Szőcs Károly

Requiem pro tempore

Rekviem az időért

avagy: szavaink csak szaporodnak, időnk pedig közben egyre fogy

Az idő vér, a napok drága vére,

mely egy tátongó sebből egyre dől;

S én kölyökként pancsolgatok véle,

hasztalan és értelmetlenül.

(Fábián Sándor)

Valamikor 1940-ben lehetett, a mi utcánk, a Gödör utca sarkán az Anna néni házába beköltözött Mózsi bácsi, a falu új orvosa. Az udvarra néző hosszú, magas tornácból nyíltak a rendelő, valamint további két szoba, konyha és kamarából álló orvosi lakás.

Mózsi bácsi csendes, halk szavú ember volt, Kolozsvárról jött haza, hiszen szülőfaluja látótávolságban volt, ahová a réten keresztül kényelmesen át is sétálhatott volna.

A mai, fiatalabb generációk tagjai nehezen tudják elképzelni, hogyan vitték az orvost – ezt így mondták: vitték! – a beteghez, ha gyalog nem elérhető távolságra volt: ugyanis szekérrel, pontosabban lovas fogattal. Ilyenkor pedig egy ún. félvágás szekérre felszereltek a kocsis mögött egy karos és párnázott bőrülést, hogy kényelmessé, azaz elviselhetővé tegyék a néha másfél vagy két órát is tartó szekérutat. Hideg, téli időben pedig szánnal utaztak, gyapjútakaró és a lábak alá meleg tégla várt az utazóra.

Mózsi bácsi ilyenkor a hátsó ülésen, kezében valamilyen könyvvel, máris jelezhette, hogy nem szívesen bocsátkozik beszélgetésbe senkivel. Falusi ember szerint különben is a könyvek úriember kezébe valók, s ha az orvos útban betegjéhez is könyvet böngészett, ugyancsak rendjén valónak számíthatott.

E sorok írója, akkori falusi gyermek, nem gondolhatta, hogy 16 év múlva orvostanhallgatóként fog majd találkozni Mózsi bácsival, aki az egyetemen egészségügyi szervezéstant adott elő, olyan tantárgyat, amelyet egyetlen diák sem szeretett. Különös és nehéz embernek számított amúgy Mózsi bácsi. Úgy hallottuk, hogy beszél több mint tíz nyelvet, s nemcsak zeneszakértő, hanem maga is hegedül; továbbá, hogy szűkebb baráti köréhez tartozik a városka neves orientalistája – aki nálánál is több nyelvet beszélt –, s azzal állítólag szanszkritul, de tán arabul is tudott értekezni.

Valahogy kiderült volt, hogy hajdan azonos utca lakói voltunk, és így kitüntetett azzal, hogy szóba állt velem. Így tudtam meg tőle, hogy minden beteghez való, rázós szekérútján, idejét hasznosan eltöltendő, megtanult volt 10-15 német szót. Tehát kezében szótárral szekerezett, s nem regényt vagy orvosi könyvet olvasott! Még hozzáfűzte, ha a rendelkezésére álló időt hasznosan tölti az ember, akkor sok mindent tanulhat még! Miután azonban tapasztalhatta, hogy az egészből nem túlságosan sokat értettem meg, és az általa előadott tantárgyért sem lelkesedtem, figyelmeztetett, hogy mint leendő körorvosnak nemcsak nélkülözhetetlenek a szervezéstani ismeretek, hanem helyes lenne azon is gondolkozni, hogy a betegeimmel való foglalatosságon túli időmet is valami hasznossal töltsem majd ki. Miután pedig látta, hogy szívesebben rajzolok és festek, mint valami más, általa értelmesnek gondolt dolgokon törjem a fejem, csalódott hangon közölte, hogy talán helyesebb lett volna, ha képzőművészeti pályát választottam volna.

Mindez úgy jut eszembe, hogy manapság úton-útfélen, boldog-boldogtalan amiatt óbégat, hogy nincs ideje – még meghalni sem! Nos, ha jól meggondolom, sok volt betegem elhalálozását megértem, de hogy a meghaláshoz valaki időt kellene hogy szakítson, ezt mindmáig a legfurcsább nyelvi építménynek tartom.

Mindentől eltekintve, Mózsi bácsinak sem volt több ideje, mint másnak, hiszen éjszaka ő is annyit aludt, mint más, nappal pedig … na, igen, ő azonban a rendelkezésére álló idővel – minden jel szerint – mindenki másnál jobban tudott gazdálkodni.

Könnyen beszélek, mert nekem van időm. Éspedig több, mint amennyivel sokan szeretnének rendelkezni. Így arra is van időm, hogy elgondolkozzam az idő kérdéséről, s így először is elolvastam azt, amit mások itt-ott leírtak erről; olyan könyveket is, amelyek az utca emberének az idővel kapcsolatos gondjain nem segíthetnek; s olyanokat is, amelyek ugyan nem adtak választ a felmerült kérdéseimre, de további kérdéseket eredményeztek. És ez nem baj, mert ahogyan bölcs emberek már megfogalmazták, helyesebb jó kérdéseket feltenni, mint helyesnek gondolt válaszok után szaladgálni.

Az olvasmányok nem adtak tehát választ az általam keresettekre, így a végén visszajutottam Mózsi bácsihoz, de úgy, hogy talán közelebb kerültem mégis a dolgokhoz. Lássuk hát!

*

Napokon keresztül kerülgettem, mint macska a forró kását, végül is elkerülni nem lehetett korunk nagy olvasmányát, Hawking Az idő rövid története c. könyvét. Nehéz olvasmány mindazoknak, akik matematikában és fizikában soha nem jeleskedtünk; miután nem tudtam mindenütt követni Hawking gondolatmenetét, azzal vigasztalom magamat, hogy emiatt azért továbbra is jó társaságban marad(hat)ok.

