Tüzes Bálint

„Ez jó mulatság, férfimunka volt" az Alpok lábánál

Él Genfben egy csodálatos ember, aki ráadásul magyar, Szabó Zoltánnak hívják, évtizedek óta kovásza a svájci, sőt a nyugati diaszpórának. Több mint húszezer kötetes könyvtárát bárki, bármikor használhatja, ugyanis a Grand Saconnex-i ház reggel 9-től este 7-ig mindennap nyitott. Második találkozásunk alkalmával beleegyezett, hogy valljon életéről, sorsának alakulásáról, az életét jelentő Genfi Magyar Könyvtárról.

– Zoltán bácsi, kezdjük 1940-nel. A Tiszti Akadémián 1944-ben, augusztus 20-án avattak hivatásos utász hadnaggyá. Rögtön a frontra kerültél.

– Akkor az oroszok már Budapesthez közeledtek az alföldön irányából, úgyhogy én tulajdonképpen először Komáromba kerültem, bevonultam a csapatomhoz mint utász hadnagy, és a Dunántúlon, a Balaton mellett hadiállásban voltunk. ’45 januárjában az oroszok már a Balaton déli oldalán voltak, mi pedig az északin, Tihanyban. Budapest elfoglalása után elözönlötték a Dunántúlt, és én Feldbach mellé kerültem május 8-án, amikor a fegyverletétel volt. Akkor lehetőséget adtak arra, hogy aki nem követett el semmi törvénybe ütközőt, nyugodtan menjen haza, a többiek pedig mehetnek tovább nyugatnak. Én Oroszországban nem harcoltam, semmit nem követtem el, és azt mondtam a katonáimmal együtt, hogy mi megyünk haza. Aztán persze nem egészen úgy történt, mert nem Debrecenben igazoltak le, hanem kivittek Oroszországba. Kinn voltam három évet és néhány hónapot Brjanszkban, Voronyezsben, különböző táborokban.

– Gondolom, nem ötcsillagos szállodákban… Mivel teltek a napjaitok ott?

– Helyreállítási munkákkal, „málenkij robot"-tal. Nem is olyan málenkij (kicsinyke) volt, mert sok munka volt ott. 1948 júliusában hazahoztak, hazamentem Érdre a szüleimhez, és akkor tudtam meg, hogy az öcsémet, aki egyetemi hallgató volt ’45 januárjában, elvitték málenkij robotra, és barátaim, akiket már bevittek a katonapolitikai osztályra, figyelmeztettek arra, hogy itt a számunkra nincs jövő. Nem akarok részletekbe menni, de nekem külön is volt még egy memorandumügyem, amit nagyon rossz néven vettek. Rossz priuszom volt, úgyhogy én azonnal kijöttem ’48 nyarán.

– Mi volt ez a memorandumügy?

– Kényszermunkára vittek bennünket, és egy alkalommal, amikor egy elöljáró tábornok jött ellenőrizni, akkor én egy memorandumot adtam át neki, amelyben kifejtettem azt, hogy tulajdonképpen ők ugyanúgy viselkednek velünk szemben, ahogyan a németek viselkedtek a foglyaikkal, és azokat most mindenben elítélik, itt pedig ugyanazt csinálják velünk, amit ők elítélnek más alkalommal. Ebből rettentő nagy galiba támadt, mert mindenképpen be akarták bizonyítani, hogy ezek rágalmak, és népellenes összeesküvést szövünk. Emiatt engem elvittek még egy büntetőlágerbe, és egy évvel később szállítottak haza, nagyon rossz priusszal. Tehát engem otthon az akkori kommunista rezsim miatt (’48-ban már Rajkék voltak hatalmon) nem várt jövő, börtön várt volna rám. Ezért rögtön kijöttem, ide Svájcba, és azóta itt élek.

– A családod hová való?

– Édesanyám, édesapám mindketten Zalából származnak. Apám csendőr alhadnagy volt. Érden építettek a szüleim 1930-ban házat, és amikor apám a háború alatt már nyugdíjba ment, oda vonult vissza Érdre. Szerencséje, hogy nyugdíjban volt, amikor a deportálások történtek, úgyhogy ő már fizikailag nem vehetett részt ezekben az ügyekben.

