Viorel Horj

Kortársunk Ady

A költő Ady Endre még jó ideig ismeretlen terület, terra incognita marad, legalábbis a román közönség számára. Amikor ezt állítom, nemcsak azokra a román nyelven megjelentetett, a költő lírai univerzumát töredékesen bemutató fordításokra gondolok, hanem arra a lehetetlen földhözkötöttségre is, amely általában a vers egyenértékű nyelvi eszközökre való átvitelekor jelentkezik.

Traduttore-traditore, mondják azok, akik szembesültek a fordítás vesződséges és sok esetben lehetetlen folyamatával. (Emlékszem egy román fordító patetikus felkiáltására, aki egy nehezen fordítható francia szerzőt merészelt lefordítani: „A könyv fordítása közben szinte éreztem, ahogy meghalok. Ez bizonyítja a szerző varázsló voltát és bármelyik fordító kísérleti nyúl szerepét.”)

Nálunk románoknál Adyval kapcsolatosan két furcsa dologra kell felfigyelnünk. Először is nincs állandó szövegmagyarázat, de egységes fordító sem létezik, aki a magyar nyelvet és a kifejezések struktúráit elsajátította volna. Az Ady-életműre vonatkozó hivatkozásokat csak töredékesen lehet öszszegyűjteni. Az újrakiadások vagy eseményekhez kötődő kritikák általában jelentéktelenek, irrelevánsak. Tudomásom van néhány magyar nyelvű kiadványról, nagyváradi szövegmagyarázóknak köszönhetően, akik közül Robotos Imrét említeném, akik nem a költő életművét, hanem többnyire az életrajzi vonatkozásokat tárták fel.

A nehéz probléma továbbra is az alkotás marad. Mint említettem, Ady költészetének román nyelvű fordítása véletlenszerű. A Minden titkok versei című kiadások közül talán a legsikerültebb 1995-ben Ion Acsan kiadásában jelent meg (figyelemreméltó név), a kötet előzékoldalán 13 fordító nevét sorolja fel A. E. Bakonskytól egészen Vasile Zamfirig. A kérdés az, hogy mi a közös ezekben a fordítókban, akik közül néhányan a két világháború közötti időszakból valók? A nyelv általában egy történelmi folyamatot tükröz, de Adynak, a kiváló modern költőnek jogában áll „felülvizsgálni” a műveiről készült fordításokat, ha nem másért, akár azért is, hogy a kortársakat látóterébe bevezesse.

Nincs tudomásom arról, hogy manapság olvassák-e Adyt magyarul, és arról sem tudok, hogy neve a kortársak számára mennyire fontos. Román nyelven ilyen irányból nem kaptam jelzéseket.

Megismétlem: Ady esélye egy olyan nép kultúrájában, amelynek legmerészebb vágyaival a költő lélekben mindig együtt érzett, lehet egy olyan egységes szövegmagyarázó és fordító páros, amelyikre hivatkozni lehet. Mert azoknak a jelentős fogalmaknak, amelyeket a költő a művének vérével jegyzett, a szó szoros értelmében nincs fajuk, vallásuk vagy befolyásoló körülményük. A szeretet, a fájdalom, a halál és az élet örök emberi tulajdonságok.

Ady az a romantikus szereplő, aki súlyos engedményeket tesz az elkárhozott költőknek. Nála a beteljesedés vágya összefonódik a megsemmisülés érzésével. Sehol nem találja helyét, annak ellenére, hogy a föld érzékelése, különösen a pusztáé, mindenhonnan érezhető. A föld középpontjáig leásott alagútból veszi röptét a csillagok felé, minél mélyebb az alagút, annál „felszabadítóbb” a lendület. Ebben az értelemben viszonyíthatnánk akár Eminescu ellent-szintagmájához is – gyönyör és fájdalom – vagy a következő sorokhoz: „Bármely szerencse / Szárnyát nyitja / Percektől űzve / A helyben állásnak.”

De főleg egy másik felszabadult poétához, aki kész hamuvá égni: Szergej Jeszenyinhez. Ő mondja: „Még egy csók és hamuvá változol.”

Ady írja: „Csókol, amíg csak belepusztul."

Végül rövid kitérőt szeretnék tenni, szereplőim ezúttal Ady és Petőfi. Ismert tény, hogy az ókorban csak a költők és hadvezérek fejére helyeztek babérkoszorút. Miért? – tesszük fel mi kortársak a kérdést? Lehet, azért, mert ez a két foglalkozás volt a legjobban kitéve a halálos veszélynek. A vers egy be nem hegedő, állandóan vérző seb, a becsületért és a katonai dicsőségért szintén vérrel fizetnek. Ady rövid életét azzal a félelemmel élte, hogy Petőfi szerencséje ne legyen az övé, a magyar nemzet hadvezéri pálcával tarisznyájában küldte felnőtt gyermekét a csatába.

Ady kórházi ágyon adta vissza lelkét teremtőjének, azzal az intenzív támadással, amelyet a magyar líra valamennyi arcvonalában vívott, megváltva a lehetőséget arra, hogy ne legyen katona. Olyan ádáz küzdelmet vívott, hogy sikerült ledöntenie az ellentmondásos konzervativizmus sorompóit, széles teret nyitva a modern magyar lírának és implicite ennek győzelmét is jelentette. Ő ezért adta az életét.

Elhangzott 2004. január 27-én
a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban, a költő halálának 85. évfordulóján.