Szőcs Károly

Voltam katona Váradon,
avagy
milyen hadseregre van szükség manapság?

1956 augusztus. Helyszín: Nagyvárad, a Rulikowszky temető feletti kaszárnyák.

Nagy meleg volt, s a viszonylag hűvös reggeli órákban, úgy el 10 óráig, mindig a kaszárnya árnyékában, politikai előadásokat hallgattunk, ami után kimasíroztunk a pár száz méterre lévő gyakorlótérre, ahol a szúrós törpe tövisbokrokon és kevés csenevész zöld fűn kívül semmi növényzet nem volt. Az egész gyakorlóteret különben keresztül-kasul ásott lövészárkok és futósáncok tették gyalogosan is nehezen járhatóvá, ahol aztán az olténiai továbbszolgáló káplárok kiélhették parancsnoki ösztöneiket. Futás, hasra vágódás, kúszás…, ismételve a szó legszorosabb értelmében a kimerültség határáig. Mikor aztán úgy gondoltuk, kevés szusszanó következne, akkor elhangzott a vezényszó: „gáztámadás" – ami azt jelentette, hogy fejünkre kellett húznunk a szovjet típusú, az egész fejre szorosan tapadó gumimaszkot, amivel aztán folytattuk a kúszást, felváltva rohamozással; csak aki próbálta, tudja megerősíteni: valódi kínzási módszer!

Nagyjából így telt el az orvostanhallgatók számára egy hónaposra szabott váradi katonáskodásunk, a nyári vakáció idején, tudva azonban, hogy majd az egyetem elvégzése után fog következni még három hónap.

A szakaszunkban két raj, tehát tizennégyen vásárhelyi magyar diákok voltunk, és heten regáti románok. Semmi súrlódás közöttünk nem volt, még akkor sem, amikor a városban meneteltünk, és a szakaszparancsnok, egy fiatal hadnagy, azt mondotta, neki mindegy, ha magyarul énekelünk is, csak hangosan; és ekkor elhangzott Nagyváradon az utcán, román katonai egyenruhában bizonyára utoljára: „Seprik a váradi utcát", amivel még feltűnést sem keltettünk egy árnyas, csendes külvárosi utcán 1956. augusztus huszonvalahányadikán.

A századparancsnok egy világháborút szolgált százados volt, A. Augustin nevezetű, tökéletesen beszélt magyarul, nagyon korrektül viszonyult hozzánk, sőt, egy alkalommal – amikor éppen a pisztollyal való lődözést gyakoroltuk – kezembe nyomta irodájának kulcsait, hogy hozzak ki onnan valamit, mondván: „Legyen szíves, menjen be a századirodába…", majd pedig magyarul jelentettem neki vissza, hogy „Százados úrnak alázatosan jelentem…", mire a százados mosolyogva „leléphet"-tel válaszolt; regáti kollégáinkat azonban nem lepte meg, tudniillik a velünk katonáskodó románok a kolozsvári egyetemen tanulva hallhattak magyar szót úton-útfélen éppen eleget, hiszen 1956-ban a kincses város még egészen másképp nézett ki, mint manapság.

Mikor aztán 1961 kora tavaszán három hónapra szólt a behívó a munkahelyről Temesvárra, ott már más viszonyok között történtek a dolgok. Egy hálószobában, mely tele volt tömve emeletes ágyakkal, nem kevesebben, mint százan aludtunk; a századparancsnokot egyenruha nélkül inkább emberszabású majomnak, illetve gorillának lehetett volna gondolni, mind külseje, mind viselkedése és ordítozásai alapján. Neki köszönhettem egy kárcserben töltött éjszakámat hatodmagammal, tehát azt is tudom, milyen a fogda. Ez a százados csak ordítozni tudott, mint egy vadállat, teljes ellentéte volt a korrekt A. Augustinnak.