– Két dolgot említettél: memorandumügy és priusz. A szovjet láger, ahol voltál, jelentette a magyar szerveknek, és a papír, ugye, elkísért. Tehát le sem szálltál a vonatról Magyarországon, hanem egyenesen ide jöttél?

– Nem, nem, leszálltam bizony, voltunk egy szűrőtáborban, ahonnan hazaengedtek bennünket, úgyhogy néhány hetet Érden töltöttem, illetve hát bujkáltunk tulajdonképpen azzal a volt vezetővel.

– Ki volt ő? Most már megmondhatod.

– Megmondhatom: Irmay Ferenc. Most halt meg nemrégen, két évvel ezelőtt itt Svájcban. Vele jöttem ki annak idején.

– Miért éppen Svájcba?

– Ő egy svájci lányt vett feleségül, és e házasság révén megvolt a módja könnyebben bekerülni. Mi olyan jó barátok voltunk, hogy ő a kapcsolatai révén egyengette az utamat.

– Visszatérve egy kérdés erejéig a memorandumügyre: amikor kiderült az egész, mivel büntettek? Mit kellett az alatt az egy év alatt csinálnod? Ugyanazt, mint addig?

– Az a helyzet, hogy ez elég hosszú ügy, tudniillik arról volt szó, hogy amikor én ezt a memorandumot átadtam… Nem szeretek erről mesélni, mert dicsekvésnek tűnik…

– Abból a korból oly kevés dokumentum van. Ez nem dicsekvés, ez dokumentumértékű, Zoltán bátyám.

– Van itt két magyar könyv. Az egyik: Viszontlátásra, hadnagy úr. Olyan hitünk volt az igazságban, hogy az az én részemről természetes volt. Ma megvallom, az élet a hátam mögött, végeredményben háromnegyed részét az életemnek itt Svájcban éltem le…

– Hány éves vagy, Zoltán bátyám?

– Nyolcvankettő. Nyolcvanegy voltam októberben. A fogságban a kihallgatáson azzal fenyegettek: úgy eltüntetjük, hogy senki az égvilágon még csak nem is veszi észre az eltűntét.

– Hát ezért kérem, hogy mesélj bővebben, mert ez dokumentum.

– Otthon mindig becsületre, igazmondásra, a jog védelmére tanítottak, s amikor az ember nem gondolkodik azon, hogy tulajdonképpen nem mindenki ugyanavval a játékkártyával megy az életbe, mint ahogy mi gondoljuk… Nagyon sokan otthagyták a fogukat. Öcsémet elvitték, és ma sem tudjuk, hogy mikor, hol, mi történt vele. Elvitték, pedig még katona sem volt. Nem szívesen beszélek ezekről, mert dicsekvésnek tűnik.

– Nem győzöm hangsúlyozni: ez dokumentum. Te tulajdonképpen a százados barátoddal azért bűnhődtél, mert a társaidért emeltél szót. Szóvá tettél olyasmit, amit a lelkiismereted diktált.

– Egy fél tucat volt fogolytársam itt élt Svájcban. A legtöbbjük már meghalt, de találkoztam velük. Kobzos Gábor, Irmay Feri, a százados, ő is meghalt, Zádory Bertalan is, ő tanító volt, valahonnan a Duna-kanyarból, ’56-ban jött ki utánunk. A százados volt, aki Bázelban élt.

– Hova érkeztél meg Svájcba?

– Először a barátom révén Neuchatelbe. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy annak idején, a háború után Svájcban nem könnyen fogadták be a kelet-európai menekülteket. Egészen más volt akkor az álláspont, nagyon sok menekült volt már itt akkor a háború alattról. Először Neuchatelbe irányítottak, ott nem akartak fogadni, és átküldtek Bernbe. Ott különböző fizikai munkákat végeztem először, mint zöldség-előkészítés a piacra, disznóőrzés meg egyebek, amit el lehet képzelni. Viszont nagyon-nagyon szép emlékeim vannak ebből az időből, néhány hónapot voltam csak ott. Mindig nagyon szerettem a gyerekeket, s a gazdának négy apró gyereke volt. Ott annyira megszerettek, hogy később, amikor ösztöndíjat kaptam Strasbourgba, Franciaországba, az egyetemre, onnan már ide küldtem a fehérneműmet mosásra és vasalásra. Annyira becsültek, szerettek, hogy kimosták a fehérneműmet, s ha találtak egy rongyos inget vagy alsónadrágot, akkor újat tettek a helyére, és úgy küldték vissza. Valami hihetetlen. Az ottani nagymama már jóval később, amikor a feleségemmel fiatal házasok voltunk, még mindig küldött karácsonyra egy pár kézzel kötött zoknit. A család egy tagjával még ma is tartjuk a kapcsolatot, a feleségemmel meg-meglátogatjuk.

