Isten szőlőtőkéjén

Kétségtelenül az utóbbi időszak egyik legjelentősebb antológiája, mely költői teljesítményeket vesz figyelembe, a Kőrössi P. József által szerkesztett Költők könyve (Noran Kiadó, Bp., 2003), minden ízében nagyszabású vállalkozás. Sokhangú koncert, az egészet célozza meg, huszadik századi, melyet az ezredvég felerősít. Klasszikus motívumok ezredvégi átiratai, de az új évezred groteszk hangszerelései sajátos és nagyon tudatosan felépített összhanggá állnak itt össze, mi meg csak olvassuk, és örülünk, hogy ilyen is van.

Lehet, hogy megközelítőleg költészet-szintézis, mely valószínűleg elvezet majd a szintézis-költészethez, a huszonegyedik század új költészetformájához, az egyén felerősödése és sokszorozódása pedig a fraktál állapotot juttatja eszünkbe. A rendezetlenség nemcsak a körülöttünk lévő világban nő, hanem a lélek entrópiáját is növeli, a költő feladata, hogy az elfeledett lényeghez eljusson és eljuttassa az olvasót is. Az örökkévalóság sem lenne elég az egészet átlátni, ezért tartom nagy feladatnak, hogy ez az antológia az egésznek egy lényeges szeletét tálalja elénk.

Sokrétű, bonyolult, a különféle értéktartományokban lévő, a mini esszék és önéletrajzok információival jellemző költők úgy festenek itt, mint szőlőszemek Isten szőlőtőkéjén. Aki elsőként szembesül vele, ráérezhet bonyolultságára és egyszerűségére, váratlanul éri az a felismerés, hogy a költészet is a káosz emblémájává vált. Szépségét talán könnyű átérezni a versek olvasása közben, de jelentését már korántsem ilyen egyszerű kibogoznunk. Ezen a komplex síkon sokféle alakzat hozható létre, és mindegyik egyénhez társítható. Éppen ezek a különféle alakzatok azok az objektumok, amelyek iránt érdeklődünk, korszerűek, becsipkedve és eltorzítva a szubjektum miatt, hihetetlenül sokfélék: némelyikük kövér felhő, mások sovány szederbokrok, de van, amelyik olyan látványt nyújt, mint a levegőben lebegő szikrák petárdarobbanása. Mégis ezen a komplex síkon létrehozható egy olyan kép, mely mindegyikünknek útikalauzul szolgál.

Az antológia bonyolult folyamatok iterációját tárja fel, a köré a tétel köré épül, mely szerint az egyszerűség bonyolultságot szül, és időbe telik, míg felfogjuk, hogy milyen rendkívüli az objektum, mely a megjelenő látvány mögött meghúzódik.

Az olvasói képzelet is hajszolja programozóit, hogy még több részletet csikarjanak ki a látványból, és megállás nélkül küszködjenek, hogy a kizsigerelt memória még hathatósabb legyen, a pontok új interpolációja, amelyek fekete-fehér képernyőn osztódtak, színesedjen. Tetejében mindig szem előtt kell tartaniuk a mindennapos csapdákat, vagyis azokat a jellegzetességeket, amelyek pusztán az életből erednek és nyomban eltűnnek, mihelyt másképpen írjuk meg a programot. Ha durva rácson alkalmazzuk ezt a leképezést, más körvonalak jelennek meg, a valóságos alakzatok délibábbá válhatnak. A képzeletben még több merülhet fel: formák hierarchiája, egyre kisebb és kisebb atomokat sarjadzó atomok. Mindez arra serkenti az alkotókat, hogy tovább végezzék munkájukat, hogy egyre kisebb részleteket igyekezzenek felfedezni a lélekkorongon, bár érzik azt, hogy az egyre kisebb részletek kidolgozásával egyszer csak véget ér a szerencsesorozat. A kép ahelyett, hogy élesebbé válna, egyre kuszább lesz, de az alkotó meglepetésére a növekvő zűrzavarban megjelenik a realitás, így az irracionális megihleti a racionálist.

Tegyük fel, hogy a költészetnek, ugyanúgy, ahogyan a térnek, több dimenziója is lehet. Vagy tegyük fel, hogy az alakzatok ki- és összecsavarhatók, nyújthatók, összebogozhatók. A tér esetén az eredmény egy furcsa görbült Eukleidész-paródia, ám éppen megfelelő alkotmány az általános relativitáselmélethez. Vajon a Költészet-paródia milyen elmélet megjelenéséül szolgál? A végtelenségig nyúló ismételgetés, meg az a kérdés, hogy vajon végtelen-e az eredmény, a mindennapi világ visszacsatolási folyamataira emlékeztet. A viselkedésforma lehet az állandósulás, vagy éppen az állapotok periodikus ismétléséhez való közeledés, vagy akár az észveszejtő száguldás a végtelenbe.

Különböző értéktartományok az önhasonlóság elve alapján újabb és újabb meglepetéseket hoznak az egymást követő szinteken. Elég erős nagyításban kivehetők benne nagy vonalakban rá hasonlító másolatok, de még erősebb nagyításban az is kiderül, hogy ezeknek a másolatoknak egyike sem felel meg pontosan a többinek. Ezeknek az úszó létmolekuláknak a felfedezése felvet egy sürgősen megoldandó kérdést is, éspedig azt, hogy vajon összefüggnek-e ezek a létmolekulák, azaz egyetlen kontinens-e csupán a költészet, messze ágazó félszigetekkel, vagy inkább pontszerű valami: egy fő sziget? Bebizonyítható, hogy az úszó létmolekulákat valóban igen finom függeszték köti össze egymással, szavakból szőtt leheletvékony háló, mondhatjuk, „az ördög polimerje", de minden létmolekulát körülvesznek a maga spirálisai és lángszerű nyúlványai, és minden új részlet önmagában is sajátos és teljes univerzum.

Ötletek valóságos univerzumával találkozunk, 93 költő, esszéíró csillogtatja meg képességeit. Rájövünk, hogy a kísérletezés újfajta jelentőségre tett szert a költészetben, sőt új módszerrel is gazdagodott, amellyel a nagyközönség elé tárhatták műveiket.

Átmenetileg egy-egy pillanatra a költő túlteheti magát a szigorú bizonyítás követelményein, mehet arra, amerre a kísérletek vezetik, a teljesítmény és az intuíciót „bujtogató" látvány ígéretes sugárutakat nyit meg szemei előtt, és elkerülhetővé teszi a gondolati zsákutcákat.

Az olvasók az életképeket böngészve láthatják, hogy a mintázatok minden léptéktartományban hasonlók, de azért el is térnek egymástól, mintha a versengő költők különbözőképpen egyensúlyoznának a kor kifeszített kötelén.

Lipcsei Márta