|
Nagy József
Emlékezés Tóth Istvánra
Tóth István (1923-2001), poeta, traduttore, storico della
letteratura, grande specialista della cultura umanista medievale
transilvana e stato dopo 1991 professore di cultura letteraria
nella preparazione di livello universitario degli catecheti
transilvani, quale si svolgeva sotto la tutela dell’Istituto
Teologico Romano-Cattolico di Alba Iulia. Nell’occasione delle
sua morte l’autore rievoca il suo curriculum vitae, il valore
scientifico della sua opera, ed apprezza la grandezza etica
della sua persona.
Egy nagyságában még mindig felfedezésre váró erdélyi költő,
műfordító, humanizmus-szakértő irodalomtörténész
"Fehér lenni, éjnél rejtélyesebb;/ fényleni hóként, mely
napban sem olvad;/ kinyílni mává, mely maga a holnap;/ tisztulni,
mint aki levetkezett;// illetlenül kelni, mint a reggel;/
virágozni legmagasabb fokon;/ lent állni mint legfelsőbb hatalom;/
védekezni, de sosem tövisekkel;// részegíteni, de csak józan
ésszel;/ oly mámor lenni, mely sohase vész el;/ kútfő maradni,
illatos kehely;// illanni folyton, s nem szállni el mégsem;/
kérdés lenni, mely elvillámlott régen,/ s válasza örök mámorban
felel." (Tóth István: Fehérliliom)
E szonett, mely Tóth István számára versei közül talán a
legkedvencebb volt - szerette személyesen is felolvasni, bizonyára
azért, mert önmagát látta visszatükröződni benne -, a költő
temetésén éppen az igehirdető által szólalt meg 2001. szeptember
18-án a marosvásárhelyi római katolikus temetőben, minthogy
a benne megcsillanó életeszmény a szertartás keretében felolvasott
evangéliumi boldogmondások paradigmatikus jellegű üzenetének
mintapéldányaként is szemlélhető. Tóth István temetésén dr.
Jakubinyi György érsek és Tempfli József püspök urak egyaránt
részt szerettek volna venni, de a püspökkari konferencián
való részvétel kötelessége miatt csak képviseltetni tudták
magukat Msgr. dr. Márton József egyetemi dékán által, aki
a következőképpen okolta meg a jelentős szintű egyházi képviseletet:
"nagy halottunk lelkileg és szellemileg egyaránt két egyházmegyéhez
- a nagyváradihoz és a gyulafehérvárihoz - kötődött. Nagyvárad
és Gyulafehérvár mostani, de még inkább középkori és újkori
humanista műveltségű főpapjai munkáján keresztül ráérzett
az örök emberi értékekre. E két város humanistáinak alkotásait
senki sem ismerte és értékelte jobban, senki sem tolmácsolta
anyanyelvünkön szebben, mint dr. Tóth István, a költő és műfordító".1
De képviseltetni akarta magát temetésén a hivatalos egyház
azért is, mert 1991-től Tóth István nagylelkűen szolgálatot
vállalt a gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola
Hittanárképző Tagozatán a hitoktatók irodalmi műveltségének
munkálásában.
Magam is ebben a munkakörben kerültem közelebbi kapcsolatba
vele Marosvásárhelyen. Rendszeresen eljárt templomba, igényelte
az egyház szolgálatát. Én pedig előadásait hallgatva, verseit,
fordításait, tanulmányait olvasva, és a Somostető aljában
szellemi műhelyében sokszor órákon át elbeszélgetve vele,
megcsodálhattam egyre inkább elbűvölő szellemi nagyságát és
nemzetünk iránt tanúsított elkötelezettségét.
Életpályája
Nagyvárad környékén, Tenkegörbeden született 1923. október
25-én. Apja Tóth István földműves, a helybéli katolikus pap
kocsisa volt, anyja Lupás Mária, szintén a plébánián szolgált.
