Székelyhidi Ágoston

Móricz Zsigmond egyetemessége

Laudáció a születésének százhuszonötödik évfordulóját megörökítő emléktábla avatásán a Tokaji Írótáborban 2004. augusztus 12-én

Minden író olyannak marad meg, amilyen emberképet alkot. Móricz Zsigmond emberképe nem indokol különös szűkítő jelzőt. Ez az emberkép fölébe nő minden lehetséges különös szűkítő jelzőnek: Móricz egyetemes képet teremtett az emberről. Ezzel egyetemes íróvá lett és egyetemes író marad.

Ez a képesség és teljesítmény persze nem csak becsvágyon és szándékon múlik. Erre születni kell. De a felismerés mindent átható tudatossága is kell hozzá. Kint pedig olyan korélményre van szükség, amely maga is egyetemessé tágul. Móricz esetében ezek együtt alapozták meg az írói egyetemességet.

Ebben rokona például Cervantesnek, Balzacnak, Tolsztojnak. Tárgyias közelítéssel először meghatározó korélményeik rokonságára érdemes figyelnünk. Móricz korélménye a kiegyezés és a millennium nagyra hivatott emelkedésének, majd a világháborús és a trianoni kudarc fojtogató szorításának nemzeti közállapotából táplálkozott. Az egyéni és a közös kibontakozás önbizalma, majd a tehetetlenség nyomorúsága torlódott össze abban a korélményben. Hasonló szélsőséges viszonyokat élt meg Cervantes, Balzac, Tolsztoj a hódítások kora utáni spanyoloknál, a polgári forradalom utáni franciáknál, a szent szövetség utáni oroszoknál. Ez a korélmény természetesen keltheti a magasság és a mélység egyetemességének képzetét.

Úgy tetszik, ezeknek az alkotóelemeknek termékeny találkozása növeszthet egyetemes írói szemléletet és művet. Ritka kegyelmi pillanatról van szó. Mindenesetre a magyarság ilyen pillanatnak köszönheti Móricz írói egyetemességét.

Ő maga is elsősorban adottságnak tekintette ezt. „Mindig mintha az egyetemes élet közlője volnék az egyetemes emberiség számára" – vallotta 1927-ben, pályakezdésének huszonötödik évfordulójához közeledve. Ez az egyetemesség azonban nem a világmindenség leszűrt bölcseleti képletét jelenti. Ez az egyetemesség az élet lehetséges teljességét élő emberben magában ölt testet. Móricz emberképe azt az embert mutatja, akinek az élete úgy zajlik, hogy betölti az élete határát – mindegy, milyen az a határ, de be akarja tölteni és be is tölti. Móricz embere nem kívülről méregeti élete határát, nem töpreng rajta, nem magyarázgatja, nem kísérletezik vele. Ez az ember azonos a megélt életével, benne élete határával.

Emberalakjai ezért ütnek el annyira egymástól, ezért hordozzák az emberi sors kimeríthetetlenül sokféle változatát. Mindegyik olyan, mintha éppen vele kezdődne az ember teremtése. De akkor így együtt kizárják, hogy az emberi létezést valamilyen fokról fokra lépő fejlődés szabná meg. Eleve kizárják az emberi létezés minden mesterséges keretét. Móricz nem szab mércét az egyetemességnek, hanem az egyetemességet fogadja el mércének. Emberképe azáltal egyetemes, hogy a teremtés folyamatosságát és végtelenségét fejezi ki.

Ezen a ponton jut szerephez Móricz korélménye. Ha ugyanis egyetlen emberöltő alatt torlódik össze magasra hivatottság és tehetetlenség, önbizalom és kudarc, akkor ez az adottság teszi az emberi létezés határát. Ha egyén és közösség ezt a sorsot éli meg, akkor végtelen életváltozat érvényesülhet. Ezeket az életváltozatokat végtelenül sokféle belső dinamika vezérli, de csak belső dinamika vezérli. Említettük Cervantes, Balzac, Tolsztoj és Móricz írói egyetemességének és korélményének rokonságát. Ez végül emberalakjaik belső egyetemességében nyilvánul meg. Ez a belső egyetemesség az emberi adottság és érvényesülési lehetőség változataiban áll elénk. Itt az érvényesülés is belső tulajdonság, mivelhogy a beletörődés vagy a lázadás mindig belső döntésen múlik.