Itt már azon elmélkedtünk, hogyan lehetséges fiatal orvosokat nemcsak teljesen haszontalan, hanem messzemenően az értelmet is pusztító szolgálatra fogni. Minekutána már végzett és alkalmazásban lévő orvosok is voltunk, mélyen az emberi méltóság alattinak éreztük a haszontalanul töltött minden egyes napot. Fiatalos humorérzékünk azonban állandó volt, és az elméleti hadi orvosi oktatás egyik tantárgyának a kezdőbetűiből álló rövidítést (SSPIC) regáti kollégáink a következő értelemmel ruházták fel: Santinela serveºte pentru a opri pătrunderea inteligenţei în cazarmă (az őrszem arra való, hogy megakadályozza az intelligencia bejutását a kaszárnyába), és arra a következtetésre jutottunk, hogy a hadsereg a demokráciával teljesen inkompatibilis, feudális intézmény. „Ordinul se execută ºi nu se discută" (a parancs szó nélkül végrehajtandó) – ebben benne van minden.

*

Azóta eltelt immáron egy fél évszázad, öregebbek lettünk, de alig okosabbak, talán inkább bölcsebbek, ha ezen az élettapasztalatokból való merítés képességét értenénk. A hadseregekhez való személyes viszonyulásomnak külön nyomatékot adtak az utóbbi 10-15 év eseményei, kezdve a balkáni háborúval, amikor bebizonyosodott, micsoda embertelenségek ismétlődhetnek meg napjainkban is, ha ugyanis a körülmények úgy alakulnak. Gondolnánk a vad nacionalizmus által rendezett srebrenicai mészárlásra, amely a világjavító szovjet kommunisták által a katyini erdőkben elkövetett kivégzésekkel azonos elbírálás alá kerül, és azt példázza, hogy az emberi magatartás mozgatórugói függetlenek mindenféle ideológiáktól. Ugyanakkor körvonalazódott, hogy kell legyen – legalábbis Európa nyugati felén – egy olyan hadsereg, amely megrendszabályozza azokat a vezetőket – és ha kell, egész népcsoportokat! –, amelyek csak az erőszak nyelvét ismerik.

Mikor pedig napjainkban nyilvánosságra került az iraki (hadi)foglyokkal szemben alkalmazott amerikai „bánásmód" – nagy volt a felháborodás világszerte. Pár napon keresztül mindenki szóra jelentkezett és elmondta azt, amit gondolt. Nem sok emlékezésre méltó hangzott el, az ilyenkor szokásos elítélő mondatokon túl. Mikor pedig valaki pedzeni kezdte, hogy… nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy éppen a US Army olyan egyének gyülekezete (is), akik személyiségük strukturáltsága szerint erőszakos cselekedetekre hajlanak, akkor nagy volt a felmordulás. Pedig igaza volt annak, aki a szót erre terelte. Manapság hivatásos katonák az USA-ban főleg azokból a társadalmi peremcsoportokból kerülnek ki, amelyek tagjai nem tudnak vagy nem is akarnak máshol elhelyezkedni, és a hadsereg ideális hely számukra agresszív hajlamaik kiélésére.

A vitázók nyilván figyelmen kívül hagyták a pszichológia rég ismert, tételekké avanzsált anyagát, hogy majdnem az összes foglalkozáshoz megvannak a hozzájuk legalkalmasabb személyiségi struktúrát felmutatók, s manapság a nagy konszernek pszichológiai tesztelésnek is alávetik a fontosabb állásaik betöltésére jelentkezőket. Persze ez nem fogja kizárni a melléfogásokat sem, de mégis valami. Így például elhangzott annak idején az azóta is sokat emlegetett kijelentés, miszerint agresszív, szadista hajlamúaknak a sebészet a legmegfelelőbb munkahely. Egy sebész azonban eléggé intelligens lehet ahhoz, hogy magán felfedezett szadista hajlamait kasírozza. Ezt a gondolatmenetet követve azonban a saját kaszárnyalakói időszakomra visszatekintve meg is állapíthatom, hogy voltak közöttünk olyanok, akik komolyan vették a katonai szolgálatot, és akik önként jelentkeztek minden adódó alkalommal, és akik arra törekedtek, hogy elismerésben részesüljenek és kitüntessék magukat. Ezeket a további civil pályafutás során, otthon, majd igazgatói és más vezető pozícióban lehetett viszontlátni, nem egyet az elmúlt rendszer hűséges kiszolgálójaként. Mindez azonban nem egyéb, mint bizonyos tények számbavétele és szembeállítása szociológiai, pszichológiai és etológiai felismerésekkel, illetve megállapításokkal. Ha valakinek mégis kedve lenne, elgondolkozhat az elmondottakon, s találhat hasonló példát ismerősei között is.