Az egyház berkeiben találtak rá tehát - mindketten már özvegyeként
- egymásra. Apja "mindössze 3 osztályt végzett (két év alatt!),
s mégis alaposan ismerte a világtörténelmet és a magyar irodalmat.
Ő, a kocsis, gyakran volt döntőbíró pap-gazdája és barátai
vitáiban. Ismerte és nagyon szerette ősének: Arany Jánosnak
a verseit... (Tóth István családtagjainak nyilatkozata alapján
tudom, hogy a költő apai nagyanyja Arany Sára első fokon volt
unokatestvére Arany Jánosnak, a költőnek. Arany János apja
és Arany Sára apja testvérek voltak.) Ennek a rokonságnak
számomra az lett a gyakorlati haszna - írja a költő -, hogy
megtanított sok Arany-versre".2
"...én lehettem volna apám utóda a gazdálkodásban. Beleéltem
magamat a gondolatba, hogy parasztemberként fogom folytatni
szüleim munkáját. Azonban Sneff János, a tanítóm és Winkler
Ágoston, a papunk meggyőzték apámat arról, hogy a váradi Gojdu-líceumba
adjon. Apám habozott előbb (anyagi megfontolásból is; azért
is, mert utolsó támasza voltam). Mikor azonban Winkler Ágoston
ösztöndíjat és személyes anyagi segítséget ajánlott fel, apám
szekérre tett, és Váradra vitt. Ezzel zárult le életem nehéz,
de legszebb szakasza, amikor a világon még nem ismertem nagyobb
hatalmat apám igazságszereteténél és anyám önfeláldozásánál."
A Gojdu-líceum és a Szent József Intézet a harmincas évek
Váradjának legjobb iskolája és bentlakása volt. Mégsem érzi
jól itt magát Tóth István, ugyanis diáktársai gőgösen lenézték
és csúfolták, mint parasztgyereket. Később, mikor a tanulásban
föléjük kerül, már bevennék maguk közé, de lelkileg túl sérültté
vált már ahhoz, hogy a beilleszkedés sikerüljön. "Egyedüli
terület, ahol örömet leltem, az a költészet volt. Nem a környezetem:
Ady és Petőfi világa volt az otthonom. Furcsa diák lehettem,
közelebb éreztem magamhoz a tanáraimat, mint diáktársaimat.
A versírás jobban érdekelt már minden iskolai tevékenységnél."
Kezdettől tanító-tanár szeretne lenni, de 1944-ben a katonai
szolgálat elől menekülve a budapesti Pázmány Péter Egyetem
bölcsészeti karára iratkozik be. A katonáskodástól azonban
végül mégsem menekül meg.
Hazatérése után 1946-1948 között Kolozsváron tanul az akkor
még Bolyai Tudományegyetemen: francia-magyar szakot végez.
És közben alkalmi rakodómunkás, favágó, óraadó, nevelő és
tanár, hogy anyagilag fenntartsa magát. A tanári oklevelet
három év alatt szerzi meg, ugyanis ugrik egy évet (akárcsak
kisiskolás korában, amikor szintén "megspórolt" egy évet):
az első év alatt kettőt végez. Gyakorolja magát a versírásban
Bajor Andor, Herédi Gusztáv, Márki Zoltán, Szász János, Szabédi
László társaságában. És közben jut ideje még személyes kapcsolatokat
is ápolni, operába járni, sétálni és önkéntes munkát vállalni.
"Kolozsvár szerettette meg velem - írja - a várost, mint települést,
mint kultúr-centrumot; ő nagykorúsította gondolat- és érzelemvilágomat.
Ezért örökre adósa vagyok."
