Traian Stef

V. Ének

Melyben ismét szó van a Hegyi Templomról, és vitatkozni kezd Szerző és a Beszély Szelleme

A Beszély Szelleme azt mondja nekem, hogy túl hamar fordítom vissza útjából József atyát. Túl sok a határozatlanság a hősnél csakúgy, mint Szerzőnél, vagyis nálam. Ez a határozatlanság mintha minden tettünkben ott lett volna. Mert létezik egyfajta kollektív határozatlanság, mert nincsenek karizmatikus vezetőink, legbelül mindenki túl sok kérdést tesz fel önmagának, túl sok a kételye, mindig a rosszra gondolunk először, ahogy azt a balladai pásztortól tanultuk. De neki egyéb gondja sincs, csak hogy él-e vagy meghal, úgyhogy nem érdekli polgármester, politikus vagy államelnök, ő mindig ugyanott marad, ha tovább él avagy meghal, ugyanott töntörög, de mi minden pillanatban beleütközünk egy törvénybe, egy határozatba, egy rendeletbe, egy adóformába, fizetünk a levegőért, vízért, tűzért, földért, esőért, napfényért, megfizetjük az árnyékunkat is, a kemence hamvát, sírhelyet, koporsót, keresztet, papot, templomot, iskolát, rendőrséget, bíróságot, kincstárat, polgármestert, tanácsost, honatyát, minisztert, az elnököt titkárnőstül, könyvelőstül és sofőröstül, egy élet nem elég elsorolni, ki mindenki veszi el a pénzünket, bárcsak ne is volna az a pénz. Legyenek világosabbak a dolgok, utasít a Beszély Szelleme, legyen szó valóságról vagy elképzeltről, ne fulladjon be a történet, mint cigány a parton, ne kóvályogjon a szintek, hangok, technikák között, „emanáljon" több akaratot, több erőt, több bűvöletet. Ezzel az „emanációval" tudod, hogy van, mondom én, minden emanáció túltelítettség és kitörés után következik, ez az emanáció általi születés, láthatod, hogy valamiféle színjáték, fő- és mellékszereplőkkel – ezeket nem látni, nem mutatkoznak, hatalmi űrt kreálnak, felkészítik az emanáltat –, egyenes adásban közvetített jelenetekkel és felvonásokkal, amikor az emanált átveszi az agyonlőtt helyét és nem szűnik meg keresni a bankszámláit, a titkait, a hatalmát, azt, amivel térdre kényszerítheti az embereket. Nem az igazságot kérem én tőled, mérgelődik a Beszély Szelleme, nem baudelaire-i kapcsolatok kellenek nekem, nem szépelgések és kitalációk, nem politika, nem felnyitott szemek, gunyorosságok és hasonlók, hanem az írás szerelme, hagyd a kezedet úgy írni, ahogy én sugallom, ne ügyeskedj, ne kacsints ki a sorok közül, ne okoskodj, hagyd, hogy írjon diktálás után, ne találj te ki agyrémeket, a dolgok úgy állnak, ahogy én mesélem el, én ismerem a történelmet, és minden dolgoknak és minden embereknek az ő történetüket, hunyd be a szemedet, mint Homérosz, és kezed magától megírja a hőskölteményt. Jól beszél, gondolom, a történelem és a történetek együtt, hozzánk igazítva, nem elég nekem a mostanáig megélt diktatúra, ez ne volna emelkedett stílusú szövegtan? Itt nem nevetünk, nem is felejtünk, nem is emlékezünk, nem is esünk kétségbe, folytatja ő, arra utalva, hogy én szeretem A nevetés és felejtés könyvét és általában mindent, amit Milan Kundera ír, a tisztánlátását, a nevetségest leleplező tekintetét és ahogy az erkélyjelenettel kezdi a könyvet: „1948 februárjában Klement Gottwald kommunista vezető megjelenik egy prágai barokk palota erkélyén, hogy beszédet tartson az Óváros főterén összegyűlt több százezernyi polgárnak. Csehország történelmének nagy fordulópontja ez. Sorsszerű pillanat, amilyennel egy évezredben egyszer vagy kétszer találkozunk. Gottwald az elvtársaink sorfala közt jelenik meg, hozzá legközelebb Clementis áll. Havazik, hideg lesz és Gottwald feje fedetlen. Clementis gondoskodón leveszi a szőrmesapkáját és Gottwald fejére teszi. A propagandaosztály száz és ezer példányban sokszorosítja az erkély képét, ahonnan Gottwald szőrmesapkával a fején, elvtársai körében beszél a néphez. Ezen az erkélyen kezdődik a kommunista Csehország történelme. Minden gyerek ismeri ezt a képet, amelyet a tankönyvekben, plakátokon vagy a múzeumokban látni. Négy évvel később Clementist árulással vádolják és felakasztják. A propagandaosztály azonnal kitörli a történelemből és természetesen a képekről is. Azóta Gottwald egyedül jelenik meg az erkélyen. Clementis helyett már csak a szőrmesapka van jelen Gottwald fején." Íme, mondom, itt van igazság is és anekdota is, és sorsszerűség és történet és történelem. Nincs szükség a történet semmiféle ködösítésére, csak egy eset értelmének a felfogására. A színpadi tárgy, a szereplők megváltoztathatók – a színészek, rendezők, az írást mímelő toll, a pulóver, a mikrofon –, de lám csak, a forradalmaknak van egy-egy ruházati jelképük, és én a pulóvert imádom, nem a kucsmát, legyen az nyúlszőrből, (zsenge) bárányból, rókából, nercből, nutriából, nem a munkássapkát, hanem a pulóvert szeretem, ez a nép érdekében éjjel és nappal kifejtett munkának a jelképe. És ha minden ismétlődik, ha mindig ugyanazokat a történeteket mesélik, akkor miért nem hagyod Szerzőt többet adnia magától, regényt írnia, csúsztatások, ködösítések nélkül, atmoszférát teremtve, fogadóval, fogadósnéval, tűzzel, borral, hősiességgel, emelkedett stílusban? Akiknek van tehetségük, azokat hagyom, mondja, és fejem búbján érzem gúnyos mosolyát, mely éles, mint a tőr (az, amivel papírt is vágnak), a fejem búbján, mert soha nem érzem, hogy velem szemben állna, hanem mindig fölöttem. A Beszély Szelleme a démon, a Könyv szava és akarata, a szerző nem tudja, hogy hátulról nógatja-e avagy magával vonja, ritmust sugall, szavakat és eseményeket válogat számára, néha bajkeverő, gúnyos, cinikus, néha elereszt, hogy menj a saját fejed után, buktatókon át ronts el mindent, az enyém szeret viszonyítani és elemezni, a ház körüli teendők közül a kötést szereti a legjobban, azt mondja, olyannak kell lennie egy elbeszélésnek is, egy sima – két fordított, amíg csak fel nem öltözteted a világot, ha ugyan nem így öltözik ő is, egy sima – két fordított.

