Szűcs László

Jelen kavicsa

Foglalkoztat-e manapság bárkit is igazán az, hogy például Váradon milyen a kulturális közeg magyar megközelítésben? Alkotó, befogadó, intézményi és financiális háttér figyelembevételével. A történések jobbára azt igazolják, hogy csak a felszínt kaparásszuk, amikor ezekről a dolgokról kommunikálunk, vagy ami még rosszabb, a kultúra ügyének kisajátítására történnek újabb és újabb próbálkozások, egyéb megfontolások számára hátszelet biztosítva. S a közéleti-politikai-szemléletbeli iszapbirkózások idején (amit nem feltétlenül szűkítenék le kampány-periódusokra) mindkét oldal irányából megfigyelhettünk ilyen törekvéseket. Ki hitte volna, hogy valaha is visszasírni érdemes a hetvenes–nyolcvanas évek értékelvűség-hiányát? Ha az egész korszakot annál kevésbé is. (Bár van, aki akkor is, most is haszonélvező volt, s van, aki akkor is, most is partvonalon kívül rekedt.)

Hiszen mennyivel kevésbé hamis azt állítani ma – újságcikk címében olvastam –, hogy ismét van magyar dal Váradon? Mitől lenne? Az ordító közhelytől? Mitől lenne éppen most, amikor – legalábbis irodalmi próbálkozások tekintetében – mutatóban is alig van kedvező fejlemény. Amikor maradandóan újat mondó kézirat, friss hang, felfedezésre váró szerző, érték nem mutatkozik. Erről kellene beszélni, vitatkozni.

Mert ebbéli aggodalmaimra, hiányérzeteimre már nem igazán adnak választ sem trianoni sebeinkről értekező pesti barátok, sem a holnapos, adys dicsőség, békebeli évek unos-untalan emlegetése. Szeretném, ha az kötne le, amit a ma sajtol ki a tollat tehetséggel forgatókból. Mert vannak még ilyenek.

A Pece-parti Párizs nosztalgiái helyett inkább arra figyelnék, amit a Körös-parti Várad jelent: múlt pora helyett a jelen kavicsára.