1948 őszétől egykori latintanára, Káli Albert igazgató Nagyváradra
hívja a klasszikus Magyar Vegyes Líceumba nevelőnek és óraadó
tanárnak. 1963-ig lesz tanára ennek a líceumnak, és közben
1953-tól 1954-ig igazgatója is. Ebben az időben ismét hangsúlyozottabban
magányosnak érzi magát. Befelé fordul, és elkezdi a szellemi
termelés nagy munkáját. Közben beleszeret az iskola egyik
tanítónőjébe, Pozsár Gabriellába, akit 1951-ben feleségül
is vesz. Huszonöt évig élnek együtt, miután aztán hitvese
1976-ban váratlanul meghal. Még az ötvenes években veszíti
el édesanyját is, akit nagyon szeretett, akihez első verseit
írta. Az ötvenes években adják ki első verseskötetét is, mely
nagy vitákat váltott ki. Már akkortól kérdésessé vált személye,
munkássága - nyilván szemléletmódja kapcsán -, hogy ti. van-e
helye költészetének az akkori romániai magyar irodalomban.
1963-ban meghívást kap a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára
és a színiakadémiára, amely meghívást elfogadja, és így a
továbbiakban egészen nyugalmazásáig ezen intézetekben tanít.
Marosvásárhely a költő számára a szülőföldtől való elszakadást
jelenti, átültetődést egy új környezetbe, ahol gyökereket
kell eresztenie. De egyben az a város is számára, amelyben
szellemi nagysága kibontakozhat.
Vásárhelyi éveiről így nyilatkozik: "Az elmúlt másfél évtized
alatt3 a két főiskolán kb. 3000 oldalnyi kurzust és vagy 15
könyvet összeírtam. Hogy mi adott erőt mindehhez? Elsősorban
az ügyszeretet: életem legnagyobb kitüntetésének éreztem,
hogy egyetemi szinten taníthatom az esztétika történetét,
Petőfit, Arany Jánost és társaikat. Persze nemcsak esztétikát
és magyar irodalomtörténetet tanítottam, de igyekeztem a többi
tárgyat is érdekessé és hasznossá tenni. Az ügyszeretet mellett
másik erőforrásom a természet... Kertészkedem, és naponta
járom a Somostetőt gyalog és síléccel, s ha tehetem, a hegyeket
is. Európai utazásaim szintén jelentős szellemi erőgyűjtést
jelentettek, de legnagyobb élvezetem mégiscsak az írás, amely
sosem fáraszt. ... Somostetői házamban - ahol minden elvesztett
feleségemre emlékeztetett - sokat kínlódtam testi és lelki
nyavalyáimban. Nagy fordulatot jelentett számomra, hogy megértő
és segítő élettársra találtam második feleségemben: Fekete
Erzsébet klinikai asszisztensnőben (aki külső megjelenésében
és gondolkodásában nagyon hasonlít fiatalkori anyámra, mert
nálam két évtizeddel fiatalabb). Megint sokat dolgozom: verseket
és tudományos prózát írok elsősorban, de versfordítással is
foglalkozom. Nehéz így, írói csoportosulásokon kívül érvényesülni.
... Sok gáncs, hamis bírálat éri az embert törtető kollégái
részéről. Nehéz, de csak így érdemes dolgozni, klikken kívül,
az alkotói és emberi nagyságot megőrizve. «Kik engemet bántani
szoktak,/ válaszom hiába lesik./ Egy vers, amit a csillagoknak/
írok - majd válaszol nekik.» Megnyugtató érzés az, hogy örömöt
lelek a munkámban, és úgy látom, az olvasóim is, akik mindegyik
könyvemet érdeklődéssel szokták megvásárolni."
Ugyanez a lelkület jellemzi életét, munkásságát a következő
évtizedekben is: dolgozik, alkot csendben, közöl akkor, amikor
erre lehetőség adódik, és szolgál önzetlenül, ahol szükség
van rá. Elfogadta például a marosvásárhelyi Népi Egyetem prorektori
tisztségét is, nem csupán a tisztség végett, hanem inkább
azért, mert ezáltal lehetősége adódott a tágabb körű népnevelésre,
illetve szellemi elit képzésére, amit szívügyének tartott
élete utolsó napjaiig.