Nistor és János vértestvérek. Azt hiszem, itt megmarad még Gábriel atyából József mellett egy morzsányi kettős szereplő, János (akiről az öregasszonyok joggal mondják, hogy aranyszájú) és Nistor, ketten karddal és egy kereszttel. Oroszországi hűségesküvel. Nistor a lovakkal, János a keresztfaragással, de eltemetik az övéiket a fehér erdőkben, kis, nádkerítéssel körülvett temetőkben. Nistor egy vasekét húz maga után, Jánosnak van egy ezüst szentképe, egymást takarják, amikor a közelben lőnek, de Nistor nem hagyja az ekét és a lovakat, e világon legjobban a lovakat szereti, nincs olyan ló, ami ne hallgatna rá, ne törne a keze alá, hiszen a csillagövben ő is ló. Jánosnak most is megvan az a szentképe, de a Nistor ekéjéről Szerző nem tud semmit. A szentképet a tisztaszobában állították fel és Sanziana, saját lelki kalendáriumának megfelelően, időnkét gyújt mellette egy-egy gyertyát. Megfeketedett a keret és az ezüst, de alázatból nem takarítja meg, hogy is törölgethetné ronggyal a Szent Szűz képét? József atya térdet hajt előtte, valahányszor belép a házukba, a Szűzanyának ezt a különleges szentképét élet- és bizakodásnyújtónak tartja, imádkozik hozzá és úgy kéri a segítségét, mint egy születésétől sorsára hagyott gyermek. Azt mondja: a Szűzanya itt van velünk a földön és vigyáz ránk, köztünk él és az Úristen megsajnál a szenvedéseinkért és a butaságainkért és megfogyatkozott természetünkért, aztán elmond egy imát, amit egy másik paptól tanult, a hegyekben, a bujdosásban, a paptól, aki Húsvétkor megszenteli a fenyőrügyeket a Hegyen lévők számára, Földi Gábrieltől:

Ez az ő imája, amit egyedül alkotott, ott fenn, a hegyen, honnan nincs visszaút, a bajtársakat elárulták, elfogták, halálra ítélték, egyeseket kivégeztek, ő húsz évig bujkált, hol egy akolban, hol egy malomban, elhagyatott házban, padláson, pincében, barlangban. János és Nistor halkan beszélnek, már-már bújnának a kemence mögé, melyben a vizes fa senyved és árasztja az édeskés szagot. A száraz fa illata más. A tűzzel együtt úgy tör fel belőle, mint méregerős szeszeké, mint az agyig eljutó esszenciáé, felemelő, erőt adó érzés. Amikor száraz fával gyújtasz tüzet, akárcsak az őselvet szabadítanád fel, bizonyosság- és szabadságérzésed támad. A nyers fával gyújtott tűz önmagát emészti, lefojtva, húsburokban, füstöl is, vérzik is.

János lába rövid, törzse erős, mellkasa széles, izmai anatómiai tanulmányozásra méltók, feje nagy, homloka széles és haja jácintvirág-fürtös, ahogy a görög bárd Odüsszeuszról mondja, szemében szürke és zöld és barna fények szivárványa, széles orrlyukai és a pofacsontok arcának halmai, vasállkapcsa és nőies száján az állandó, derűs mosoly a dolgok megértéséről árulkodik. Fiatal arca összhangban van kezeivel, a hosszú, fehér, finom ujjakkal és a tenyerével, ami nem a lustaság miatt sima, hanem mert tudja, hogyan tartsa kézben a szerszámot, hogyan igazítson egymáshoz a munkában fogást és ritmust. Nagyon ért az álmok megfejtéséhez – e helyt inkább a József nevet hagynám meg neki. Úgy jár ki s be a házban, mint róka a vermében és szereti előbb végiggondolni, ami a te fejedben van, s csak aztán válaszol. Nagy a veszély József atyán, János követi, szereti járás közben az egész földet a talpa alatt érezni, ritkán csúszik meg vagy esik el.

Sanziana várja, hogy megtérjen a háborúból. Nem fél attól, hogy valami baja esnék. Ismeri ügyességét és szerencséjét. Tudja, hogy a parancsnokok is ezért használják a felderítésnél, tudja, hogy találékony és nem hagyja magát elfogni, képes elbújni a gyűszűnyi lyukban is, nemhogy a ló hasában. Ez az ő hite. Még gondolni is képtelen a bajra. Addig vár rá, amikor hazatértének eljön az ideje. Fiuk, Télemakhosz növekszik és mintha zavarná, hogy apja megjön, mert most ő az úr a házban, és Sanzianat el-elküldi a fakanál mellé és meg-megráncigálja Annát, a húgát. Amikor Gavra, Alexandriában az első kommunista, illetlenül megsimogatja, végighúzva a kezét a csípőjén, miközben undorítóan vigyorog, mindezt mások előtt, egy összejövetelen, ahol meg akarja győzni őket, hogy lépjenek be a Pártba, Sanziana nem üt a kezére, nem vonakodik, nem húzódik el, hanem jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondja, ehhez nem politikai erő kell, és a többiek nevetnek és befellegzett a kommunista propagandának, és Gavra tajtékzik és a párttal fenyegetőzik.

