Fábián Sándor

Mi, gyaloglók
s félig-gyaloglók

(Egy ötvenéves véndiák-találkozóra)

Századfél volt s mi haladtunk gyalog,

mezítláb is fiatal-frissen,

nem botlottunk meg göröngyökben,

ahogy ma, bizony valljuk be, mind többen

eltörődötten.

Szárnyalva szállt-e valaki

csak úgy, a saját mellizmában bízva?

Voltak némelyek. Merészségük ritka,

őket ne érje fricska,

ha olykor IDEGEN energiát:

benzint, gáztöltést, diplomáciát

tankoltak a szajkózó korban,

nyíltan is meg titokban.

Fémkalickákon kerámia-burkok,

szuperszonikus valamennyi: csúf tok,

légre-térre aggatott szörnyek,

fújják a kerozin-szagot –

rajtuk szállani kinek adatott?

Ég-ura-repülő szerkentyűk

helyett inkább a jobbágy-autók,

aszfalt-kapálók, por-felszántók

üléseire huppantunk csupán,

mik földhöz fogva forgolódnak

szerpentin-szeszélyek után…

…Mi, gyaloglók, félig-gyaloglók

nem vitatkozunk, hogy mi volt jobb.

Mennyi minden lenne szükséges,

hogy tovább élhess!

Mellizom-átültetés, új lapockák,

más lélek, más szív – csupa pótlás!

Fogyasszon BELENYUGVÁST mind, ki éhes.

S betelt embernek ki érzi magát,

az maradjon boldogan élő.

Talán elsőnek épp reá

kérdez majd a Végső Ítélő.

Lorántffy Zsuzsanna szobránál

„Ne halasszon

Jó Nagyasszony,

kérjük, most is segítsen minket!"

Száz bajt kezelni, kötözgetni

a sebet meg a gyenge vart.

De jól jött a sátántól nem zavart

nemes kéz és nemes tekintet

ha románosnak látta is az inget!

Menteni volt felvállalt dolga,

Isten-küldte irgalmas szolga.

Mit nemesi cím! Segély-ember,

lét-visszaadó volt ezerszer.

Lelke e kőben. Vajon érzi,

segítség-várón öreg orvos nézi…

Temetőkben

A Rulikovszky-temetőbe

– míg hallni vélek mennyi holt szívet! –

ellátogatok (én is elmenőben?)

Ferenchez, testvéremhez, jóhoz,

s tiszta Tanner-apóshoz.

Majd szalontai temetőben

– hol Arany Juliska neve egy kőben –

lecsatlakozom lelkileg

Anyámhoz is, ki úgy hitt

gyermekeiben, hogy bennünk is nyugszik…

(Lehet feledni, hogy igyekszik

főzni munkákból megjött fiainak

akkor is, ha lement a nyári nap?)

S itt csatlakozom jó Apámhoz.

Ó, egymás mellé temetettek!

Szabómester volt. Szinte érzem, szenved,

míg valahonnan néz reám:

hogy tehetné, hogy újra szabja-varrja

lenyűtt ruhám?

Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat- válogatás készült verseiből.