Fábián Sándor
Mi, gyaloglók
s félig-gyaloglók
(Egy ötvenéves véndiák-találkozóra)
Századfél volt s mi haladtunk gyalog,
mezítláb is fiatal-frissen,
nem botlottunk meg göröngyökben,
ahogy ma, bizony valljuk be, mind többen
eltörődötten.
Szárnyalva szállt-e valaki
csak úgy, a saját mellizmában bízva?
Voltak némelyek. Merészségük ritka,
őket ne érje fricska,
ha olykor IDEGEN energiát:
benzint, gáztöltést, diplomáciát
tankoltak a szajkózó korban,
nyíltan is meg titokban.
Fémkalickákon kerámia-burkok,
szuperszonikus valamennyi: csúf tok,
légre-térre aggatott szörnyek,
fújják a kerozin-szagot –
rajtuk szállani kinek adatott?
Ég-ura-repülő szerkentyűk
helyett inkább a jobbágy-autók,
aszfalt-kapálók, por-felszántók
üléseire huppantunk csupán,
mik földhöz fogva forgolódnak
szerpentin-szeszélyek után…
…Mi, gyaloglók, félig-gyaloglók
nem vitatkozunk, hogy mi volt jobb.
Mennyi minden lenne szükséges,
hogy tovább élhess!
Mellizom-átültetés, új lapockák,
más lélek, más szív – csupa pótlás!
Fogyasszon BELENYUGVÁST mind, ki éhes.
S betelt embernek ki érzi magát,
az maradjon boldogan élő.
Talán elsőnek épp reá
kérdez majd a Végső Ítélő.
Lorántffy Zsuzsanna szobránál
„Ne halasszon
Jó Nagyasszony,
kérjük, most is segítsen minket!"
Száz bajt kezelni, kötözgetni
a sebet meg a gyenge vart.
De jól jött a sátántól nem zavart
nemes kéz és nemes tekintet
ha románosnak látta is az inget!
Menteni volt felvállalt dolga,
Isten-küldte irgalmas szolga.
Mit nemesi cím! Segély-ember,
lét-visszaadó volt ezerszer.
Lelke e kőben. Vajon érzi,
segítség-várón öreg orvos nézi…
Temetőkben
A Rulikovszky-temetőbe
– míg hallni vélek mennyi holt szívet! –
ellátogatok (én is elmenőben?)
Ferenchez, testvéremhez, jóhoz,
s tiszta Tanner-apóshoz.
Majd szalontai temetőben
– hol Arany Juliska neve egy kőben –
lecsatlakozom lelkileg
Anyámhoz is, ki úgy hitt
gyermekeiben, hogy bennünk is nyugszik…
(Lehet feledni, hogy igyekszik
főzni munkákból megjött fiainak
akkor is, ha lement a nyári nap?)
S itt csatlakozom jó Apámhoz.
Ó, egymás mellé temetettek!
Szabómester volt. Szinte érzem, szenved,
míg valahonnan néz reám:
hogy tehetné, hogy újra szabja-varrja
lenyűtt ruhám?
Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat- válogatás készült verseiből.