logo
 

 

 

 

Nagy József

Emlékezés Tóth Istvánra

 

Tóth István (1923-2001), poeta, traduttore, storico della letteratura, grande specialista della cultura umanista medievale transilvana e stato dopo 1991 professore di cultura letteraria nella preparazione di livello universitario degli catecheti transilvani, quale si svolgeva sotto la tutela dell’Istituto Teologico Romano-Cattolico di Alba Iulia. Nell’occasione delle sua morte l’autore rievoca il suo curriculum vitae, il valore scientifico della sua opera, ed apprezza la grandezza etica della sua persona.

 

Egy nagyságában még mindig felfedezésre váró erdélyi költő, műfordító, humanizmus-szakértő irodalomtörténész

 

"Fehér lenni, éjnél rejtélyesebb;/ fényleni hóként, mely napban sem olvad;/ kinyílni mává, mely maga a holnap;/ tisztulni, mint aki levetkezett;// illetlenül kelni, mint a reggel;/ virágozni legmagasabb fokon;/ lent állni mint legfelsőbb hatalom;/ védekezni, de sosem tövisekkel;// részegíteni, de csak józan ésszel;/ oly mámor lenni, mely sohase vész el;/ kútfő maradni, illatos kehely;// illanni folyton, s nem szállni el mégsem;/ kérdés lenni, mely elvillámlott régen,/ s válasza örök mámorban felel." (Tóth István: Fehérliliom)

E szonett, mely Tóth István számára versei közül talán a legkedvencebb volt - szerette személyesen is felolvasni, bizonyára azért, mert önmagát látta visszatükröződni benne -, a költő temetésén éppen az igehirdető által szólalt meg 2001. szeptember 18-án a marosvásárhelyi római katolikus temetőben, minthogy a benne megcsillanó életeszmény a szertartás keretében felolvasott evangéliumi boldogmondások paradigmatikus jellegű üzenetének mintapéldányaként is szemlélhető. Tóth István temetésén dr. Jakubinyi György érsek és Tempfli József püspök urak egyaránt részt szerettek volna venni, de a püspökkari konferencián való részvétel kötelessége miatt csak képviseltetni tudták magukat Msgr. dr. Márton József egyetemi dékán által, aki a következőképpen okolta meg a jelentős szintű egyházi képviseletet: "nagy halottunk lelkileg és szellemileg egyaránt két egyházmegyéhez - a nagyváradihoz és a gyulafehérvárihoz - kötődött. Nagyvárad és Gyulafehérvár mostani, de még inkább középkori és újkori humanista műveltségű főpapjai munkáján keresztül ráérzett az örök emberi értékekre. E két város humanistáinak alkotásait senki sem ismerte és értékelte jobban, senki sem tolmácsolta anyanyelvünkön szebben, mint dr. Tóth István, a költő és műfordító".1 De képviseltetni akarta magát temetésén a hivatalos egyház azért is, mert 1991-től Tóth István nagylelkűen szolgálatot vállalt a gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola Hittanárképző Tagozatán a hitoktatók irodalmi műveltségének munkálásában.

Magam is ebben a munkakörben kerültem közelebbi kapcsolatba vele Marosvásárhelyen. Rendszeresen eljárt templomba, igényelte az egyház szolgálatát. Én pedig előadásait hallgatva, verseit, fordításait, tanulmányait olvasva, és a Somostető aljában szellemi műhelyében sokszor órákon át elbeszélgetve vele, megcsodálhattam egyre inkább elbűvölő szellemi nagyságát és nemzetünk iránt tanúsított elkötelezettségét.

 

Életpályája

 

Nagyvárad környékén, Tenkegörbeden született 1923. október 25-én. Apja Tóth István földműves, a helybéli katolikus pap kocsisa volt, anyja Lupás Mária, szintén a plébánián szolgált. Az egyház berkeiben találtak rá tehát - mindketten már özvegyeként - egymásra. Apja "mindössze 3 osztályt végzett (két év alatt!), s mégis alaposan ismerte a világtörténelmet és a magyar irodalmat. Ő, a kocsis, gyakran volt döntőbíró pap-gazdája és barátai vitáiban. Ismerte és nagyon szerette ősének: Arany Jánosnak a verseit... (Tóth István családtagjainak nyilatkozata alapján tudom, hogy a költő apai nagyanyja Arany Sára első fokon volt unokatestvére Arany Jánosnak, a költőnek. Arany János apja és Arany Sára apja testvérek voltak.) Ennek a rokonságnak számomra az lett a gyakorlati haszna - írja a költő -, hogy megtanított sok Arany-versre".2