*

Alig halványuló emlékeimnek az adott nyomatékot, hogy – bizonyos politikai csoportosulások – egyre hangosabban követelik manapság Nyugaton „a hadsereg(ek) demokratizálását". Közelről megtekintve azonban látható, hogy nemigen vannak tisztában a fogalmakkal, pontosabban azzal, vajon mennyi demokráciát bír el a hadsereg, amely… Na igen, itt bizonyos dolgokat tisztázni kellene.

A magam román katonai szolgálatát szembeállíthatom immáron saját fiam német Bundeswehrben töltött hasonlójával: én összesen négy hónapot szolgáltam, ő összesen egy évet. További összehasonlítási alap nem adódik, tudniillik a fiam az én nevemen bejelentett autó(já)val vonult be (s így nem egyszer a késő esti, bárok előtti, általában tilosban való parkolásáért a büntetést az én címemre hozta a posta, amit nyilván ki is fizettem); minden pénteken estefelé hazajött, leszámítva, ha netán hétvégi szolgálatot teljesített vagy gyakorlatra mentek; összesen négyen laktak egy eléggé tágas szobát, mindenkinek külön szekrénye volt; nekünk szekrényül szolgált a vaságy alatt lakattal lezárt bőrönd. A német újonc vadonatúj lábbelit és alsóneműt kap, amely leszereléskor sajátja fog maradni, tudniillik a más által már használt bakancsot, sem pedig a fehérneműt másokkal viseltetni – higiéniai meggondolások alapján – nem szabad: itt sincs összehasonlítás. Mindez persze demokrácia (is), ha a jó közegészségügyi viszonyokra való jogot belefoglaljuk a demokratikus jogokba; márpedig oda tartozik!

*

Alapjában megváltozott manapság Európában a hadsereghez való viszonyulás, éspedig a második világháború után. A saját generációm elbeszélésből tudhatja – de régi filmfelvételeken a mai fiatalok is láthatják, ha mond valamit számukra –, hogy milyen óriási lelkesedéssel fogadták Európa nagyvárosaiban az első világháború kitörésének hírét, és milyen lelkesedéssel vonultak a frontra. Én például családi elbeszélésből tudom, hogy anyai nagyapám az első világháború hírét a mezőn végigszáguldó lovas hírnök révén, éppen aratáskor hallva, a sarlót – hiszen akkor sarlóval arattak! – nagy ívben elhajította és azonnal hazament, hogy másnap bevonuljon önként, meg sem várva a behívót.

Utoljára a második világháború időszakában volt az egyenruhának „becsülete", aminek véget vetett az ötvenes években kibontakozó nagy békemozgalmak korszaka és a vietnami háború.

Hogy miért vonult lelkesen, énekszóval, és nemcsak a huszonévesek korosztálya a frontra 1914-ben? És miért lett ennek vége 1945-után? Két olyan kérdés, amelyre manapság kielégítő válasszal rendelkezünk.

Először fel kell tenni a kérdést: vajon milyen közös vonás lehetett a saját birtokon gazdálkodó falusi legény és a városi inasok, segédek, valamint a gyárakban kizsákmányolt, nemegyszer nyomorúságos szobában lakó nyolc-tíztagú család férfi tagjai között? Nem sok, de egy bizonyosan.

Gondoljuk meg, mit csinált tizenéves kora óta huszonéves koráig a falusi legény: etette az istállóban az állatokat, reggel-este megfejte a teheneket, mindennap trágyát takarított, fát hasogatott és tűzgyújtót készített elő, majd tavasztól kezdve a mezei munkák, éveken keresztül ugyanazon sorrendben: trágyakihordás, szántás, vetés, első kapálás, második kapálás, kaszálás, szénacsinálás, aratás, cséplés, őszi betakarítás, kukoricafosztás, őszi szántás, erdőlés (tűzifa télire) – netán kimaradhatott valami a felsorolásból? Vasárnap pedig templomba járás, egyházi ünnepekre való készülődés stb. stb. Mindennek megvolt a maga jól begyakorolt menetrendje, amelytől csak ritkán adód(hat)tak eltérések.

