Szilágyi Aladár

Fejtő a Müllerájban

Fejtő Ferenc erdélyi portyáját Nagyváradon kezdte. Járt a városházán, redakcióban, rövid városkóstolón, s a legtöbb időt az Ady-emlékmúzeum, a hajdani legendás Mülleráj teraszán és termeiben múlatta. Mire folyóiratunknak ez a száma napvilágot lát, a reneszánsz sokoldalúságú írástudó betölti a 95. életévét. Jómagunk, akik számára váradiakul megadatott a rövid bolygólét lehetősége, akik fél napig a Fejtő-nap vonzáskörébe szédülve keringhettünk, gazdagon részesültünk szelleme fényéből-melegéből. Alulírott ebből az ajándéközönből kísérel meg néhány kévényit továbbsugározni a Várad olvasói felé.

– A hely szelleme sugallja a helyszín kínálta kérdést: mit jelentett Fejtő Ferenc számára Ady Endre felfedezése?

– Fantasztikus élmény volt, felszabadító. Gyerekkoromban Petőfi volt a bálványom, őt utánozva kezdtem verseket írni. Aztán jött Ady, 14-15 éves lehettem akkoriban. A nevével ugyan korábban találkoztam, még a Tanácsköztársaság napjaiban, de később váltam Ady-éretté. Természetesen nem az iskolában fedeztem fel. Piarista gimnáziumba jártam, s tanáraim eléggé liberálisok voltak. Deák Ferenc iskolája volt az, ő is ott tanult, s rányomta a bélyegét a schola szellemére. Sík Endre, Sík Sándor papköltő testvére volt az irodalomtanárom. Elárultam neki, hogy kit, kinek a költészetét fedeztem fel magamnak. „Igen, igen, valóban jó költő, de nem volt igazából magyar hazafi" – hangzott a sommás ítélet. „Én nem vagyok magyar?" – kérdezhettem volna vissza a költő szavaival, ha mertem volna. Ilyenformán nem volt kivel megosztanom a felfedezés örömét, holott számomra Ady Endre volt, maradt a szabad élet, a szabad gondolkodás, az igazi mély magyarság kifejezője. Ahogy betört hozzám és lenyűgözött a Nyugat, Párizs igézetével… Valahogy összekeveredett bennem Batsányi verse: „vigyázó szemetek Párizsra vessétek" és a város Ady által felerősített mítosza. Egy kamaszgyerek számára, aki akkor fedezte fel a szerelmet, a nőt, a nagy magyar gondokat, felszabadító élmény volt ez a szellemi kaland.

– Kedves bátyám, vallomása bevezetőjében említette, hogy nem kamaszkorában találkozott először Ady költészetével. Ha jól utánaszámolok, az ön által emlegetett tanácsuralom idején mindössze tízéves lehetett. Milyen emlékeket őriz a kommün időszakáról?

– Elsős gimnazista létemre „meggyőződéses forradalmár" voltam. 1919. március 15-ét ünnepeltük. A polgármester lánya, a gyönyörű Szakonyi Rózsi (még a nevére is emlékszem!) kiállt a városháza balkonjára, és az ünneplő tömegnek elszavalta a Fölszállott a pávát… Micsoda március 15. volt az! Ady verse összeforrott azzal a reménységgel, hogy… a Vörös Hadsereg meg fogja menteni Magyarország integritását. A csodavárás, az illúziók napjai voltak azok. Május elsején még többen gyűltek össze a Katonaréten. Jómagam voltaképpen egy polgárgyerek voltam, apámnak a városháza földszintjén volt könyvkereskedése. Én ekkor „ismerkedtem meg" a magyar néppel. A szomszédos Kiskanizsáról, mely ötezer lakosú, Nagykanizsához tartozó település volt, beözönlött a „pórnép". Összegyűlt legalább 30-40 ezer ember. A sátrakban ingyen osztogatták a szalonnát, a kenyeret, a lángost. Lelkesen énekelték a Marseillaise-t, az Internacionálét. Különös, „messianisztikus" idők voltak azok. Hogy egy népet ennyire magával tudjon ragadni a „megváltás reménye": vége a nyomornak, vége a kizsákmányolásnak… Aztán jött a kijózanodás időszaka, betörtek a csehek, a románok, következett Trianon… Apám még a kommün teljében kijelentette: „Nem fog sokáig tartani ez az ünnepség." Nem értettem egyet a jóslatával. Nem értettem azt sem, hogy ő miként lehetett tagja a megyei ellenforradalmi bizottságnak, hiszen Ady forradalmár volt. A bizottság gyakran ülésezett nálunk, s „ellenforradalmár" apám engemet, a „forradalmárt" kért arra, hogy lessem az ablakból: merre járnak a vörösgárdisták. Engemet, aki néhány nappal azelőtt megtanultam, hogy „ez a harc lesz a végső"…

– József Attilával kötött „életre szóló barátsága" (milyen kevés része volt ebből Attilának!) s közös munkájuk a Szép Szónál ma már irodalomtörténeti jelentőségű mozzanat. Miként ismerkedtek meg egymással?

