Barok Márk

Levél feneüldözött Szépségességednek,
avagy veszélybenforgásod mibenlétéről

Úgy lett légyen vala ezen dolognak kezdetje, hogy egybizonyos hír énengemet jósokáig kerülgetvén úgy döntött, hogy hallomásom útján közelíti meg tudatomnak nem éppen kicsinységét. Nos, így utólag elmondhatjuk, hogy e döntés igen-igen ésszerű volt (RÁD nézve meg egyenesen fölbecsülhetetlen értékű!), lévénhogy nagyfüleim roppant jól fókuszálják az efféle veszedelmes hírhangokat, így aztán mielőtt még rémhírecske fátyolteste többé bizony látható-hallhatóvá nem tehetővé porladt volna (fölöttébb érdekes, hogy a titokzatos és mibenlétükkel oly messzemutató híreknek mindig, hangsúlyozom: mindig, könnyen szétporladó fátyoltestük van), fölfigyeltem rá. Mit fölfigyeltem, egyenesen ráharaptam – már miután a széptónusú hanghullámok kiöklendezték mondandójukat –, mer’ hogyismondjam, hát nem akármiről volt szó! Hanembizony körülbelülegészenpontosan arról, hogy a fene, mondom a FENE, hm… szóval meg akar… huhh… enni… hm… Téged. Hallatlan, nem? Pedig jól hallottam: veszettül feni a fogát Rád a fene. És lenne itten még egy sekély csekélység: bizton állíthatom (és ebben akár barátaim sokaságának hírmondója is megerősíthet), hogy a fogát Rád oly nagyon fenő, a fenék közül a legislegislegelvetemültebb. Egyszerűen rémrettenetes egyfazon! Neki aztán tényleg a fene sem tréfa! Ezt hivatott a feneneve mellé biggyesztett jelző is mutatni: a fészkes! Na, nem mintha bármelyik fene is piskóta lenne, sőt, azt már most a leghatározottabban kijelenthetjük, hogy egyetlenegy fene sem piskóta.

Persze ismerem én a fészkest, magától sose jutott volna fene nagy eszébe egy Rád nézve ily félelmetes gondolat, de történt egyszer, hogy valaki – kilétét sajnos fülkagylóim hall-hatalmassága ellenére sem sikerült kiderítenem – azt találta mondani, hogy egye meg a fene! – mármint Téged. Ilyen szavakkal pedig nem szabad csak úgy dobálózni, mert mi van, ha… no, mint most is…

Az pediglen ugyebárno csak közismert, hogy engem a Te ilyesforma fenegetettséged hidegen biz’ nem hagyhat – indoklásként csak egy okot, a legislegbagatellebbet említeném: Hozzád fűződő igen komoly, mármár felebarátinak nevezhető viszonyomat –, így aztán muszáj volt mérhetetlen nagyfejemet gondolkodásra buzdítani; s lám, ki is sütöttem, hogy azért csak jó lenne, ha nem enne meg Téged a fene. Fejem további törése után arra is rájöttem, hogy mivel én a fészkest, mint mondottam, elég jól ismerem – mármint tudok róla egy s mást: pl. hol és mikor született, kik a szülei, milyen magas, hány kiló, mi a kedvenc zenéje, étele, itala, hol lakik, hová járkál esténként, ja, és hm… hogy ki a legjobb barátja –, majdcsak ráveszem valahogy, hogy ugyan ne éppen egy olyan személyt egyen már meg, akiről elmondható, hogy elég fontos nekem – ez persze erős túlzás, sőt, kifejezetten hazug állítás, de a fene előtt muszáj lesz hangsúlyoznom, milyen fontos vagy nekem – mégha nem is.

Azért megértem én a fenét, mer’hát elég guszta egy akárki vagy (mármint oly sok rendűrangú hímegyedtől hallhattam már ilyesféle énszerényszemélyemszerint* hatalmasnagy nemigazságot) – erről meg bizony csak Te tehetsz! –, szóval én is belédharapnék (márha csöppet érdekelnél, de ne haragudj, én igazán úgy sajnálom, de nem, nem, nem érdekelsz, tényleg nem).

Amúgy, jobban meggondolva, az is lehet, hogy a fészkes látja majd nagyerőmre tornyosuló mégnagyobb lelkesedésemet, és alkudozni próbál. De a fene fog a fenével alkudozni! Én biztos nem! Ráhúzok kettőt és az enyém leszel, egészben és egészen (persze csak, ha kellenél, legalább egy csöppecskét, de tudjuk, hogy nem, … majdcsak megleszek nélküled). No, hát akkor meg foglak menteni? Hátsz’ úgy néz ki. Dagadtam a büszkeségtől!