A fenti munkarendhez szokott huszonéves falusi legényünk még csak a szomszéd faluban sem igen járt, sorozáskor volt talán először a megyeközpontban, netán még egyszer a közjegyzőnél örökösödési ügyekben. Nos, egy ilyen legénynek a szokásos katonaszolgálat volt az egyetlen lehetőség „világot látni". 1914-ben pedig, az első világháború során lehetőség adódott messze a határokon túli világot is megismerni.

A kisvárosi inasok, segédek, továbbá a nagyobb városok ipari munkásai nyilván tágabb horizontú életet éltek mind hétköznap, mind vasárnap és ünnepnapokon, de a katonai szolgálat, a frontszolgálat számukra is addig nem látott perspektívákat nyitott meg: világot látni, tapasztalatot szerezni, amire saját erejükből és anyagi forrásaikból soha nem futotta volna.

És mit kapott a kaszárnyába bevonuló cserében a civil életért? Először is mentesült egy halom gondtól – így például nem volt gondja a napi szállásra és kosztra, nem fájt a feje amiatt, hogy vajon a takarmány elég lesz-e a télre – és egy sereg kérdéstől és kétségtől, ami a paraszti gazdasági udvar mindennapos kísérője. A városi szűkös viszonyokból bevonulóknak egy csapásra nem voltak sem ruházati, sem étkezési gondjaik, amelyek gyakorta keserítették meg a falusi környezetnél sokkal változatosabb és nyilván kellemesebb városi életvitelt is. És minden rendű és rangú bevonuló számára megnyílt valami új: elismerést szerezni a hadseregben, netán rangjelzéssel kiegészítve, amire az otthoni szürke és eseményekben sivár életében alig vagy egyáltalán nem számíthatott.

A hivatásos katonák pedig, legyenek azok tisztesek, altisztek vagy tisztek, a számukra biztosított egzisztencia miatt tették a katonai egyenruhát a polgári lakosság számára vonzóvá és tiszteletet parancsolóvá.

Az elmondottak természetesen megállapíthatók a Távol-Kelettől a doni kozákokon keresztül az Atlanti-óceánig. A háborús kalandok nélküli Dél-Amerikában azonban az egyenruha az általa jelentett biztos egzisztencia miatt irigyelt.

Ezzel szemben manapság a hadsereg csak agresszív és szadista hajlamúak számára vonzó, netán erősen kalandor szelleműeknek is, különösen akkor, ha – mint napjainkban – jól fizetett külföldi hadi szolgálat lehetősége is fennáll. Ami pedig a Vörös Hadsereg jogutódjáról napjainkban kiderült, nevezetesen az újoncok közötti magas öngyilkossági arányszám (!), az bizonyítja az elmondottakat és azt, hogy van miről beszélni. Végül itt áll a megválaszolandó kérdés: milyennek kellene lennie a mai hadseregnek?

Nem maradunk adósok a válasszal.

*

Minden eddigi háborút – a legrégebbi időktől napjainkig – az elszabadult vad szenvedélyek jellemeznek. Alig igényel magyarázatot, hogy például a rémhírek az ellenség által elkövetett gaztettekről – amit mindig is célzottan be lehetett vetni – az állatiasságig voltak képesek felfokozni a szenvedélyeket, ami le is csapódott máris az első összecsapás során és különösen utána: a győző azért kegyetlenkedett, mert győzött, a vesztes pedig frusztrációját vezette le; nem volt kegyelem, és bosszúállás következett mindenért. Ezzel vette kezdetét az események jól ismert spirálja.

Azt ugyan kétségbe nem lehet vonni, hogy mindig is voltak a sorkatonák között, ha kevesen is, olyanok, akik ellentétben a vad többséggel, mélységesen emberi magatartásukkal tűntek ki. Aki megélte, mondjuk, 1944 őszén a Vörös Hadsereg bejövetelét, sok mindent láthatott, ami beleillik az itt elmondottakba; én azonban ma is visszaemlékszem egy orosz századosra, aki egy éjszakára hozzánk kvártélyozta be magát, s abban az ágyban aludt, amelyikben ikerbátyámmal szoktunk aludni, s így anyám a földre vetett ágyat nekünk; a tiszt pedig sokáig nézett minket a földön, s elmondotta (mert beszélt románul), hogy otthon neki is két, hozzánk hasonló korú fia van. Nagyon korrektül viselkedett, ellentétben a sorkatonasággal. Jó vacsorában és reggeliben részesült, majd a következő reggel elment, megköszönve a szállást. A párna alatt felejtette térképtáskáját, de nem jött vissza érte.