– Budapesten, egyetemistaként eljártam a Bartha Miklós Társaság rendezvényeire. Ez egy olyan értelmiségi kör volt, ahová a legkülönbözőbb világnézetű fiatalok jártak. Ott ismerkedtem meg Illyés Gyulával és kötöttem barátságot egy púpos nyomdász-költővel, Lakatos Péter Pállal. Lakatos meghívott hozzájuk vacsorára. Falatozás közben megkérdezte tőlem: „Ismered József Attila verseit?" Amikor közöltem, hogy nem is hallottam róla, elmondta a Tiszta szívvel című versét. Amit hallottam, akkora megrázkódtatás volt számomra, hogy kértem, mondja el még egyszer a verset. A hatás láttán felajánlotta, hogy megismertet a költővel. Bár már elég későre járt, útnak indultunk. Attila akkoriban a Nyugati pályaudvar környékén lakott. A második emeleti körfolyosóról volt a bejárat. Judit asszony térden állva mosta fel a konyha cementpadlóját, s mutatta, hogy a költő odabent dolgozik. Attila az asztalnál ült, könyvrakások között. Nagyon kedvesen fogadott bennünket, rögtön behozott egy üveg vörösbort és két almát. Miután Lakatos elárulta neki, hogy „ez a fiú beleszeretett a verseibe", hajnalig ott maradhattunk nála. Azután egyre gyakrabban találkoztunk, főleg a Japán kávéházban. Attilán keresztül sok irodalmárral ismerkedhettem meg, Nagy Lajossal, Németh Andorral és másokkal. „Vallást változtattam": Ady Endre helyett József Attila lett az „istenem". Attila akkoriban még meggyőződéses marxista volt, lelkes kommunista. Később kiköltözött Zuglóba, nemsokára én is követtem őt. Ötpercnyire laktunk egymástól, s akkor kezdődtek azok az évek, mély barátságunk évei, amikor mindennap láthattuk egymást. Hol én mentem fel hozzá, hol ő állított be reggel hozzám éjszaka írt versével. Nagyon boldog voltam, hogy fiatal srácként, aki épp hogy elkezdett írni, egy ilyen nagy költő „házi kritikusa" lehetek. Emlékszem rá, hogy amikor az Eszmélet című versét kezdte írni, bekopogott hozzám, s megmutatta az elkészült hat strófát. Azt merészeltem mondani, hogy ez a téma többet érdemel. „Komolyan gondolod?" – kérdezte, s másnap „szállította" a többi hat versszakot. Így lett az Eszméletből egy 12 strófás versciklus.

– Tudomásom szerint Fejtő Ferenc anynyira jó barátja volt József Attilának, hogy rendelt is tőle verseket. Miként lehetett ezt a „nehéz természetű" poétát ilyesmire rábeszélni?

– Ez már a Szabad Szó időszakában történt. A két szerkesztő, Ignotus Pál és József Attila engemet, társszerkesztőjüket kértek fel arra, hogy az 1935-ös Könyvnapra hozzak össze egy számot, Mai magyarok régi magyarokról címmel. Nem volt könnyű dolgom, hiszen Attilának akkoriban már több irodalmárral rossz volt a viszonya, éppen azokkal, akik reménybeli szerzőink lehettek. A legnehezebb feladat Babits „meghódítása" volt. Én igen jó kapcsolatban voltam vele, többször közöltem a Nyugatban. Babits Mihállyal Illyés Gyula hozott össze, még egyetemista koromban. Írtam egy tanulmányt Horvátországról és Dalmáciáról. Ugyanis voltak zágrábi kötődéseim, anyám apja, a kiskőrösi születésű Bonyhádi Mihály a Délvidéken állomásfőnökösködött. Nagy család volt, anyám és testvérei mind Zágrábban születtek. Meglátogattam édesanyám sírját, ő az első világháború kitörése előtt néhány hónappal halt meg igen fiatalon. (Későbbi, zongoraművészi tehetséggel megáldott nevelőanyám sorsa sem volt irigylésre méltó: a fiát „tévedésből" munkaszolgálatra vitték, s ott pusztult el, apám és 30 főnyi rokonsága a náci lágerekben. Aztán nevelőanyámat a kommunisták semmizték ki, s végül úgy jutott révbe, hogy férjhez ment egy… útkaparóhoz, aki „civilben" osztályellenségként kiszuperált operaénekes volt.)