"...én lehettem volna apám utóda a gazdálkodásban. Beleéltem magamat a gondolatba, hogy parasztemberként fogom folytatni szüleim munkáját. Azonban Sneff János, a tanítóm és Winkler Ágoston, a papunk meggyőzték apámat arról, hogy a váradi Gojdu-líceumba adjon. Apám habozott előbb (anyagi megfontolásból is; azért is, mert utolsó támasza voltam). Mikor azonban Winkler Ágoston ösztöndíjat és személyes anyagi segítséget ajánlott fel, apám szekérre tett, és Váradra vitt. Ezzel zárult le életem nehéz, de legszebb szakasza, amikor a világon még nem ismertem nagyobb hatalmat apám igazságszereteténél és anyám önfeláldozásánál."

A Gojdu-líceum és a Szent József Intézet a harmincas évek Váradjának legjobb iskolája és bentlakása volt. Mégsem érzi jól itt magát Tóth István, ugyanis diáktársai gőgösen lenézték és csúfolták, mint parasztgyereket. Később, mikor a tanulásban föléjük kerül, már bevennék maguk közé, de lelkileg túl sérültté vált már ahhoz, hogy a beilleszkedés sikerüljön. "Egyedüli terület, ahol örömet leltem, az a költészet volt. Nem a környezetem: Ady és Petőfi világa volt az otthonom. Furcsa diák lehettem, közelebb éreztem magamhoz a tanáraimat, mint diáktársaimat. A versírás jobban érdekelt már minden iskolai tevékenységnél."

Kezdettől tanító-tanár szeretne lenni, de 1944-ben a katonai szolgálat elől menekülve a budapesti Pázmány Péter Egyetem bölcsészeti karára iratkozik be. A katonáskodástól azonban végül mégsem menekül meg.

Hazatérése után 1946-1948 között Kolozsváron tanul az akkor még Bolyai Tudományegyetemen: francia-magyar szakot végez. És közben alkalmi rakodómunkás, favágó, óraadó, nevelő és tanár, hogy anyagilag fenntartsa magát. A tanári oklevelet három év alatt szerzi meg, ugyanis ugrik egy évet (akárcsak kisiskolás korában, amikor szintén "megspórolt" egy évet): az első év alatt kettőt végez. Gyakorolja magát a versírásban Bajor Andor, Herédi Gusztáv, Márki Zoltán, Szász János, Szabédi László társaságában. És közben jut ideje még személyes kapcsolatokat is ápolni, operába járni, sétálni és önkéntes munkát vállalni. "Kolozsvár szerettette meg velem - írja - a várost, mint települést, mint kultúr-centrumot; ő nagykorúsította gondolat- és érzelemvilágomat. Ezért örökre adósa vagyok."

1948 őszétől egykori latintanára, Káli Albert igazgató Nagyváradra hívja a klasszikus Magyar Vegyes Líceumba nevelőnek és óraadó tanárnak. 1963-ig lesz tanára ennek a líceumnak, és közben 1953-tól 1954-ig igazgatója is. Ebben az időben ismét hangsúlyozottabban magányosnak érzi magát. Befelé fordul, és elkezdi a szellemi termelés nagy munkáját. Közben beleszeret az iskola egyik tanítónőjébe, Pozsár Gabriellába, akit 1951-ben feleségül is vesz. Huszonöt évig élnek együtt, miután aztán hitvese 1976-ban váratlanul meghal. Még az ötvenes években veszíti el édesanyját is, akit nagyon szeretett, akihez első verseit írta. Az ötvenes években adják ki első verseskötetét is, mely nagy vitákat váltott ki. Már akkortól kérdésessé vált személye, munkássága - nyilván szemléletmódja kapcsán -, hogy ti. van-e helye költészetének az akkori romániai magyar irodalomban.

1963-ban meghívást kap a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára és a színiakadémiára, amely meghívást elfogadja, és így a továbbiakban egészen nyugalmazásáig ezen intézetekben tanít. Marosvásárhely a költő számára a szülőföldtől való elszakadást jelenti, átültetődést egy új környezetbe, ahol gyökereket kell eresztenie. De egyben az a város is számára, amelyben szellemi nagysága kibontakozhat.