Örökös téma volt mindmáig, hogy a katonák megerőszakolták a fehérnépeket. Emlékezzünk csak 1944-re vagy a koszovói háborúra. Feljegyezték, hogy mikor a szovjet hadsereg elérte Németországnak a szorbok lakta, cseh–német–lengyel háromszögét, akkor szovjet járőrök „C" ( = orosz sz) betűt írtak fehér krétával a szorbok lakta házak kapujára, így ott csak „rokoni" látogatásra kerülhetett sor. A Dél-Németországba benyomuló francia hadsereg ugyancsak derekas fehérnépvadászatokat rendezett, amit majd a francia főparancsnokság a következő kimagyarázással látott el: a németek a hibásak ebben, mert szétzúzták azt a francia hadsereget, amelynek katonái művelt és viselkedni tudó franciák voltak, s most a hadsereg gyarmati katonáinak (algíri, marokkói stb.) tetteit szíveskednének nem a „grande nation" nyakába varrni. De az amerikaiaknak is van ebben a fejezetben jelentenivalójuk, nevezetesen: az USA hadba lépésekor az amerikai polgárt is elfogta a nagy nemzeti lelkesedés, és ekkor a tinédzser lányok úgy gondolták, ők is hozzá kell hogy járuljanak a győzelemhez; ezt pedig a maguk módján tették: messzemenően szabadelvűen feküdtek le a frontra induló katonákkal; ezeknek a tiniknek a neve: „V-girl", vagyis „Victory-girl" – és ezen nem botránkozott meg az amúgy köztudottan prűd amerikai közvélemény, hiszen a győzelemért mindenki „áldozatot" kell hogy hozzon, még a szüzek is. Majd aztán a vietnami háború fogja az amerikaiaknak a hadseregekhez való viszonyulását alapjaiban megváltoztatni. Na már most, tudományos felismerés, hogy a háború során a katonaság tesztoszteronszintje emelkedik, aminek egyenes következményei az itt felemlegetettek. Kiegészítésképpen: feljegyezték, hogy Berlin ostromának idején a bunkerekben „mint a nyulak" jelzővel leírtak zajlottak le, hiszen nem tudhatta senki, vajon a holnapi napot meg fogja-e még érni. Különösen a győztes katonák tesztoszteronszintje ér el igen magas értékeket, mint ahogyan a győztes sportolók esetében is hasonlót találtak; a tesztoszteron fokozza a harci kedvet és a fizikai teljesítőképességet is, a siker pedig tovább fokozza a hormon szintjét. Hasonlóan magas tesztoszteronszintet találtak sikeres menedzserek és üzletemberek esetében is, az otthon ülő feleségeknek nem éppen megnyugtatására.

A háborúk eme kísérőjelenségét tehát ezen a prizmán keresztül (is) kellene néz(eget)ni.

*

Nem vagyok az első és bizonyára az utolsó sem, aki elgondolkozott erről a témáról. Nem tévednék, ha úgy fogalmazok, hogy az emberiség eddigi írott vagy szóban továbbadott emlékeinek jelentős részét a háborús események vagy az egyéni, vitézi tettek apoteózisa teszi ki, ahol csak ritkán marad hely a fűbe harapottaknak, a szenvedőknek vagy pedig a nyomorékká váltaknak – leginkább csak akkor, amikor a megénekelt hősök ezekkel szemben nemesi gesztust gyakorolnak, mint például önfeláldozó mentés vagy Szent Márton-i köpenyegfelezés.