De, hátha küzdelem lesz! – bizonytalanodtam el rögvest. Mer’hát ha küzdelem lesz (nagy és nemes, az biztos, s elhullanak legjobbjaink a hosszú harc alatt, árváik könnyszeméből duzzadok patakzanak), akkor tuti, hogy rímforgatásban kell megmérettetnem! Ez tényleg tuti, mert a fene csak e nemes fegyvernemben hajlandó egy emberfiával kiállni. Na, ez a felismerés nem tett túlságosan boldoggá, mert a fene irtó jó rímforgató hírében áll, az meg igazán nem hiányzik nekem, hogy rettenetes rímnyelvével porig gyalázzon. (Egészhalkan és nagyszerényen jegyezném meg, hogy azért én sem vagyok olyan túlságosan rossz rímforgató.)

(E zárójeles kisbekezdés pár görnyedt sorocskájának fölbecsülhetetlen szerepet szánok abban, hogy egyszersmindenkorra, mostésmindörökké, holtodiglanholtomiglan elmondjam, megértsem, elhiggyem, hogy: szépnek aztán nem talállak, női mivoltod pedig még csak nemis érdekel, éppen ezért kelleni sem kellesz nagyon, azt a picike kis kellést meg úgy leküzdöm, mint a huzat! Akkor tisztáztuk a helyzetet? Ugye nem akarok tőled semmit?)

Ezennel pedig bátorkodom küzdelmeimnek legnagyobb hevét megököríteni – biztos, ami biztos, előre is bocsánatot kérek az esetleges éretlen és értetlen olvasóktól (bár magam sem értem, miért olvasná valaki e szigorúan magán, csakéskizáróan Neked szóló levelet), akiket sérthet az alábbi sorokból áradó fokozott gusztustalanság:

No, most akkor csapjunk néki közepibe:

…csak úgy forgattam föl s le a félelmetes fészkesfene fertelmesen férges testében utánozhatatlanul hajlékony, hirtelenfürge rímeimet. Gondoltam is: hej, de megy ez nekem! És egyszer már dudira azt hittem, hogy legyőzöm, de, ahogy az már lenni szokott, abban a pillanatban, amikor ezt hittem, hát igen, elbíztam magam – ugye szabad szabadkoznom: na, ez még a legnagyobbakkal is megesik néha, én meg nem is tartozom közéjük, akkor velem hogy ne eshetne meg** –, és megfeledkeztem a fészkes fenekéről (á, pedig már az óvodások is fújják, hogy a fene fenekénél, a fene fenekénél, a fene-fene, fene-fene, fene-fenekénél … hatalmasabb nincs!***), így egy óvatlan pillanatban rímforgató nagyszámra méltóztatott helyezni eme fentebb említett, nemesnek éppséggel nem mondható testrészét. Hja, pedig istenuccse reménytelen helyzetben volt már! Abban azért biztos vagyok, hogy a számrafenekülést nem tudatosan, hanem csak lányos fenezavarában tette, lényeg az, hogy nagyfarától az étvágyamon kívül a kedvem is elment, mármint a harctól, hisz’ egyszer már legyőztem, akkor meg minek még egyszer?! Na, ekkor érkezett hozzám az azóta már agyondíszített vitrinkébe zárt, pompadíszbe öltöztetett, lágy szólamú sms-ed, mely remegő hangocskáján adta tudtomra, hogy egy egész egydarab légy hófehér kezecskédre mert szállni! (Csak reménykedem, hogy szarni nem merészelt.) Hallatlan! Egyből tudtam, hogy ebben is annak az aljas fenének a keze van! Mármint a légyRádszállásban – arra gondolni sem mertem, hogy esetleg a légyRádsza… jujj, le sem merem írni! Hidd el, hogy ő a ludas! Ludas fene! Én szemtől szemben küzdök vele (kivétel persze amikor farral szemben), ő meg alattomosan Rád támad! Naggyonnagyon mérges lettem! Képzeld csak el, ha tetszenél, vagy netalántán szeretnélek, hogy felbosszantana ez a gazság! Majd adok én feneségének! Ha ő így, hát én meg úgy!

