A tanulmány történeti áttekintést ad az Európai Unió szakképzési politikájáról, illetve azokról a konkrét lépésekről, amelyekkel a közösség a gazdaság szükségleteihez igyekszik igazítani a szak- és a szakmai képzést, az át- és továbbképzést. Bemutatja azokat a törekvéseket is, amelyek segítséget nyújtanak a tagországoknak a munkaerő szabad áramlását elősegítő képzési rendszerek és tartalmak kialakításához. Foglalkozik azzal a jogfejlődési folyamattal is, amelynek eredményeként az európai közösségben megszűnőben van a képzés terén korábban tapasztalható diszkrimináció.
A gazdasági, társadalmi életben érvényesülő folyamatos változások nyomán átértékelődött az oktatás, képzés, a tanulás, valamint az iskola szerepe is. A tanulás az iskolai oktatás mellett a gazdasági és társadalmi szférában is egyre nagyobb teret hódít. A tanulás és tudás a gazdasági élet fontos faktoraként jelenik meg, amely igényeket támaszt a tudás minősége iránt. Azonnal felhasználható, naprakész tudást követel meg azoktól a munkavállalóktól, akik versenyképesek akarnak maradni. A gazdasági változások hatására korábbi szakmák eltűntek, új szakmák jöttek létre, és a munkavállalóknak is alkalmazkodniuk kell a változó körülményekhez. Ehhez olyan képességekre van szükségük, amelyek segítségével megvalósíthatják az egész életen át tartó tanulást.1 Az új szakma elsajátítása vagy a felnőttkori tanulás ma már gyakori jelenség, és ebben a folyamatban az oktatás is új szerephez jut. A tudás alapú társadalom megteremtésének szilárd alapja a humántőke. Az élethosszig tartó, illetve az egész életet átfogó tanulás, a tanuló társadalom és a tudás alapú társadalom kifejezések az Európai Unió és tagállamai dokumentumaiban is megjelennek, ennek egyik területe a szakképzés.
Az 1957. március 27-én a római szerződéssel2 alapított Európai Gazdasági Közösség (EGK) hatáskörébe kezdetben kizárólag gazdasági területek tartoztak. 1992-ben az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés újabb lépés volt az integráció felé, ennek ellenére az Európai Unió intézményei számára a döntések meghozatalának legfőbb jogforrása a római szerződés maradt. Az EGK célja a tagállamok gazdasági uniója, amelynek célkitűzései között szerepel a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások (három alapszabadság) szabad áramlásának biztosítása, valamint a foglalkoztatás és a társadalmi jólét növelése.
A kitűzött célok elérése érdekében az idő folyamán az EGK, majd az Európai Unió hatásköre folyamatosan bővül. A tendencia lényege, hogy az unió minden olyan területet a hatásköre alá kíván vonni, amelynek a közösség szempontjából gazdasági relevanciája van, és amely a három alapszabadság megvalósítását szolgálja. A kizárólag gazdasági alapú unióból egy posztnacionális közösség felé történő elmozdulás figyelhető meg. E folyamat következménye, hogy a munkavállalás szabadságára vonatkozó szabályok előbb a szakképzés, később a felsőoktatás területére is kiterjedtek. A fejlődés logikáját az adja, hogy az így megszerzett ismeretek elősegítik a munkaerő szabad áramlását a közösségen belül, valamint a közösen lefektetett célok elérését. A nizzai szerződéssel módosított római szerződés 18. cikkében találhatók a személyek szabad mozgására vonatkozó szabályok, amelyek folyamatosan kiterjesztő értelmezést kaptak.
