Gábos Zoltán

Károly Ireneusz József, a kolozsvári tudományegyetem magántanára

A rendelkezésre álló gazdag ismeretanyag befogadása, a továbblépés igénye és szükségessége, az elért eredmények hasznosítása nagy kihívást jelent a tudományt közvetítő iskolák, valamint a tudományfejlesztésre vállalkozó intézmények számára. Az ezeket az intézményeket szolgáló tanárok és kutatók, a várható siker érdekében, kitartó, áldozatos munkára, a lemaradás elleni harcra, kemény versenyfutásra vállalkoznak. A különböző tudományágakban új fejezeteket nyitó tudósok nevét a világ minden táján számon tartják, ők a versengés győztesei, őket írták be a tudományok aranykönyvébe. De méltók egy szűkebb közösség elismerésére azok is, akik az élenjárók, az úttörők által kijelölt utat szélesítve és tovább építve, az előrehaladást szolgálva életüket arra szentelték, hogy a tudomány eredményeit a köz számára is hasznosítsák. Károly Ireneusz József, akire ma emlékezünk, ez utóbbi csoportba tartozik. Az erdélyi fizika kimagasló személyiségei, a példaképek között tartjuk számon.

Egy életmű bemutatása igen nehéz feladat, és ez különösen érvényes Károly esetében, hiszen igen színes, széles spektrumú, megvalósításokban gazdag életpályáról van szó. Három intézményben tanított: a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen és a nagyváradi Jogi Akadémián (volt egy olyan időszak, amikor mindháromban egy időben). Számos társulat tevékenységét támogatta. A közéleti szereplést is vállalta azért, hogy bebizonyítsa Nagyvárad polgárainak, hogy a tudomány csodákra képes és eredményeinek felhasználása a haladást szolgálja. A következőkben, a kört szűkítve, csak a fizikus Károly Ireneusz József bemutatására vállalkozom, más irányú tevékenységére csak a feltétlenül szükséges esetekben fogok kitérni.

Egy életműnek szakaszokra való felosztását a bemutatásnál követett cél szabja meg. Mivel feladatom a magántanári tevékenységének bemutatása, egyik támpontnak magántanárrá való kinevezésének évét, 1907-et tekintem. Második támpontként az 1923-as évet választottam. Ekkor vesztette el Nagyvárad neves iskoláját, a Premontrei Főgimnáziumot. Négy évvel korábban a történelem viharai Károly másik két iskoláját, a Ferenc József Tudományegyetemet és a nagyváradi Jogi Akadémiát is elsodorták.

A magántanári kinevezésig vezető út

Károly jól döntött akkor, amikor középfokú tanulmányainak befejezése után, 1875-ben oktatói szerzetesrendbe, a premontrei rendbe kérte felvételét. Rendelkezett mindazokkal az adottságokkal, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a kimagasló tanáregyéniségek körébe emelkedjen. Tanulmányait az innsbrucki egyetem teológiai szakán folytatta, de másfél év múltán betegsége tanulmányainak megszakítására kényszerítette. Hazatérése után a kolozsvári egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben bölcsészetből és fizikából tanári oklevelet, majd 1886-ban filozófiai doktori címet szerzett. Igazi elhivatást a fizika iránt érzett. Vágyai, törekvései megvalósítását nagyrészt a Premontrei Főgimnázium tette lehetővé számára, az a nagy múltú intézmény, amelyet 1913. január 1-jéig szolgált.

Egyetemi tanulmányai során a hallgató személyiségéhez illő példaképet is keres. Úgy tűnik, hogy Károly a példaképet Abt Antal, a kísérleti fizika neves professzora személyében találta meg. Abt professzort ritka ügyes kísérletezőnek tartották, demonstrációval gazdagon kísért előadásai népszerűek voltak. A fizika oktatása terén a kísérleti megalapozást tekintette elsőrendű feladatnak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület felolvasóülésein rendszeresen beszámolt a kísérleti fizika legújabb eredményeiről. Tanítványait arra is megtanította, hogy szabad merész terveket szőni. Például javaslatot tett arra, hogy a felduzzasztott Szamos vizével elektromos generátorokat működtessenek. Azt, hogy a fizika oktatása terén Abt Antalt követte, az is tanúsítja, hogy a főgimnáziumban Abt középiskolások számára írt fizikakönyvéből tanultak. Lehet, hogy Károly arról is tudott, hogy felsőbb mennyiségtantanára a repülés elméletével foglalkozik és általa tervezett repülőszerkezetekkel kísérletezik. Jókai Mór e tanárról, Martin Lajosról mintázta meg A jövő század regényének főhősét, Tatrangi Dávidot.