Vásárhelyi éveiről így nyilatkozik: "Az elmúlt másfél évtized alatt3 a két főiskolán kb. 3000 oldalnyi kurzust és vagy 15 könyvet összeírtam. Hogy mi adott erőt mindehhez? Elsősorban az ügyszeretet: életem legnagyobb kitüntetésének éreztem, hogy egyetemi szinten taníthatom az esztétika történetét, Petőfit, Arany Jánost és társaikat. Persze nemcsak esztétikát és magyar irodalomtörténetet tanítottam, de igyekeztem a többi tárgyat is érdekessé és hasznossá tenni. Az ügyszeretet mellett másik erőforrásom a természet... Kertészkedem, és naponta járom a Somostetőt gyalog és síléccel, s ha tehetem, a hegyeket is. Európai utazásaim szintén jelentős szellemi erőgyűjtést jelentettek, de legnagyobb élvezetem mégiscsak az írás, amely sosem fáraszt. ... Somostetői házamban - ahol minden elvesztett feleségemre emlékeztetett - sokat kínlódtam testi és lelki nyavalyáimban. Nagy fordulatot jelentett számomra, hogy megértő és segítő élettársra találtam második feleségemben: Fekete Erzsébet klinikai asszisztensnőben (aki külső megjelenésében és gondolkodásában nagyon hasonlít fiatalkori anyámra, mert nálam két évtizeddel fiatalabb). Megint sokat dolgozom: verseket és tudományos prózát írok elsősorban, de versfordítással is foglalkozom. Nehéz így, írói csoportosulásokon kívül érvényesülni. ... Sok gáncs, hamis bírálat éri az embert törtető kollégái részéről. Nehéz, de csak így érdemes dolgozni, klikken kívül, az alkotói és emberi nagyságot megőrizve. «Kik engemet bántani szoktak,/ válaszom hiába lesik./ Egy vers, amit a csillagoknak/ írok - majd válaszol nekik.» Megnyugtató érzés az, hogy örömöt lelek a munkámban, és úgy látom, az olvasóim is, akik mindegyik könyvemet érdeklődéssel szokták megvásárolni."

Ugyanez a lelkület jellemzi életét, munkásságát a következő évtizedekben is: dolgozik, alkot csendben, közöl akkor, amikor erre lehetőség adódik, és szolgál önzetlenül, ahol szükség van rá. Elfogadta például a marosvásárhelyi Népi Egyetem prorektori tisztségét is, nem csupán a tisztség végett, hanem inkább azért, mert ezáltal lehetősége adódott a tágabb körű népnevelésre, illetve szellemi elit képzésére, amit szívügyének tartott élete utolsó napjaiig.

A ,89-es fordulat, a kommunizmus letűnése nagy reményeket támaszt a költőben. Néha már-már türelmetlenkedésbe torkolló lendülettel indul el, hogy hátra lévő rövid élete során a lehető legtöbbet kihozza önmagából. És az új időkben még inkább fájni fog számára, hogy szakmai terméke ugyanolyan fogadtatásban részesül, mint korábban.

A fordulat után elsőként a gyulafehérvári főegyházmegye indítja be a főiskolai szintű hittanárképzést külön tagozattal a gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola keretében. Ezen intézményessé kifejlődő kezdeményezés szárnyai alá húzódik be később a többi latin rítusú erdélyi egyházmegye is a hitoktatóképzéssel. Már nyugdíjasként vállal önzetlenül és nagy lelkesedéssel tanítást 1991-től ebben a programban - latin nyelvet és elsősorban művelődéstörténetet tanít -, és lesz a művelődéstörténeti képzés irányítója Erdély-szinten valamennyi kirendeltség számára. Kétkötetes kézikönyvet is összeállít - Irodalmi műveltségünk főbb korszakai címmel - a tanításhoz. Fájt neki az, hogy ez a képzés idővel megszűnt, ugyanis szükséges volt erre a célra a főegyházmegyének a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében külön fakultást indítania. Nem tudott belenyugodni, ugyanis nem találkozhatott közelről a kolozsvári fakultás berkeiből kijövő új nemzedékkel, és főleg zavarta, hogy ez a képzés már csak Kolozsváron történik.

Marosvásárhelyen az értelmiség képzését különösen szívügyének tekintette. Utolsó évei során többször is kifejezte meglátását, hogy az egyház vezető egyéneinek erre a célra Katolikus Akadémiát kellene létrehozni - ami valóban megfontolandó lenne -, mégpedig egész Erdélyre kiterjesztett formában. Talán ennek a gondolatnak a megvalósításával lehetnénk a legkönnyebben kárpótlók egyházmegyéink, népünk irányában.