Idézzük fel megint Móricz 1927-es érett önfeltáró vallomását: „Ha írok, sohasem látok egyetlen arcot: az emberiség van előttem." Alakteremtő módszerének egyetemessége az azonosulásnak ebből az egyetemességéből eredt. Ez az írói adottságról és tudatosságról szóló vallomás fényt vet az egyetemesség minőségének másik elemére is. Móricz az írói eszmélkedését így jellemzi: „Epikus harsonával köszöntötte szívem ezt a drága kis fajtát, a magyart, s boldog voltam. Tudtam, éreztem, hogy (…) sohasem leszek pártoknak, csoportoknak az embere, de a magam fajiságán keresztül: az Ember." Móricz világában az emberi egyetemesség és a magyar valóság egyetemessége eggyéforr. Írói adottságának és tudatosságának, valamint korélményének hatására forr eggyé. Emberei a maguk emberi minőségét a magyar valóság embereként élik meg. Emberi minőségük határát a magyar valóság embereként töltik be. Magasra hivatottságtól az alacsony ösztönösségig, sikertől a kudarcig az emberi életváltozatok a magyar valóság változatait hordozzák magukban.

Móricznak ezért nem kellett tartania az egyoldalúságtól. Emberalakjainak teljességében a tapasztalati valóság is belső valósággá vált. Ez az eggyéforrt minőség jelenti alakjainak egyetemességét a változatok korában. De hiszen Cervantes emberei is így spanyolok, Balzac emberei is így franciák, Tolsztoj emberei is így oroszok. Más dolog, hogy többek között Cervantes, Balzac, Tolsztoj, Móricz írói egyetemességében a lehetséges írói egyetemesség adott változatai kelnek életre. Az emberiség szerencséjére a névsort bővíthetjük visszafelé is, és bizonyára bővíti a jövő is.

Helytálló lehet az a vélemény, hogy az emberi szellemi teremtőképesség éppen az írói epikai egyetemesség változataiban ragyog a legfényesebben. Bennünket, magyarokat minden bizonnyal Móricz Zsigmond képvisel ebben a sorban. Ha magyarként nem egyedül éri ez a dicsőség, az örömünk annál nagyobb.

Ennek jegyében lehet és kell most méltatnunk Móriczot születésének százhuszonötödik évfordulóján. Igen, a méltatás nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. Móricz írói egyetemességét ugyanis mostanában az egyetemesség ilyen-olyan értelmezése alapján kétségbe vonják. Akik ezt teszik, tehetik, de elfeledkeznek az írói egyetemesség természetéről. Ezt az egyetemességet a művekben tárgyiasuló emberkép szintjével mérjük, nem az ember körülményeinek történelmi szintjével. Az írói egyetemesség önálló művek önálló változataiban érvényesül, az emberkép belső teljességének mércéje szerint. Csak ez a teljesség és ez a mérce számít.

Móricz évfordulós emlékezésén próbát tehetünk ebben. Most, 2004-ben nálunk mindenki a magyarság viszonyáról elmélkedik Európához és az európaisághoz. Móricz írói egyetemessége erre a viszonyra is kiterjed. Műveiben azonban nem a körülményeket teszi mérlegre, hanem a magyar valóság viszonyát Európához és az európaisághoz az emberi teljességbe helyezi bele. Emberi szempontból a legtöbbet, a teljesség sikerét vagy kudarcát sűríti bele ebbe a viszonyba. No és éppen a legnagyobb művét, az 1922-től 1935-ig készült Erdélyt szentelte ennek a kérdéskörnek. Emberi és nemzeti létkérdéssé, saját írói gondolatvilágában alapkérdéssé emelte így ezt a viszonyt.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem életének és sorsának teljesedése vagy torzóban maradása múlik ezen a viszonyon – az Erdély ezt bontja ki. A nemzet képviseletével azonosuló személyes elhivatottság, illetve az emésztő tehetetlenség ütközik meg itt egymással. Kövessük csak a fejedelem magas szándékát és keserves tapasztalatát 1620 telén egy hajnali monológban:

„Ez a jövő útja! A keresztény népeket összefogni és az egész európai erővel rámenni a pogányra s kiszorítani erről a kontinentális területről. Senkinek sem oly sürgős, mint a magyar nemzetnek… Ha soká késik a dolog, elvész a magyar egy lábig…

Mert mi az elsőbb, a religió, vagy a náció? A vallás, vagy a nemzet?

De úgy döntött, hogy meg kell szabadulni a nagy veszedelemtől, a pogánytól, egész Európában s ezért érdemes tisztaságot, cselekedni a keresztényeknek maguk között.

Soha ennél jobb idő nem lesz. Soha ilyen gyönge lábon a török nemzet nem volt, mint most…

De a nagy keresztes háborút soha protestáns vezér meg nem indíthatja ellenük, csak egyedül az üdvözítő hitben levő. A pápa nélkül nincsenek sem francia, se spanyol, de még német segítségek és hadak sem.

Egy Isten van az égben és egy Istene van az összes keresztény fejedelmeknek és népeknek. Mit tesz azért az a kis mise? Mért ne hallgatná a jezsuitákat is?…

Muszáj ennyi áldozatot hozni a magyarságért.

S ezzel beköti Bécs szemét.

Akkor úgy el tudta képzelni, hogy már ez évben személyesen megy el Bécsbe, ha kell, hogy megalkudjon magával a császárral.

De a császár nagyon messze van, és semmi módja, hogy hozzá közelebb érjen, muszáj azért a lábakon tipródni, míg odáig verekedik.

Meg kell várni, míg magyar a magyarral, Erdély a Felvidékkel együvé számíthat, s egy erővel ronthatja meg a pogányt… Akkor jön az új világ, és csak hadd legyen nekünk magyarunk elég, akiket szétküldhetünk, hogy ameddig a régi határok terjednek, mindenüvé tudjunk ereszteni hódító és foglaló népeket… Hogy visszavehessük mégegyszer azt mind, ami a miénk Szent István birodalmában…

Az emberiség csudálatosan nem akar nyugodt és jó életben élni… Kívánja a vérük a veszedelmet… Itt van Szent István: utána oly felfordulás jött, hogy pokollá lett a szépen elrendezett ország. Itt van Kálmán király, utána hat király is jött, akik semmit se csináltak, csak éltek és vesztegették a hazát. Itt van negyedik Béla: a jól rendbe szedett országot az utódai teljességgel felforgatták és elpusztították… Úgy látszik, az építők után mindig felfordulásnak kell jönnie… Itt vagyok én: nem tudom, ha meghalok, ki jön utánam… Miért vette el Isten a fiaimat? S ha ők élnének is, ki tudja, mi lenne belőlük?"

Lám, Móricz Zsigmond egyetemessége ezt a viszonyt és ezt a kérdéskört is magába foglalja. A magyarság viszonyának Európával és az európaisággal egy olyan változata ez, amely 1620-ban, 1935-ben és 2004-ben egyként megélhető volt és marad. Nincs hát okunk kételkedni ebben az írói egyetemességben. Tisztelegjünk büszkén ez előtt az írói egyetemesség előtt.

Székelyhidi Ágoston (Medgyesborzás, 1935) író, történész, politikus. 1941–48 között Nagyváradon nevelkedett, a premontrei gimnáziumba járt. 1948-ban családjával kiutasították Romániából; 56-os szerepvállalása miatt bebörtönözték; 1987-ben az MDF alapító tagja. Debreceni napló Erdélyről című riportkönyvét
a romániai menekültekről írta.