Mátkám

I.

ahogy levetem a ruhád

szűzi kis liliomok rám bámulnak

potyka fiók-galambok fészekben

rajtuk rózsaszín bimbó dereng

még nincs füstös holdudvara

lábad köze?

hajó behúzott vitorlával

sekély vízre vagy tengerre tévedek vele

titkát előre el nem árulja

nézd épül a puszta körülöttünk

csak ketten vagyunk Istentől valók

azzal a jeggyel magadon egyedül

azzal a jeggyel magamon egyedül

és kenegetem nekivalóval gyöngéden

mert utolsó dolog lenne nem észre venni

milyen az illatod?

mint paradicsomosban a megpiszkált földé

megsimogat amit nem lehet látni

köt szálakkal amit nem lehet fogni

mint a megbolygatott citromfű illata

mint a megbolygatott bazsalikom illata

mikor kertemen áthaladok

mikor csupasz lábbal fésülöm őket

mosdass engem szerelmem

markodból permetezd a vizet

ahogyan a magányosan álló nyárfát

mossa esővel a magas ég

hajolj fölém és nevess rám

minden tagomat simítsa kezed

és én olyan tiszta leszek

mint amikor anyám fürdetett

ágról frissen szakított gyümölcs

örömére kezednek és szádnak

mi az hogy szeretlek?

lélegzetem vagy s véle az idő

ösztöneim egészségesek

teáltalad válnak forrássá

méz-termő földre vezetsz

a te tested válik testemmé

születni s meghalni

már csak általad tudok

II.

hálaadásra való áldozatod takard ki

tűzre valót tűz fogja csiholni

szeplőt írni most az alkonyatban

lássátok villámlások és mennydörgések

őt ahogy langyos esőben hátán ficánkol

ifjúságomtól fogva veti magát

nézd csak feketerigó töri ránk

szilánkok nélkül égnek kékjét

éneke jöve ide gyöngyösen

hol nyakig ülünk egymásban

megterhelt szamarakként gerincen

melyen gyümölcsei ama fennvalónak

gömbölyű fenék fügével ékesen

arcomra borulva csurranó tömlő bor

megfáradt szegénylegény szükségére

mit cselekszel virágos pártában

anyád nem lenne elégedett veled

máris szaladsz sziklák oltalmába

s hagyod szomjazni a szomjazót?

feketerigó mondom szolgámnak

énekeddel éppen most ne fukarkodj

csőrödben hozz nekem édes szőlőt

mert mannával nem lehet eltelni

ki szánna meg ha nem a barát

ki felgyújtja hajnal rózsa-kelyhét

világosságot hoz a két szemembe

mert nézd kit édesemnek hívok

kinyújtá a vesszőt mely kezében

bemártá azt a mézbe és a kezét

szájához viszi áhítattal kapja be

így olvadoz Izrael lánya

miközben mézzel kicsinykét kóstolja

hajszál nem esik le az ő fejéről

pihenésemre és könnyebbségemre esett

holott én megvetem ki azért teszi

annakokáért mi fáradság rajtad

nyelvemmel űzöm el mint angyal

tisztességgel illet és vággyal

hogy megteljesedjék a te kedved

lépj fel magas hegynek tetejére

emeld fel orcádat mintha te lennél

mert bátorítlak és erősítlek

és kijőnek fogadni a források

kik magukat előttünk titkolták

áldott enyhükkel elárasztanak

ugyanúgy mint ama lombos fák

kik levelükkel vágyón érintenek

szellő is ölel vagy nem érzed?

felkiáltanak a te dicső elődeid

mikor közel kerültél Istenhez

III.

lépj ki bátran sátradból

oltalmadat kívánja bokor és fa

királynővé felavatnak téged

mutatol gömbölyű almákat

szednivaló illatozó epret

és én eltemetem arcom bennük

áraszt el émelyítő érzés

azért legjobban tetszik nekem

bújtatni fejem sűrű bozótba

bóklászni míg titkot lelek

világnak összes ezüstje-aranya

semmiség ama völgy kincsénél

az én atyámfiai is így hajoltak

mennyei örömök forrására

megfuttatott szarvas vagyok

ki az erdőben egyre beljebb halad

legelem távoli tisztások gyönge füvét

amikor hullatja harmatját az ég

és a csillagok is sorra elámulnak

az a nektárral teli kehely

jut eszembe mihez hasonlatos

mint a meghasadó édesbélű dinnye

mikor nedvével a szád tele

íze-zamatja megtapad ínyeden

már nem hervad el tavasz ága

van aki örömmel várja

sok tíz és száz és ezer csókkal

mint a gyermek mikor mézbe nyalint

ízét veszi s megjön a kedve

madarak szárnyukkal hűsítenek

hogyne fogadnám áhítattal

valaki tam-tam veri a dobot

olajágat ritmusban én is

pontosan úgy taram-tam-tam

ahogy kutyabőrön pereg az idő

táncolni van kedvem és táncolok

az én mátkám ne legyen csalódott

tam-tam közben elmegyek

érintőlegesen azért maradok

csücsülök nyíló szirmokon

mint macska talpa

rajtad nyomokat hagyok

édes nedvet és illatot

kicsi kincsem sírsz anyád után?

lelkemre nem veszem hogy epekedj

számból itatlak forrás vizével

etetlek egyre édeni gyümölccsel

nevelkedel hozzám kezes báránykának

jó lesz neked pásztorodon csüngeni

kiállok éjnek idején az útra

kiáltok a négy égtáj fele

hozzá hasonlót láttatok-e?

Fábián Imre költő, szerkesztő, könyvkiadó (Nagyszalonta, 1945). Volt tanár, múzeumigazgató, újságíró, jelenleg a nagyváradi Literator Könyvkiadó mindenes "szolgája". Több mint húsz kötet (vers, próza, mese) szerzője. Folkloristaként is hírnevet szerzett.