jele annak, hogy a kullancsnak szándékában állna elhagyni a testet.” Az ő szájából ez a néhány szó keményebbnek hatott, semhogy keresztény toleranciával valamilyen dallam kíséretében el lehetett volna énekelni.

Legalábbis 1919-ben Budapesten.

2003. szeptember 9.