prózapályázatunkra érkezett

Merényi Krisztián

Agresszió

A hórihorgas öregember gondtalanul bambul ki az autóbuszablakon, kalapjáról félig lefoszlott a karimadísz. Békesség szállja meg. Az üvegen besütő napsugár elbódítja. A szmog szennyezte házakat és a különféle irányból érkező emberek kuszaságát fürkészi. Kiváltságos állapot ragadja magával.

Lassú fékezés, megáll a busz. Két testvérforma szeplős kölyök száll fel. Az egyik tizenegy, a másik kilenc év körüli. Az öreg atyai kedvességgel figyeli a szemközt leülő, életerőtől duzzadó húsosabb gyermeket, és az elesettség álcájába bújó, komisz fintorokat vágó, vékonyabb fiúcskát. Óvatosan méregeti a hangoskodó rakoncátlanokat. A kövérkés mosolyogva himbálja lábát, ám szándékosan minden ötödik lóbálás a szemben ülő vászonnadrág fedte bokájának ütközik.

Az ingerlően békés idős embert a fiúk már vadabbul zaklatják. Táskáját feszegetik, ruháját ráncigálják, rágógumi-galacsinokat dobálnak a hajába. Kéjelegve élvezik a verembe esett elefánt lemészárlását; azok a bizonyos láblendítések is megsokszorozott erővel csapódnak a meszes sípcsonthoz. Az idős úr „visszatér”. Türelmét vesztve kiált:

– Elég legyen!

Nem sejti, hogy ezzel gyújtja meg a robbanószerkezet kanócát. A kölykök megtestesült agresszorokká változnak, veszetten folytatják azt, amit az imént – önmagukhoz képest – még igencsak visszafogottan. A tigrisként üvöltő fiúkra a meredten bámuló utasok rá sem hederítenek. A busz ezen területén felgyorsul az idő. A két kis fenevad a környezet passzivitásának negatív energiáját alakítja át pozitív erőforrássá, mintha az eseménytelenségből táplálkoznának. Kezeikkel, lábaikkal „darálják” az öreget, aki nem tudja megfelelő helyre tenni a kezét; ott érik az ütések, ahol nem védekezik.

Az autóbusz álmosan halad. A házak, a széles folyó és az utca emberei összemosódnak. A jámbor öreg tovább tűr, ám a következő sorozat a fájós veséjét éri. Ijedelmében tövestől kirántja a soványabb ördögfióka karját. Az utasok nem törődnek a spriccelő vérrel. Az idős ember semmit sem értve az eseménysorozatból, még mindig a kiszakított kart markolássza.

A sápadt fiú kivérzik, majd összerogyik. Az öregember reménykedik – ha egyáltalán lehet ilyen sebesen reménykedni –, hogy támadója csupán elalélt. A sofőr – akár egy báb – rezzenéstelen arccal ül helyén, mintha nem is autóbuszt vezetne.

Az öreg nyakába ugró dagi a szemét kezdi kaparni. A feltápászkodó, elvérzettnek hitt kar nélküli fiú ellensége orrát rugdalja. A rémült ember hatalmasat csap az újra támadó kövérkés gyermek fejére. Az ütés átszakítja a koponyát; a pufók felakadt szemekkel zuhan az ülésre.

Ekkorra már erőtlen, lecsúszott, mafla rúgásokat produkál a csonka kölyök. Egyik előttük ülő nyugdíjas asszony ősz haját átszínezi a ráfröccsenő, füle alatt lecsorgó vér.

Az öreg nem bírja tovább, felkel és a sofőrfülke felé rohan. De hiába. Percek teltével sem jut el odáig.

Nagyot fékezett a busz. A naptól felhevült arcú idős ember felnyitja szemét. A kisagytól lefelé enyhe bizsergés fut keresztül gerincén. Mosolyogva néz ki az ablakon, és atyai kedvességgel figyeli a vele szemben helyet foglaló két szeplős gyermeket.