János a hegyen bujkál József atyával Gavra a ház körül ólálkodik fülel hátha meghall egy suttogást hátha elcsípi a fonalat kekszet ad a kislánynak Annának ami a Johannából jön elviszi a házba az Ezredest és az Őrmester az Ezredes ölbe veszi a kislányt erőszakkal tartja a térdén hol van apuka kérdezi mézesmázos de fenyegető hangon és jobbjával a lábát tapogatja baljával szorítja a szoknyája alá nyúl a gyerek megdermed hajánál fogva hátrarántja a fejét nagy kezével így tartja a térdei közt mint egy pólyást a kislány elájul az ágyra dobja otthagyja kimennek Gavra eltűnik Sanziana hallgat mindeneknek megvan a maguk sora Annát a karjaiban tartja gyengéden a keblére szorítja anyai kezével simogatja gyógyítgatja mond neki egy régi történetet mesél neki az édesapjáról a kislány jó és nyugodt Télemakhosz elégedetlen és lázongó.

János Sanziana mellett, az ágyukban, újra elmeséli kalandjait és a háborút, az asszony az otthoni eseményekről és a gyerekekről beszél, felváltva mesélnek, van egy orosz falu, mondja a férfi, egyetlen férfi sincs benne, csak asszonyok, ott időznek sokan a mieink közül, lehet, soha nem is térnek vissza, az orosz nők behívják őket, üljenek le, pihenjenek, csillapítsák éhüket és szomjukat és Sanziana rájön, hogy János szereti mesélni ezt a háborús epizódot és milyen az a fiatal orosz nő, kérdezi, és huncutul, harmatosan csillogó szemmel néznek össze.

Nistor nagy és János is nagy, de ő a kisinas, Nistor a gazda, János dolga a Templom, egyhúron József atyával, az új pap nem engedi be a József atya ősei által alapított, Szent Jánosnak ajánlott templomba, az új pap dohányzik, iszik, kártyás is, futballozik is, diszkóba jár, Kentnek hívják, Nistor mackósan jár, makacs és szelíd beszédű, János mintha utána engedne, Nistor köré gyerekek gyűlnek, hogy játékokra és mesterkedésekre tanítsa őket, és hogy furulyát csináljon nekik tavasszal, amikor megindulnak a fűzfa nedvei, János megtanítja őket a régi Bibliájának cirill betűit olvasni; Nistor levág egy ujjnyi vastag, tenyérnyi hosszú ágat, addig veri a halformájú bicskájának a nyelével, amíg leválik a cső alakú kérge és csak a fehér, nedves fa marad, olyan, mint a ma született gidó, bevagdossa, megfaragja, rovátkolja a zöld kéregcsövet is, összeilleszti és úgy szólaltatja meg, mintha az egész tavaszi virágzásnak adna vele hangot. Illés, Nistor fia épp hazatér. Nem jár iskolába. Majdnem vak; de olyan ügyes és olyan képzelőereje van, hogy amit meg akar csinálni, az sikerül is neki. Illés előtt bármit lehet beszélni. Egy szót nem mond tovább senkinek. Sosem lehet tudni, hová jutnak el a szavak és hogy értelmezik őket; a Milíciának, Szekunak, Pártnak sok a besúgója. János Nistorral együtt napokra eltűnik a Hegyen, ha egy szomszéd megkérdezi, hol van apád, azt feleli, hogy vásárra vitte a dióbelet, ez lévén Alexandriában a fő elfoglaltság, a dióbéllel való kereskedés. Nistor időnként jól elveri, ha túl sok mindenbe vág és elront valamit vagy elhány egy szerszámot, de ő nem szól semmit, csak felnyög és hályogos szeme világítani kezd s ha nem tud aludni éjszaka, ez mintha üldözné az apját. Orvoshoz nem viszi, vékony bodzacsővel porcukrot fúj a szemébe, csak ő tudja, mit érez, Karolina majdnem elájul, valahányszor látja, hogy folyik a szeméből a fehér, csillogó, gennyesen ragacsos könny. Közte és szülei közt mintha fátyol volna, amikor csendben nézik egymást, amikor Karolina megsimogatja, tenyerében mintha érezné a fátylat, ezt a szeretetből és szánalomból és gyűlöletből és bűntudatból és bosszúságból szőtt valamit, és Illés érzi a fátyolos tenyér áradó melegét és arra gondol, hogy az apja mintha semmibe venné, és akkor ismét villámlik a szeme. A hasonkorúakkal cinikus, nem bocsát meg nekik semmit, sem a gúnyolódást, sem az ökölcsapást, folytonosan támad. Tamással sem nagyon érti meg magát.