Az Európai Tanács 1963-ban fektette le a közös szakképzés-politika alapelveit és a lehetséges együttműködés lépéseit, eszerint a tagállamoknak az alapelvek betartásával kellett megvalósítaniuk szakképzés-politikájukat. Az Európai Tanács meghatározta azokat a célokat, amelyeknek tagállami szinten feltétlenül érvényesülniük kellett. Ezek szerint lehetőséget kell teremteni a képzés újrakezdésére, folytatására, az átképzésre, az átmenet biztosítására az alapképzésből a szakképzésbe, valamint olyan egyensúly megvalósítására, ahol az egyén személyiségfejlődése összhangban áll a gazdasági és technikai követelményekkel. Információs, pályaválasztási tanácsadás megszervezését tűzték ki célul a fiataloknak, továbbképzéseket terveztek a tanárok számára, és kiemelten kezelték a munkaerő-keresletre vonatkozó adatok közlését is, hogy előre fel lehessen készülni a jövőben szükséges szakmákra, ismeretekre.
Az Európai Bizottság és a tagállamok együttes feladata a közös politika megvalósítása, a tudáscsere biztosítása, a foglalkozási esélyek növelése, a mobilitás ösztönzése. A Tanács 1968. október 15-én kiadott 1612/68 sz. rendelete3 foglalkozott a munkaerő szabad áramlásával a közösség területén. A tudáscsere, a foglalkoztatási esélyek a mobilitás területén eléggé széleskörűen határozták meg a feladatokat, de a megvalósítás terén nem jelölték ki pontosan a felelősségi köröket, és arról sem állapodtak meg, hogy pontosan mi tartozik a szakképzés fogalma alá. A nyolcvanas évektől már törekedtek a képzési szintek harmonizálására és a képesítések kölcsönös elismerésére. A nyolcvanas évektől kezdve a gazdasági, társadalmi változások a munkaerőpiacra és a szakképzés-politikára is hatottak. A munkaerőpiac egyensúlyának megvalósítását és megőrzését, az új technológiák bevezetését és alkalmazását a szakképzés hatáskörébe sorolták.
Az 1975-ben létrejött CEDEFOP4-nak, amely a szakképzés fejlesztésének európai központja, a szakképzés fejlesztése, programok megvalósítása, szakképzési problémák megoldása volt a fő feladata. 1976-tól egyre jobban kiemelték annak fontosságát, hogy könnyebbé váljon a fiatalok átlépése az oktatásból a munkaerő-piacra, a munkavállalásra való felkészítésük megtörténjen, valamint a felnőttképzés, a tanácsadás, a speciális képzési formák is kiemeltebb szerepet kaptak. Figyelmet fordítottak azokra a tanulókra is, akik lemorzsolódtak, nem rendelkeztek alapfokú végzettséggel, vagy valamilyen fogyatékkal élnek. Szorgalmazták az országok közötti együttműködések megvalósítását, a közös szakképzés-politika kialakításához tapasztalatcseréket, vitákat tartottak. Az európai együttműködés célja az volt, hogy a tagállamok megtarthassák szabadságukat, és döntési jogkörrel rendelkezzenek a szerkezet tartalmi és szervezeti kérdéseiben. A nyolcvanas évek elejétől világossá vált, hogy jelentős előrelépésre és változtatásokra van szükség ahhoz, hogy a munkaerőpiacra belépő fiatalok használható tudással rendelkezzenek, szakismeretük és gyakorlati képzésük megfeleljen a gazdasági és társadalmi igényeknek. 1983-tól a munkaerő-piaci válság hatására a Tanács változtatott szakképzés-politikáján. A széles körű munkanélküliség a változtatások szükségességére irányította a figyelmet, egyre hangsúlyosabbá vált, hogy a munkavállalóknak alkalmazkodniuk kell az új technológiákhoz, és ehhez olyan ismeretekre és képességekre van szükségük, amelyekkel ezt megvalósíthatják.5
A személyek szabad mozgására vonatkozóan az Európai Közösség Bíróságának jogfejlesztő gyakorlata fokozatosan tágította az alapszerződésekben biztosított jogokat.