A ,89-es fordulat, a kommunizmus letűnése nagy reményeket
támaszt a költőben. Néha már-már türelmetlenkedésbe torkolló
lendülettel indul el, hogy hátra lévő rövid élete során a
lehető legtöbbet kihozza önmagából. És az új időkben még inkább
fájni fog számára, hogy szakmai terméke ugyanolyan fogadtatásban
részesül, mint korábban.
A fordulat után elsőként a gyulafehérvári főegyházmegye indítja
be a főiskolai szintű hittanárképzést külön tagozattal a gyulafehérvári
Római Katolikus Hittudományi Főiskola keretében. Ezen intézményessé
kifejlődő kezdeményezés szárnyai alá húzódik be később a többi
latin rítusú erdélyi egyházmegye is a hitoktatóképzéssel.
Már nyugdíjasként vállal önzetlenül és nagy lelkesedéssel
tanítást 1991-től ebben a programban - latin nyelvet és elsősorban
művelődéstörténetet tanít -, és lesz a művelődéstörténeti
képzés irányítója Erdély-szinten valamennyi kirendeltség számára.
Kétkötetes kézikönyvet is összeállít - Irodalmi műveltségünk
főbb korszakai címmel - a tanításhoz. Fájt neki az, hogy ez
a képzés idővel megszűnt, ugyanis szükséges volt erre a célra
a főegyházmegyének a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
keretében külön fakultást indítania. Nem tudott belenyugodni,
ugyanis nem találkozhatott közelről a kolozsvári fakultás
berkeiből kijövő új nemzedékkel, és főleg zavarta, hogy ez
a képzés már csak Kolozsváron történik.
Marosvásárhelyen az értelmiség képzését különösen szívügyének
tekintette. Utolsó évei során többször is kifejezte meglátását,
hogy az egyház vezető egyéneinek erre a célra Katolikus Akadémiát
kellene létrehozni - ami valóban megfontolandó lenne -, mégpedig
egész Erdélyre kiterjesztett formában. Talán ennek a gondolatnak
a megvalósításával lehetnénk a legkönnyebben kárpótlók egyházmegyéink,
népünk irányában.
Szellemi nagysága
Irodalmi munkásságát nem vagyok képes értékelni, azonban
úgy érzem, hogy ezt igazán megtenni nem az elmúlt évszázad
volt hivatott, amelyben élt, hanem a mostani és majd a következők.
Máthé Éva szerint enciklopédikus tudása, mélyen humanista
életszemlélete és nem utolsósorban költői és műfordítói tehetsége
tette feltétlenül figyelemre és tiszteletre méltó kortársunkká.4
Nem adatott számára életében folyamatosan felfelé ívelő rivaldafényes
elismerés. Emberi nagyságát sokan nem ismerték fel, mert vívódó
lelke szerénységgel és őszinte keresztény emberhez méltó alázattal
párosult. Két utolsó fordításkötetét kézben tartva így szólt
az üröm keserű szavával: "Az a legnagyobb bajunk nekünk, magyaroknak,
hogy összeférhetetlenek vagyunk. Pontosan nem is tudom, hogy
miért, talán azért, mert nem vagyok semmiféle politikai vagy
egyéb csoportosulás tagja, mert kuratóriumi tag sem lettem
olyan alapítványoknál, melyek könyvkiadással foglalkoznak,
mert összeférhetetlennek tartottam, hogy szerzőként ezekbe
belépjek... Tény, hogy itthon nem kellettek verseim, más írásaim,
miközben Magyarországon nagyon szívesen fogadják írásaimat,
sőt igénylik azokat. A Herbárium című versfüzéremre, mely
növényekről szól, itt azt írták, hogy nem is versek. Máshonnan
meg kérték, hogy kiadhassák... A reneszánsz antológiát Dávid
Gyulának is felajánlottam, de elutasította kiadását. A budapesti
Accordia Kiadó 530 oldalas kötetet hozott ki belőle, ebben
nyolcvanoldalas tanulmányomat is közölték."5
Ilyen légkörben dolgozott - különösen életpályája második
felében - konok kitartással, fejlődött tudásban, szemléletmódban,
alkotott 35 kötetre terjedő anyagot, amit életében sikerült