Persze, ezt a könyvet korunk egyik zsenije írta, nem vitás. Csupán nem a földlakó emberkék idő fogalmáról szól, hanem az asztrofizika és a negyedik dimenziót jelentő, eléggé elvont fogalomról.

Hawking tudvalévőleg ALS-ban (amyotrophiás laterális szklerózis) szenved, s ha valaki látta már őt képernyőn, kevésbé gondolhatta, hogy korunk egyik legnagyobb zsenijéhez lenne szerencséje. Elgondolkoztatott, vajon hogyan is juthatott eszébe egy teljes mozgásképtelenségre kárhoztatottnak azt mondani: „Ha Schrödinger macskájáról hallok, jön, hogy nyúljak a pisztolyom után" – de sokatmondó lehet, amikor leírja a kedves anekdotát Eddingtonról, akinek egy újságíró azt mondotta, úgy hallotta, csak hárman vannak, akik megértették az általános relativitás elméletét. Eddington gondolataiba mélyedtnek látszott, majd megszólalt: Azon gondolkodom, ki lehet az a… harmadik?"

Különben Eddington volt, aki először gondolt arra, hogy a csillagok fényéhez szükséges energiát a saját nukleáris reaktor szolgáltatja. Az idő irányát és vissza nem fordítható folyását megszabó entrópia törvényének szinte megszállottja volt – elsőnek terjesztve ki e fogalmat a szépség értelmezésére –, egy előadását így fejezte be: szerettem volna, ha akárcsak megközelítőleg is sikerült volna érzékeltetnem önökkel az entrópia messzemenő következményeit.

Hawking egyébképpen az időnyíl, tehát az idő múlásának iránya szerint – amit pedig ő objektív ténynek tekint – legalább négyféle időt különböztet meg: 1. a termodinamikai idő, vagyis amelyik az entrópia növekedésének irányával egyezik; 2. a pszichológiai, amely egyezik az idő általunk is érzékelt haladásának irányával; 3. a kozmológiai, amely irányába a kozmosz állandóan tágul; és 4. a biológiai, amely egyezik az evolúció irányával.

Néhány szó
az időmérésről

Mai időmérésünk naptári mércéje a római birodalom hagyatéka, és az egyiptomiak napkalendáriuma alapján, görög csillagászok javaslatára, Julius Caesar vezette be a 365 napból álló évet, amelyben a hónapok felváltva 30 és 31 naposak lettek volna, ami 366 napot eredményezett. Ezért az év utolsó hónapját – ami február volt – egy nappal megrövidítették, s így az 29 napos lett. Tudni való, az év első hónapja Rómában Martius volt, utána Aprilis, majd Maius és Junius következett, majd az ötödik, hatodik hónap, a tizedikig, s Januariusszal meg Februariusszal zárult az év. A latin hónapnevek sora: 5-ik: quintilis, 6-ik: sextilis, 7-ik septembris, 8-ik: octombris, 9-ik: novembris, 10-ik: decembris.

Ezen utóbbi négy hónapnév – a legtöbb nyelvben – mindmáig használatos.

Caesar halála után a római szenátus úgy határozott, hogy az ötödik hónapot Juliusnak nevezzék, majd Augustus császár uralkodása alatt a szenátus Augustusról nevezte el a hatodik hónapot, ez a mai augusztus. A szenátus azonban szükségesnek tartotta, hogy az Augustus nevét viselő hónap ne legyen rövidebb, mint a Caesar nevét viselő július, amely 31 napos volt. Ezért az év utolsó hónapjától – februártól – elvettek még egy napot, s azt augusztushoz ragasztották. Ezen julianusi naptár szerint az esztendő 365,25 napot tett ki, s a valóságostól való eltérés a 16. század végére máris 10 napra szaporodott. Ezen Gergely pápa úgy segített, hogy a naptárt 1582. október 4-ről október 15-re előrevitte, de a hét napjai megszakítás nélkül folytatódtak. Hasonló eltérések elkerülésére bevezették a szökőéveket: minden negyedik év szökőév; éspedig azon évek, amelyek utolsó két száma néggyel osztható. A valamennyivel rövidebb trópusi évvel szembeni korrekció céljából négyszáz év alatt 3 szökőévnek ki kellett esnie; emiatt 1700, 1800 és 1900 nem lett szökőév, de 2000 igen. A következő 10.000 évben elhagyandó három szökőév: 3200, 6400 és 9600.

Érdekességként megemlítendő: Mátyás király koronázási dátuma 1458. február 14.; a legenda úgy tartja, hogy aznap megszakadt a Duna jege. Ez a nap pedig Mátyás, vagyis jégtörő Mátyás napja, tudvalévőleg naptár szerint február 24-én van, éppen a gregorián naptár alapján adódó 10 nap eltolódás miatt. Egyébképpen a Rajna jege is február 24-én szakadozik fel, s ekkor veszi kezdetét a nagy karnevál Mainzban, Kölnben és Düsseldorfban. Amikor pedig 1854. február 24-én Schumann a düsseldorfi hídról a Rajnába vetette magát, éppen jégzajlás lévén, sikerült is kimenteni a vízből.

Így méricskéljük hát az esztendőket és hónapokat. A napok mérése sokkal egyszerűbb volt, hiszen a Nap kelte és nyugta közötti időről volt szó. Ez elég is volt mércének, hosszú ideig.

