prózapályázatunkra érkezett

Simon István

A néma rádiós

Elnyomta a csikket a hamutartóban és sóhajtva hátradőlt, kinézett az ablakon, egy kicsit félrehúzta a zsalukat, hogy jobban lásson. Szomorkás, december elejéhez sehogy sem illő idő volt odakint. A hegyeken már lehavazott, most vastag gomolyokban ereszkedett alá a köd. A városban apró szemű, hideg eső szitált. „Mintha egy beteg medúza telepedett volna ránk” – villant át az agyán, megmosolyogva az idétlen metaforát.

Szerette ezeket a hegyeket. Kötöttséget, szeretetet érzett irántuk. Budapest jutott eszébe. A kilencvenes évek elején jobbnak látta, ha ott próbál szerencsét. Menekülni szeretett volna innen távol, minél távolabbra. Kató nyolcvankilencben belehalt a szülésbe, egyedül maradt. Egyedül – hasított akkor és először a tudatába a szó jelentése, tartalma.

Nagyon akarták ezt a gyereket. Katóka évekig kezeltette magát, míg negyvenhárom évesen végre terhes maradt. Nem lehet szavakba önteni azt a boldogságot, amit átéltek. Kifestették a lakást, gyerekágyat vásároltak, gyerekkocsit, kisruhákat, játékokat. Hetedik hónapját viselte Kató, amikor komplikációk léptek fel. November eleje volt. Attiláék épp hazajöttek. Attila, a debreceni sebészorvos gyermekkori jó barátja volt. „Sajnálom, öregem, de ezt a terhességet meg kell szakítani" – mondta neki a hatodik emeleti tömbházlakás erkélyén, cigarettázás közben. „Túl nagy a tét, Katóka életéről van szó. Ritka eset ez, barátom, de sajnos előfordul.” Ottmaradtak ezek a szavak a memóriájában, kitörölhetetlenül, örökre. Éppúgy, mint a nőgyógyász szavai: „Sajnálom… abortusz?! Szó sem lehet róla. Tudja az elvtárs is, a rendelet. Én kérem, az állásommal játszom. Még börtönbe is kerülhetek… De ígérem, mindent megteszünk, ami tőlünk telik…”

Katót nyolcvankilenc utolsó napján temették. A halálos ágyán még elmosolyodott és megkérdezte: „Mi történik odakint? Ugye mi győzünk? Most már szabadok leszünk?” „Igen, kedves, most már szabadok leszünk” – simogatta meg a kezét, és érezte, hogy elcsuklik a hangja.

*

Budapesten azonnal talált állást. A stúdiók jobb technikai felszereltsége és a fizetés is vonzotta. Szakmai felkészültsége, kellemes, érces mikrofonhangja elismerést váltott ki a magyar kollégákból. Azon gondolkozott, hogy kint marad. Minden összeállt. A munkavállaláshoz és a letelepedéshez szükséges iratok rendben voltak, amikor egy reggel a metrón furcsa érzése támadt. Úgy érezte, nem kap levegőt, izzad. Szinte rázta a hideg, amikor belépett az igazgatóhoz: „Ne kérdezz semmit, nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy haza kell mennem. Itt minden annyira tökéletes, annyira jó… De mégis haza kell mennem" – ismételte, inkább önmagának. „Hazahívnak a hegyek, hazahív Erdély…"

Ült a vonaton, már a kürtösi határátkelőnél voltak, amikor összerezzent. Gépiesen nyújtotta oda útlevelét a határőröknek, csak amikor a szerelvény újra nekilódult Arad felé, kezdett el benne is zakatolni, csattogni a gondolat: „Kékezüst éjszakán / Kékezüst fergeteg / Kékezüst nyoszolyán / Sikongva született…"

Katónak írta ezt a verset. Látta a kis könnycseppet az őzikeszemek sarkában, egyre sűrűbbek lettek, ahogy az asszonyka haladt az olvasásban. „Kékezüst éjszakán / Kékezüst csókokat / Kékezüst hajadba / Angyalok álmodtak".