– Milyen szakra iratkoztál be?

– Kémiára.

– Neked ez a második egyetemed lett volna.

– Hát igen. A műszaki egyetemmel itt nem sokra mentem volna, már katonai vonalon, és annak idején – ezt a mai magyarok nehezen tudják elképzelni: egész más volt a fogadtatásunk, mint később az ’56-osoknak –, ha kantont akartunk változtatni, ahhoz engedély kellett, mindenhez külön munkaengedély kellett, s nem olyan magától értetődően ment az élet. Tulajdonképpen Franciaországban az ösztöndíjammal másfél év után választanom kellett, hogy ott maradok-e, vagy pedig megtartom a menedékjogomat és visszajövök Svájcba. Visszajöttem egy magániskolába felügyelőnek. Gazdag családok gyerekei mellé; tehát egy magániskolába pedagógusnak, felvigyázónak. Előadási feladatunk nem volt, csak egyszerűen ellenőriznünk kellett, hogy a gyerekek tanulnak-e. Ezért ellátást és szállást kaptunk, viszont az egyéb kiadásokra valót valamiképpen másként kellett megkeresnünk. Így kerültem a fényképészetbe. Reportázsokat csináltam, és szép lassan ezek révén az ENSZ különböző szervezetei számára készítettem prospektusokat. Egy szép napon megbíztak azzal, hogy Migro úrról készítsek riportot. Ez egy nagyon ügyes svájci kereskedőember volt, jól szervezett, megalapította az üzletláncolatot. Gyereke nem volt, s üzletlánca a svájci polgárok tulajdona lett. Amikor elkezdte a fényképészetet, oda kerültem.

– Hogy ismerted meg a feleségedet?

– Ezt viccesen úgy szoktam elmondani, hogy munkabaleset volt. A feleségem csecsemő- és gyermekvédelemmel foglalkozott. Vidéken különböző falvakban, városokban tartott előadást a csecsemővédelemről. Engem megbíztak azzal, hogy illusztráljam az éves beszámolójukat. Ehhez a feleségemet osztották ki mellém, hogy mutassa be, miről is van szó, mit csinálnak... Annak idején hazaírogattam. Nem közvetlenül, mert még a szüleimnek se adtam meg az itteni címemet, hanem kerülő úton írtam, mert rettentően féltünk akkoriban, hogy rájönnek, hol vagyunk. Egy alkalommal, mikor a szüleimnek levelet írtam, küldtem pár szép képet, amelyeken a feleségem egy gumibabát füröszt. Megírtam, hogy azt, akit a fényképen láttok, valószínűleg jövőre feleségül veszem. Édesapám majdnem szívszélhűdést kapott, mert ugye már ott a gyerek, és én talán feleségül veszem jövőre… Mert hát a babán nem látszott, hogy gumibaba.

– Itt még nem volt könyvtár. De a könyvek bűvöletében nőttél fel otthon is.

– A műszaki akadémiára jártam, de előtte polgári gimnáziumot végeztem. Elég jó tanuló voltam, érdeklődtem az irodalom iránt is. Utána elkerültem ide ki, viszont a könyvek mindig nagyon érdekeltek. Egész svájci életem alatt mindig megvásároltam gyakorlatilag az összes magyarul megjelenő könyvet, amit idegenben kiadtak.

– Az erdélyieket is?