Az egyetemről kapott útravaló birtokában Károly kialakította a maga sajátos oktatási módszerét, amely ma is mintaképül szolgálhatna. Tudatában volt annak, hogy az eredményes fizikaoktatás egyik biztosítéka a jól felszerelt fizikai szertár. Ezért a szertárat tevékenysége során folyamatosan gazdagította.

Igen nagy jelentőséget tulajdonított a feladatok begyakorlásának. Főleg német nyelvű könyvekre támaszkodva nagyszámú feladatot gyűjtött össze és azokat 1889–93 között négy részben közölte a főgimnázium Értesítőjében, csaknem 300 oldalas összterjedelemben. Munkája az első magyar nyelvű feladatgyűjteménynek tekinthető. A közlemények címéből az is kiderül, hogy Károly a feladatmegoldások kapcsán a Párizsban megtartott 1881., majd 1884. évi nemzetközi kongreszszusokon általános elfogadásra ajánlott CGS mértékrendszer kizárólagos használatát ösztönözte.

Mindent megtett azért, hogy a tanulás ne kényszer, hanem önkéntesen vállalt tevékenység legyen. Ezt két vonalon is biztosította. 1897-ben iskolájában fizikakört alakított, amelyben a tanuló, szabad óráiban, a szaktanár vezetése mellett a tanult anyagot saját kísérleteivel átismételhette és bővíthette. A fizikakörnek önálló szertári felszerelése és könyvtára volt. A tanulók rendelkezésére állt két rangos német nyelvű folyóirat: az Annalen der Physik und Chemie és a Zeitschrift für den physikalischen und chemischen Unterricht. A körnek minden évben 30-40 lelkes tagja volt. Az iskolában működő önképzőkör által nyújtott lehetőségeket is nagymértékben kihasználta. Valószínű, hogy a kolozsvári egyetemen jól bevált gyakorlatot követte, amikor pályatételeket tűzött ki. A beérkezett pályamunkák elbírálását fontos kötelességének tekintette.

De személyes varázsával is szolgálta az oktatást és nevelést. Szimbolikus jelentőségű az, hogy a fizikai előadóteremben a katedráját nem engedte magasabb pódiumra tenni azért, hogy minél többet tanítványai körében lehessen. Életrajzírója, Balyi Ferenc Károly a következőket írta: „Mint tanár jóságos atyja és tanítója volt tanítványainak, nem sajnálta az időt a magyarázatokra s a fáradságot a kísérletekre, hogy a jelenség minél világosabban álljon előttünk, de aztán azt meg is követelte. Mindig pontosan teljesítette kötelességeit, másoktól is elvárta ugyanezt."

Károly azon tanáregyéniségek közé tartozott, akik nem elégedtek meg a fizika eredményeinek közvetítésével, a fizikát új eredményekkel kívánta gazdagítani. Kutatói tevékenységét már 1893-ban elkezdte, amikor a drótnélküli távírás kérdésével kezdett foglalkozni. Az elsők között igazolta azt, hogy az elektromágneses hullámok jeltovábbításra is felhasználhatók. Amikor A. Agliardi pápai nuncius 1895. április 24-én meglátogatta a főgimnáziumot, és e látogatás során megtekintette a fizikaszertárt, maga is kipróbálhatta Károly drótnélküli telefonját. Arra a kérdésre, hogy mikor kezdett ezzel foglalkozni, Károly azt felelte, hogy legalább egy-két évvel azelőtt. 1895 áprilisában már drótnélküli távírója is készen állott, amellyel 20 méterre lehetett jeleket továbbítani. A további sikerről Dutka Ákos A Holnap városa című könyvében tudósított: „Mint diákok, szem- és fültanúi voltunk, amikor a főgimnázium szertárából morzejeleket adott le drót nélkül a peceszentmártoni rendházba, tíz kilométerre a várostól.”

