A szonettek igézetében

Annyi kétes értékű, öncélúan vagy céltalanul formátlan, üzenetszegénységét zagyva szöveg-konglomerátumba rejtő vers után felüdülés olvasni Eszteró István kötetét. A temesvári tanár-költő még formabontás esetén is a forma felől, annak alapos ismeretében vállalkozik hagyománytörésre, szabad versei sincsenek híjával a mívességnek. Persze, ennyi „erény" nem volna elegendő ahhoz, hogy bárki poézist műveljen. Eszteró költői vénája viszont lépten-nyomon előbukkan, a „legszókimondóbb" verseiből sem hiányzik a metaforikus többlet, a primér jelentésréteg mögül „elővérzik" egy sajátos költői attitűd, mely játékossággal, malíciával, mi több: öngúnnyal elegy líraiság, a dolgok lényegét megragadni kívánó töprengés-gyötrődés, azonosulás és távolságtartás, tagadás és felmutatás egy időben. Kár, hogy – talán a szerzőnek, talán a szerkesztőnek – nem akadt a keze ügyébe egy sűrűbb, szigorúbb rosta, s ilyenformán néhány kevésbé remekelt darab is fennakadt volna rajta.

A kevesebb több lett volna, de félre bú!, e sorok írója, miután – bevett szokása szerint – először együltében végigolvasta a kötetet, másodszorra átugorva a néhány általa kifogásolhatónak vélt verset, maradéktalan műélvezettel ízlelgette azok javát.

Eszteró „tanár úr" jelesre vizsgázott az időmértékes verselésből, műnem-ismeretből egyaránt. Az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kötete, a Gondolatok a hölgytárban lelőhelye mind az epigrammának, mind az elégiának, az ódának, s maga a kötetcím is jelzi a fentebb említett, könnyed játékossággal jegyben járó érdemeit. „Statisztikailag" leggyakrabban a szonettet műveli. A többosztatú kötet ciklusaiban gyors ritmusú szellemi sziporkák váltakoznak elégikusra lassult tételekkel. S a szonettben és ciklusban gondolkodás jól időzítve a kötetzáró szonettkoszorúban kulminál. A 14 plusz egy darabból (természetesen mesterszonettből) álló, Leiterjakabok címmel megjelent mű a világpolgárrá csábított-kényszerített, otthontalanságra ítélt ember életérzését fogalmazza meg, annak elutasításával egyetemben: „az vesse rám első kövét, / ki vétlen csavaroghat".

Szilágyi Aladár