Gittai István

„Ki tudja, látlak-e még?"

A nyolcvanas évek közepe-vége táján rémisztõ volt látni, tapasztalni, hogy egyre-másra kopnak, tünedeznek mellõlem barátaim, cimboráim. Ment, menekült a bûzös diktatúrából ki hová tudott, minél messzebbre. Az utánuk keletkezett ûrt, az õ hiányukat másokkal betölteni lehetetlen volt, és azt én nem is akartam. Jövõkép nélkül és hittelenül szenvedtem hát, akár cirkuszi ketrecben a tigris.

A szabadságos idõk végül is ránk virradtak.

Hívtak, hát mentem az anyaországba, fel a csobánkai dombra, a chicagói Szivárvány folyóirat szervezte írótáborba, ahova a szélrózsa minden irányából jöttek, összesereglettek a magyar írók. Voltunk vagy kétszázan a sátor alatt. Közöttük volt Morvay László is, aki rajzmappáját és versesfüzetét szorongatta, mutatta. Valakitõl megtudta, hogy váradi vagyok. Megszólított, s bevallotta, hogy édesanyja révén félig vagy tán egészen váradi õ is. Szó szót, pohár poharat követett, majd meghívott soroksári mûtermébe, én pedig õt Nagyváradra invitáltam. Néhány hét múlva odáig nõtt bizalma, barátsága irántam, hogy mûterme kulcsát a kezembe nyomta, mondván, ha Budapestre jövök, legyen hol lehajtanom a fejemet. Másfél esztendõ múlva ajándékot hozott Nagyváradra a felújított vártemplomba: a Mama-oltárt és a stációképeket, amelyeket Tempfli József megyés püspök szentelt fel az elsõ Varadinum ünnepségek alkalmával 1992-ben.

Miként a barátságunk, úgy a Morvay-életmû is évrõl évre terebélyesedett. Megálmodja és kivitelezi a harkányi templomkertbe a Magyar Nemzet Stációit, majd szülõfalum, Tóti újonnan épült katolikus templomába szárnyas oltárt és stációképeket készít. Újabb nagy lélegzetvétel, és nekilát a Magyarok hét nyila címû grandiózus tûzzománc térplasztikája elkészítésének, amelyet Ópusztaszeren a millecentenárium alkalmából avatnak fel 1996-ban. Azt követõen a soroksári óvoda külsõ homlokzatára mesefigurákat, a hévízi polgármesteri hivatal fõtéri külsõ falára pedig 24 négyzetméteres, Szent István királyt ábrázoló tûzzománc képet, a következõ évben a vajdasági Szenttamásra kálváriaképeket, a nagyváradi evangélikus óvoda falára pedig mesevonatot készít tûzzománcból.

Miközben barátom alkotókedvét, energiáját csodáltam, aggódtam is érette, miatta. Lepergett róla az intõ baráti szó, hogy lazítson a tempón. És jött a baj, amin a sebész szikéje, a temérdek gyógyszer, a hitvesi szeretet sem segíthetett.

Koporsója mögött a sok száz gyászoló között baktatva a Kerepesi temetõben Cselényi Béla kétsoros versét mormoltam magamban:

„Most, hogy meghaltál, / ki tudja, látlak-e még?"

Gittai István