– Azt nem, az már a keleti államokhoz tartozott; a nyugaton megjelenő könyveket. Persze időm nem nagyon volt ezeket elolvasni. Mind felsorakoztattam a polcokra, hogy majd ha időm lesz, akkor elolvasom. Mivel nekem mindig nagyon sok vendégem volt, és a feleségemet zavarta az, hogy például a kisgyerekek neveletlenül szanaszét hagyták a fogkeféket a fürdőszobában, ezért a kis házban, a bejáratnál egy vendégszobát rendeztünk be. Ott gyakorlatilag mindig volt valaki. Ezekkel a könyvekkel „tapétáztam ki" azt a szobát, a falon könyvek voltak. A Magyarországról jött vendégek mindig nagy-nagy örömmel lapozgatták ezeket, mert otthon nem jutottak hozzájuk. Emlékszem, Gyulainak a Kutyaszorítójáról egy alkalommal egyik barátom mondja: Olvastam a Kutyaszorítót, de nem tudtam befejezni, elvihetem? Bécsből visszaküldöm. A fenéket küldte vissza Bécsből. Otthonról írt két hét múlva egy levelet, amelyben megköszönte a vendéglátást, és arra kért, hogy ha legközelebb megyek Magyarországra, vigyek magammal legalább hatot ebből a Kutyaszorítóból, mert akkora sikere van otthon. Nekem meg lúdbőrös volt a hátam, amikor mentem át a határon, mert otthon ugye tilos volt ez a könyv. Itt is sokszor előfordult, hogy rám telefonáltak, hogy megvan-e ez a könyved, az a könyved, s akkor kölcsönadtam. Így jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen egy könyvtár születik. Van szép könyve az embernek, de elsősorban nincs ideje mind elolvasni, másodsorban halálra van ítélve ez a sok könyv, mert nem jutnak hozzá az emberek. Rám telefonáltak, hogy megvan-e ez a könyved, hát kölcsönadtam. Máskor telefonáltak, hogy meghalt a nagyapa, most már senki nem olvassa nálunk a magyar könyveket, a gyerekek nem írnak, nem olvasnak magyarul, mit csináljunk a könyvekkel. S akkor elmentem értük. Bizony ennek most már több mint két évtizede, hogy el-elmegyünk a könyvekért, Dél-Franciaországtól a cseh határ mentéig rengeteg könyvet gyűjtöttünk össze.

– A magyarországi magyar irodalmat, meg az erdélyit, meg a keleti blokk magyar irodalmát, mert azért ott is voltak ellenállók, s voltak olyan könyvek, amelyek miatt mi is félhettünk, erdélyi viszonylatban, akár Szabó Dezsőre gondolok, akár később Sütőre, Kányádira, Magyarországon Máraira és a többiekre. Ezekkel mi a helyzet?

– Ezek, mondhatnám, kivétel nélkül megvannak itt a könyvtárban. Az itteni magyarság, a szétszóródott magyarság rettentően kötődött szülőhazájához, különösen az én nemzedékem és az utánam jövő nemzedék is. Ezek a könyvek megvoltak a könyvtárban, és volt, aki több száz könyvet adott. Minden valamirevaló könyvtárban megvoltak. Különösen a vegyes házasságoknál. Nagyon sok honfitársunk benősült ide, és nem mind tartotta meg a magyarságát. Van, aki teljesen beolvad, van, ahol a feleség nem szívesen látja, nem is érti a nyelvet.

– Na, most álljunk meg egy szóra! Te is benősültél, de nálad fordított az asszimiláció.

– Valóban úgy van. Amikor valaki dicséri, hogy milyen szép, hogy megtanult magyarul, a feleségem viccből azt szokta mondani, hogy ilyen férjért mit meg nem tesz az asszony. Meg kell vallani, hogy szerencsém van, mert a feleségem igen megértő, és otthon is, a rokonság, a barátok szeretettel fogadták, és ő is teljesen elfogadta a rokonságot.

– Megtanult-e magyarul főzni?

– Az a helyzet, hogy nálunk különleges helyzet volt. Édesapám ’57-ben meghalt, ’62-ben kihozattam édesanyámat, aki özvegy volt, és semmiféle nyugdíjat nem kapott otthon. És 1962-től 2003-ig itt élt velünk egy fedél alatt. Ez is hihetetlen pozitívum, hogy anyós és meny több mint negyven évig élt egy fedél alatt.

– Megtanult édesanyád franciául?

– Ő talán három szót tanult meg…

– No hát akkor azért volt egyetértés, mert nem értették egymást!