Csak a vagyon gátol meg abban, hogy szabadok legyetek. Elveszek tőletek mindent azt mondom hogy minden a tiétek és a szegények és nyomorultak hiszik ezt el elsőként és vezet benneteket Gavra határozza meg ki legyen bezárva ki marad szabadon kinek kell tűrnie ki ehet kitől kell elvenni kinek kell adni hogy létezik-e az úristen vagy sem („Van isten! Létezik az Úristen! Hallani az ütemes kiáltást az Opera téren „Ole Ole Ole Ceausescu nu mai e" és mintha létezne egyfajta kizárásos viszony, legalábbis az emberek elméjében, az emberek visszanyerték ellopott hitüket, ha Ceausescu már nincsen, akkor visszafogadhatják az Úristent) milyen szavakat lehet használni és milyet nem ez a szabadság vár rátok a kapunál a kisautóval és a szomszéd tekintete éber nehogy véletlenül ellene szólj nehogy kimondd azt hogy nem nehogy az istenért a te kecskéd kövérebb legyen mint az övé.

Elboldogulunk mi valahogy, mondja János. Úgy teszünk, mintha egyetértenénk velük, elbujdosunk, a világ egyszer csak meg fog változni, csak legyen meg hozzá az erőnk, csak megérjük, hogy újrakezdhessük, addig pedig várakozunk és vigyázunk, hogy ne feledjünk és ne veszítsük el a reményt.

Én nem békülök meg, mondja Nistor. Én csak annyit mondok, hogy nem. Elhidegülnek egymástól a többiekkel. Nistor bezárkózik és hallgat. Csak a lovakkal áll szóba és amikor el akarják tőle venni nyugodtan és határozottan azt mondja: ilyet még viccből se.

Csak a Hegy védhet meg, csak a Templom menthet meg, mondja József atya. Meg kell építenünk ott fenn és költözzünk fel, ti nem látjátok reggel, amikor a nap felkel és kijöttök és imádkoztok a ház előtt, ott nincs szükségünk olyan javakra amikért az emberek ölik egymást ott lakozik a jó és ott könnyű a lélek.

Nistor kijön a házból, meghajlik, mintha lesben állna és szeme forog, mint a motolla. Kint, a hatalmas diófa alatt, a polgármester lánya, Etelka, már régecskén szalmaözvegy, férjét felvitték a Hegyre, hogy fogná el a harcosokat, akik az életük árán sem akarnak kommunizmust, egy háromlábú széken ül és Ursu, a tarka juhászkutya Etelka lábánál hever, ellustulva a szelíd, meleg, simogató napon, hajtsd a fejed hátra és hunyd be a szemed, így ül Etelka és lassan mozgatja meztelen lábát az állat hasa alatt és Ursu fel-felemeli egyik lábát, elhelyezkedik, a hátára hemperedik, ringatja magát és újból Etelka lábára fekszik, melengeti és a nő lába tovább simogatja és amikor Etelka lenéz a lábára egy kis piros pontot lát ami nyúlik és megnő és Etelka simogatja a meztelen lábával és felvidul és Nistor látja és Etelka tudja hogy Nistor látja és a szeme kitisztul és bepárásodik és hívogatón fellángol.

