A művészet halott, de az intermédia nem

ONUCSÁN MIKLÓSSAL Horváth Gizella és Ujvárossy László a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum kávézójának teraszán beszélgetett 2003. szeptember 18-án. Témájuk a nyolcvanas évek nagyváradi intermédiaművészete kapcsán szóba hozott munkák, kutatások emlékezete.

U. L.: Először a kezdetekkel kapcsolatban kérdezlek. 1979 óta élsz Nagyváradon, így sokkal több akciónak lehettél tanúja, mint én. Jelen voltál például Bunuş „villamos-akcióján” 1980-ban?

O. M.: Igen. A T-Akció (Acţiunea Tramvai) abból állt, hogy felültünk a villamosra és végállomástól végállomásig utaztunk, és akkor Bunuş a végeknél lefotózta a hurkokat.

U. L.: Levelezőlapon meghívókat küldött és felkért bennünket, hogy vegyünk részt egy villamosutazáson, melyen kíváncsi volt az élet és művészet határhelyzetére, hogy a „nem utasi”, vagyis az élethelyzetben való művészi viszonyulás mit hoz ki belőlünk.

O. M.: Egy abszolút életszagú és abszolút banális dologra hívta fel figyelmünket, csak nem ilyen tudatosan.

U. L.: Megítélésem szerint a csoport igazi fluxus-alkata Ioan Bunuş és Dorel Găină volt.

O. M.: Igen, Bunuş a mail art titánja, Dorel később kapcsolódott be ebbe a tevékenységbe. Ő ipari formatervezést végzett, jóval később jött ezekkel a dühítő, mindent összehozó bűzlő, romlott hulladékokkal. Végül azt sem tudtad, hogy mit csinálj vele.

U. L.: Valóban a szemétdombról gyűjtötte az alapanyagot. Néha romlandó is volt közte.

O. M.: Aztán elhozta, megtöltötte a fél galériát, a kiállításon rengeteg tárgya, halma volt, s késett az elszállítással...

U. L.: Térjünk rá első jelentősebb munkádra, az 1981-ben a Dialógus-expozícióra készített Szent Sebestyén-parafrázisra. Ez tárgy vagy installáció?

O. M.: Én összeboronálnám a kettőt és tárgyinstallációnak becézném. Az az inspiratív motívum, ami ezt az egészet sarkallta, egy dési katonai kiképzőtér volt – egy reális tér. Az, ami engem akkor megejtett, egy abszolút zöld mező, melyen a katonai bakancsok, a kiképzők lábnyomai nem taposták le a füvet, zöld gyep a Szamos mentén, amely tele volt tűzdelve fekete, antropomorf katonai zubbonyból készített alakokkal, a katonák ott gyakorlatoztak, és én ezt tételesen reprodukálom, felvéve a Szent Sebestyén-motívum kesztyűjét. Beállok én is a céltáblák közé, de ezt nem tartom fontosnak. A fontos az, hogy ez volt inspiratív.

U. L.: A művészet metanyelv, visszakérdezünk a művészetre, ez a konceptuális művészet egyik kitétele. Mivel erről sem nagyon tudtunk abban az időben, akkor ennek a műnek abban a politikai szituációban, 1981-ben számodra volt-e tiltakozó töltete?

O. M.: Ami ellen tiltakoztam, az a mindenkori ember elleni erőszak, egy kis cinizmussal azt is mondhatom, hogy kitaláltam a forradalmat, de ezt felejtsük el. Ember az emberen gyakorolt, ez a mindenkori háborús erőszak kifejezése.

U. L.: A nyugati művészeti kísérletekhez képest azt szokták mondani, hogy mi megkésve többnyire hasonló eredményekhez jutottunk, mint a Nyugat, sőt a plágium jelszóval is illettek bennünket kelet-európai művészeket. A ránk jellemző politikai hátteret, amely más színezetet, többlet-konnotációt adott a műveknek, a nyugati művészetkritika nem értékelte. Holott ha burkoltan is, de jelen volt egyfajta tiltakozás, ellenállás. Ez mennyire volt jellemző a te munkáidra?