– A bevásárlóközpontokban könnyű vásárolni, mert az ember leveszi a polcról az árut és fizet. Egy alkalommal jön haza anyám a bevásárlóközpontból egészen kiborulva. Meséli, hogy odajön hozzá egy házaspár, s valamit kérdez. Mondja: nem tudom, magyar vagyok. Erre az asszony a nyakába borul, hogy: Magyar! Magyar! Mi szeretjük a magyarokat, mi meg törökök vagyunk. És mondta neki, hogy Mohács. Hát erre én nem mondtam neki, hogy: Mohács, arra megtanítottak benneteket! Nándorfehérvár, arról soha nem hallottatok?!… A könyvtár minden áldott nap, beleértve szombat, vasárnap, újév, karácsony napját, nyitva van, 9 és 19 óra között. Bárki jöhet, ingyenes. Nem kell tagsági díj, nem kell kölcsönzési díj. Legtöbbször önkiszolgálás van. Senki nincs ott. Az emberek jönnek, tudják, hogyan kell a cédulákkal babrálni. Azonkívül itt gyűlésezik a Genfi Magyar Egyesület, ide jönnek a genfi katolikusok, a protestánsok, előadások vannak itt. Van, amikor például Debrecenből két autóbusz jött egyszerre öregdiákokkal, vagy Martonvásárról a zeneiskolából egy autóbusz. Mi megebédeltetjük, ha szép idő van, akkor a kertben, a teraszon, ha meg esik az eső, benn, fél lábon állva, mert egyre kevesebb a hely. Minden héten irodalomtörténet-óra. Itt van a telephelyünk.

– A könyvtár tehát a közművelődést is szolgálja. Feldolgozni ezt a húszezer könyvet, katalogizálni, rendszerezni, nem kis munka volt. Ki végezte?

– Nem kis munka, már tulajdonképpen azért sem, mert nekem nem mesterségem.

– Kitől tanultad?

– Van egy nagyon jó barátom, Pálffy Ottó, aki az ENSZ-nél volt könyvtáros.

– Hová való volt?

– Szeged környékére. Ő is régi menekült.

– Még él?

– Él hát, és itt Genfben lakik, de sajnos az utóbbi években csak akkor tud eljönni, amikor elmegyek érte. Nem vezethet, a szemével van probléma. Volt egy retinaleválása, amit nem jól operáltak Újdelhiben. Ő vezetett be a katalogizálásba. Tegnap is hoztunk egy csomó könyvet. Ezeket először katalogizálom, utána megcsinálom a cédulákat, amelyek a könyvekben lesznek, s kirakom őket a polcra. Két példányt minden kiadásból megtartunk, s a fölös példányokat időnként küldjük Kárpátaljára vagy Erdélybe.

– Erdélybe hová?

– Például Máramarosszigetre. Általában a Máltai Szeretetszolgálat eljuttatja Kárpátaljára is. Zabolai Csekme Éva 2003 tavaszán hazaköltözött véglegesen Budapestre. Iskolai felszereléseket, padokat is szoktunk küldeni Kárpátaljára. Vannak elkötelezett emberek, akik ezzel foglalkoznak. Pénzt gyűjtünk, rendszeres összejövetelek vannak, megszervezzük. Az utóbbi években egyre több fille au pair jön. Gyerek mellé jönnek, általában diáklányok, egy évre vagy néhány hónapra, ahogy ti mondanátok: bébiszitternek. Nekik például legtöbbször az első útjuk ide vezet a könyvtárba. Ezek diáklányok, szeretnek olvasni, és itt találnak könyveket, nemcsak hogy könyvekért jönnek, de itt töltik a délutánt. Sok esetben szombaton vagy vasárnap, amikor szabadok, mert a család foglalkozik a gyerekekkel, itt gyűlnek össze a könyvtárban. Elmesélek egy kis történetet. Egy szép napon telefonálnak Martigniból, a tűzoltóktól. Magyar vendégeik érkeznek, és szeretnék magyar zenével fogadni őket. Megvan-e az erdélyi himnusz, a Székely Himnusz. Persze, hogy megvan, szövege, kottája. Egy óra múlva tűzoltóautó áll meg a ház előtt, adok nekik kazettát meg szöveget. Van nagyon sok lexikonunk, szótárak, nyelvkönyvek. Ezek a lányok, akik gyermekőrzésre jönnek, ők is tanulnak franciául, és itt találnak nyelvkönyveket.

– Most nem fog tetszeni, amit kérdezek, és nem is fogsz akarni válaszolni rá, de én megkérlek, hogy válaszolj. Tudomásom van arról, hogy a Magyar Köztársaságtól lovagrendet, díszkeresztet, mindenféle kitüntetést kaptál. Ezekről ha beszélnél… Hogyan jutottál te a Medgyessy-kormány eszébe?