Timbuktuban a berber pontosan úgy főzi a teát, mint ezelőtt pár száz évvel. A riporter pedig tudni akarja, vajon mit gondol a berber az időről. Az pedig hihetetlen bölcseletet sugallva válaszolja: …idő? …ja, kérem, abból annyi van, mint homokszem a sivatagban! Persze, egy mai nyugat-európai tévériporternek, aki a világ egyik feléről rohan a másikra, állandóan az órájára kell néznie, repülőgépek menetrendje és megbeszélt találkozók között, eléggé nehéz ezzel egyetértenie. Desmond Morris könyvében olvasható, hogyan is volt, amikor könyvének honoráriumából vásárolt Máltán egy villát, és kényelmes, szinte semmittevő életre rendelkezett be, amire akkor jött rá tulajdonképpen, amikor letette karóráját, mert arra már nem volt szüksége; de akkor ijedt meg, amikor a szomszédja – hasonlóan angol gentleman – egész délelőttjét el tudta tölteni a teafőzésre való előkészületekkel: ebből elég! ez így nem mehet tovább, hangzott a döntés. Morris ezután számos nagy sikerű, etológiai tárgyú könyvet írt.

Hrabal is beszámolt (Vita nuova c. könyvében) arról, amikor elérkezett a parttalan idő szakaszába, s letette karóráját, mert arra szüksége nem volt többé; igaz, nemsokára kifogyott a mondanivalókból is.

Közbeszúrt megjegyzésként, ne felejtenénk el, hogy minden emberi cselekedet – legyen az fizikai vagy szellemi jellegű – olyan következményekkel jár, amelyek a környezet entrópia-növekedésével jellemezhetők. Ezért csak a semmittevés jelent(het)i a létezésnek az ökológiailag legelviselhetőbb formáját.

*

A mechanikus időmérő eszközök feltalálása különben nem a termelőmunka szervezési kényszerének, hanem az időhiánnyal soha nem küszködő szerzeteseknek köszönhető, éspedig a napi imádságok pontos elvégzési óhajából adódóan. Hiszen a kapálásból ma elmaradottat holnap be lehetett pótolni, vagy ha kiadósan esett az eső, majd utána; de az Úr ilyen haladékot az elmaradt imádságok ügyében – legalábbis úgy gondolták, hogy – nem szívesen engedélyez.

Az idő folyásának egyéni érzékelése mindig is helyváltoztatási sebességünk függvénye volt. És ebben különbözik alapvetően az asztronómiai időről mondottaktól: ha ugyanis az űrben az extrém sebesség mellett lassul az idő múlása, akkor földi viszonyaink között elérhető sebességeink mellett felgyorsultnak érezzük az idő tovatűnését.

Az időmérő eszközökkel mért idő és a szubjektive megélt, érzékelt idő kétféle megismerési kategória, amiről röviden azért kell szólnunk, mivel a jelen írásban foglalt, személyes gondolatok és vélemények kiindulópontja.

Időmérő eszközök hiányában, a pre-modern kor főleg falusi társadalma a Nap felkelte és nyugta közötti idő kvantifikálására a következő módon jár(hatot)t el:

1. Ha rövidebb időt kellett betartani – aminek jeles példája egy kovácsműhely, ahol pl. az izzó vas edzése többféle folyadékba merítéssel történt, mint: hideg víz, állati vér, terhes asszony vizelete stb. – minden mesternek titkos receptjei és az edzéshez szükségesnek tartott ideje lévén, csupán időmérővel nem rendelkezve, úgy segítettek magukon, hogy időmérés helyett valami rigmust, versikét mondtak, illetve ismételtek el, mondjuk, háromszor vagy négyszer – amelyből adódott a szükséges idő. Mivel pedig nem a szöveg, hanem annak elmondási sebessége volt a döntő, sokszor zavaros, nem is érthető szövegfoszlányok felmondása és ismétlése „mérte” az időt. Nem lenne nehéz átlátni azt sem, hogy így születhettek meg a varázsigék is, amelyekből nem kevés mindmáig tovább él anélkül, hogy keletkezése, értelme vagy értelmetlensége felett elgondolkoznánk.

2. A helyváltoztatás sebessége pedig azáltal lett az idő ekvivalense, hogy például egy helység egynapi, félnapi vagy többnapi járásra esett; mind a mai napig tovább is él a nyelvben a napi járóföld kifejezés. Ez annyi idő, amennyi szükséges valahová elmenni és visszajönni; hát ez bizony időmérce volt.

3. A gyertyaláng fénye melletti olvasás „időmércéje” volt a fél- vagy egész gyertyányi idő, vagy netán addig olvasni, míg a gyertya leégett; ez egy adott hosszúságú időnek felelt meg, amely folyásának gyorsaságát az olvasmány messzemenően meghatározta azáltal, hogy „olyan gyorsan telt az idő, hogy csak azt vettem észre, a gyertya csonkig égett." (Zárójelbe téve: az altatószert és a villanykörtét egy évben fedezték fel. Ha addig arra szükség nem lett volna, ami ugyan kétes, de ezután egyre gyakrabban. Így a gyárak munkaideje függetlenné vált a Nap járásától, ami azonban biztosan szaporította az álmatlan órák számát.)

Na már most, a gyorsabb – és ma is egyre gyorsuló – helyváltoztatási sebesség eredményeképpen, az egynapi járóföldnyi idő felére, majd állandóan tovább rövidült, s ez oda vezetett, hogy az idő múlása megtöbbszöröződött, éspedig közlekedési sebességünkkel egyenes arányban. És mivel Timbuktuban a berber időérzéke mindmáig a karaván, vagyis a teve haladási sebességéhez igazodott, emiatt van annyi idő, mint… homokszem a sivatagban.

