Körmendi Lajos

Táltosból gebe

Nagy vásárok voltak régen Karcagon! Csak lóból annyit kínáltak eladásra, amiből három ménes is kitelt volna.

Az egyik ilyen vásáron egy gazdag igari uraság erősen nézegette a szebbnél szebb paripákat, de mindegyikben talált valami kis hibát. Már vagy kétszer körbejárta a vásárt, megnézte a lovakat innen is, onnan is, amikor meglátott egy szép, sárga lovat.

„Hogy nem vettem eddig észre?" – morfondírozott magában.

Nagyon tetszett neki a gyönyörű állat, ám ezt igyekezett eltitkolni, nehogy az a szegény ember, aki mellette áll, feljebb srófolja az árát. Körüljárta néhányszor, fitymálva nézegette, mint aki valami rossz gebét lát.

– Árulja kend ezt a lovat? – kérdezte.

– Árulom bizony, mert el szeretném adni – válaszolta a szegény ember.

Megint körbejárta az uraság a paripát, s igencsak fegyelmeznie kellett magát, hogy ne üljön ki az arcára az elragadtatás.

– Megvenném, ha nem nagyon tartja ki az árát.

– Ezt nézheti akármerről, csak szépnek látja. Nem is adnám el, ha… – harapta el a mondatot az eladó.

– Ha? – nézett gyanakodva az úr.

– Ha boldogulnék vele.

– Nem boldogul vele?

– Nem. Nekem olyan lóra van szükségem, amelyik vasat eszik, és fára mászik.

„Na, ez se bolondul már meg!" – gondolta magában az igari uraság, s gyorsan megvette ezt a ritka szép táltost, nehogy meggondolja magát ez a habókos ember.

Boldog volt: milyen gyönyörű paripát vett! És nem is kért érte túl sokat az a bolond kun. Fogta a kötőfékszárat, vezette az állatot Igar felé.

Amikor egy hídhoz értek, a ló megmakacsolta magát: az istennek se ment rá a pallóra.

– Makrancoskodsz? Majd megtanítalak én engedelmeskedni! – dühöngött néhány átkelési kísérlet után a ló új gazdája.

Nem használt sem az ütleg, sem a szép szó. Vakarta a búbját az uraság, törte a fejét erősen. Nem jutottak messze a vásártól, hát visszaszaladt, vett egy nyerget és egy kantárt. De ezzel is baj volt, mert a táltos nem vette be a zablát, hiába erőlködött az új gazdája. Aki látta a jelenetet, attól félt, menten szélütés éri az igari embert, olyan vörös volt a feje.

Odament hozzá egy hetyke karcagi legény.

– Még nem született olyan ember, aki ezt a lovat rávezeti a hídra, és a szájába zablát tesz! – mondta kárörvendően.

Az igari uraságnak ekkor jutott eszébe, hogy mit is mondott a ló előző gazdája. Fogta a fejét, de már hiába.

„Hát, mégiscsak igaz, hogy ez a gebe nem mászik fára, és nem eszik vasat!" – sóhajtotta kimerülten.

Szívta a fogát, mert az a szegény ember túljárt az eszén, ő pedig óvatlan volt, nem figyelt arra, mi rejtőzhet a szavak mögött. Pedig a szegény ember nem hazudott, megmondta a ló minden hibáját.

A Morgó alagútja

A vármegye pandúrjai átvergődtek a veszélyes karcagi mocsarak között, Tolvajosnak, Bengecsegnek még a nevét is elátkozták. Haladtak takarosan az Ágota csárda felé. Szomjasak voltak és fáradtak.

Csendes volt az ivó az Ágota csárdában, amely ott állt az úton járók örömére a Pest és Debrecen közötti országút mentén. Olyan ravaszul építették meg, hogy a mestergerenda egyik oldalán még a kunok földjén tartózkodott a szomjára enyhülést kereső, de ha átült az asztal túlsó oldalára, amelyik már a mestergerenda ladányi oldalára esett, a hajdúk földjén emelgette poharát. Ennek a körültekintő építési módnak különösen a betyárok örültek, mert innen a pandúr nem mehetett át oda, onnan pedig ide. Megesett, hogy a betyár az asztal túloldalán támasztotta a homlokát, szemben a tehetetlen pandúrokkal.

A csaplárosné letette a bort a kemény tekintetű betyár elé.

– Igyál, virágom!

A csárda közelében az elcsigázott pandúrok szusszantak egyet, közben hajtották magukról a vérszívók hadát, aztán nekilódultak, hogy ott kapják azt a híres Sándor gyereket.

