Tanulmányok
A jelenkor legsúlyosabb válságövezetei közül számos a kelet-ázsiai térségben található. Ennek a régiónak a biztonságát is főképp az Egyesült Államok szavatolja, azonban mióta fegyveres erőinek többsége Irakban és Afganisztánban van lekötve, érezhetően kevesebb kapacitása maradt Kelet Ázsiára. A feltörekvő Kína egyelőre még nem alkalmas arra, hogy betöltse az így keletkezett biztonságpolitikai űrt, miközben a nukleáris álmokat dédelgető Észak-Korea megpróbálja a helyzetet saját hasznára fordítani, ezzel még tovább mélyítve a régió válságát.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy ez a régió a világ jelenleg legdinamikusabban fejlődő térsége. A fejlődés fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a stabilitás és biztonság garantálása. Ki és milyen módon lesz képes erre? A Délkelet-Ázsiai Szövetségnek van már ugyan egy ígéretes kezdeményezése, az ASEAN Regionális Fórum (ARF), azonban annak hatásköre még csak konzultációra korlátozódik. Az ASEAN államai még nem hajlandóak a kollektív biztonság rendszerében gondolkodni, biztonságuk szavatolását még mindig az egyéni védelemre alapozva képzelik el. Ennek tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbb, ám a realizálást igen nehezen követik érdemi lépések. A jövőben elkerülhetetlenné válik, egy új biztonságpolitikai koncepció megalkotása a térség államai számára.
A szerzőről: Lukács József a Budapest Corvinus Egyetem doktorjelöltje. Korábban a Külkereskedelmi Főiskolán szerzett közgazdászi, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok posztgraduális képzésén külügyi szakértői oklevelet. Szakterülete a kelet-ázsiai országok, kiemelten a térség regionalizációs és integrációs kezdeményezései. Öt évet dolgozott diplomataként Japánban, eközben az ASEAN+3 térség tagállamainak többségében vizsgálta a regionális integráció témakörét.
A nemzetközi fejlesztési együttműködés hangzatos jelszavai és a nagy összegű fejlesztési segélyek ellenére a 21. század elején még mindig azt kell tapasztalnunk, hogy Afrika komoly fejlődési problémákkal küzd. Az 1960-as évektől kezdődően különböző fejlődési elméletek láttak napvilágot, amelyek más-más módon magyarázták a kontinens problémáit és különböző stratégiákat fejlesztettek ki azok megoldására. Utólag visszatekintve azonban azt látjuk, hogy egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A tanulmány célja a '90-es évek óta meghatározó jó kormányzás (good governance) koncepció, ezen belül is a decentralizált kormányzás koncepció lehetőségeinek és veszélyeinek feltárása az afrikai kontinensen. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy a nemzetközi donorközösség által egyre inkább előtérbe helyezett decentralizációtól remélt előnyök megfelelő választ képesek-e adni az afrikai fejlődési problémákra vagy esetleg tovább súlyosbítják-e azokat.
A szerzőről: Bak Zsófia 2009 júliusában végzett a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán. Jelenleg PDÖF ösztöndíjas a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési és Humanitárius Segítségnyújtási Főosztályán. A tanulmány a szerző szakdolgozata alapján készült.
Az Afrika országaiban mind jobban terjedő kommunista gazdasági és politikai befolyástól való félelem az 1950-es évek közepétől kezdett mind nagyobb hatást gyakorolni az Német Szövetségi Köztársaság Afrika-politikájára. A kontinensen 1960-as évek elejétől fokozatos eltolódás ment végbe a centralizált egypártrendszer irányába. Az "afrikai szocializmus" jelszavának mind gyakoribb emlegetése a gyarmati felszabadítási mozgalmak körében csak tovább fokozta az NSZK "kommunista veszélytől" való félelmét. Bonn mind nagyobb aggodalommal figyelte, hogy az NDK a Szovjetunió hathatós támogatásával mind jobban kiterjeszti befolyási övezetét a kontinensen. Ezt megakadályozandó, az NSZK az 1950-es évek közepétől külpolitikájában mind inkább alkalmazta az utókorban csak Hallstein-doktrina néven híressé vált koncepciót, melynek legfőbb célja Kelet-Berlin minél nagyobb mértékű nemzetközi elszigetelése volt. Nem meglepő tehát, hogy az NSZK Afrika-politikáját az 1950-es évek közepétől egészen a rendszerváltásig markáns anti-kommunista politikai irányvonal jellemezte.
Bonn Afrika-politikájára a kezdetektől fogva rányomta bélyegét a "barát-ellenség" felfogás. Csak azok az országok élvezhették Bonn nagyvonalú kereskedelmi és segélyezési politikájának előnyeit, amelyek elfogadták az 1955-ben deklarált Hallstein-doktrinát. Az NSZK és Afrika közti kapcsolatokban az értékek és normák inkább alárendelt szerepet játszottak. A két hatalmi tömb között az 1970-es évek végétől bekövetkező lassú enyhülés következtében azonban Afrika fokozatosan veszített stratégiai jelentőségéből. Csak a 21. század elején végbemenő bíztató változások javítottak ezen. Napjainkban Németország igyekszik mind nemzeti, mind pedig multilaterális szinten (EU/G8) ismét partneri kapcsolatokat építeni Afrika országaival.
A szerzőről: Molnár András a Budapesti Corvinus Egyetem negyedéves nemzetközi tanulmányok szakos hallgatója. Érdeklődési köre elsősorban az Európai Unió energia és biztonságpolitikájára terjed ki, azon belül is az EU-Oroszország kapcsolatokra.
Könyvismertetés