A gyalogos helyváltoztatás során szerzett információk mennyisége és egymást követő lassúsága is befolyásolja, hogy mit és hogyan látunk; nos, ez is alakította az idő szubjektív érzékelésének központi idegrendszerünkben törzsfejlődésünk során rögzült módját, ami meglehetősen szubjektív, ezért nagy egyéni eltéréseket is mutat. A sebesség befolyását az érzékelés minőségére, valamint alatta az idő múlásának gyorsaságát demonstrálandó, gondoljuk csak meg, mit látunk, érzékelünk, veszünk észre – tehát mi tapad meg emlékezetünkben –, ha 20 km távolságot gyalog vagy autóval teszünk meg; az első esetben lassabban, a második esetben pedig mennyivel gyorsabban múlónak érezzük az időt.

Ha pediglen jól meggondoljuk, akkor a szűkebb pátria, a szülőföld kiterjedése, tehát nagysága mindig a szóban forgó kor utazási szokásainak, ill. lehetőségeinek függvényében volt leírható és körülhatárolható. S így, ha valaki 200 évvel ezelőtt faluja tornyából szétnézett, akkor beláthatta azt a területet, amelyről itt most éppen szó van. A gyalogjárás mércéjében ez megfelel egynapi járóföldre kiterjeszthető területnek. S ezt a lovas fogat ugyan vala-mennyivel tágíthatta, de nem lényegesen. A falusi ember egyébképpen nem utazhatott sokat, hiszen a jószág gondozása, valamint a föld megmunkálása miatt kötve volt, s leginkább farsang idején vállalkozhattak pl. rokoni látogatásra, mondjuk, a szomszéd vagy azon túli faluba, éspedig lehetőleg reggel útra kelni, estére hazatérve. Induláskor mindenki előtt világos volt, mennyi időt fog igénybe venni az út. Senki nem nyugtalankodott, hiszen adva volt a sebesség és abból következett a szükséges idő, amin változtatni nem lehetett. Az ilyen úton a fiatal legény és (nem-rokon) leány – szokás szerint hátul, a saroglyában lévén a helyük – közel, nagyon közel kerülvén egymáshoz, nemegyszer házasok is lettek. Milyen szépen is fejezi ki ezt a nyelv: az út összerázta a fiatalokat vagy egyszerűen összerázódtak.

Meggondolandó, vajon a fenti tényállás a mai generációk számára egyáltalán mennyire követhető, ti. egyre többen lesznek, akik lovas fogatot sem láttak, viszont enélkül nem egészen érthető a következő, a vasút fejezete. Ha ugyanis egy lovas szekéren órákig egymáshoz testközelségre voltak ítélve az utasok, akkor a vasúti fülkében is hasonló történik, csupán nem annyira szoros egymásmellettiségben. Eltekintve egy kellemes nő vagy férfi úti-társaságától, leginkább el kell viselni az útitársakat. De hogyan?

Ennek többféle módja lehet: kibámulni az ablakon (mindig azt sem lehet), kimenni a folyosóra (az állás fárasztó), és akkor valakiben megszületett a gondolat: rövid, izgalmas vagy könnyfakasztó olvasmánnyal látni el a vasúton utazót! S az állomásokon meg lehetett vásárolni az olcsó, legtöbbször igénytelen olvasmányt. Hogy aztán az írók vagy a kiadók jártak-e jobban? – nem erre keressük a választ. Tény azonban, hogy az olvasni tudó (és szerető) utas számára a – sokszor többórás – vonatozás jelentette kényszerhelyzet így sokkal könnyebben elviselhetővé vált, és maradt is, mind a mai napig.

Különben a vasút utáni közlekedési eszközök csak ráadások voltak, a vasút jelentette forradalmat meg sem közelíthették. A személygépkocsi nagy vonzereje pedig az általa biztosított függetlenségben – helyesebben: szabadságban – is áll, éppen abban, hogy nem kell valakit „elviselni" az utazás alatt. A vasúti utazás során azonban, a szó legszorosabb értelmében, csak futó benyomásokat lehet szerezni a gyorsan elsuhanó, közvetlen közelségben lévő tájról, valamennyivel többet a látóhatár körül kirajzolódó tájról és hegyvonulatokról. S így – szemben a gyalogossal – rövid idő alatt ugyan rendkívül sokat (meg)bámul az utas; de felületesen és valójában kevese(bbe)t lát. Az autóval és vonattal a tájat mozgó filmként éljük meg. De kevés álló képet viszünk magunkkal haza.

Az utazási sebesség állandó fokozódásának van egy bizonyos, ún. euforizáló hatása is, éspedig azáltal, hogy a már említett, agyunkban évmilliók során rögzült észlelési, megismerési programot áttörve, a valóság talajától való elrugaszkodás lehetőségének csalóka illúzióját lebbenti fel szemünk előtt.