O. M.: Nemigen volt jellemző. Visszatérek a nyugat, kelet, észak, dél párhuzamokra, igen, van ennek reális alapja. Hogy mennyire vagy tudatában annak, hogy most az, amit formálsz… nos, nem hiszem, hogy maximálisan tudatában van az ember. Az úgy jön. S ha annak, ami jön, többágú szócsöve van, annál jobb, tehát ez az, ami hitelesít, hogyha hitelesnek lehet ezt nevezni. De nem azért ülsz le, mert tudatában vagy annak, hogy most ez büdös nagy hivatás: hogyan tudod láttatni, ahol a politikum az artisztikummal, a szociálissal, individuálissal összeér, és ilyen párhuzamokat még lehet mondani. Legalábbis én ezt nem… A dolog elkészül, érvényességét a visszhang adja.

U. L.: Elképzelhető, hogy ugyanez a mű megszülethetett volna akkor is, ha te éppen Párizsban vagy valamelyik szabad államban élsz?

O. M.: Mint minden hipotézisre, erre is lehet igennel is meg nemmel is válaszolni.

U. L.: Nincs helyi (tér-idő) jellege?

O. M.: Nincs. Az ember ember elleni erőszak, a háború – akár nyugati, akár keleti kultúráról beszélünk – mindig terítéken van, mindig aktuális dolog. Párizsban lehet, hogy ezt a kiképzőteret sohasem láttam volna meg, mert ez a dési kiképzőtér az akkori szegénység leleménye. Párizsban valami automata céltáblák sematikus technikája bizonyára másként érintett volna meg. Itt az volt izgalmas, hogy a katonazubbonyok voltak kitömve, tehát én katonazubbonyban egy hasonló kitömött katonazubbonyon gyakoroltam. Érdekes módon valakik – netán az arra járó gombászok – megnézhették az egyiknek a zsebeit. Ki voltak fordítva, hátha maradt valami zsozsó bennük... Én nem voltam párttag, mondták is, kár, hogy nem vagyok az, mert nem tudnak letolni pártvonalon. És kár, hogy nem vagyok az, mert ez pozitívumot jelentene, szakmai szempontból. Tudod jól, hogy történt a Képzőművészek Szövetségébe a felvétel. Neked volt olyan munkád, amely a fióknak készült, hogy elővehesd, ha majd eljön az ideje?

U. L.: Nem, de a giccset a Giccsátmentés fedőnév vagy címszó alatt – mint hazugsághordozót – az akkori szituációra reagálva használtam.

H. G.: Talán már az is egyfajta lázadás, hogy nem a szocialista realizmust követtétek.

O. M.: Szocialista realizmus... Na igen. De az a nyílt tiltakozás, amely miatt mártírként emlegetnének, az sem illik ránk. Semmi lelkiismeret-furdalást nem érzek azért, hogy nem éhségsztrájkoltam.

H. G.: Azt hiszem, a művészetnek nem sajátja az egyenes tiltakozás. A művészetben a tiltakozás közvetett. Vannak örök eszmék, mint például az, amelyet Sebestyén mártíromsága fejez ki. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy az itteni helyzetre vonatkozik.

U. L.: Mi Váradon a nyolcvanas években ugyan együtt voltunk, de ennek az együttlétnek nem volt programja.

O. M.: Nem volt, sosem volt program. Nem is akartunk semmit, nem akartuk a világot megváltani.

U. L.: Az Experiment katalógusban többek között van egy különös akciódról készített fotódokumentumod, melyen azt látni, hogy a nyakadba akasztottál egy hirdetőtáblát.

O. M.:…C’est içi que j’arrive tous les matins!, vagyis ez az a hely, ahol mindennap megjelenek, ahova mindennap érkezem. Ez a mai szendvicsemberek tüntető, vállaló, hirdető és ugyanakkor elutasító, tiltakozó formája. Igen, de itt nem a rezsim ellen tiltakozom. Ez a fotó a nyolcvanas évek elején született, még a szabályokat el nem fogadó, tiltakozó állapotomban. ’91-ben Szamosújváron elkészítettem a zárójel második képét, amikor a szamosújvári futballpályán láttam egy sorfalat – szintén emberfigurákat deszkából kivágva. A szabadrúgást gyakorlók, hogy ne pazarolják állópozícióban az edzésidőt, kivágtak egy sorfalat, egy kerítést „emberekből”, és azon próbálták átrúgni a labdát. ’91-ben beállok én is a „sorfalba”. Már úgyis sorban állunk, ott vagyunk abban a menetben, amely nem föltétlenül egy gusztustalan sor. Valami eltelt és valamivel már megbékültünk, valami felé tartunk. A zárójel első része az említett munkahelyi fotó, a második a sorfalba állás. Ennek címe Önarckép,1981–1991. Tehát tíz év intervallumát összefoglaló önarckép.