kiadatnia, és emellett összeállított még újabb tíz kötetre
valót, amit maga után hagyott íróasztalfiókjában a hagyatéka
gondozóinak. Belemenekült a munkába szinte lázadásig menő
nonkonformista daccal, de egyben a mélységekig érzékeny lelki
finomsággal is, lélekben túllépve teret és időt egyesült mai,
de akár századokra is visszanyúló korok irodalmi értékeivel,
igyekezvén magyarul művészi szinten megszólaltatni őket függetlenül
attól, hogy német, francia, román, héber vagy latin kultúrkörből
érkeztek-e. Egyik verseskötete bevezetőjében így ír önmagáról:
"A vers, helyesebben a versírás - számomra a szélső értékeket,
határértékeket jelentette az elmúlt emberöltő alatt. Olyan
értékmérője volt életemnek, amelyhez képest minden viszonylagosnak
bizonyult. Sikerei tompították életem sikertelenségeit, kudarcai
viszont eltörpítették egyidejű eredményeimet. Első sikeres
költői képeim alkotásakor olyan felszabadulási bódulatba estem,
mintha máris eggyé váltam volna minden táj és kor emberi értékeivel."6
Amellett, hogy szakmai nagyságáról már önmagukban is beszélnek
a tények, hogy - a különféle szubjektív értékelések dacára
- a Román Írószövetség rendes és a Magyar Írószövetség rendkívüli
tagjának tekintette, Párizsban, Brüsszelben, Varsóban többszörösen
részesült írói elismerésben, az UNESCO, a Belga Pen Klub,
valamint a Magyar Tudományos Akadémia meghívták előadásokat
tartani stb., irodalmi nagyságának értékeléséhez a továbbiakban
még visszanyúlok a múlt század hetvenes éveiből származó méltatásokhoz
is. Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerint indulásakor az ötvenes
években Babits Mihály verseszményének nyomdokain haladva Kányádi
Sándor és Székely János mögé zárkózik fel kissé megkésve.7
"... első verseskötetének - Ódák és Elégiák (1957) - címe
is jelezte, hogy nem tartozik azokhoz a nála jóval fiatalabbakhoz,
akikkel nagyjából egy időben mutatkozott be a folyóiratokban
- inkább Székely János költészetével mutatott rokonságot;
első bírálói az időtlen humanizmust kifogásolták verseiben,
ám semmiképpen sem lehetett elmarasztalni költeményeit «borzasság»
címén. A görbedi emlékek, a nevelő falu s az egyetemi tanulmányok
meghatározta műveltségélmények alakították a népi realista
és klasszikus reminiszcenciákat őrző líráját."8 Költészete
- lám! - már a hetvenes évek elejére kiforrott stílussal,
irodalomkritikailag jól betájolható irányultsággal rendelkezik.
De ugyanennyire jelentős ütemben fejlődik műfordítóként is
olyanynyira, hogy az említett irodalomkritikusok már abban
az időben "elsődlegesen műfordítóként" is tartják számon,
mégpedig éppen Franyó Zoltán és Szemlér Ferenc társaságában.9
És még csak akkoriban kezd nyitni érdeklődésében a középkori
magyar humanista költészet irányába!
Emberi nagysága
Szellemi nagysága mellett azonban még inkább elbűvölő volt
az emberi nagysága. Igényessége önmagával és másokkal szemben.
Sokat szeretett volna megvalósítani az életben, és fájlalta,
hogy nem vagy nem jól használjuk ki lehetőségeinket a változások
után. De nem ártott volna ebből kifolyólag senkinek sem, hanem
inkább visszahúzódott, és konok kitartással dolgozott csendben
tovább. Személyes ismerősként vallom: a krisztusi erkölcs
iskoláját jelentette számomra látni őt, amint tiszteli az
embereket, megbecsüli feleségét, és élnek vele együtt hitben
boldogan, csendes magányban éveken át. Egyetlen mentsvára,
ahol menedéket keresett, az egyház volt, és a kelleténél jobban
bízott annak embereiben, ami miatt néha szenvednie kellett.