A vasút volt az, amely az időtől való függőséget rákényszerítette a polgárra és a parasztra egyaránt, hiszen a vonat menetrend szerint közlekedett. Sőt, ezen túlmenően a történelem folyamán először valósította meg az idő összhangba hozását, országhatárokon is túl. Ha pedig úgy tetszik, ez volt az első globalizáció, az „idő globalizációja”. Az időzónák megalkotása révén valósult meg az idő egyeztetése a földgolyón, ami Sir Sandford Fleming skót mérnök érdeme. Ez lehetővé tette a vasúti közlekedés határokat átkaroló összhangba hozását. A vasúthálózat gyors ütemű kiépítése együtt járt a tőke, illetve a pénz globalizációjával, és ez nem véletlen, hiszen az idő és a pénz az érték fogalmának nemcsak meghatározói, hanem megjelen(ít)ési formái is. De úgy is mondhatni: vagy idő, vagy pénz; az idő a lehetséges pénz – Benjamin Franklin ismert meghatározásában –, a pénz pedig az időtől függetlenné vált, inkább: függetlenné tett (!) érték. (Bizonyára ezért lehet, hogy a bankok és biztosítók férfialkalmazottjai nyakkendőt viselve bíder benyomást keltenek, s valójában nem a kuncsaftot tisztelik, hanem a pénzét. Női alkalmazottak pedig hangsúlyozottan vonalvezetésű ruhát viselnek, hiszen arra tekintve könnyebben mozog a kliens pénze… is. Ez hát a pénz templomában a bevált miseruha a mindennapi liturgiához.)

Az időérzékünknek azonban nyilván van egy ún. einsteini viszonylagossága, amit maga Einstein így fogalmazott meg: „Ha valaki egy kedves lánnyal két órát együtt tölt, úgy érzi, hogy két perc volt; ha azonban meztelen fenékkel egy forró kályhán ül két percig, két órának tűnhet. Ez (a) relativitás!” Persze, mindezt nem kellett hogy Einstein felfedezze – de ha ő mondja, jobban hangzik.

Ez csupán rávilágít – ha szükséges lett volna – az idő érzékelésének szubjektív jellegére. Temészetesen, manapság az óra a leghétköznapibb eszközünknek számít. Pro memoria: a második világháború során a Kelet- és Közép-Európát elözönlő ún. „felszabadító“ vörös hadsereg alakulatai az időmérő eszközökhöz, mondhatni, mágikus vonzódást mutattak, amit talán ma, fél évszázad távlatából és az eltelt idő tanulságainak birtokában talán jobban értelmezhetünk. A hadsereg tekintélyes részét kitevő közép-ázsiaiak feudális törzsi viszonyaik közül csöppentek bele egy számukra mesebeli világba, amelyik ugyan ellenségesnek számított, de testközelből egész másnak tűnt, s az ebben lakók olyan, számukra el sem képzelhető eszközökkel és bútorokkal vették körbe magukat, ami lenyűgözte őket, és a muzulmán hitükből következtetve amolyan paradicsomnak, vagy legalábbis annak az előcsarnokának felelhetett meg. E siserehad viszonyulása az időhöz – függetlenül az időmérő eszközök gyűjtési kényszerétől – bizonyára a timbuktui berberekének felelhetett meg: idő van, egyszerűen, ha akarod, ha nem. Csakhogy, most és itt, lehetővé vált addig soha nem látott eszközök birtokába jutni. Ha pedig egy katona zabrált, akkor ezt úgy kell értelmezzük, hogy valaki egy közép-ázsiai fejlettségi szintről mindenféle átmenet nélkül lépett át egy száz évvel előtte járó világba. S ennek a világnak valamelyik szimbólumát megszerezni, pl. viselni egy karórát – az abban a világbani résztvétel illúziójában részesítette az embert. Gondoljuk csak meg: mire kellett egy kirgiz vöröskatonának egy karóra? (Habár általában több volt, igen sokszor 3-4 db is mindkét karján!) Szüksége arra tulajdonképpen úgy nem volt, mint egy akkori falusi legénynek sem, azon kívül, hogy modorosan rá-rápillantott, amivel mutatta, hogy neki van.

Hangfaláttörés volt ez, lent a földön; ma pedig tudhatjuk, hogy csak bevezetője volt a további nagy, néha fájdalmas, ugyancsak hangos (főképpen társadalmi) faltöréseknek is.

A hagyományos erdélyi paraszti társadalomban – struktúrájának és életvitelének messzemenően megfelelően – a felnövők elvárásai és lehetőségei összhangban voltak. És ez szabta meg a mindennapok (idő)ritmusát! Teljesen felesleges lett volna pl. télen – amikor is a trágyát hordták a mezőre – azt gyorsítani; igavonókkal amúgy sem lehetett, de aztán utána 1-2 nap nem lett volna legfennebb mit csinálni. Márpedig azt mindenki tudta, hogy az kellemetlen állapot. Valamit kellett mindig csinálni! Ahogyan Csíkszentmihályi Mihály leírja: az ipari munkás prizmáján keresztül nézve, fenn, az Alpokban egyáltalán nem is dolgoznak; de Serafina asszony szemszögéből nézve alpesi háza táján reggeltől estig, megállás nélkül folyik a munka.

Nyilvánvaló, hogy ezen autark, messzemenően önnálló és önellátó társadalom nem ismerte a kapitalista bővített újratermelés fogalmát; ez volt sebezhetőségének fő oka is!

A premodern idők paraszti társadalmában a kulturális fejlődés dinamikája oly csekély volt, hogy a tapasztalat és jövő horizontja között alig vagy semmi különbség nem adódott. A jövő generáció nem várt, nem várhatott többet, mint amenynyit az udvaron máris láthatott, amennyit az apa átvett a nagyapától, esetleg vajmi kevéssel kiegészített. Az idő akkor kezdett szerepet játszani, amikor a mindennapi gyakorlatba bevonultak bizonyos, addig nem alkalmazott technikai újdonságok, amelyek révén fokozható volt a jövedelem. E célból pedig érdemes gyorsabban dolgozva többet termelni. Így terjesztette ki uralmát az idő a különben konzervatív falu társadalmára, és kezdte átalakítani, mely folyamat még mindig tart. És ezen tény kielégítően meg is magyarázza napjaink rohanását a többért. Így kerül az idő csapdájába az, aki nem látja a fától az erdőt! Pontosabban: a sikeres gyarapodástól megszédülten – mivel egyre több anyagi javat birtokolhat valaki –, s nem veszi észre közben, hogy egyre kevesebb ideje lesz a megszerzett javakkal élni.