U. L.: Bármennyire ellenszenves számodra munkáidban a politikum jelenlétét hangoztatni, a Menetelési tárgy című objekted első olvasata a zászlórudak miatt a pártünnepek felvonulására emlékeztet.

O. M.: Az evidenciákról nincs mit mondanom, tulajdonképpen láthatók a régi zászlórudak végződései, ilyen aranyozott bevonattal. Jól is nézett ki az arany meg a rozsdabarna. Én ezt filozofikusabban fogtam fel, ha nem túl igényes ez a kijelentés. Valóban vannak direkt utalások, lehetne itt bármilyen éltető szöveg a volt diktátor dicsőítésére, ugyanakkor nekem sokkal rokonszenvesebb egy másik menet, az a menet, amelyik a rezsimtől eltekintve mindnyájunk menete valami felé, ami egyesek szerint az értelem, az emberi kondíció, lét.

H. G.: A nézők részéről voltak meglepett reakciók ezekre a munkákra?

O. M.: Igazából nem csináltunk nagyon meghökkentő dolgokat, polgárpukkasztó céllal.

U. L.: Lássunk egy másik akkori művet, a Védett (Ocrotit) címűt.

O. M.: Ugyanarra a helyre akartam elhelyezni ezt a talált tárgyat, ahová a „híres faszobrászok”. Ez a minden megyei szalont benépesítő térszobrok egyik fő helye volt. Réven találtam, egy víz által hengergetett, gyönyörű barokká nemesedett gyökérzetet. Anélkül, hogy próbáltam volna tovább faricskálni, ezzel a fallikus, vertikális pozíciójával gyönyörűszép szürke volt. Elláttam egy réztáblával, hogy „védett”. Tehát ezen már nem kell sem homorítást, sem domborítást végezni, jól van így, ez védett.

U. L.: Ez a talált tárgyad is egy cinikus gesztus, amely alternatívája volt a hivatalos megyei szalonok térplasztikáinak. A munkáid másik jellemzője az oxidálás, a rozsda, mely több művedben is jelen van. Mondj valamit a patkó rozsdás lenyomatáról.

O. M.: A szerencsepatkónak a címe: Öntöztem a patkót, mint egy virágot, és 1986-ban készült. Így is született a munka: ahhoz, hogy így berozsdásodjon a rongy, valóban kellett öntözzem a vasat egy textil alapon. Két darab sikerült, és az egyik patkót mint az újévi szerencse motívumát borítékban Şerbana Drăgoescu Bukarestben élő textilművész barátnőmnek küldtem, a másikat megtartottam s üdvözlőlapot is készítettem. A nagyszebeni installációban egy esztergált talapzaton a szerencsés sarkot jelölte.

U. L.: Itt van továbbá a Tűzcsap (Hidrant).

O. M.: A Hidrant már úgymond nagykoromban készült, 1988-ban a Fiatalok Biennáléjára Nagybányán. Ennek a kiinduló motívuma – az inspiráció – a váradi galériából jött. Kép, kép, kép, jött a tűzcsap (hidrant), ami a falon képként értékelhető keret volt, aztán megint kép, kép és újra tűzcsap. Majdnem úgy nézted a tárlatot, hogy léptél kettőt, kép, léptél kettőt, kitárul, hogy ez nem kép, és valahol ez így megmarad az ember fejében. Nagybányán Ana Lupaşnak azt mondtam, hogy nem akarok tételesen részt venni a falon, hanem valahol, ahol a seprű, meg ahol a takarítókellékek a függöny mögött vannak, ahol a tűzcsap van. Én elkészítem a biennálé tűzcsapját, amelynek üvegét tűz esetén be kell verni valamivel. Ez aztán a biennálé „hidrántja” lett, és Lupaş szerint meg kellett volna kapnom az ottani tűzoltóság nagydíját. A tárgy belső dialektikája, hogy ott az igazi „hidrantot” fémkeretbe teszik, hogy az üveg betörjön, az én változatom egy ál-vízcsap, és itt paradox módon az üveg oltalmazó keretben van.

H. G.: Nagyon szépen látszik a veder az üveg mögött.

O. M.: Mint az úttesti laposmacskák. A lapított veder hosszú ideig ott állt a műtermemben, anti-használati tárggyá lapítva, amit betettem a kipárnázott keretbe.