Az állomásról az első útja a szerkesztőségbe vezetett. Szinte a nyakába ugrottak. „Hál’ istennek, hogy megjöttél. Ugye, itthon maradsz?” „Itthon” – bólintott rá, és érezte, hogy illata, íze van a szónak.

*

Újra kibámult az ablakon, a gyufát gépiesen ejtette a hamutartóba, oda sem nézett. Ismét elkalandozott a gondolata. A Bukarestben eltöltött évekre gondolt. Katát ott ismerte meg, a strandon. Csődület támadt a parton. „Megfullad” – kiáltották többen is. A mustáros virsli a kiflivel talán még földet sem ért, amikor elhajította, de ő már a vízben volt. Fiatal korában úszott, versenyeket is nyert. „Kihalászta” Katát. Másnap délután konyakot ittak Pepsivel „Ionicánál”. Két hét múlva eljegyezték egymást, augusztus végén volt az esküvőjük. „Te vagy az én kis aranyhalam, ha már kifogtalak. Teljesítened kell három kívánságomat” – mondogatta Katónak. Az asszonyka ilyenkor ránevetett, megcsókolta és megkérdezte: „A másik kettőre is sor kerül, ugye?” Szerelem volt ez az első pillantásra, mint a mesében.

Katóka egy évvel többet maradt Bukarestben, minden álma az volt, hogy történelemtanár legyen. „Hazug egy tudomány az" – heccelte néha. „Az újságírás sem különb" – kacagott vissza ilyenkor az asszony.

„Kékezüst ólomból / Kékezüst szavakat / Kékezüst papírra / Emlékek faragnak…"

A helyi napilapnál kezdett dolgozni. Szerette az éjszakákat, amikor „tisztafejként” lejárt a nyomdába. Nézte a gépszedőket, a linotype-ok kattogása, csattogása mindig elkápráztatta. „Jó estét, Nyomdász" – koccintott oda Istvánnak, régi jó barátjának. „Jó estét, elvtárs úr” – nyújtotta oda a rumosüveget a szedő. Néha olyan részeg volt, hogy oldalazva tántorgott ki a budiig, de a spaltokon a maximális három hibán kívül soha nem találtak többet.

Szerette a mesterségét, csak a vezércikkektől fordult fel a gyomra. „Pártunk, szocialista hazánk, ésatöbbi. Na meg az elvtárs és az elvtársnő.” Nehéz idők voltak.

A nyolcvanas évek végén került a helyi rádióhoz. Nyolcvankilenc decemberében az ő hangja szólalt meg először a hangszórókban: „Szabadok vagyunk!” Kató a kórházban feküdt, ott hallotta. „Büszke vagyok rád, maci” – mondta neki, amikor adás után meglátogatta.

Ismét rágyújtott.

„Kékezüst füstbe ment / Kékezüst terveket / Kékezüst szívemre / Ezüsttel veretek…"

A gondolat ott zakatolt, kavargott benne. Jegyzett, írta a gondolatot, ami Katóból fakadt, és soha, soha nem ér véget, csak majd egyszer, vele együtt fog megszűnni örökre.

„Kékezüst csókod nincs / Kékezüst hajnalon / Kékezüst hant mellett / Veszettül fáj nagyon. // Kékezüst gödörbe / Kékezüst életet / Kékezüst sikolyok / Ezüstje eresztett. // Kékezüst békéjét / Kékezüst vigyázza / Kékezüst csókokat / Kékezüst fejfára."

Megállt, és mélyen beszívta a füstöt. Szerette a gyufa lángját bámulni. Meggyújtotta, és bámulta a kicsi, sárga fényt. Napi három csomag sima is elment annak idején. „Ércesebb lesz a hangom" – mondta Katónak, amikor az néha rászólt. Férfias, kellemes hangja volt. Beszélni is érthetően, tagoltan, szabatosan beszélt, mintha mindig adásban volna. Társaságban, bulikon, összejöveteleken mindig ő volt a „központ”. A legjobb vicceket is úgy mondta, mintha a híreket olvasná be. A többiek dőltek a röhögéstől, miközben ő belekortyolt a borába. Keveset, csak éppen hogy megnedvesítse a gégéjét. Rágyújtott, és jöhetett a következő vicc.