Az asztalnál ült Rózsa Sándor. Erősen töprengett valamin, csak ritkán emelte szájához a bort. Aztán, mint aki veszélyt érez, az ablakhoz lépett: a pandúrok akkor kászálódtak le a nyeregből. A betyárt egy szempillantás alatt elnyelte a pince. Fentről lefelé a kilencedik lépcsőfokot balra betolta a falba, s eltűnt az alagútban.

A vármegye pandúrjai döngették a csárda ajtaját.

– Nyisd ki!

Szaladt a csapláros, szélesre tárta előttük az ajtót.

– Nyitva van, uraim, erre tessék! Hozhatok egy icce bort?

A pandúrok azonban először átkutatták a csárdát, még a pincébe is lementek, de nyomát sem lelték Rózsa Sándornak.

A betyárgyerek a sötét alagútban ballagott egy szurkos szövétnekkel a kezében. Itt-ott csöpögött, egy-két helyen csurgott a nyakába a víz, de nem csoda, hiszen az alagút fölött szinte feneketlen mocsárvilág húzódott. Rózsa Sándor sem bánta azt a néhány csepp vizet, inkább még mosolygott is magában, mert elképzelte a pandúrok csalódott képét. Ettől jó kedve támadt, halkan dúdolgatva haladt Karcag irányába, a Morgó csárda felé. Tudta, hogy egy kapcabetyár elárulta őt a pandúroknak, azok pedig üzentek a hajdú vidéki fogdmegeknek, jöjjenek az Ágotai csárdába, megfoghatják a Sándor gyereket.

Ahogy az ajtón kiléptek a pandúrok, akkor értek a csárdához a szomszéd megye pandúrjai. Látták emezek gyászos ábrázatán, hogy hiába jöttek.

– Nincs meg?

– Nincs.

A Morgó Karcag szélén állt, mellette kis erek kanyarogtak, náderdő susogott, benne kis ösvényt vágtak a pákászok csónakjai, amik hirtelen bukkantak elő a rengetegből, s csónakjaikat a csárda tornácának ágasához kötötték. Nagy puttony halat vittek be a csárdába, hogy süssék meg nekik.

Rózsa Sándor elé húst tett a csaplárosné.

– Egyél, szentem!

A betyár gyerek nagy darabokat tépett ki a húsból, őrölte a fogai között, de a keze már a bor után nyúlt, amit akkor tett elé a csaplárosné.

– Igyál, szentem!

A pandúrok a Debreceni úton csúszkáltak a sárban a város felé. A város szélén megszólalt az egyik.

– Megnézhetnénk a Morgóban.

– Meg – bólintott a többi.

Már zúdultak is a csárda felé.

A csárdában egy rettentő nagy csapra vert hordó takarta el az alagút bejáratát. Olyan nehéz volt ez a hordó, hogy még nem született olyan ember, aki meg tudta volna mozdítani. Csak a beavatottak tudták, hogy ha kihúzzák a hordó felső dugóját, akkor könnyedén odébb mozdíthatták.

Rózsa Sándor mögött a helyére csúszott az óriási hordó. A legény végignyújtózott az alagút elején lévő nádpriccsen. Hamar elálmosodott. Órák múlva, amikor felserkent, evett egy kis sült tyúkot, ivott rá piros bort, rágcsált egy kis foszlós bélű kalácsot. Így telt el néhány nap. Fogta a szurkos szövétneket, s elindult az Ágota csárda felé. Amikor odaért, s a kilencedik lépcsőfok helyén előbukkant a feje az alagútból, a csaplárosné már nyomta is vissza.

– Menj vissza, virágom! Harmadnapja várnak rád a pandúrok.

Mit tehetett a Sándor gyerek? Bandukolt visszafelé. Csakhogy mire a Morgó csárdához ért, ott is azzal fogadta a csaplárosné, hogy itt várják a pandúrok.

– Menj vissza, szentem!

Feküdt a sötét alagútban a nádpriccsen, tehetetlen düh feszítette. Rónákat lábaló gulyákról, széles puszták méneseiről álmodott. A szélről, amivel versenyt vágtatna odafent.

Körmendi Lajos (Karcag, 1946) költő, író. 1964-ben mélyépítési technikusi végzettséget szerzett. 1974-től 1980-ig a Szolnok Megyei Néplap munkatársa, közben elvégezte az újságíró-iskolát. 1981-től Karcagon művészeti előadó, majd művelődéstörténész és könyvtáros volt. 1985-ben az ELTE magyar–népművelés szakán szerzett oklevelet. Tanított a karcagi gimnáziumban, főelőadó volt a művelődési központban. 1989-től a szolnoki Jászkunság c. folyóirat munkatársa.