Károly semmit sem tudott G. Marconiról és A. S. Popovról, akik vele egy időben végeztek hasonló kísérleteket. Elért eredményeik azonosak voltak. Sajnos Károly megfeledkezett arról, hogy eredményeit írásban is tudassa a tudományos világgal. A lexikonokban ma kissé keserű szájízzel olvassuk azt, hogy Marconi 1909-ben a drótnélküli távírás kifejlesztésében szerzett érdemeiért Nobel-díjat kapott. Károlynak a pápai nuncius elismerése jutott. Ez más esetekben is megtörtént a fizika szórványvidékein dolgozó tudósokkal. Például Jedlik Ányost, a győri bencés gimnázium, majd a budapesti tudományegyetem tanárát szintén szerénysége akadályozta meg abban, hogy őt tekintsék a dinamóelv felfedezőjének. Amikor ezt tudomásul vesszük, Bolyai Farkasra gondolunk, aki amikor fiát arra kérte fel, hogy új geometriáját az általa kiadandó könyvben függelékként közölje, a következőket írta: „Abban is van valami igaz, hogy bizonyos dolgoknak mintegy megvan a maguk korszaka, amikor különböző helyeken egy időben fedeztetnek fel, amint tavaszkor az ibolyák mindenütt kikelnek.” Ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy ilyenkor a dicsőség az először közlőt illeti.

Életében az 1895-ös év más szempontból is jelentős volt. Részt vett az első magyarországi tanártovábbképző tanfolyamon, amelyet Eötvös Loránd szervezett augusztus 22. és szeptember 10. között. Nagyváradi magányából kilépve, az ország több neves fizikusát hallgatva és megismerve, elhatározta, hogy kutatói tevékenységét fokozott ütemben tovább folytatja. Elhatározása eredményeképpen 1897–1905 között kilenc tudományos közleményt jelentetett meg, hatot a Mathematikai és Physikai Lapokban, hármat az Annalen der Physik und Chemie, Mathematische und Naturwissenschaftliche Berichte aus Ungarn és a Mathematikai és Természettudományi Értesítő című folyóiratokban.

Ezekben a dolgozatokban értékelt eredményeket ismertetett a kohérerek vizsgálatával, az elektromágneses sugárzások keltésével és elnyelésével kapcsolatban.

A kohérer olyan eszköz, amelynek segítségével az elektromágneses hullámok jelenléte kimutatható. A kristálydetektor és az elektroncső ősének tekinthető. Mivel a drótnélküli távíró vevő részének nélkülözhetetlen alkotóeleme, Károly a kohérer-hatás alapos vizsgálatára összpontosította figyelmét. Kutatási eredményei két szempontból is fontosnak bi-zonyultak.

Károly egy jól és megbízhatóan működő kohérertípust alkotott. A Károly-féle kohérerrel működő drótnélküli távírót 1902-től a Calderoni és Társa cég forgalmazta és vitte el 1908-ban a londoni tanszerkiállításra. Ott nemzetközi elismerést aratott.

A Károly-féle kohérer kutatóeszközként is sikerrel vizsgázott. Ezt kihasználva Károly új eredményeket ért el. Ezek közül csak egyet említünk. Egy vitatott kérdésben a döntőbíró szerepet vállalta. Az elektrolitok elektromágneses hullámot átbocsátó képességének és elektromos vezetőképességének kapcsolatára J. C. Maxwell és J. H. Poincaré különböző képleteket adtak. Károly a Poincaré-képlet mellett döntött. Eredményét a Tudományos Akadémia III. osztályának 1904. május 16-án tartott gyűlésén is bemutatta.

De más irányokban is tevékenykedett. Neki köszönhető, hogy a röntgensugárzás felfedezése után egy évvel, 1896. december 12-én Nagyváradon kaput nyitott az ország első, oktatói, tudományos és gyógyászati feladatokat ellátó röntgenlaboratóriuma. Ebből a tárgykörből dolgozatot nem jelentetett meg, megelégedett azzal, hogy a Mathematikai és Physikai Társulat 1906. április 28-án megtartott közgyűlésén egy értekezést mutasson be, amelyben a röntgensugarak ionizációs hatását tárgyalta. Az is említést érdemel, hogy Károly laboratóriumát radioaktív sugárzások vizsgálatára alkalmas berendezéssel is gazdagította. Elsőként határozta meg a Püspökfürdő iszapjának és vizének radontartalmát.

Kiváló oktatói és tudományos tevékenységével országos elismerést szerzett, így nem véletlen, hogy a kolozsvári egyetem is igényt tartott segítségére. Magántanárai körébe fogadta, és ezzel 1907-ben Károly életében új szakasz kezdődött.

Magántanári tevékenysége

Magántanárrá való kinevezésekor a kolozsvári egyetemen két kísérleti fizikai tanszék működött. Az egyetem kapunyitása, 1872 óta működő kísérleti fizikai tanszéket Tangl Károly, az 1904-ben létesített gyakorlati fizikai és elektrotechnikai tanszéket Pfeiffer Péter vezette. Úgy gondolom, hogy nem tévedek akkor, amikor Károlyt egy Nagyváradra kihelyezett harmadik részleg vezetőjének tekintem. A számára munkahelyet és egyben lakhelyet jelentő főgimnáziumból Károly hetente egyszer Kolozsvárra utazott azért, hogy megtartsa előadásait. Nagyváradi szertárából magával vitte a kísérleti bemutatásokhoz szükséges eszközöket.

Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a kolozsvári egyetemen nem mellékszereplő, alkalmi látogató szerepet töltött be. Neki köszönhető, hogy az egyetemi hallgatók olyan új eredményekkel ismerkedhettek meg, amelyek hidat jelentettek a klasszikus fizikát felváltó új, modern fizika felé. Soroljuk fel ezeket.

A 19. század második felében a gázkisülésekkel foglalkozó fizikusok figyelmét a katódsugárzás vizsgálata kötötte le. A katódsugárzásban találta meg J. J. Thomson 1897-ben az elektront. Felfedezéséért 1906-ban Nobel-díjat kapott. W. K. Röntgen 1885 novemberében katódsugarak segítségével az anyagból egy sajátos, ma nevét viselő sugárzást váltott ki. Eredményét 1901-ben Nobel-díjjal jutalmazták. Az atommagok jelzéseit elsőként H. A. Becquerel fogta fel 1896-ban. A radioaktivitás felfedezéséért 1903-ban kapott Nobel-díjat.

Károly mindezeket az eredményeket figyelemmel kísérte. Az 1906. december 4-én megtartott magántanári próbaelőadásában az elektronról értekezett. A röntgensugárzással, a radioaktivitással kapcsolatban saját tapasztalataira is támaszkodhatott. Így korában ő volt a legilletékesebb arra, hogy az egyetemen a katódsugárzásról, a gázok ionizációjáról, a röntgensugárzásról és a radioaktivitásról előadásokat tartson.

Azt, hogy a kolozsvári egyetemnek szüksége volt Károlyra, egy másik tény is tanúsítja. Farkas Gyula, akit a mai napig is a kolozsvári elméleti fizika legkiemelkedőbb egyéniségének tekintünk, kötelességének tartotta azt, hogy a kolozsvári egyetemet sokat ígérő tanárokkal erősítse. Ő nyerte meg az egyetem számára Schlesinger Lajost, Fejér Lipótot, Riesz Frigyest, Haar Alfrédot, azokat a matematikusokat, akiket ma a világ minden táján számon tartanak. Farkas Gyula véleményes jelentésében Károly kinevezését melegen támogatta.

Heinrich László könyvében egy tényre hívta fel a figyelmet: Károly utolsó tudományos közleménye 1905-ben jelent meg. Erre magyarázatokat keresett, egyben azt is érzékeltetve, hogy indokai kiegészítésre szorulnak. Próbáljunk tovább lépni.

Vegyük figyelembe azt, hogy 1907–13 között Károly három intézményt szolgált. Azt a tényt se feledjük, hogy az egyetemi előadások megtartása kemény dokumentációs munkát igényelt. A fizika tárgykörébe eső előadásait nem lakhelyén tartotta, a nagyváradi laboratóriuma által nyújtott kutatási lehetőségeket kimerítette. Ilyen körülmények között tudományos téren többet nem is nyújthatott.

Úgy tűnik, hogy 1913 elején, amikor egyik munkahelyéről, a főgimnáziumból távozott, bizonyára a kutatás terén is tovább akart lépni. De akkor nem gondolhatott arra, hogy az első világháború kitörése ebben meg fogja akadályozni. Az egyre súlyosabb emberi és anyagi veszteségek az egyetemi tevékenységet károsan befolyásolták. Az egyetem évkönyveiben egyre nagyobb helyet kapott a háború során eltűnt és elesett tanszemélyzeti tagok és hallgatók névsora. Ilyen körülmények között nem volt lehetősége arra, hogy az új elvárásoknak megfelelő kutatói bázisát kiépítse.

Az új körülmények között a kolozsvári egyetemen folytatta oktatói tevékenységét, és aktív szerepet vállalt a Mathematikai és Physikai Társulatban, amelynek megalakulásától (1891-től) tagja és 1912–18 között egyik alelnöke volt. Egyik kezdeményezésével beírta nevét a társulat történetébe. Ezzel kapcsolatban idézzük Radnai Gyula sorait:

1916; a háború tömegesen szedi áldozatait. 1916 az értelem összeomlásának éve. Még állnak a hatalmak, hadban állnak, még terveket szőnek egymás legyőzésére. Még három öldöklő év van hátra, de a józan ész már átadta helyét a bosszú őrületének.