A hallgatói jogokra vonatkozó első legfontosabb döntés a 293/83-as Gravier-ügy6 volt. A Bíróság ebben az ügyben kimondta, hogy ha a külföldi tagállamból érkező hallgatóknak olyan tandíjat kell fizetniük, amelyet a tagállam állampolgárainak nem kell, az sérti az alapszerződésben rögzített személyek szabadságára vonatkozó jogokat. Az ügyben Mlle François Gravier francia állampolgár, a belgiumi ličge-i Királyi Szépművészeti Akadémia hallgatója vitatta a „minerval” nevű képzési hozzájárulás fizetését. Az egyetem azzal érvelt, hogy a Mlle Gravier által látogatott egyetemi szintű rajzfilmkészítő szak nem tartozik a közösségi jog hatálya alá. A Bíróság megállapította, hogy ez a képzési forma is a közösségi jog hatálya alá tartozik, továbbá hogy a tagállam állampolgárai és más tagállam állampolgárai között a tandíjfizetést érintő eltérő rendelkezések diszkriminatívak, és hogy erre a képzési formára is érvényesek a szakképzésre vonatkozó kedvezmények a személyek szabad mozgását illetően.
Az oktatási jogokra vonatkozóan figyelemre méltó az a folyamat, amelynek során a Bíróság a szakképzésben részt vevők mozgási szabadságát kiterjeszti a más képzésben részt vevőkre is. A Bíróság másik kiemelkedő döntése volt a 24/86-os Blaizot-ügy7, amelyben a Bíróság kimondta, hogy minden olyan képzés tekintetében, amely egy szakmára, hivatásra vagy tudományos munkára készít fel, a szakképzésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A döntés szerint a „szakképzés” fogalma magában foglalja az egyetemi képzést is. Az ügy háttere, hogy a belgiumi louvain-i egyetem visszautasította a képzési hozzájárulás egy részének visszatérítését Vincent Blaizot francia állampolgárságú hallgató részére, arra hivatkozva, hogy a kérelmező francia állampolgár. Az egyetem úgy tekintette, hogy erre a visszatérítésre csak a belga állampolgárok jogosultak. Ugyanis a hatályos szabályok szerint csak a szakképzésben részt vevő hallgatók részesülhettek ebben a kedvezményben. Az Európai Közösségek Bírósága egy belga bíróság előzetes döntéshozatali eljárás iránti kérelemre indult eljárása során megállapította, hogy az egyetem döntése diszkriminatív, jogtalanul tesz különbséget a tagállamok állampolgárai és más tagállamból érkező diákok között, valamint hogy az ügyben szereplő állatorvosi képzésre is érvényesek a szakképzésre vonatkozó kedvezmények.
A bírósági döntésekben kikristályosodott joggyakorlat ahhoz vezetett, hogy a Közösség irányelvekben szabályozza a diákok szabad mozgására vonatkozó szabályokat.
A szakképzés minőségi fejlesztését a nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első felétől olyan programok segítették, mint a Commet, Petra, Iris, Eurotechnet, Lingua egyes elemei és a Force. A kilencvenes évek közepétől a Leonardo-program fogja össze a szakképzési programokat. Ezek keretein belül a tagállamok kompetenciájának megtartása mellett a nemzetek közötti együttműködés elősegítésére törekedtek, és a középfokú szakképző intézetek tanulói, főiskolai, egyetemi hallgatók mellett szakmunkástanulók is szakmai gyakorlatot szerezhettek külföldön. Az akcióprogramokban való részvétel a nemzeti oktatásra is kedvezően hathat, lehetővé teszi a más országban már bevált módszerek megismerését, saját tapasztalatok bemutatását, tudáscserét, szakmai kapcsolatok építését.8