A baj kilencvennégy telén kezdődött. Megfázott, köhögési rohamok kínozták. Soványan, sápadtan került kórházba. Víz volt a tüdején, kikezelték. De csak suttogva tudott beszélni. „Sajnos a hangszálaid tropára mentek – csóválta a fejét a szakorvos. – Nem valószínű, hogy valaha is helyrejön.”

Teltek az évek, és besavanyodott. Nem érdekelte senki és semmi.

A szerkesztőségben is megváltozott minden. „Nyugdíjaztasd magad, vagy menj át a napilaphoz, ott tárt karokkal fogadnak” – mondta neki a főszerkesztő, és barátságosan veregette a vállát. Könnybe lábadt a szeme. „Tudod, hogy ez az életem, a rádió” – suttogta. „Kitalálunk valamit, csak ne pánikolj, oké?" – veregette továbbra is a vállát a kollégája.

Keserűen elmosolyodott. Koccant a csésze, ahogy letette, és újra lobbant a láng. Izgatta a kávé íze. Kató temetésén nem sírt. Állt és tűrte a részvétnyilvánításokat, és nézte, ahogy kisebb-nagyobb csoportokban szétszéledtek a barátok, ismerősök. „Éjszaka szilveszter" – jutott eszébe. Elszívott egy cigarettát a sír mellett, és hazament. Gyertyát gyújtott, és addig nézte a lángot, amíg el nem szundított. Akkor sem sírt.

„Kékezüst csókodért / Kékezüst csókomat, / Kékezüst életünk / Kékezüst gondolat."

Tovább játszott a papíron. „Sohasem lesz vége" – gondolta magában. „Ez az én keresztem."

*

Hírszerkesztő lett. Néha, éjszakánként még beült a stúdióba, a mikrofon elé, megköszörülte a torkát, „színt adott” a hangjának, majd visszahallgatta. De csak idétlen suttogás, erőltetett morgás lett az eredmény.

Ahogy telt az idő, egyre jobban elhidegült mindenkitől. Egyre feszültebb lett a hangulata. Úgy érezte, súgnak-búgnak a háta mögött. „Szegény, pedig valamikor ő volt a legjobb” – vélte hallani. Ilyenkor összeszorult a gyomra.

Monoton, egyhangú lett az élete. Reggel fél ötkor kel, összeszedi magát, hatra a szerkesztőségben van. Kávé, cigaretta, és még egy… A harmadik után hátradől. „Reggeliztem ma is” – mondogatja ilyenkor maró gúnnyal önmagának. Egy éve szakállt növesztett, hogy ne kelljen borotválkoznia. „Még jól is áll” – vallotta be reggelente a tükör előtt. Őszülő szakálla, hosszú ősz haja, magas termete tekintélyt parancsolt. Kora ellenére vállai szélesek, tartása egyenes volt. Elvből nem járt busszal, pedig egy órát baktatott mindennap a stúdióig.

Délben pontosan fél kettőkor ebédelt a sarki étteremben, este hatkor elindult haza. Erzsikénél, a tömb alatti kocsmában két vodka és egy sör volt a „vacsora”, amit otthon parizeres kenyér követett. Azután zuhany, tévéhíradó, alvás. Nem járt társaságba, nem beszélt senkivel. A szomszédoknak is csak odabiccentett, ha köszöntek neki.

„Kékezüst éjszakák / Kékezüst hajnalok / Kékezüst világban / Kékezüst, hol vagyok?!"

Letette a ceruzát, és újra rágyújtott. Belenyomta a gyufát a csikk-kupacba.

Nézte a hegyet. A néma, büszke, hideg hegyet. Halvány mosoly suhant át az arcán. „Szeretlek" – súgta a hegynek, és Katóra gondolt.

Belekortyolt a kávéjába. Szól a rádió – dúdolta egy belső hang az LGT-nótát –, szól a rádió… Az órájára nézett. Negyed 12 volt.

Bekapcsolta a számítógépet, és nekiállt összeállítani a déli hírblokkot. Sietnie kell, fél kettőkor ebéd.