U. L.: Tűz esetén használhatatlan, tehát érdek nélkül tetszik. Ha a médiumok köztességéről akarunk beszélni, akkor itt milyen médiumról lenne szó?

O. M.: Ez assemblage. Nem tudom, hogy az intermédiát itt tételesen be tudjuk-e hozni a képbe, ezek inkább tárgyak.

U. L.: Igen ám, csak itt van egy különös csavar, amit én intermédia-kezdeménynek neveznék: a ready made bekerül egy konceptuális kontextusba, azaz a vízcsap „nemképbe", ami aztán megint esztétikummá, képpé alakul. Az egyik médium a préselt veder, amit találtál, és a másik a vízcsap, amit helyettesítesz, s a kettő között létrejön egy cinikus „képfajta”.

O. M.: Igen, egy szendvicsről van szó éppen, mert van egy formált része, és van egy talált része is. Amint mondtad, egy kicsit szép is. Van, amikor ez nem baj.

U. L.: Amióta ismerlek, grafikáidban egyéni technikát, médiumot használtál: a bitumennel átitatott papírt vagy később a vasalóval égetett indigót, tehát az arte poverából ismert, úgymond művészettől idegen anyagokat.

O. M.: A bitument csak lustaságból használom. Lehet, hogy tetszik is a fekete vagy az égetett sziéna melege.

U. L.: Ha nem tudnám, hogy a mai napig ellenzed az informálódást, akkor Erdély Miklós hatására gondolnék.

O. M.: Egyfelől ez igaz, de kérdem én, hogy van-e olyan dolog, amit nem használtak már eddig. Ami a sajátunk, az csak a kontextus, amiben élünk. Persze, hogy használta már valaki a szurkot. Maga az umbra, mint olyan, a festéknek az alapanyaga. A szurok nekem rokonszenves volt már egyetemista koromban. Fekete lévén matt és fényes, kemény és képlékeny, sőt folyékonnyá munkálható, nagyon komplex anyag.

U. L.: Meg vagyok róla győződve, hogy te behoztál a nagyváradi csoportba egy olyan művészi magatartást, amely később a nem szokványos anyagok felé terelte a társaság gondolkodását. Ez a tanáraid, Ana Lupaş és Mircea Spătaru szellemi öröksége?

O. M.: Tény, hogy mi ott erről már gondolkodtunk, akik a Lupaş-osztályban nőttünk fel. Tanárunk nem azt mondta, hogy „na fiúk, itt a szurok!”, vagy „na fiúk, vegyetek egy olajos fadarabot!” Vettem egy olajos fadarabot és milliméterpapírra tettem. Az olaj kezdett tágulni, és én nap mint nap bejelöltem (mert napokon keresztül a papír alapanyaga változtatta azt a foltot, és akkor ezt óraként, olajóraként fogtam fel). Így az akkori kontúrt megjelöltem és beírtam akár az időpontot, akár a napot, az időjárási viszonyokat vagy valamilyen személyes feljegyzést. S akkor lettek ilyen vonalak, amilyeneket a topográfiában használnak. Megnézte Lupaş és azt mondta, ez olyan, mint a Documenta egyik résztvevőjének a kísérlete. Nem mondta: ezt csináljátok. Ezekre rábólintott, hogy igen; nem azt mondta, hogy mit csináljunk, hanem azt, hogy hogyan. Ezen a ponton Ana Lupaş érdeme vitathatatlan.

U. L.: A nagyváradi Barátok templomának felújítása közben fotósorozatot készítettél Hét állapot címen 1985-ben.

O. M.: Igen, a tetten ért installáció olyan, mint a talált tárgy (ready made), nem kell már többet gyártani, mert minden kész van, csak meg kell nevezni és megfelelő körítést kitalálni. Itt installációt nem kell összehozni, már kész van, és ilyenekkel találkoztam, nem is eggyel.

U. L.: Kik azok a művészettörténészek Alexandra Titun kívül, akik rólad annak idején érdemben írtak?

O. M.: Mihai Ispir fiatal kritikusként írt rólam az Artában, sajnos korai halála meggátolta abban, hogy kibontakozzon a tehetsége – ő volt a referenciaalap, akire Ana Lupaş hívta fel a figyelmet, ő annak idején megjárta Amerikát, akkor, amikor ez nem volt egy kitaposott út. A Vízhatlan az első munkám, ezt akkor készítettem, amikor megkaptam az Ullmann-palotában a műtermet. Egy viaszosvászon-vég, amin a gép elhibázott valamit. Izgatott, hogy mit lehet ezzel csinálni, olyan emblémaszerű jel volt, s akkor a végén keretre feszítettem és elláttam a „vízhatlan” jellel (egy stilizált esernyő). Ezt a sziluettet Ispir az Arta folyóiratban japán lenyomatokkal hozta összefüggésbe.