A gazdaság fejlődésével a munkakörökben is változás történt, módosult a munkaerőpiac szerkezete. A figyelem az iskolai alapozó képzéstől egyre jobban az ifjúsági és felnőttképzés felé irányult, a szakképzés egyre inkább a foglalkoztatáspolitikához kapcsolódott. A kilencvenes évek elején, 1990 és 1992 között az Európai Bizottság három memorandumot adott ki, amelyek a felsőoktatáshoz, a szakképzéshez, a nyitott és távoktatáshoz kapcsolódtak.9 A memorandumok áttekintést adtak az eddigi közösségi tevékenységről, és vitát kezdeményeztek az oktatásról és képzésről. A memorandumokat később kiegészítette a Zöld könyv, amely az oktatási és képzési programok eredményeiről szól 1986 és 1993 között. A szakképzésre vonatkozó memorandum az unió cselekvési tervét határozta meg a szakképzés-politika területén. Egyik irányt a munkaerő szabad mozgásának biztosítása jelentette, a másik a közös szakképzési politika fejlesztésére irányult. A szakképzés fejlesztési irányát három célban határozták meg. Az első cél a szakképzésbe történő egyre több befektetést, a második a szakképzés minőségének javítását, a harmadik a képesítések összehasonlításának lehetővé tételét szorgalmazta. Olyan szakmai alapképesítés megszerzését akarták biztosítani, amelynek segítségével a tanulók be tudnak illeszkedni a munkaerőpiacon, képesítésüket külföldön is elismerik, valamint képesek az egész életen át tartó tanulásra. A Tanács 89/4810, 92/5111, 99/4212 sz. irányelvei rendelkeznek az oklevelek és a szakképesítések elfogadásáról a közösség országaiban.13 Olyan értékelési rendszer kidolgozását tartották szükségesnek, amely kiterjed az informális és a nonformális tanulásra egyaránt, tájékoztatást nyújt a különböző kompetenciaszintekről, és bizonyítványt is ad a már megszerzett tudásról.14 Ilyen központok már működnek az amerikai egyetemeken, illetve más országokban is alkalmazzák a felnőttképzésben, továbbképzésben.15 A Memorandum az egész életen át tartó tanulásról című dokumentum is hangsúlyozza, hogy az iskolai tanulás nem ér véget az érettségi bizonyítvány vagy a diploma átvételekor, hanem felnőttkorban is folytatódik. Ennek egyik feltétele az alapképzés mellett az alapozó szakképzés. A szakképzés eredményes működéséhez információs hálózat, orientációs és tanácsadó szolgáltatók működését tartották szükségesnek.16
A maastrichti szerződés 126. és 127. cikkelye a szakképzéssel kapcsolatban megállapítja, hogy a változó gazdasági igényekhez kell igazítani a szakképzés és továbbképzés irányát, javítani kell az alapképzést, illetve a rá épülő képzést, hogy a szakmák integrációja és reintegrációja megvalósulhasson, könnyebbé kell tenni a szakképzésben való részvételt, és segíteni kell a résztvevők mobilitását. Szükség van a más országokban szerzett diplomák elfogadására, a résztanulmányok elismerésére, élénkíteni kell az együttműködést az oktatási, képzési intézmények és vállalatok között, valamint biztosítani kell az információ- és tapasztalatcserét a tagállamok szakképzési rendszerét érintő kérdésekben.17 A szerződés 126. cikkelye szerint az unió ösztönözheti a tagállamokat, kiegészítheti a tevékenységüket, a 127. cikkely szerint pedig már intézkedéseket is hozhat a célok megvalósítására, vagyis tágabb cselekvési területhez jut a közösségi szakképzés-politika megvalósítása terén. A tagállamok szuverenitása azonban megmaradt, az unió intézkedéseinek csak kiegészítő szerep jutott. A kritikusok szerint a maastrichti szerződés a szakpolitika területét kitágította, és nem biztosította a kellő egyensúlyt. A közös szakképzési politika helyettesítése a közösségi szakképzés-politikával hátralépést jelentett a római szerződés 128. cikkelyéhez képest. A szubszidiaritás elvének értelmezése okozott nehézségeket.