E felfoghatatlan szemtelenség felismerése lelkiállapotomban visszafordíthatatlan változásokat okozott, olyan viselkedésfolyamatokat indítotva ezzel el, melyek nagymértékben elősegítették az ügy rohamos közeledését a végkifejlethez. Vak elhatározásomtól reszkető bosszúságos nagymancsommal leakasztottam a falról a kendermagos kutyafáját, abból is a feneölőbbiket (azt, amelyiket felmenőim végesvégtelen évszázadok óta tartottak a sufniban, hogy minden arrajáró huncutságot jól megfeddjenek vele), mireföl fenepajti kellőképpen meg is ijedt, én meg a szokásos laza márkságommal odaszóltam neki, hogy drága fenécském, nem kell egyből mimózának lenni! Azt hiszem, ezt nem hallotta – ezért mondjuk kár, mer’ szerintem nagyon vicces egy helyzet volt –, mert nyakába vett nagylába ujja sem érte a földet: loholt, loholt. Egyszóval megfutamítottam. Mégegyszóval elkergettem. No, meg le is győztem. Jó alaposan. Le én. Ennyi, vége, fusson csak.

Na jó, elismerem, tettem egy pár lépést utána, de ezzel vége is lett. Az is igaz, hogy kicsit utolértem, pont. Azt hiszem, a kezem még megemeltem. Oké, tényleg rásuhintottam egyetkettőt baráti biztatásként. Haj, ha láttad volna, hogy porzott a fene nagy háta… Elpáholtam no! És egy cseppet sem sajnálom, rohadt egy fene!

Ui.:

Most érkezett egy levél a feneketlen messzeségből, melyben – kicsit sértődötten és piperkőc stílusban, mondhatnónk nagykegyesen, de a lényeg az, hogy: tudatja bizonyos monsieur Fene, hogy a mai naptól méltóztatik minden ringó és ringatlan porcikádról lemondani, és egyben ezen értékeket rám, csak és kizárólag RÁM, azaz ÉNRÁM ruházni – még jó! mondom én, hisz’ még a legapróbb porcikád sem volt egy pillanatra sem az övé, az más kérdés, hogy pályázni éppen pályázott rá.

Megjegyzés:

azt nem igazán tudom, hogy én Téged mostan megkapva mihez kezdhetnék Veled, mivelhogy erről aztán szó sem volt, márhogy megkapnálak – nem is kellettél persze –, de elképzeltem, hogy mily elviselhetetlen volt számomra ez a fene nagy bizonytalanság, és úgy döntöttem, hogy… – még ha nem akarnám is.

Végmegjegyzés:

hm… azért teljesen meg nem nyugodhatsz, és jobb, ha én is rímforgató edzésben maradok, mert mikor tegnap a fene a kedvenc kocsmájában a kedvenc italát szürcsölgette a legjobb bar… hm… velem, valami olyasmit talált mondani, hogy a szomszéd asztalnál a franc fontolgatja elrablásodat – ő pedig tényleg a rímforgatók legrímforgatóbbika.

* rövidítve: é3sz

** kéretik nagyon szabadkozós hanglejtéssel olvasni!

*** az az igazság, hogy a fenti „mondókát" nemrég találtam ki, így persze még nem fújhatják az ovisok, de én mindent megteszek annak érdekében, hogy már ne sokáig kelljen nélkülözniük mondókarepertoárjukból ezen gyöngyszemet: terjesztem és terjesztem a mindenbizonnyal már nem sokáig idézőjelek közé szorításra kötelezett „mondókát"

A szörnyű könyv

Mondják, hogy nincs olyan ember, aki mindent tud. Ez tévedés. Van. Kelemen bácsi. Ő mindent tud. Legalábbis irodalomból, legyen az angol, lengyel, német, francia, orosz, spanyol vagy éppen magyar, neki mindegy. Ő mindent tud.

Kelemen bácsi ötvenöt éve tanít az egyetemen. Immár nyugdíjasként. Az a legenda járja, hogy könyvről még senki nem tudott olyat kérdezni tőle, amit ő ne tudott volna hihetetlen pontossággal, már-már szó szerint felidézni. Pedig nagyon sokan próbálkoztak, sokan szerették volna a „na én olyat kérdeztem Kelemen bácsitól, amire nem tudta a választ" címet.

Kelemen bácsi hatalmas tudását irdatlan méretű könyvtárából szerezte, és félelmetes memóriájának köszönhette. Még nyolcvanévesen is napi egy könyvet elolvasott, és amit egyszer elolvasott, azt már sosem felejtette el, a legapróbb részletet sem.