Ez hát az idő elveszejtésének egyik, s talán leggyakoribb útja és módja.

Miközben az elillanó időhöz görcsösen kapaszkodó ujjaink egyre erőtlenebbé váltak, fáradt agyvelőnk megszülte azokat a valójában csak pótfogalmakat, amelyek nem mások, mint a kimerült emberi szellem szavakba öntött groteszk kerti törpéi. Mit mondhat valakinek, vagy mit kezdhet(ne) ezzel: idő-jólét, idő-bőség, idő-management? – olyan fogalmak, amelyekkel tele van a nyugati média. Ezek biztosan nem tartoznak a legsikerültebb nyelvi építmények közé, különösen akkor, ha olyan plasztikus kifejezések mércéjét használnánk, mint a már említett „az út összerázta a fiatalokat". A jólét ideje, vagy a bőség ideje – tehát felcserélt sorrendű – szópárok ellen nem lehet kifogásunk, de az idő-jólét-tel – szemben az idő-bőség-gel – nehezünkre eshet megbarátkozni akkor, ha nyelvérzékelő berendezésünk egy része még megmarad(hatot)t. Valószínűleg e kifejezés olyan emberi lény leírására készülhetett, akinek mindig, mindenre van elegendő ideje, aki sohasem rohan, aki minden nap pontosan elvégzi a feladatát vagy a más által rábízott munkát, és aki nyugodtan, pontosan és szépen képes dolgozni, s akinek kitűzött céljai és azok teljesíthetősége összhangban állanak, aki kifogástalanul gazdálkodik mind saját, mint beosztottjai munkaerejével, amenynyiben beosztottjai is lennének. Tehát ilyen egyszerű lenne ez. Vagy tán mégsem?

De valójában miért rohanunk? Miért kell rohannunk?

*

„A szavannában minden reggel tudja a gazella, ha élni akar, gyorsabban kell szaladjon, mint az oroszlán; aznap reggel az oroszlán is tudja, ha enni akar, gyorsabban kell szaladjon, mint a gazella. Oroszlánnak vagy gazellának lenni mindegy, Afrikában állandóan rohanni kell!"

A fenti sorok afrikai népi bölcselet, tehát közmondás (K. Backhaus, per: M. Baeriswyl)

Ennél tömörebben leírni és közös nevezőre hozni az itt tárgyaltakat alig lehetne. Bármennyire is tetszetős, figyelmünket azonban elterelheti arról, hogy Afrikában mindig ez volt a helyzet, amennyiben az általánosság kategóriájában gondolkozunk. Márpedig így szoktunk.

Kontinensünk azonban létrehozta azt, amit nyugati civilizáció és kultúra néven ismer a világ. Márpedig a kultúra létrehozásának conditio sine qua nonja a az idő szorongató karjai közül való teljes felszabadulás; ennek azonban az afrikai megélhetési – anyagi – gondok alóli megszabadulás a feltétele; ami a megélhetéshez szükséges javak termelését állandóan fokozó technikai újítások révén volt elérhető és valósult is meg. Ennek ékes bizonylata, hogy a harmadik világban sok helyen még mindig primitív mezőgazdasági eszközökkel termelnek, ami miatt életritmusuk a rohanás és a letargiás nemtörődés végletei között váltakozik.

De miért rohanunk mi, akiknek nincsenek afrikai gondjaink?

Azért, mert érdemes(nek tűnik), ti. a rendelkezésre álló és mérhető idő alatt csak fokozott tempóval gyarapítható a munka eredménye. (Erre van ugyan más lehetőség, nevezetesen új és modern gépek beszerzése, de ez sok pénzbe kerül.) Miután pedig megtanultuk, hogy mennyi mindenfélét lehet elérni, már csak azért is rohanunk, nehogy valamit vagy valaminek akár csak a lehetőségét is elszalasztanánk.

Ahogyan azonban már említettük, a régi, autark, önellátáson alapuló falu keretei között a kívánságok – messzemenően a teljesíthetőség szűkre szabott határai között mozogva – nem lehettek (nagy általánosságban) túl nagy feszültségek (kút)forrása. S ha mégis bekövetkezett, túl lehetett lépni a falu határán és szerencsét próbálni egy másik faluban, még gyakrabban a városban. Nemritkán pedig akár más országban (is).

A rohanás fő oka tehát – ahogyan már felvázoltuk – , hogy közlekedési eszközeink felgyorsulásához igazodott életvitelünk ritmusa; mást nem is igen tehetett volna. Márpedig ehhez a sebesség feltalálása óta eddig eltelt másfél évszázadnyi idő olyan nevetségesen csekély, hogy valamennyire is hatékony adaptációról nem lehetett szó, emiatt pedig olyant cselekedtünk, amivel szemben áll biológiai örökségünk s törzsfejlődésünk során kialakult észlelési és megismerési programunk. Tipikus biológiai konfliktushelyzet, amelynek szenvedő alanya mindig, vesztese pedig leggyakrabban az egyén.

A bajok kútforrása, képletesen kifejezve, hogy lovasfogatainkat belső égésű motorral láttuk el, de mielőtt a futóművön véghezvihettük volna a feltétlenül szükséges átalakításokat, még turbót is szereltünk reá.