Az Európai Közösség Tanácsa 1993-ban ajánlást fogadott el a szakmai továbbképzéshez való hozzáférés szabályozásáról.18 Az uniós országok számára olyan szakképzés-politika megvalósítását javasolják, amelynek keretében a diszkrimináció teljes kizárásával biztosítani kell a szakmai továbbképzéshez való hozzájutást a munkavállalók számára az európai országok közösségében. A szakképzés-politika területén 15 pontban foglalták össze a legfontosabb lépéseket. Ebben kiemelten szerepel a gazdasági szervezetek tájékoztatásának javítása, a segítségnyújtás a kis- és közepes méretű gazdasági szervezetek számára, a szakmai továbbképzés fejlesztése, a képzetlen munkavállalók, valamint a nők továbbképzésének fejlesztése, a munkaerő szabad áramlásának elősegítése. Az Európai Bizottság 1998-ban elfogadott és évről évre kiadott foglalkoztatáspolitikai irányelvei is tartalmaznak általános, szakképzési, pályaorientációs irányvonalakat. Az Európai Unió 1996-ban kiadott állásfoglalásában az egész életen át tartó tanulás stratégiájának alapelvei is az általános, szakképzési, kulturális, társadalmi, gazdasági alapokból indulnak ki, amelyek az életminőség biztosításához járulnak hozzá. Olyan célokat állapítottak meg az egész életen át tartó tanulás megvalósítására a szakképzés tekintetében, mint a szakmai alkalmasság javítása, az emberi erőforrások kihasználása, olyan innovatív oktatási és szakképzési koncepciók kidolgozása, amelyek tudásigényt ébresztenek, kellő motivációt biztosítanak.19
Az Európai Unió irányelvekkel szabályozza a szakképzésben részt vevők szabad tartózkodásának jogát más tagállamon belül. Megjegyzendő, hogy az irányadó jogforrások a szakképzés (vocational) szót használják, a szabályozás ugyanakkor kiterjesztő jelleggel a felsőoktatásban részt vevő hallgatókra is vonatkozik.
A diákok külföldi tagállamban történő tartózkodására, tanulására vonatkozó első jelentősebb jogforrás a 93/96/EGK irányelve20 volt. Ez az irányelv tiltott bármilyen megkülönböztetést azon személyekre vonatkozóan, akik külföldi tagállamban, szakképzésben vesznek részt, valamint biztosította részükre a szabad tartózkodást egy másik tagállamban a képzés időtartama alatt. Az irányelvben biztosított szabadság kiterjedt a tanuló házastársára, valamint az eltartott kiskorú gyermekére is, de bizonyos feltételeket is támasztott. Így ahhoz, hogy szabadon tartózkodhasson egy diák egy másik tagállamban, szükséges volt, hogy egy akkreditált intézménybe beiratkozzon, megfelelő anyagi forrással rendelkezzen, ne szoruljon az állam szociális ellátórendszerére, rendelkezzen egészségbiztosítással. Ha ezek a feltételek fennálltak, akkor nem lehetett visszautasítani a tartózkodási engedély kiadását. A tartózkodási engedély a képzési időszakra vonatkozhatott. Lényeges szabályozás, hogy a diák házastársa, valamint eltartott gyermekei is munkavállalásra jogosultak voltak az engedély időtartama alatt, még akkor is, ha nem egy európai uniós tagállam állampolgárai.
Az 1961-ben elfogadott Európai Szociális Charta 10. cikkelyének 3. a) és b) pontja foglalkozott szakképzéssel. Magyarország 1998-ban ratifikálta a dokumentumot. Ebben biztosítják a szakképzéshez való jogot, kiemelten kezelik a technológiai fejlődést, az átképzés fontosságát, vállalták, hogy felnőttképzési lehetőségeket biztosítanak.21 Az európai szociális alapról szóló rendelet22 az egész életen át tartó tanulás keretén belül lehetőséget adott arra, hogy a tagországok forrásokhoz juthassanak a szakképzés támogatására.