Ha valaki az ötvenes-hatvanas évek békeharc dominálta korszakának háborús, pontosabban háborúellenes irodalmi és színpadi/filmművészeti termékeire gondol, akkor azokat ma megítélve művészeti selejtnek kellene tekintenünk, elsősorban azért, mert hiányában voltak a tudományos igazságoknak, vagy pedig – ami még rosszabb – szándékosan hagyták azokat figyelmen kívül. A politikai raisonért. Pontosabban fogalmazva: nem voltak egyebek, mint erősen baloldali, moszkvai ideológiai befolyás alá került kulturális irányzatok termékei.

Tévedés ne essék! Ezt a kijelentést nem egy notórius antikommunista írja le, hanem olyan valaki, aki előtt világossá vált – különösen az 1989-es változás alkalmával – az, amit Botho Strauß fogalmazott meg: „Történjen bármi is Kelet-Európában, nálunk a kultúra továbbra is ott van, ahol a bal van." („Bal"-on itt a politikai baloldal értendő, „nálunk"-on pedig a Nyugat.)

Hogy mik történnek a háborúk idején, a harci cselekmények során, azt a második világháborúval bezárólag mindig is bizonyos késleltetéssel és megszűrve, illetve a „haza érdekeinek" megfelelően megtisztítva tudta meg a hátország, a korabeli tájékoztatási rendszer és eszközök függvényében. A késleltetés (hang)tompítónak felel meg, hiszen az arra való reakció erősségét, ami órákkal, napokkal, hetekkel vagy hónapokkal korábban történt – márpedig napjainktól visszafelé 2-300 évre ez lenne a lépték –, nos, a kiváltott reakció erősségét a hevesről a langyos tudomásulvételre csökkenti, s e szinten már részvétérzést sem képes kiváltani.

Ezzel magyarázható napjaink extrém technizált és különösen a képekkel alátámasztott hírszolgálata által kiváltott heves visszhang egyfelől; másfelől pedig éppen a mass media révén alakult ki a köztudatban a valóságnak meg nem felelő kép a háborúról, ami immáron a fél évszázados béke időszakához szokott nyugati jóléti társadalom polgárának világképét egyenesen meghatározza. Csoda-e, ha éppen a mass media közvetítette képek alapján felháborodóknak eszükben sem jut, hogy minden eddigi háborúban történt hasonló, csupán annak híre nem jutott el a köztudatig, illetve későn jutott el? És persze figyelmen kívül marad, hogy minden háború életre-halálra folyó harc volt, valamiért, néha pedig – s ezt is ki kell mondanunk – magáért az Istenért, felső indokként; de meztelen anyagiakért lent, a fegyverforgatók szintjén. A háború azonban nem a „királykisasszony" kezéért a lovagiasság szabályai szerint folytatott nemes vetélkedő, lovagi torna, hanem az ellenfél megsemmisítésének kinyilvánított céljával folytatott bősz vállalkozás. A harcászat szabályainak semmi közük nincs a genfi regulákhoz! Ugyanis a foglyul ejtettnek kijár az a bizonyos és előírt bánásmód, amelynek be nem tartásáért manapság Hágában perelni lehet – de ha egy ilyen fogoly orvul legyilkolja őreit és a zsákmányolt fegyverrel halomra lövi az őrség további tagjait, majd így kiszabadulva újból megjelenik saját alakulatánál, az ugyebár kitüntetésre érdemes hősi tettnek minősül, a másik oldalon. Az orvul legyilkolt őrség pedig meg fog jelenni a saját „hősi halottak" lajstromán. Itt egyetlen bizonyosság létezik: akit te lelőttél, az nem fog téged lelőni. A fronton minden más, csupa üres beszéd.

Az önmegtartás biológiai ösztöne nincs tekintettel senkire! Ennek leghétköznapibb esete, amikor egy vízben fuldokló mentőjét víz alá nyomva menti meg saját életét. Az élet és halál mezsgyéjén folytatott keserves harc felfüggeszt a béke idején érvényes(ülő) majd minden szabályt és törvényt, és igen gyakran megváltoztatja az addigi személyiségi struktúrát is. Ekkor mutatkoz(hat)nak meg olyan emberi tulajdonságok, amelyekért valaki – a hétköznapok érvényes erkölcsi mércéjével mérve – súlyosan elmarasztalható, vagy ezzel ellentétesen erősen dicséretre érdemesül. Valakinek a jellemét – a körülményektől függően – cselekedetei vagy mulasztásai tükrözik vissza. A háború pedig mind a cselekedetek, mind a mulasztások igen gazdag példatárával szolgál.

