prózapályázatunkra érkezett

Kocsis Csaba

Gyilkos-tető

Az egyre szélesebb lángnyelvek kitartóan nyaldosták az egymásnak támasztott fahasábokat. A tűz apró szikrákat tüsszögött az égre. Bús, panaszos éneket vitt tova az őszi szél, ősi, zamatos nyelven szólt a pásztorok dala.

Álmos kényelmetlenül forgolódott. Apját orvul megölték a rokonok egy vadászaton, anyja itt remélt menedéket.

– Mi a baj, Vasile? – kérdezte a számadó a hirtelen beállt csendben a solymászok büszke fiát, akit a maguk nyelvén így neveztek, mert az Álmos nevet értelmetlennek tartották.

– Semmi – préselte ki magából a legény, de elvörösödött a hazugságtól.

– Hálátlan vagy – morogta az öreg. – Befogadtunk, megtanítottunk mindenre, amit egy pásztornak tudnia kell. Ugyanazt a sajtot törtem neked, mint bárki másnak, és nem szóltam, ha gödölyével verted el az éhedet, ha megmásztad a sziklát.

– Kevés legény mondhatja el, hogy onnan visszajött!

– A bojtár a bátorságát teszi próbára, de te a gyengeségedet akarod elrejteni!

– Én vigyázom a legnagyobb nyájat…

– …és közülünk való lányt szeretsz! A hegy másik oldalát bámulod mégis, ha magasba jutsz!

A legény úgy tett, mintha nem hallaná.

– Anica követne engem.

Mintha villám hasított volna a fába, úgy csattant fel az öreg:

– És ha megszületik a gyerek, minek nevelnéd?

– Solymásznak! – vetette oda a legény büszkén, dacosan, és állta az öreg parázsló tekintetét.

– Emlékszel még a régi dalokra?

– Lesz, aki megtanítsa!

– Anica?

A legény nem válaszolt. Érezte, de nem akart róla tudomást venni, hogy igaza van az öregnek. Apja a pusztán nőtt gyors járású lovak hátán indult a napnak futó végtelenbe, anyja a jurta prémjein lépdelt nesztelen, és a sámántól tanult varázsigékkel igyekezett elűzni a rontást. A törékeny asszony azonban a pásztorok között nem énekelt, csak sírt, és a gondolatok sűrűjében megritkultak az emlékek. Álmos feltápászkodott, és nekiindult a csúcsnak. A pásztorok dacos, szilaj éneke ismét felverte az éjszaka csöndjét, és a megtiport parázs felröppenő darabkái furcsa táncba kezdtek az égen.

Álmos a Gyilkos-tetőre csukott szemmel is eltalált volna, de a völgybe, ahonnan anyja hozta évekkel ezelőtt, még nem merészkedett. A patak mellett húzódó faluban azonban megfeledkezett az óvatosságról. A jurták között járt, mikor észrevették. A fősátorból kilépő asszony ráuszította a szelindeket. A kutya hatalmas ugrásokkal közelített, de hozzáérve lesunyta fejét, és játékosan szökkenve forgolódott körülötte. A közelben legelésző kanca megrázta sörényét, és beleszagolt a levegőbe. Nagyokat horkantott, mintha mondani akarna valamit. A rémült asszony lehajolt, tépett egy maroknyi füvet, beleszórta a szélbe, és próbálta elűzni a rontást. Álmos megijedt, mert nem értette a fehérnép mormolását.

– Nem ártó szándékkal jöttem – formálta a szavakat az anyjától tanult hangokból, de úgy érezte, nagy mohos szikla telepszik hebegő húsos ajkára. Az átok engem is elért! – gondolta a pásztorok nyelvén, ő, a legjobb solymász fia.

Pőre gyerek rohant a szurdok bejáratához, oda, ahol a vigyázók álltak, hogy távol tartsák a betolakodókat. Álmos nem várta meg a falu felé vágtató harcosokat, pedig messziről felismerte Csetét, gyerekkori pajtását. Kirántotta a fősátor előtt leszúrt hadi jelképek közül az apja nemzetségét illető jakfarkas zászlót, és átgázolt a patakon.

A Gyilkos-tető meredek sziklái között elmaradtak az üldözők, most is egyedül ért fel a csúcsra. Nem tudta, merre induljon. A pásztorokhoz, akik között idegen, vagy a solymászokhoz, akiknek elfelejtette a nyelvét? Szeretett volna szárnyakat növeszteni, körberepülni a fennsíkot és a völgyet, mielőtt határoz. Órákig állt a szélben, aztán mély álomba merült. Csetét látta vágtató lován a felhők felett, amint hátrafordul, és nyilával célba veszi, aztán az öreg számadó jött hosszú botját forgatva fenyegetően. Anyja megtépte ruháját, Anica fehér gyászba merült. Álmos homloka gyöngyözni kezdett, teste remegett, foga csikorgott, mikor kinyitotta a szemét, végtelen zuhanásba kezdett.