A 2000 márciusában tartott lisszaboni találkozón az Európai Unió új középtávú stratégiákat határozott meg. 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabban fejlődő térségévé szeretne válni. Koppenhágában 2002-ben megerősítették és kifejezték azt a szándékot, hogy a szakoktatásban és szakképzésben biztosítják az átjárhatóságot, szorgalmazzák az uniós országok közötti együttműködést. A végzettségek elismerése továbbra is napirenden szerepelt, valamint a minőségbiztosítás keretrendszerének kidolgozásával az európai dimenzió erősítését tűzték ki célul.23
A lisszaboni célok eléréséhez az oktatási és képzési rendszerek fejlesztésére és megújítására van szükség.24 Kiemelt szerepet kap a foglalkoztatáspolitika, a szociális problémák megoldása, valamint a versenyképes tudás létrehozása a gazdaságban és a tudomány területén. A felnőttképzés területén folyamatosan szükség van a társadalom iskolázottságának felmérésére, szakképzettségének nyomon követésére. Fel kell mérni a gazdaság igényeit, hogy versenyképes munkaerő lépjen a munkaerőpiacra, és ne potenciális munkanélkülieket képezzenek. Az európai stratégia fő irányvonalát jelentő fejlődéshez, versenyképességhez, a társadalmi és gazdasági kohézió erősítéséhez az oktatási és képzési rendszerek megújítása szükséges, általuk teremthető meg az egységes európai oktatási térség. A szakképzés egyre szorosabb kapcsolatot próbál kiépíteni az ipar és a gazdaság szereplőivel. Az egyes tagállamoknak a szakképzés területén biztosítaniuk kell az eurokonformitást. Meg kell valósítani a képzési szintek egymásra épülését, egységes és konzisztens rendszer kialakítását kell szorgalmazni. Minden tagországban bármely életkorban biztosítani kell az oktatáshoz való hozzáférést, ebből következik, hogy szükséges a tagállamok oktatási-képzési rendszere közötti átjárhatóság megteremtése. Lehetővé kell tenni, hogy az egyes tagállamokban megkezdett tanulmányokat más tagországban is folytatni lehessen, valamint a megkezdett tanulmányokat és a megszerzett szakképzést más tagországban is elfogadják. A fejlődés megvalósításához az unió anyagi támogatása szükséges, ösztönöznie kell a tagországok közötti együttműködést.25
Az Európai Parlament és a Tanács 2004/38/EK-irányelve26 hatályon kívül helyezte a korábbi 93/96/EGK-irányelvet, továbbá egyéni jogot ruházott az unió valamennyi polgárára annak érdekében, hogy szabadon mozoghasson és tartózkodhasson a tagállamok területén, a szerződésben és az alkalmazására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokra és feltételekre is figyelemmel. Kimondja, hogy a személyek szabad mozgása testesíti meg annak a belső piacnak az egyik alapvető szabadságát, amely olyan belső határok nélküli térség, amelyben a szabad mozgás a szerződés rendelkezéseinek megfelelően biztosított. Az irányelv egységes szabályozást nyújt a személyek szabad mozgására, így a diákok, hallgatók, szakképzésben részt vevők számára is. Ezt az irányelvet kell alkalmazni mindazokra az uniós polgárokra, akik olyan tagállamba költöznek, vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó meghatározott családtagjaikra.27 Az irányelv megerősíti a korábbi irányelvben szereplő szabályt, kimondva, hogy valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha tanulmányok folytatásának céljából – ideértve a szakképzést is – beiratkozott egy magán- vagy állami oktatási intézménybe, amelyet a fogadó tagállam akkreditált vagy tart fenn jogszabályai vagy közigazgatási gyakorlata alapján. Emellett teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik a fogadó tagállamban, és nyilatkozattal vagy választása szerint más, azzal egyenértékű eszközzel bizonyítja a megfelelő nemzeti hatóságnál, hogy elegendő forrással rendelkezik önmaga és családtagjai számára ahhoz, hogy tartózkodásuk időtartama alatt ne jelentsenek terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerének.28 Az irányelv a fogadó államot azonban nem kötelezi, hogy bármilyen ösztöndíjat vagy külön támogatási rendszert hozzon létre a külföldi hallgatók számára. A diákokat tartózkodási engedéllyel kell ellátni, amely a képzés idejére korlátozható, valamint egy évet meghaladó képzés esetén évente megújítási kötelezettséget lehet előírni. Az irányelv hatálybalépése óta eltelt idő alatt több felmérés is készült az irányelv hatékonyságára vonatkozóan. A felmérésekből azt az elsődleges konklúziót lehet levonni, hogy még több energiát kell fordítani az állampolgárok tájékoztatására, hogy tisztában legyenek a személyek szabad mozgására vonatkozó jogaikkal, valamint törekedni kell arra, hogy e jogokat újrastrukturálják az európai uniós állampolgárság koncepciója körül.