Átfogó felmérések azt mutatták, hogy a hadjáratok során durván és vadul viselkedők jelentős része civil életvitele szerint békés, nyugodt és a közössége által megbecsült és tisztelt polgár, amivel bizonyítottnak tűnik az ismert etológiai tétel, miszerint az emberben lappangó agresszióra való hajlam megmutatkozása elsősorban a körülmények által aktivált kiváltó mechanizmusok függvénye. Ez persze csak az érem egyik fele, miután ma azt is tudhatjuk, hogy az agresszív ösztönök mellett létezik az erkölcsös értelem, a lelkiismeret, ami ugyancsak örökletes tulajdonság; szadistáknál dominál az agresszió, szamaritánusoknál pedig az erkölcsös értelem, akiknél igen kifejezett a cselekedetek lelkiismereti ellenőrzése. Legújabb kutatások arra engednek következtetni, hogy mind az agresszív, mind a lelkiismeretes – mint magatartási minták – saját, külön agyi központtal rendelkeznek.

Történelmi (láb)jegyzet ide: amikor Sztálingrádnál kapitulált a Feldmarschal Friedrich Paulus (1890–1957) parancsnoksága alatt álló 6. német hadsereg, és Paulus tábornok fogságba esett, első dolga volt közölni a szovjet tisztekkel, bemutatva a zsoldkönyvét, hogy abba ugyan még nincs bevezetve, de pár nappal előtte megtörtént előléptetése; nyilván azért, hogy ezt a körülményt szíveskedjenek tekintetbe venni a vele való további bánásmód során. Ez volt tehát a fogoly tábornok legfontosabb közölnivalója ellenségével! NB.: eddig feljegyeztek azonban sokkal több olyan esetet, amikor a fogságba került főparancsnok legelső kérése volt az őt foglyul ejtő ellenséghez, hogy részesítenék emberséges bánásmódban az ugyancsak fogságba jutott közkatonáit.

Nos, ki és miféle mércével akar itt méricskélni?

Az elmondottak alapján körvonalazódik, hogy sem a hadászati cselekedetek, sem pedig egy hadsereg megítélésének mércéjéül az ún. demokratikus jogszabályok és mércék nem alkalmazhatók. Először is azért, mert maga a hadsereg nemhogy nem demokratikus, hanem struktúrájánál fogva azzal merőben ellentétes intézmény. Másodszor pedig, mivel a háború és mindenféle véres vagy vértelen csatározás biológiai háttérrel bír, csak abból magyarázható. Minden más eddigi gyakorlat megfeneklett vagy expressis verbis még nagyobb károkat okozott. Gondoljunk csak a pacifisták bárgyú, a hadseregeket megszüntetni akaró téziseire. Vö. „Nem akarok katonát látni" vagy: két harcoló fél közül a gyengébben felfegyverzettnek nem szállítani fegyvert, ami pedig egyensúly révén gyorsabban a tárgyalóasztalhoz vezetett volna, hiszen az erősebb egyre fokozódó túlerejének tudatában még durvább és embertelenebb tettekre képes; aki ezt nem hinné, gondoljon a bosnyák főváros fojtogatására.

*

A hősi eposzok nem érdekeltek, annál inkább Wouk amerikai író regénye. A nemzetközi sikert aratott regény cselekménye a Caine nevű amerikai rombolón zajlik le, és leírja egy romboló parancsnokának a Navy történetében példátlan leváltását, a nyílt tengeren. Egy hadihajó azért is felel meg a hadseregben uralkodó viszonyok bemutatására, mivel – szemben a szárazföldi haderő kötelékeivel – a haditengerészet színtere (a tengereken és kikötőkön kívül) az izolált és zárt rendszernek tekinthető hadihajó. Ami tehát és ahogyan ott történik, az kikristályosított formája az egész hadseregnek. Katonának lenni a haditengerészetnél persze nem kunszt, de ott letölteni pár évet már teljesítménynek számít. Wouk három évig szolgált a haditengerészetnél, majd élményeit 600 oldalas regényben dolgozta fel. Nyilván nem kitalált eseményekből tevődik össze elbeszélése, amelyről hangsúlyozza – ahogyan azt minden írónak ajánlatos tennie –, hogy a leírtak és élő személyek közötti hasonlóság csupán véletlen egybeesésnek tekintendő. Caine nevet viselő hajója nem volt és máig sincs a Navynek, de ehhez hasonló aknaszedő-romboló nem is egy teljesít szolgálatot a világ számos, helyesebben: számtalan tengerén, ma is.