József atya kábultan járkál Alexandriában. Fedetlen fejjel, gyér fehér haját hátrafésülte szakálla is fehér és nyíratlan hosszú köpenyét a derekán spárgával kötötte össze mezítláb van. Egy kutya közeledik felé. Szájában száraz ürülék megáll az emberre néz szelíden csóválja a farkát. Én éhes vagyok mondja az atya és szabad de neked van gazdád kihasznál téged miért nem ad bár kenyérhajat dobd el azt a szemetet a szádból na adok én neked amim van itt ez a kenyérdarab és kinyújtja kezét és a kutya egyenesen a szemébe néz anélkül hogy megmoccanna és tekintete beszél nem engedi ki a szájából az ürüléket és az atyának kibuggyannak a könnyei letör egy darabot tenyerén nyújtja és a kutya agyarai közé kapja felemeli fejét az ember felé és az atya már nem mond semmit az égre emeli tekintetét és nyugaton a nap vértócsában merül alá rávetül a kutya feje szájában egy kenyérdarabbal. Jöjjön, atyám, vacsorázzon velünk, hallatszik Sanziana hangja, de az atya nem mozdul, nézi a kutyát és letör egy-egy falatot és rágni kezd ő is a kutya leteszi a kenyérdarabot mellső lábaira ül és óvatosan harapdál a kenyér széléből amíg elfeledkezik az előtte álló emberről és az atya bemegy János és Sanziana házába.

Terente forrásától feljebb csend ereszkedik az erdőre. Emberi csend, nem a természeté. Az emberek nem érzik szükségét, hogy beszéljenek, azt csak inkább a közösség zárt terében érezni, itt nyugodt szabadság van és a szokások hiánya, amiről nem kell beszélni. Rügyezni kezdenek a bükkfák, előbb a fiatal hajtások. Nekünk hitre van szükségünk, szükségünk van a templomra ott fenn, és nehéz léptekkel megy felfelé az atya, szívében teljességet érez, a csend beteljesülését, lent ahhoz szokott, hogy prédikáljon, megszólítsa az emberek lelkét, tanácsokat adjon, veszekedjen, misézzen, imádkozzék, égesse a tömjént. Sanziana elhozza hozzá Télemakhoszt, éjszaka felriad és álmában sír, nem tudom lecsendesíteni, az atya letérdelteti a karing alá, Télemakhosz lehajtja a fejét erőltetve a sötétben a szemeit, meséld el az álmod, Télemakhosz elmondja, hogy mintha egy madárfészekben volna és erőlködik hogy kijöjjön és nem tud és érzi a bezártságot és a tehetetlenséget, az atya motyog valamit, a születéstől lehet mindez, mondja az atya az anyának, beszéljen egy orvossal, egy lélekelemzővel, nem kell misét mondatni érte, hogy hogyan egyezik az apjával, az az ő dolga, hagyjon egy kicsit magunkra, és aztán úgy beszélgetnek, mint a felnőttek és Télemakhosz kiönti a szívét, beszél a félelméről és kétségbeeséséről, hogy ő nem olyan, mint a többiek és különösképpen, mint az apja. János ritkán megy a templomba, de Húsvétkor mindig hoz egy bárányt. Krisztus elé legjobb és legtisztább ruháiban jön, frissen nyírva és borotválva, büszke, az első alexandriaiak fajtájából való.