Úti beszámolómat elolvasva, Illyés Gyula megállapította: „Gondolom, ez Babitsnak is tetszene." Bár szerettem volna megismerkedni vele, tartottam tőle, hiszen olyan nagy tekintély volt a Nyugat élén… Amikor felkerestük, habozás nélkül átvette a kéziratomat, s mialatt a felesége, Zsófi asszony teával, jó szóval traktált bennünket, elolvasta a tanulmányt. Fél óra elteltével kijött a szobájából, és csak ennyit mondott: „Jó, a következő számban hozzuk." Velem madarat lehetett volna fogatni, hiszen addig még csak néhány kritikám látott napvilágot.

Nos, a Szép Szó társszerkesztőjeként felkerestem Babitsot, felkértem, hogy írjon lapunk számára egy tanulmányt Széchenyi Istvánról. A költő – rá jellemző módon – kijelentette: „A Szép Szónak nem adok írást, magának adok". Talán az volt a legszebb tanulmány, amit valaha is Széchenyiről írtak… Elmentem Kassákhoz is, tőle Petőfiről kértem esszét (Attila vele sem volt beszélő viszonyban), Móricz Zsigmond remek írást küldött Bethlen Gáborról, s a jeles orientalista, Horváth Zoltán, a Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója pedig Árpád vezérről írt nekünk. Azóta se olvastam a honfoglaló vezér rendkívül összetett személyiségéről enynyire alapos munkát, mint amelyik a Szép Szóban megjelent. A lapszám igen izgalmasnak ígérkezett, hiszen befutott és pályakezdő szerzőknek kínáltunk teret arra, hogy a magyar történelem és kultúra nagyjairól írjanak.

Amikor a lapszám ötlete kipattant, és szerkesztőtársaim szabad kezet adtak, feltételül szabtam, hogy Attila írjon hozzá előszót, méghozzá versben. Mihelyst sürgőssé vált a dolog, megkérdezte, hogy van-e javaslatom a vers témáját illetően. Emlékeztettem arra, hogy az előző nap délutánján hatalmasat sétáltunk a Duna-parton, és csámborgásunk közben sok mindenről szó esett. Netán ez az alkalom ihletőjévé válhat a kért verses előszónak – feltételeztem. Minden bizonnyal a vers már benne „mocorgott", hiszen másnap délben beállított a Dunánál című monumentális poémával!… Ez az eset a következő évben, 1936-ban is megismétlődött. Az akkori könyvhétre a Mi a magyar most? kérdés égisze alatt szerkesztettem tematikus számot. Akkor is Attilától kértem előszót, és így született meg „rendelésemre" a Hazám című vers. Ezekre a dolgokra a mai napig nagyon büszke vagyok, arra is, hogy annak idején én írtam az első nagyobb lélegzetű tanulmányt József Attila költészetéről a Korunkba. Bár én már akkoriban meggyőződéses antikommunista voltam, de Gaál Gábor volt az egyetlen baloldali szerkesztő, aki felvállalta az írásaimat.

– Most, hogy otthagytuk a Mülleráj teraszát, és beléptünk a múzeum szentélyébe, ejtsünk néhány szót arról is, hogy miként propagálta Párizsban Ady költészetét.

– Készült francia nyelven egy nagy képes album a század költőiről, abban én mutattam be Adyt elsőként a francia irodalomban. Írásommal sikerült több jeles költő-műfordító figyelmét felkeltenem a költészetére, s annak köszönhetően sok kitűnő fordítás született a verseiből. Az albumot a mai napig kegyelettel őrzöm a könyvtáramban.

– Ez itt Ady íróasztala, a Nagyváradi Napló szerkesztőjeként használta. Kérem, foglaljon helyet… Milyen érzés Ady karosszékében ülni?