 

Szellemi nagysága

 

Irodalmi munkásságát nem vagyok képes értékelni, azonban úgy érzem, hogy ezt igazán megtenni nem az elmúlt évszázad volt hivatott, amelyben élt, hanem a mostani és majd a következők. Máthé Éva szerint enciklopédikus tudása, mélyen humanista életszemlélete és nem utolsósorban költői és műfordítói tehetsége tette feltétlenül figyelemre és tiszteletre méltó kortársunkká.4

Nem adatott számára életében folyamatosan felfelé ívelő rivaldafényes elismerés. Emberi nagyságát sokan nem ismerték fel, mert vívódó lelke szerénységgel és őszinte keresztény emberhez méltó alázattal párosult. Két utolsó fordításkötetét kézben tartva így szólt az üröm keserű szavával: "Az a legnagyobb bajunk nekünk, magyaroknak, hogy összeférhetetlenek vagyunk. Pontosan nem is tudom, hogy miért, talán azért, mert nem vagyok semmiféle politikai vagy egyéb csoportosulás tagja, mert kuratóriumi tag sem lettem olyan alapítványoknál, melyek könyvkiadással foglalkoznak, mert összeférhetetlennek tartottam, hogy szerzőként ezekbe belépjek... Tény, hogy itthon nem kellettek verseim, más írásaim, miközben Magyarországon nagyon szívesen fogadják írásaimat, sőt igénylik azokat. A Herbárium című versfüzéremre, mely növényekről szól, itt azt írták, hogy nem is versek. Máshonnan meg kérték, hogy kiadhassák... A reneszánsz antológiát Dávid Gyulának is felajánlottam, de elutasította kiadását. A budapesti Accordia Kiadó 530 oldalas kötetet hozott ki belőle, ebben nyolcvanoldalas tanulmányomat is közölték."5

Ilyen légkörben dolgozott - különösen életpályája második felében - konok kitartással, fejlődött tudásban, szemléletmódban, alkotott 35 kötetre terjedő anyagot, amit életében sikerült kiadatnia, és emellett összeállított még újabb tíz kötetre valót, amit maga után hagyott íróasztalfiókjában a hagyatéka gondozóinak. Belemenekült a munkába szinte lázadásig menő nonkonformista daccal, de egyben a mélységekig érzékeny lelki finomsággal is, lélekben túllépve teret és időt egyesült mai, de akár századokra is visszanyúló korok irodalmi értékeivel, igyekezvén magyarul művészi szinten megszólaltatni őket függetlenül attól, hogy német, francia, román, héber vagy latin kultúrkörből érkeztek-e. Egyik verseskötete bevezetőjében így ír önmagáról: "A vers, helyesebben a versírás - számomra a szélső értékeket, határértékeket jelentette az elmúlt emberöltő alatt. Olyan értékmérője volt életemnek, amelyhez képest minden viszonylagosnak bizonyult. Sikerei tompították életem sikertelenségeit, kudarcai viszont eltörpítették egyidejű eredményeimet. Első sikeres költői képeim alkotásakor olyan felszabadulási bódulatba estem, mintha máris eggyé váltam volna minden táj és kor emberi értékeivel."6

Amellett, hogy szakmai nagyságáról már önmagukban is beszélnek a tények, hogy - a különféle szubjektív értékelések dacára - a Román Írószövetség rendes és a Magyar Írószövetség rendkívüli tagjának tekintette, Párizsban, Brüsszelben, Varsóban többszörösen részesült írói elismerésben, az UNESCO, a Belga Pen Klub, valamint a Magyar Tudományos Akadémia meghívták előadásokat tartani stb., irodalmi nagyságának értékeléséhez a továbbiakban még visszanyúlok a múlt század hetvenes éveiből származó méltatásokhoz is. Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerint indulásakor az ötvenes években Babits Mihály verseszményének nyomdokain haladva Kányádi Sándor és Székely János mögé zárkózik fel kissé megkésve.7 "... első verseskötetének - Ódák és Elégiák (1957) - címe is jelezte, hogy nem tartozik azokhoz a nála jóval fiatalabbakhoz, akikkel nagyjából egy időben mutatkozott be a folyóiratokban - inkább Székely János költészetével mutatott rokonságot; első bírálói az időtlen humanizmust kifogásolták verseiben, ám semmiképpen sem lehetett elmarasztalni költeményeit «borzasság» címén. A görbedi emlékek, a nevelő falu s az egyetemi tanulmányok meghatározta műveltségélmények alakították a népi realista és klasszikus reminiszcenciákat őrző líráját."8 Költészete - lám! - már a hetvenes évek elejére kiforrott stílussal, irodalomkritikailag jól betájolható irányultsággal rendelkezik. De ugyanennyire jelentős ütemben fejlődik műfordítóként is olyanynyira, hogy az említett irodalomkritikusok már abban az időben "elsődlegesen műfordítóként" is tartják számon, mégpedig éppen Franyó Zoltán és Szemlér Ferenc társaságában.9 És még csak akkoriban kezd nyitni érdeklődésében a középkori magyar humanista költészet irányába!