U. L.: A rozsda, a szurok és az indigó mellett a viaszosvásznat szintén többször használtad.

O. M.: Találsz ilyen dolgokat, amikor rá vagy hangolódva. Nem azért nem tudsz festeni, mert nincs ecseted vagy festéked, hanem úgy nézel, hogy ezeket látod.

H. G.: Visszatérnék a szépség problémájára. Elhangzott itt, hogy nem baj vagy néha nem baj, ha a műalkotás szép.

O. M.: Néha nem baj, legtöbbször baj már.

H. G.: A szépség megjelenítése már nem is célja a művésznek?

O. M.: Azóta nem az, amióta a művészet nem mimetikus.

H. G.: Akkor mi a minőség kritériuma? Mi az, amit jónak tartunk?

O. M.: Én nem tudom már, mi az, hogy minőség. Talán reflexből a szépet, mint olyat, nem tartom föltétlen minőséghordozónak, nem zárja ki, de nem is függvénye. Szép és jó, két külön kategória.

H. G.: A többi művész munkájából mi az, amit elfogadsz, és mi az, amit nem?

O. M.: Van az elit művészet és a kevésbé elit. Az elit művészet az, amely a minőséget meghatározza.

H. G.: Nem elégedhetünk meg azzal, hogy egy elismert kritikus elfogad egy művet, és az a munka attól fogva már jó. Kell, hogy legyen valami, ami elfogadhatóvá teszi ezeket a műveket, amelyeknek a kritériuma nem a szépség.

O. M.: Nincs egyértelmű válasz. Duchamp azt mondta, a mű az élvezetével, a befogadással fejeződik be. Majd leírta, hogy értelmes befogadó nincs. Mondta ezt is, azt is, lehet, pontatlanul idézem, de nagyon nem tévedek. Az előbb elhangzott: jön a művészetkritikus… Ez sem igaz, valahogy nem tudjuk elfelejteni azt a gyakorlatot, amelyet a művészet az eredettől napjainkig folytat, és második olvasatra rájövünk, hogy nagyon sok refrénszerű dolog van. Beszélünk a happeningről. Nézd a barlangrajzok előtt lejtett invokatív ceremóniákat: íme, ott gyökerezik az a trend, amely valamikor a ’60-as évek óta képzőművészetnek számít. Kulcsmondat a ma művészete, de nem tudom pontosan, melyik mát célozzam meg, lehet, hogy már ez is tegnap egy kicsit. A ma művészete magával a realitással dolgozik, nem a realitásról próbál képet adni – tehát nem festem meg a narancsot, én megfogom a narancsot, oda teszem, hogyha nekem a narancs kell.

H. G.: Akkor mégis van választóvonal a valóság és a művészet között?

O. M.: Van. Ezt a kérdést már Heidegger is kifejtette, hogy mi a különbség az én bakancsom és a Van Gogh festette bakancs között, miért műtárgy az egyik, a másik pedig csak használati tárgy. Fantasztikus módon tudott kérdéseket feltenni. Kérdés kérdést követve hatolt egy irányba, valahol az eredetet keresve, a művészet egyáltalán eredet-e? Mert ez a nagy kérdés, az eredet kérdése. És igen, azt mondja, hogy az a bakancs a festményen átlényegül. Nem azért, mert festve van, és nem azért, mert Van Gogh festette. Ott emblematikusan hordozza azt a valamit, amit minden használati tárgy mindaddig, amíg betölti használati funkcióját. Azt a kényelmet, ami rá jellemző (mert a bakancs csak addig bakancs, amíg nekem használ és kényelmes, amikor már befolyik a víz, akkor elveszti ezt a lényegét). De íme az a bakancs a festményen, az már nem lyukadhat ki, de potenciálisan magában hordozza a használati tárgy devalválódását és rámutat arra, hogy mennyire maradandó az ilyen használati tárgy prezentálása festészeti eszközökkel. Ma megfogom a bakancsot és az asztalra teszem, nem bidimenzionális, hanem háromdimenziós mivoltában túléli azt a valamit, amit a használati tárgy óhatatlanul követ, elveszti a komfortot.

