prózapályázatunkra érkezett

Murányi Sándor Olivér

Halálka

Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elküldtek valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is az öreg, kulcsokat zörgetve kezében, mérges tekintettel, mint akinek megették a vacsoráját, dúlt-fúlt, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.

– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!

A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember széles vállaival tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, mindenkire közömbösen néztek le onnan fentről bárgyú szemei. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany elaludt, a termet szkíta kardként vágta ketté hosszában a vetítőgép fehér fénye.

– Ki az ott elöl?! Miért áll a képbe?! – méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán. – Üljön le! Most azonnal!

A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.

– Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!

Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sarokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével, csak a közben elkezdődött film szereplői vitatkoztak egymással éles hangon, Isten tudja, milyen nyelven.

Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat. Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.

Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek – nem egyszer vett részt futballmeccseiken –, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alvásunkkal meghalunk egy kicsit, elvágódik a bennünk zajló események fonala – ha csak pár órára is, kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává téve az alvást számunkra...

Játék közben aztán így kiáltott felé valaki:

– Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!

Mások úgy tartják, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta ugyancsak fura becenevét.

A legérdekesebb azonban a harmadik változat, mely szerint egy alkalommal a szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse düledező háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a fejfák, amint ott bólogattak, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, mely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.

Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanást érzett, majd elernyedtek végtagjai, kusza gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem „halálka" volt, hanem amolyan rövid és kusza események egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövő is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik valahol a ghánai esőerdők mélyén – mégsem tud tenni semmit, csak hánykolódik tehetetlenül fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.

Már hajnalodott, mikor megébredt, szürkésvörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszódtak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé nyöszörgött egyre hangosabban:

– Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!

A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek meg is ütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:

– Aki kitakarózott, az ne panaszkodjon! – S azzal továbbment dolgavégezetten. Kutyái ott csaholtak még jó ideig a józanodó élőhalott feje fölött, kaparva szemébe a homokot, majd újra csend lett.

Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. A józanság hozta újra elő, vagy a szellemek húzták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, intve-figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban eljön az ő ideje is. Tény, hogy másnap az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt: amolyan meghunyászkodásfélét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart, míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékezzen, ha kivénül és átveszik helyét az erősebbek. Ugyanúgy zajlik ez közöttünk, emberek között, mint az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így még elkerülheti legalább magát a megalázást.

Persze, Halálka azért nem volt még annyira idős, de kinézetelével, megjelenésével ugyancsak arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe a generációcsere közöttünk. Katonaviselt fiúkként idegesített, hogy félni kell tőle, meg kell hunyászkodni, ha elállja valahol széles hátával az utat, vagy esetleg a nézőteret. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futó zápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem váratott sokáig magára.

Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jött hát, ahol egy fél kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük, hogy az alkalom elérkezett, innen már csak előre lehet lépni, visszaút nincs…

Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk – megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, mikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én következtem: közel léptem hozzá úgy, hogy pár pillanatig éreztük egymás leheletét, szúrós szemeibe néztem, majd egy határozott ütéssel elhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen szívósággal, hiénaként kapaszkodtak az ide-oda forgó óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról a fogva tartókat. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdre rogyott, mi pedig dolgavégezetten iszkoltunk el a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.

Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem volt a bozontos képű, szürkülő férfi kétségbeesett arca. Másnap fogtam magam és öcséimnek mit sem szólva elmentem Halálkához. – Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek – gondoltam magamban.

Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.

– Halálka! Merre vagy?! Halálka!

Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.

– Azért kereslek… – nem jött ki több szó a számon. Halálka felém indult.

Behunytam a szemem, államat leszegtem a mellemre. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.

Soha többé a faluban nem láttam, de az a tekintet bennem maradt. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom: az éj beálltával – ha akarjuk, ha nem – a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia apró részleteit…