– A politika nem érinti a könyvtárat. Ez minden magyar embernek a rendelkezésére áll, mi itt a magyar kultúrát szeretnénk fenntartani.

– Most ügyesen megkerülted a választ. A kérdés úgy szólt, hogy milyen kitüntetéseket kaptál, mikor.

– Kaptam egy Magyar Köztársasági Tiszti Keresztet, ma sem tudom, hogy kinek a révén. El tudom képzelni, hogy a szegény meghalt Joó Rudi révén, aki később az UNESCO aligazgatója lett. Ő volt itt nagykövet, s ez tulajdonképpen az ő időszakában történt. De hogy ki terjesztett fel, azt én nem tudom. Megtisztelve érzem magamat.

– Ez mikor volt?

– Két éve. Az én problémám most az, hogy mi lesz utánam. Az ember, ha már meghaladta a nyolcvanat, akkor szeretné előkészíteni. A feleségem, a gyerekek egész biztosan nem fogják tovább csinálni. Honnan lehet helyiséget találni, ki fogja valóban az életét áldozni rá, mert ez sok munkával jár?

– Hogyan viszonyulnak a könyvtárhoz az itteni magyarok, a munkásoktól az értelmiségiekig, a közügyek iránt érdeklődőktől az abszolút passzívakig?

– Az a helyzet, hogy meg vagyok győződve arról, hogy ezt értékelik, viszont az értékelés és az áldozatkészség nem mindig fedi egymást. Tehát el tudom képzelni, hogy amikor én, mondjuk, behunytam a szememet, és el fogják adni a házat a gyerekek, vagy ideköltözik a másik is, és nem lesz hely itt, hogy akkor ki kellene nyitnia valakinek vagy valakiknek a pénztárcájukat, hogy helyiséget béreljenek. Én megpróbáltam például már most is nyugdíjasokat beszervezni, hogy egy héten egyszer eljöjjenek, és ha találok tizenkét embert, akkor egynek-egynek minden második héten kellene eljönnie egy fél napra, hogy mindig legyen valaki a könyvtárban, mert hát én sem lehetek állandóan itt. Először is tizenkettőt nem találsz, csak hatot, s abból is az egyik azt mondja már az első héten, hogy nem tudok jönni, mert az unokámat kell őriznem vagy orvoshoz kell mennem. Ez rettentő nehéz dolog. Nem értem, hogy van a Goethe Institute, az Alliance Francaise, a Brittish Council. Az államoknak vannak kultúrközpontjaik, Genf például a magyar protestánsok Rómája, egyetemi város, nemzetközi szervezetekkel, ahol egy csomó magyarországi alkalmazott van, családok gyerekekkel, akik vizsgára készülnek, és nem tud a magyar állam valamit biztosítani, hogy legyen egy kultúrközpontjuk…

– A képlet egyszerű. A kitüntetéstől eltekintve a magyar kormány, a magyar kulturális élet nem vesz tudomást a könyvtárról. Így van-e?

– Ezt így nem merném mondani. Igenis tudomást vesz…

– De nem tett semmit…

– Összegzésképpen: mi számodra a könyvtár?

– Jó választás volt, leköt. És tulajdonképpen az emberben van egy vágy egy élet után, hogy olyat csináljon, aminek nincs anyagi haszna. Nem kell arra gondolni, hogy kifizetődik, nem fizetődik ki. Én mindig hangsúlyozom azt, hogy hihetetlen szerencsém van, hogy a feleségem ebben partner. Tesz megjegyzést, hogy a könyvtárat kellett volna feleségül vennem, mert többet foglalkozom azzal, mint vele, ez vicc.

– Egy indiszkrét kérdés: házasságotok során veszekedtetek-e?

– Biztosan, de csak addig, amíg nem győződött meg róla, hogy igazam van. Zárszóként egy kis anekdota. Az öreg pár emlékezik: házasságuk elején elhatározták, hogy a fontos dolgokban a férfi dönt, a kisebb dolgokban a nő. Egész életük folyamán sohasem akadt semmilyen fontos dolog...

Tüzes Bálint költő, publicista, tanár (Nagyvárad, 1951). Kolozsvárott végzett filológia szakon. Magyar irodalmat és francia nyelvet tanít. Rendszeresen publikál hazai lapokban, tagja a Nagyváradi Ady Társaságnak.