Egyetlenegy reménysugár csillan a sötétben: egy premontrei kanonok Nagyváradról elindul, hogy visszaadja néhány ember hitét a tudományban, a fiatalságban, a nevelhetőségben. Mintha szándékosan nem venne tudomást arról, hogy dúl a háború: 2000 koronát ajánl fel egy alapítvány létesítésére, melynek kamatai, szavai szerint „a physikai ismeretek mélyítésére fordítassanak oly céllal, oly szellemben és oly körülmények között, mint az a mathematikai tanulóversenyeknél szokás. Legyen Mathematikai és Physikai Társulatunk kebelén nemcsak mathematikai, hanem physikai tanulóverseny is".

E nagyszerű tette nyomán összeült a társulati versenybizottság, amelynek elnöke Eötvös Loránd volt, és 1916. november 11-én megtartották az első országos fizikai versenyt. A verseny első díját Jendrassik György, a másodikat Szilárd Leó nyerte el. Teller Ede 1925-ben nyert első díjat. Ezeket a neveket ma az egész világon ismerik.

A háború befejezése után a Jogi Akadémia bezárta kapuit, az egyetem, amelyet szolgált, olyan új helyen folytatta tevékenységét, amelytől államhatár választotta el. 1919-ben még azt remélte, hogy szeretett iskoláját, a nagyváradi Főgimnáziumot meg tudja menteni, de 1923-ban be kellett látnia azt, hogy erre nincs lehetősége.

Talán vigaszt jelentett számára az, hogy kedvelt Társulata nem feledkezett meg róla. 1921-ben az akkor már Eötvös Loránd nevét viselő Mathematikai és Physikai Társulat tiszteleti tagjai körébe fogadta.

Életének utolsó szakasza

Iskoláit elvesztette. Betegség kínozta, visszavonult. Figyelemmel kísérte az általa 1916-ban megindított tanulóversenyeket, a Társulatnak még több ízben anyagi támogatást nyújtott. Például 1927-ben, amikor az állam évi 550 pengővel támogatta a Társulatot, Károly 400 pengőt adományozott a Társulat céljaira. A rádiótechnika fejlődését is nyomon követte. Élete alkonyán a sors egy különös ajándékkal jutalmazta, lehetősége nyílt arra, hogy Gödöllőn a rend gimnáziumában pár hónapot tölthessen. Gödöllőn pályája első éveire emlékezhetett, hiszen 1928-ban Gödöllőn egy újfajta kohérerrel kísérletezhetett és pár héten át vizsgálhatta a kohérert felváltó kristálydetektort. Talán nem gondolt arra, hogy Gödöllőn kedvelt eszközétől is búcsúzik. Hazatérése után nemsokára, 1929. március 13-án elhunyt.

Nagyvárad elvesztette kiváló fiát, akinek emlékét a tevékenységét bemutató írások őrzik. De azt is kérdezhetjük, hogy megtettünk-e mindent azért, hogy rá, a példaképre emlékeztessünk. Vajon Nagyváradon ma hányan tudják azt, hogy ő volt az, aki felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek Nagyváradot elindították a gyors fejlődés útján? Tudják-e azt, hogy neki köszönhető, hogy a nagyváradi utcákon és a házak egy részében már 1903-ban villanylámpák égtek, vagy az, hogy Nagyváradon már 1906-ban volt városi villamosvasút? Van-e Nagyváradon nevét őrző emléktábla, iskola és utca?

Jó lenne, ha ezekre a kérdésekre a közeljövőben igennel tudnánk válaszolni. De addig is hirdessük, hogy volt Nagyváradon egy tudós paptanár, aki egész életével embertársait szolgálta.

Elhangzott 2004. március 6-án Nagyváradon a Tempo Klubban,
a Károly Ireneusz József születésének 150.
és halálának 75.
évfordulójára rendezett emlékünnepélyen.

Gábos Zoltán közíró, fizikaprofesszor (1924, Bánffyhunyad). 1943-ban érettségizett a kolozsvári Református Kollégiumban, a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdasági Egyetemre, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre járt, 1947-ben itt kapott matematika–fizika tanári oklevelet és itt tanított elméleti fizikát 1948-tól 1990-ig. 1949-ben doktorált, 1962-ben nyerte el a professzori címet. 1990-es nyugalomba vonulása óta tanácsadó egyetemi tanár, emeritusz professzor, 1995 óta az MTA külső tagja.