A többi fogoly már nemigen jár templomba, de a feleségüket engedik, még Gavra is engedi a magáét, hogy imádkozzék érte, de ahol sokan gyűlnek össze, ott az úristen ellen beszél, ha jóban vagy a gonosszal, nyert ügyed van, mondja az atya, nyerhetsz a kártyán, elveheted a másét, de a lelked beteg, kérsz és megadatik, de odajutsz, mint a medve a cirkuszban, mások tartanak láncon és adnak egy-egy szem cukrot, ha jól ugrasz, ha végigmész a kötélen, ha bohóckodsz, te pedig azt hiszed, azt csinálhatsz az emberek életével, amit akarsz, hogy tőled függenek, nem veszed észre, hogy már egyebed sincs, csak ezek a katonai göncök, amit a Párt adott, de eljön az idő, amikor ebből is kikopsz, kilyukad az üleped és a Párt majd ajtót mutat és jól fenéken billent. Gavra ördögien nevet, a többiek hallgatnak, mintha ott se volnának. Az atya nagyokat lép, nem érzi a fáradtságot, vonzza a Hegy, vonzza a szentkép, amit álmában lát, ahogy egy fénysugáron száll alá a Hegyre, kísérőinek nincs mit mondania, nem is tudná elmondani mindazt, amit a szentkép sugall, csak a hitük tarthatja őket mellette, elérnek a tisztásra, minden Hegyre menő pihenőhelyéhez, a Craiasa forrása mellé. Itt mindig elmesélik, hogy amikor Mária Terézia eljött megnézni az Alexandriában újonnan épült templomot, a vízben leesett az egyik papucsa, mezítláb gázolt át a folyón, amit azóta neveznek Craiasanak. Gondolataik mindig visszafelé mennek, valami nyomasztja őket, nincs életrajzunk, gondolja József atya, íme, úgy növünk, mintha üveg alatt volnánk, eddig így, ezután amúgy, valamiféle beszélő állatok, lehet, azok jobban megértik egymást a maguk egyszerű nyelvén; letérdel a kőre, lehajol, hogy igyon, meglátja képét a forrás tükrében, szeretné, ha annyira megnyúlnának a vonásai, hogy a vízzel együtt lefolynának a hegyről, hogy feligyák az emberek hogy felhővé váljon eső legyen hó legyen a földbe jusson a növényekbe a levegőbe a hitetlen Gavra hasába hogy forrjanak fel tőle a belei. Ott, legfelül, a Templom. Gondolatban összehívja Ioant, Jánost, Johannt, Nistort, Pavelt, Pált, Zenoviét, Constandint, Vasilét, Gyuszit, Lacit, Gheorghét, Györgyöt, Nicolaét, Iliét, Andreit, Petrut, Pétert, nekik, ott lent, megvan a maguk dolga, családja, József atya kételkedik, a kezdet nehéz, áldozatot követel, alapítókban van hiány, lehet, hogy nem gondolnak a Hegyi Templomra, de biztosan nem akarják, hogy Gavra vezesse őket, terelje, mint az állatokat, többet ér nekik az élet a szolgaságnál. Amikor elkészül a templom, mind eljönnek, tudom, és az atyának tetszik ez a gondolat, ilyen volt minden őse, templomépítő, szeret arra gondolni, hogy mindenki ott lesz a templomban.

A Hegyen, a tisztás közepén, az óriás cserfa, csoda, ahogy ott növekszik, hárman sem tudják átfogni a törzsét, lombkoronája kicsi, majdnem száraz, cserfából készülnek a leghíresebb hegedűk, ez az álombeli Templom, mondja József atya, az Egyetlen Fából készült Templom.

Katonák hangja, parancsszó, fegyvercsörgés, kisautó.

Molnár Judit fordítása

Traian Stef költő, a Familia folyóirat szerkesztője (Brădet község – Bihar megye, 1954.). A nagyváradi Eminescu líceumban végzett, Kolozsvárott román nyelv- és irodalomból diplomázott, szerkesztője volt az Echinox egyetemi lapnak. Verskötetei: Călătoria de ucenic (1993); Femeia în ros (1997); Tandretea dintre noi. Esszékötetei: Despre mistificare (1998); Despre calitatea umană (2000). Verseivel jelen van a Corabia cu poeti – A költők hajója című kötetben, amelyben román és magyar költők anyanyelvi közlésben s egymást fordítva szerepelnek.