Kelemen bácsinak volt egy titka. Hogy miből ered ez a hatalmas tudásvágy. Kelemen bácsi ugyanis történeteket írt. Hatvanöt éve is megvan már annak, hogy elkezdte a történeteit írni. Három-négynaponta születtek az újabbak, jobbnál jobbak. Azonban ma már egy sincs meg. Egyetlenegy sem. Mert mihelyt a papírján vagy akárcsak a fejében összeállt egy történet, szaladt a könyvtárba, akkoriban még nem telt rá, hogy saját könyvtára legyen, hogy megnézze, biztos legyen benne: soha senkinek még csak hasonló történet sem jutott az eszébe. Nem volt ritka az olyan nap, hogy négy, öt könyvön rágta át magát. Addig olvasott, míg nem talált egy övéhez hasonlót. Bizony a legkisebb hasonlóság is elég volt ahhoz, hogy a Kelemen bácsi-féle történet a szemétkosárba kerüljön. Ő ugyanis abszolút eredetit akart írni. Ezért nincs ma egyetlen Kelemen bácsi történet sem. Ezért nem ismeri senki a műveit.

Régen hetente születtek Kelemen bácsi történetei, az utóbbi években azonban már jó, ha évente egy összeáll. Ezeknek már több idejük van az íróasztalon heverészni, mert hol vannak már a napi négy-öt könyvet faló évek? Bizony, Kelemen bácsi ideje is pereg a homokórán. De végül mindegyik történet a szemétkosárban végzi. Menthetetlenül.

Egyik nap Kelemen bácsinak eszébe jutott valami. Egy tündéri, megható történet. Borzasztó gyorsan dolgozott, az egész könyv ott volt a fejében, mintha már réges-régen ott lett volna, és most kibújik, életre kel. Fehér lapokra írta a fejéből olvasott történetet. A könyv egy hét alatt elkészült. És csodálatos lett.

Kelemen bácsi egészsége pár hónapja igencsak megromlott. Rák. Az orvosok néhány hetet adtak neki. Nem is kellett több idő, csak a könyvet fejezhesse be, az abszolút eredetit, amelynek minden apró rezdülését ő maga találta ki.

Mondják, hogy egyes emberek pontosan megérzik, ha jön a halál. És Kelemen bácsi megérezte. Amint az utolsó sor végére tette a pontot, tudta, hogy még aznap este távozik. Boldog volt. Éppen be tudta fejezni. Gondosan elrendezte íróasztalán a mű lapjait, aztán az első lapra, a cím alá írt pár sort a fiának. Csak annyit, hogy nyugodt szívvel hal meg, most már, mert olyan könyvet írt, amely a legjobb írók történeteivel is versenyre kelhet, akár még az ő könyvtárában is helyet kaphatna – mosolyodott el Kelemen bácsi.

A fiának írt sorokban Kelemen bácsi nagyon pongyolán fogalmazott, pedig annakelőtte soha nem fogalmazott pongyolán. De most ott volt a mű, úgyis az beszél. És milyen szépen beszél!

Kelemen bácsi boldogan feküdt le halálos ágyára. Nyugodtan szuszogott és várt. Nem kellett sokáig várnia. Az utolsó percében oldalra, az ágya melletti szekrény felé fordította a fejét, búcsúpillantást vetett szeretett könyveire.

Ott, az a piros fedelű könyv! Melyik is az? Mi a címe? Ki is írta? Nem emlékezett. Pedig biztos, hogy olvasta. Csak egyszer. De neki elég volt mindent egyszer elolvasni, azután emlékezett minden szóra, örökké.

…de az a könyv, az a piros… furcsa… miről is szólhat?… a főhős… mi is a neve?… igen! valamilyen Gábor… olyan parasztgyerek-féle… a… milyen háborúba is ment?… ahol… ahol majdnem odaveszett… de… de… csodálatos módon megmenekült… hogy aztán… hogy aztán egész életét…

Kelemen bácsi szeme előtt lassan összeálltak a szavak, a mondatok. A piros fedelű könyv mondatai. Most már emlékezett, már mindenre emlékezett. Hogyan is felejthette el? Azt a könyvet. Azt a szörnyű könyvet.

Ott a polcon, abban a piros fedelű könyvben minden pontosan úgy történt, akárcsak az ő könyvében. Minden, oldalról oldalra, szóról szóra, betűről betűre. Minden.

Kelemen bácsi már sosem vette le a szemét arról a szörnyű könyvről.

Barok Márk 28 éves, jelenleg PhD-hallgató a Debreceni Egyetemen. Eddig két írása jelent meg: a Szörnyű könyv az Accordia kiadó gondozásában a Menedékidő 2004 című antológiában és a 130 540 a PRAE-ben.