A kérdés egyik oldalának eszerinti megközelítése – tehát az evolúció dimenziójában – egyetlen lehetőség helyzetünk megértésére. Hogy mindezekből az egyén számára mennyi és milyen hasznosítható következtetés lenne levonható, az függ az egyén biológiai alkatától. Mi értendő tehát ez alatt?

A biológiai alkat jobb megközelítéséhez gondoljuk el, hogy mennyire eltérő életritmusban élnek az állatvilág tagjai. Így a kolibri, a nyest, a menyét vagy az egérfajták is rövid életük során egész nap villámgyorsan mozogva járják be megszokott életterüket táplálék után kutatva. Ezzel szemben hozzájuk képest a leglassúbb a dél-amerikai lajhár (német neve magyarra lefordítva: lusta állat), amely olyan lassan mozog, mintha lassított vetítésű filmet látnánk. Az elefánt is a lassúak közül való, kényelmesnek tűnő, nyugodt léptekkel járja be a szavannát, ugyancsak táplálékot keresve. A felgyorsult életritmusúak rövid életűek, az elefánt meglehetősen hosszú életű. Biztosnak látszik: az élethossz és az anyagcsere gyorsasága fordított arányban állnak egymással. Felgyorsult anyagcsere minden jel szerint felgyorsult életritmushoz is vezet.

Hogy az emberi életvitel ritmusa befolyásolhatja az elérhető életkor felső határát, túl az örökletesen megszabottakon, bizonyíthatná, hogy szerzetesek és apácák magas kort szoktak elérni. Így alig lehet kétséges, hogy az ismert négyféle emberi vérmérséklet-típus szerinti felosztás (szangvinikus, kolerikus, flegmatikus és melankolikus) leegyszerűsíthető kettőre: gyors és lassú, ami valójában közelít az idővel gazdálkodni nem tudók és az idővel gazdálkodni tudókra való beosztáshoz.

Az idővel gazdálkodni tudás egyik példáját szolgáltat(hat)ja Kant, a nagy filozófus, aki Königsberget életében talán két alkalommal hagyta el, s akinek szigorúan beosztott mindennapjairól így tudósít egyik barátja: Kant télen-nyáron minden reggel 5 órakor kelt. Szolgája pontosan háromnegyed ötkor ágya mellett állt és kezdte ébreszteni, s nem távozott, míg ura fel nem kélt. Kant ilyenkor igen álmos lévén, kérte szolgáját, hagyná egy keveset még aludni; ennek azonban maga parancsolta meg, hogy ne engedje hosszasan az ágyban időzni, s folyton ébresztgesse, míg fel is kél. Ezután következett napi megszokott programja: tanulmányok dolgozószobájában és az előadások; délután pedig barátai körében hosszas ebédelés. Majd felkereste Greent, akit egy karosszékben aludva találva, maga is egy székben melléje ült és elaludt; nemsokára jött a bankigazgató, aki hasonlóan tett, mígnem egy bizonyos időpontban megérkezett Motherby, aki az alvókat felébresztette, akik ezután este 7 óráig érdekes beszélgetéseket folytattak. A társaság pedig hétkor annyira pontosan oszlott szét, hogy az utcai járókelőktől hallani lehetett: nem lehet hétóra, mert Kant professzor még nem ment el.

A lefekvés is ceremóniásan ment végbe, pontosan tízkor: miután lefeküdt, a takarót egyik vállára, majd a hátára húzva, könnyed, begyakorolt mozgásokkal úgy magára csavargatta, mint egy bábu, s így várta, hogy elaludjon.

Az idősebb korára ennyire pedánsan beosztott életet élő Kant közvetlen környezete, szobája és bútorai, valamint használati tárgyai is szigorúan megszabott rendben és helyen kellett álljanak, s attól a legkisebb eltérés a kétségbeesésig nyugtalanította. (Kant szigorúan pontos életvitele Brassai Sámuelt juttatja eszünkbe.)

Hogy senki saját árnyékából ki nem léphet, alig szorulna magyarázatra, s ezért a fentiek felsorakoztatása nem azon célt követné, hogy valakit arra ösztökélni, szabadítaná meg magát az itt jelzett s magán felismert, vagy eddig is tudott, vérmérsékletétől. Megpróbálhatja, de biztosan nem sikerül. Egy azonban sikerülhet, nevezetesen ha ugyanis eddigi olvasottsága alapján és az itt röviden vázoltak után elvégez – magányosan – egy intim számvetést, amely végén esetleg állhat a belátás. Annak belátása, hogy valamennyiünknek teljesen azonos mennyiségű idő áll rendelkezésünkre; hogy elvégzendő munkánk mennyisége csak bizonyos mértékig fokozható; hogy a feladatok és teljesíthetőségük közötti diszkrepancia neurotizáló hatású; hogy ne tévesztenénk össze a valóságot és annak illúzióját!

Ahogyan az ember „feltalálta a sebességet" – nem marad más, mint hogy feltalálni (?) a „lassúságot" – helyesebben: megtanulni élni... a sebességgel! És ez nem ellentmondás.

A gyors megérkezés az elérhető jólétbe – ez a követett cél általában. S utána? Még és még több! Erről pedig hallgatnánk meg Ortega y Gasset szavait: „Az élet valódi gazdagsága, (be)teljesedése nem a megelégedésben, nem a megérkezésben áll; már Cervantes tudta: Az út mindig jobb, mint a szállás(hely).” A megérkezés valami végét jelenti! Szerencsésnek mondhatja magát az, aki felismerhet egy továbbvezető (ki)utat, fűzhetjük hozzá nyugodtan.