Hiszem azonban, hogy most már megnyugodott, mert onnan fentről
jobban lehet látni összefüggéseikben a dolgokat. Még betegágyán
is arra bátorította látogatóit, hogy legyenek igényesek az
életben.
Utoljára 2001. szeptember 13-án, csütörtökön találkoztunk.
Kettesben hosszasan elbeszélgetünk. Halálos ágya mellett is
fehér liliom illatozott a vázában. Nem tudtam eldönteni már,
hogy ki az úr: ő vagy a fájdalom a kettejük harcában. Már-már
az ég kapuit kopogtatta. Őt figyelvén, Aquinói Szent Tamás,
a legnagyobb keresztény hittudósunk jutott eszembe, aki élete
végén egy látomásához képest egész életművét, hittudósi munkájának
minden gyümölcsét szalmalángnak tekintette. Megdöbbentett
az, ahogyan a szent Istennel való találkozásra készülőben
eltöltötte őt a "tremendum et fascinosum", a rettegő tisztelet
és az elragadottság. Halálfélelmeinek jelentkezését tapasztalván
egy talán még mindig közöletlen, imádságnak is beillő verse
idéződött fel bennem, amelyet néhány évvel ezelőtt küldött
karácsonyi üdvözlet gyanánt számomra. Címe Invokáció Krisztushoz.
"Mivel veszendő minden itt,/ oldd el testünk köteleit,/ hogy
eldobhassuk azt, Urunk,/ mitől mozdulni nem tudunk.// Mert
kell itt minden mozdulat,/ amellyel ólomsúlyukat/ levetkőzik
testrészeink,/ ha dolgok végső rendje int.// Mi foglyul ejt,
mind arctalan,/ mert fény- és árnyékarca van./ De rejtett
béklyónk elbocsát,/ mihelyt Te világítod át.// Ahogy a víz
s minden dolog/ előtted meghunyászkodott:/ add, hogy bennünk
az elemek/ éppúgy szolgáljanak Neked.// S a könnyes fű, a
súlyos ág/ komoly derűvel elbocsát,/ megsejtve, hogy mi elszakít,/
felvisz két vérző lábadig.// Hol nélküled senki se járt,/
vérző lábbal vezess tovább./ Oda, hol a Te nyelveden/ szól
hozzánk mindegyik elem."
Tudtam, hogy napjai meg vannak számlálva, de nem gondoltam,
hogy ilyen gyorsan fog távozni. Szerettem volna még egyszer
találkozni vele. A betegek és haldoklók szentségének kegyelme
és feleségével az utolsókig közösen mondott imái azonban 2001.
szeptember 16-án megnyitották számára az örökkévalóság kapuját.
1 Elhangzott szóban a temetésen.
2 Tóth István: Életem főbb állomásai, In: Igaz Szó,
1979/12, 540. Ebben a részben a továbbiakban valamennyi önéletrajzi
vonatkozású idézetet ebből az írásból idézek.
3 1979. szeptember 15-én jelentek meg e sorai.
4 Vö. Elutasították..., In: Romániai Magyar Szó, 2001.
szeptember 15-16.
5 Uo.
6 Idézi Máthé Éva, A holt anyag ágyában, In.: Romániai
Magyar Szó, 2001. szeptember 18. sz.
7 Vö. Kántor Lajos-Láng Gusztáv, Romániai magyar irodalom
1944-1970, Bukarest, 1973, 122.
8 uo. 133.
9 uo. 176.
Nagy József lelkipásztor, adjunktus (Gyergyóalfalu,
1964). Írásai a Keresztény Szó és a Vasárnap című lapokban
jelennek meg. A Katolikus Magyar Bibliatársulat megalapítója
és vezetője.
|
|