A szakképzés és a felsőfokú tanulmányok nyomon követése folyamatosan biztosítja a lisszaboni célok megvalósítását 2005–2006-ra is.29 A Tanács és a Bizottság 2004-ben elfogadott első közös időközi jelentésében célul tűzték ki főként a szakképzésre és a felsőoktatásra vonatkozó Európai képesítési rendszer kidolgozását (EKKR). A képesítési rendszer alapját három fő pillér képezi. A központi elemet képviseli a közös referenciapontok meghatározása, amelyet nyolcszintű struktúrában képzeltek el. A második pillér a referenciaszintekhez és a felmerülő igényekhez illeszkedő eszköztár, ide sorolható az Integrált európai kreditátviteli rendszer, az Europass-okmány, a Ploteus-adatbázis. Harmadik súlypontként olyan közös elvek és eljárások meghatározását tűzték ki célul, amelyek elősegítik az együttműködést, különös tekintettel a minőségbiztosításra, a nonformális és informális tanulásra, a pályaorientációra és a kulcskompetenciákra.30 Az Oktatás és képzés 2010 közös időközi jelentésben megfogalmazták, hogy 2006-ra a szakoktatásban és szakképzésben, az egész életen át tartó tanulás és mobilitás területén össze kell hangolni az európai szintű tevékenységeket. A Magyarország által kidolgozott szakképzés-fejlesztési stratégia az iskolarendszeren túllépve a szakképzés egészére kiterjed. Olyan alapelvet dolgoztak ki, amely a foglalkoztatás, a humánerőforrás-fejlesztés stratégiájának megvalósítását tűzi ki célul, és a társadalmi egyenlőtlenség visszaszorítását szorgalmazza a szakképzésen belül. Meghatározták az irányítás, a fenntartás, a finanszírozás területeit, kitértek az intézményi és szerkezeti kérdésekre, a tartalmi megújításra, az infrastrukturális és a humánerőforrás-beli kérdésekre. Hangsúlyozták annak fontosságát, hogy az egész életen át tartó tanulás mindenki számára biztosított legyen, ezáltal a gazdaság, a társadalom és az egyén versenyképesebbé válik. Az egész életen át tartó tanuláshoz olyan alapkészségekre és kulcskompetenciákra van szükség, amelyek fejlesztése a szakképzésre is kiterjed. A tanulóknak olyan készségeket kell elsajátítaniuk, amelyek birtokában képessé válnak az ismeretszerzésre, a tudás elsajátítására. A szakképzés területén hazánkban 2008-ig olyan stratégiai intézkedések várhatók, amelyek az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezők számára lehetővé teszik a továbbtanulást, számítani lehet moduláris képzési programok kidolgozására, a megszerzett tudás beszámítására a felsőfokú tanulmányokba, valamint változások várhatók a finanszírozás területén is. A hosszú távú tervek között szerepel 2013-ig – a rövid távú tervek mellett – az érdekegyeztetés új formáinak megvalósítása, az információs rendszer kiépítése, szakképző központok létrehozása és a szakmai vizsgarendszer újragondolása.31 Az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági versenyképesség csak megfelelően képzett munkaerővel valósítható meg. A szaktudás, az adott munkakörhöz szükséges képességek jelentik a humánerőforrás alapját. Előfordulhat, hogy a munkavállalónak új szakmát, új ismereteket kell elsajátítania, például idegen nyelvet, számítástechnikai ismereteket. Ehhez olyan képességekkel, készségekkel kell rendelkeznie, amelyek megkönnyítik a tanulását: ismernie kell a számára leghatékonyabb tanulási technikákat, motiváltnak és kooperatívnak kell lennie, mert e nélkül elképzelhetetlen a másokkal való együttműködés. Ma már megfelelő szakképzettség vagy szakképzettségek nélkül nem vagy ritkán alkalmaznak munkavállalót. Az, aki nem kapcsolódik be a tanulásba, hátrányos helyzetbe kerül, és leszakad a társadalom tanuló tagjaitól.