 

Emberi nagysága

 

Szellemi nagysága mellett azonban még inkább elbűvölő volt az emberi nagysága. Igényessége önmagával és másokkal szemben. Sokat szeretett volna megvalósítani az életben, és fájlalta, hogy nem vagy nem jól használjuk ki lehetőségeinket a változások után. De nem ártott volna ebből kifolyólag senkinek sem, hanem inkább visszahúzódott, és konok kitartással dolgozott csendben tovább. Személyes ismerősként vallom: a krisztusi erkölcs iskoláját jelentette számomra látni őt, amint tiszteli az embereket, megbecsüli feleségét, és élnek vele együtt hitben boldogan, csendes magányban éveken át. Egyetlen mentsvára, ahol menedéket keresett, az egyház volt, és a kelleténél jobban bízott annak embereiben, ami miatt néha szenvednie kellett. Hiszem azonban, hogy most már megnyugodott, mert onnan fentről jobban lehet látni összefüggéseikben a dolgokat. Még betegágyán is arra bátorította látogatóit, hogy legyenek igényesek az életben.

Utoljára 2001. szeptember 13-án, csütörtökön találkoztunk. Kettesben hosszasan elbeszélgetünk. Halálos ágya mellett is fehér liliom illatozott a vázában. Nem tudtam eldönteni már, hogy ki az úr: ő vagy a fájdalom a kettejük harcában. Már-már az ég kapuit kopogtatta. Őt figyelvén, Aquinói Szent Tamás, a legnagyobb keresztény hittudósunk jutott eszembe, aki élete végén egy látomásához képest egész életművét, hittudósi munkájának minden gyümölcsét szalmalángnak tekintette. Megdöbbentett az, ahogyan a szent Istennel való találkozásra készülőben eltöltötte őt a "tremendum et fascinosum", a rettegő tisztelet és az elragadottság. Halálfélelmeinek jelentkezését tapasztalván egy talán még mindig közöletlen, imádságnak is beillő verse idéződött fel bennem, amelyet néhány évvel ezelőtt küldött karácsonyi üdvözlet gyanánt számomra. Címe Invokáció Krisztushoz. "Mivel veszendő minden itt,/ oldd el testünk köteleit,/ hogy eldobhassuk azt, Urunk,/ mitől mozdulni nem tudunk.// Mert kell itt minden mozdulat,/ amellyel ólomsúlyukat/ levetkőzik testrészeink,/ ha dolgok végső rendje int.// Mi foglyul ejt, mind arctalan,/ mert fény- és árnyékarca van./ De rejtett béklyónk elbocsát,/ mihelyt Te világítod át.// Ahogy a víz s minden dolog/ előtted meghunyászkodott:/ add, hogy bennünk az elemek/ éppúgy szolgáljanak Neked.// S a könnyes fű, a súlyos ág/ komoly derűvel elbocsát,/ megsejtve, hogy mi elszakít,/ felvisz két vérző lábadig.// Hol nélküled senki se járt,/ vérző lábbal vezess tovább./ Oda, hol a Te nyelveden/ szól hozzánk mindegyik elem."

Tudtam, hogy napjai meg vannak számlálva, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fog távozni. Szerettem volna még egyszer találkozni vele. A betegek és haldoklók szentségének kegyelme és feleségével az utolsókig közösen mondott imái azonban 2001. szeptember 16-án megnyitották számára az örökkévalóság kapuját.

 

1 Elhangzott szóban a temetésen.

2 Tóth István: Életem főbb állomásai, In: Igaz Szó, 1979/12, 540. Ebben a részben a továbbiakban valamennyi önéletrajzi vonatkozású idézetet ebből az írásból idézek.

3 1979. szeptember 15-én jelentek meg e sorai.

4 Vö. Elutasították..., In: Romániai Magyar Szó, 2001. szeptember 15-16.

5 Uo.

6 Idézi Máthé Éva, A holt anyag ágyában, In.: Romániai Magyar Szó, 2001. szeptember 18. sz.

7 Vö. Kántor Lajos-Láng Gusztáv, Romániai magyar irodalom 1944-1970, Bukarest, 1973, 122.

8 uo. 133.

9 uo. 176.

 

Nagy József lelkipásztor, adjunktus (Gyergyóalfalu, 1964). Írásai a Keresztény Szó és a Vasárnap című lapokban jelennek meg. A Katolikus Magyar Bibliatársulat megalapítója és vezetője.