Álljon hát az eddig elmondottaknak a bizonyítására Wouk könyvéből egy olyan összegzés, amely napjaink minden hadseregére vonatkoztatható kivétel nélkül, annak ellenére, hogy a sommázat fél évszázada íródott. (Aki látta, felidézheti kiegészítésképpen A domb című angol filmet, amelyben a szadista őrmester gyötörte az újoncokat a kaszárnya udvarán egy erre a célra készített mesterséges földhalmon, amelynek neve volt „a domb".)

„Mind a híradósoknál, mind a motorosoknál vagy a tüzérségnél, mindent olyan mértékben megrágva és szigorú mederbe terelve fogsz találni, hogy a bolondokházát kellene átfésülni ahhoz, hogy egypár olyat találj, aki mindezek ellenére képes lenne valamit is elrontani. Csak a következőkre kell vigyázni: a szolgálati előírások sokaságára és azok folytonos jelentésére, a fegyelem és hulla-engedelmesség kínos betartására és azon eljárások sablonszerűségére, amelyek szerint itt mindennek történnie kell. A haditengerészet nagyszerű rendszer, amelyet a zseniknek a gyengeelméjűek általi uralására találtak ki. Ha saját magad nem vagy idióta, de valahogyan a haditengerészetnél kötöttél ki, akkor csak úgy létezhetsz, ha legalább idiótának teszed magadat. Mindenféle egyszerűsítés, megtakarítás vagy ésszerű változtatás, ami a veleszületett értelem alapján kézenfekvő, itt hibának számít. Kérdezd mindig: hogy csinálnád ezt vagy azt, ha tényleg idióta lennél? Fékezd józan eszedet a teljes kikapcsolásig, s akkor soha nem fogsz hibát elkövetni. Egyetértek ezzel a rendszerrel. Szükségünk van ugyanis haditengerészetre és annak működtetésére, szabad emberek társadalmában, más módszer nem létezik. Csak egy kevés időre van szükség mindezt átlátni." (Herman Wouk: Die Caine war ihr Schicksal. [orig. engl.: The Caine Mutiny] Krüger Verlag, Hamburg, 1954, 150. old.)

Ez lenne a válasz arra a kérdésre, hogy van-e szükségünk hadseregre, és milyen legyen az.

A német média feljegyezte azonban Lebed orosz tábornoknak egy őszinte kijelentését arra az újságírói kérdésre, mi az ő személyes véleménye a demokráciáról. A válasz pediglen lőn: „Já generál, nyet demokrát!" – vagyis: én tábornok vagyok, nem demokrata.

*

Úgy mondják, hogy a legokosabb olvasók minden írásnak először a végét szokták elolvasni, majd utána beleolvasnak visszafelé lapozva, és ennek alapján eldöntik, hogy érdemes lesz-e elolvasni az elejétől. Egyetértek ezzel a módszerrel, magam is szoktam gyakorolni.

Ezért választottam befejezésül Wouk könyvéből az idézett szövegrészt. Ha valaki ugyanis csak ennyit olvasna el a jelen írásból, máris olvasott valamit, amivel bizonyára egyet is fog érteni.

2004. június 24–30.

Szőcs Károly közíró, orvos (1937, Olasztelek, Háromszék m.). A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, 1960-ban orvosi egyetemet végzett Marosvásárhelyen. Körzeti orvos volt a Homoród menti Oklándon, majd gyermekgyógyász Csíkszeredában. 1983 óta Németországban él, szakcikkeket referál a bp-i Orvosi Hetilapban, tudományos, filozófiai és gyógyászati tárgyú írásokat közölt Magyarországon és Erdélyben.