Hiszen lökhajtásos gépen utazók többórás útjuk során is dolgozhatnak, hordozható kis számítógépükön. És így eljutottunk – nem, visszatértünk! – Mózsi bácsihoz, hiszen ő is azt tette, dolgozott! Éspedig azt, amiben kedvét lelte, ami része volt a hosszú távra maga által kijelölt életútjának. Ha meggondoljuk, a lovas szekéren németül tanuló Mózsi bácsi és egy mai, repülőgépen utazás közben is dolgozó között csupán fél évszázad a különbség.

Tehát az adott helyzetből a legjobbat csinálni?

És mi a legjobb, kérem szépen?

A kommunista diktatúrák letűnése után kialakult új helyzet, amelyet turbókapitalizmusnak neveznek, egy kevésbé kívánt új világrendet zúdított a jámbor többség nyakába. Ebben a hatalom és a pénz mellett az idő mint új státusszimbólum fitogtatja magát, és ugyanakkor kritérium, amely alapján új társadalmi rétegződés történik: egyfelől vannak a nyertesek, akiknek elég pénzük van, hogy cserébe időt nyerjenek semmittevésükre, és másfelől a vesztesek, akik minden idejüket arra kell áldozzák, hogy vajmi kevés pénzre szert tehessenek.

Az idő és a szabadság – a szabadság és az idő: Mennyi szabadság biztosít több időt? Mennyi idő tehet szabaddá, vagy talán még szabadabbá? Tulajdonképpen, mennyi szabadságra van (vagy: lehet) szüksége az embernek? Van-e ideje annak, aki nem tud mit csináljni a rendelkezésre álló idejével?

Aki nincs mivel kitöltse a rendelkezésére álló idejét, tulajdonképpen az idő fogságában tengődik. Az értelmes foglalkoztatottság, a munka, az emberi szabadság feltétele és alapja. Ezen a nézőponton keresztül megválaszolható a fenti kérdések közül egy kielégítően: mennyi szabadságra van szüksége az embernek, és mennyire tarthat igényt? Nem kevesebbre, mint amennyivel kötelességeinek felelősségteljesen, legjobb tudása és tiszta lelkiismerete szerint eleget tehessen.

De ennyi és ebből a szabadságból biztosítja azt az időt is, amiről eddig szó volt. És akkor értelmét veszíti a nincs időm!, s csupán a prioritás(ok) kérdése fog maradni. Meglepő, milyen sokan rendelkez(né)nek az időhöz szükséges, gazdagságuk biztosította szabadsággal – ami azonban nem ér túl az anyagi függetlenség egyáltalán nem megvetendő fogalmán –, s akik csak azért élnek, mert nem volt idejük meghalni sem.

És mi a legjobb tehát?

Ha valakinek pontosan annyi ideje van, amennyi elegendő ahhoz, hogy jó munkát végezhessen.

Ha valakinek annyi elfoglaltsága, munkája van, amennyivel idejét hasznosan töltheti.

*

Mielőtt azonban valaki arról panaszkodna, hogy nincs ideje meghalni sem, hallgatná meg a kis herceget, aki megkérdezte a kereskedőtől, miért árulja azokat a bizonyos szomjúság ellen való pirulákat?

– Nagy időnyereség ez – mondja a kereskedő –, szakemberek kiszámították, hogy ezáltal heti ötvenhárom perc időt lehet nyerni.

– És mit csinálnak az ötvenhárom perccel? – kérdezte a kis herceg.

– Azt csinál azzal mindenki, amit éppen akar – így a kereskedő.

– Ha nekem ötvenhárom perc időm lenne, akkor elmennék szép nyugodtan a kúthoz – így a kis herceg.

Szép nyugodtan, tehát.

Vajon dolgozni is nem lehetne így? És utána élni. Ugyanígy.

Ajánlott irodalom:

Baeriswyl, Michel: Chillout, dtv, 2000;

Canetti, Elias: Die Stimmen von Marakesch, Band, 2103;

Canetti, Elias: Masse und Macht, Fischer, 1997;

Csíkszentmihályi Mihály: FLOW Das Geheimnis des Glücks, Klett-Cotta, 1992; (angol eredeti: The Physiology of Optimal Experience);

Csíkszentmihályi Mihály: Chaos und Kreativität, dtv. 2000; (angol eredeti: Chaos and Creativity);

Feynman, Richard P.: Sie belieben wohl zu scherzen, Mr. Feynman, Piper, 2001; (angol: Surely You´re Joking, Mr. Feynman!)

Hawking, Stephen: Eine kurze Geschichte der Zeit, Rowohlt, 2000; (angol eredeti: A Brief History of Time: From the Big Bang to Black Holes);

Mainzer, Klaus: Von Urzeit zur Computerzeit, C. H. Beck, 1999;

Mikó Imre: A csendes Petőfi utca, Kriterion, 1977;

Morris, Desmond: Manwatching, Heyne, 2001;

Nowotny, Helga: Eigenzeit, Suhrkamp, 1995;

Saint-Exupéry, Antoine de: Der kleine Prinz, Stuttgart, 1973;

Weischedel, Wilhelm: Die phylosophische Hintertreppe, dtv, 2000.

Szőcs Károly közíró, orvos (1937, Olasztelek, Háromszék m.). A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, 1960-ban orvosi egyetemet végzett Marosvásárhelyen. Körzeti orvos volt a Homoród menti Oklándon, majd gyermekgyógyász Csíkszeredában. 1983 óta Németországban él, szakcikkeket referál a bp-i Orvosi Hetilapban, számos tudományos, filozófiai és gyógyászati tárgyú írást közölt magyarországi és erdéyi lapokban, folyóiratokban.