– Mit mondjak… felemelő… Bár József Attila a barátom volt, a testvérem, de Adyhoz is mindig hű maradtam. Attila is sokra értékelte Adyt, s mellette Kosztolányit is. Kosztolányi viszont nem volt elragadtatva Adytól. Egy nagy vitát kiváltó cikkében teátrális, profetikus gesztusai miatt támadta a költőt. Kosztolányi merőben más esztétikai értékeket vallott. Jómagam viszont mindig találok felfedeznivalót Ady költészetében. Összes művei ott vannak a könyvtáramban, évente fellapozom. Van egy verse, A Kalota partján, azt minden alkalommal újraolvasom. A világirodalom egyik legszebb versének tartom. Talán az utolsó versei, A halottak élén darabjai a legjobbak. Így van ez Vörösmarty és Arany esetében is. Bizton állítom, hogy legalább 50-60 verse remekmű, megérdemli, hogy örökké éljen. Főleg „ifjú szívekben", s remélem, így lesz ez a 21. században is.

Sokszor felidézem a múlt század első évtizedeinek csillagképeit a magyar költészet egén. Micsoda bőség, micsoda gazdagság jellemezte azt a korszakot! Megannyi nagy költő és megannyi kitűnő folyóirat. A Nyugat, a Válasz, a Szép Szó, sorolhatnám napestig. Igen gazdag korszak volt egy sötét időben. Sokat vitatkoztunk egymással, de nem úgy, ahogy manapság teszik a szekértáborok lakói. Mai szemmel visszatekintve eltúlozzák a népiesek és az urbánusok közötti ellentéteket, vitákat. Sok mindenben nem értettünk egyet, de abban igen, hogy az országnak gyökeres fordulatra van szüksége. Illyés Gyulával például nem tartoztunk ugyanabba a táborba, de rendszeresen összejártunk a Japánban, a Centrál kávéházban, és barátkoztunk egymással.

Illyés később Párizsban is többször meglátogatott. Eljött a vidéki házamba, megmutattam neki, hogyan élnek a francia parasztok. Elálmélkodott azon, hogy bár szántottak, vetettek, tehenet fejtek, de polgáremberek voltak. Illyés Gyula a romániai magyarság helyzetének fokozódó rosszabbra fordulása idején is eljött hozzám, és arra kért, hogy csináljak valamit, írjak Erdélyről, értessem meg a franciákkal, hogy mi történik ott a magyarokkal. Rögtön elvállaltam, de kértem, hogy írasson egy ottani értelmiségivel egy tárgyilagos tájékoztatót, hogy én is tárgyilagos lehessek. Meg is kaptam az átfogó jellegű, adatokban gazdag tanulmányt, melyet egy tanárember írt, sajnos név nélkül, hiszen nem vállalhatta fel tette következményeit. A tanulmány alapján elkészült írásomat a francia katolikus baloldal lapjában, a L’Esprit-ben tettem közzé. Egy román emigráns, bizonyos Nastase rögtön kitámadott, revizionizmussal és nacionalizmussal vádolt meg, pedig isten látja lelkemet, csak az igazat írtam meg, túlzások nélkül, szenvedélyektől mentesen. Most, hogy Erdélybe jöttem, s egyik mesterségem tárgya a történelem, szeretném a közelmúlt történetéből felidézni a francia– német viszony fejlődését. A két világháború idején s előttük évszázadokon át halálos ellenségekként álltak szembe egymással. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ma a legharmonikusabb testvériségben élnek. Megannyi német ifjú jár francia egyetemekre, és fordítva, megannyi francia hallgatója van a német univerzitásoknak.

– Fejtő Ferenc nem írna valamilyen „receptet" a magyar–magyar viszony jobbítása érdekében?

– Nemrégiben Debrecenben jártam. Kísérőim elvittek a nagy múltú református kollégiumba. Vendéglátóim kinyitották számomra a dísztermet, amelyben 1849-ben a magyar országgyűlés kimondta a Habsburg-háztól való elszakadást, s kikiáltotta Magyarország függetlenségét. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek: ahogy most Ady székében ülök, ott Kossuth Lajos helyét foglaltam el. Kár, hogy csak öten-hatan tartottak velem, mert… Kossuth karosszékéből egy „szózatot" intéztem a Nemzethez, annak egységesülése érdekében. Egyelőre nincs tudomásom arról, hogy rögtönzött kiáltványomnak lett volna valami foganatja…

Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő (Pankota, 1943). Kolozsvárott tanult filozófiát. Publicista, a Kelet– Nyugat egyik alapítója, később főszerkesztője. Elbeszélései, kritikái, tanulmányai különböző hazai és magyarországi lapokban jelentek meg. Az Erdélyi Riport főmunkatársa.