H. G.: Tehát a különbség a két bakancs között az, hogy az egyik nem használati tárgy?

O. M.: A művészet nem haszonelvű, sőt alapjában véve haszontalan dolog.

U. L.: A tárgyat kiragadjuk a hasznossági, fogyasztói környezetből. A kérdés az, ki van felhatalmazva, hogy ezt megtegye.

H. G.: Attól még nem válik valami művészeti tárggyá, hogy kiragadod és már nem használod.

U. L.: Igen, de ha egy olyan ember választja ki, aki az életét a művészetnek szentelte, akkor ez már hiteles gesztussá minősül és nem csak egy vicc lesz. Mert Duchamp-t sokan kritizálták azért, hogy lerombolta azt a hagyományt, amelyet a széppel és a mesterségbeli tudással kötött a művészet. Ő azáltal, hogy megvett egy hólapátot s kiállította, olyan forradalmi tettet vitt végbe, ami azelőtt elfogadhatatlan lett volna. Tárgyát a reneszánszban nem fogadták volna el művészetként. Mára Danto Mario de Zajas szerint megváltozott a befogadó igénye is, és ezt ilyen összefüggésben kell tekintenünk.

O. M.: A művészet halálára vonatkozó hegeli jóslatát Danto beteljesedettnek tekinti. Danto mottója szenzációs, azt mondja, hogy a művészet halott, a vonaglásai nem a haldokló vonaglásai, hanem az elektrosokknak kitett halott rángásai – ezzel az elektronikus művészetre utal. Sokak kedélyét borzolta ez a kijelentés, azok, akik ez ellen tiltakoznak, azt mondják, hogy nem lehet igaz, mert a művészet a mindenkori ember lelkiismereti problémája, s addig, amíg van ember, van lelkiismeret, és ennek működnie kell. Danto szkepszissel fordul a műtárgy felé: jól van, uraim, de ha a három hólapát közül – mindegyik sorozatáru – az egyik műalkotás, akkor kinyílt Pandora szelencéje.

H. G.: Említettétek a szép kategóriáját, melynek az eltűnését már Goethe észrevette, ezért a szépművészeti jelzős szerkezet helyett akkor a képzőművészetet javasolta. Újabban más paradigma mutatkozik, ami a vizuális kommunikáció sokféle képfajtájával felváltja a képzőművészetet. A szép isteni eredetét a modernizmus esztétikusra váltotta. A rút, a groteszk kategóriáival a művészet eklektikájában mára a giccs is bekerült a művészetbe.

U. L.: 1989 után te is váltottál, és az új média felé orientálódsz.

O. M.: Igen, akármennyire rühellem az új médiumokat és tiltakozik sejtszerűen lényem a számítógép ellen, furcsamód mégis azokon keresztül is gondolkozom anélkül, hogy konyítanék egyáltalán a számítógéphez.

U. L.: Huszonhárom év távlatából mi a véleményed, csoportunk tevékenysége teremtett valamilyen értéket?

O. M.: Képvisel értéket, ez már történelem, ha más nem, a hely története, de ennél több is. Az a helytörténet, ami manapság szerintem nehezen íródik. Nem is íródik vagy nincs miről írni. Olyan, mint a gőzvasaló és a szénvasaló viszonya. A szénvasalót kitesszük a szekrényre nosztalgiatárgyaként. Én nem hiszem, hogy a gőzvasalót belátható időn belül kitesszük a nem tudom, mire. Lehet, akkor már nem lesz bútorzat, a földön lakunk, kitesszük, mint nosztalgia tárgyát. A posztmodern átka annál inkább tetten érhető, minél inkább hiányzik a helyhagyomány vagy tájegységhagyomány. Ezt annak idején mi elkezdtük. Manapság nincs centrum, nincs érték. Van ez az angró, mindenki mindent, mindenki bármit, bárki bárhol, a centrum több centrum, és ez a mindenkori meg nem nevezett piacérték devalválásával egyenesen arányos. Az utak persze különbözők. Én nem tudom olyan vehemensen elutasítani a Danto-féle a művészet halott gondolatot. Ettől függetlenül még szül ez az emberi ténykedés, még művelhető, a tehetetlenségi erőből kifolyólag. Nem azért, mert működik a mindenkori művészet és élet viszony, amivel elkezdődött. Lehet, hogy ezt kell újraértékelni, és talán ez lehet egy kulcsszó. Talán mindent újra kell értékelni, s akkor megváltoznak az összefüggések.