A természettudományi nevelés egyik legnagyobb problémája, hogy miként lehet érdeklődést kelteni a természet jelenségeinek tanulmányozása, megfigyelése, a természeti rendszerekkel való folyamatos ismerkedés iránt. A tanulmány azt a folyamatot mutatja be, amelynek keretében a tanulók a természeti rendszerek sokoldalú tanulmányozásában hasznosítható általános módszereket sajátítanak el, amelyeket később adaptálhatnak a legkülönbözőbb felfedező-, kutatótevékenységekben. Az olvasó jó néhány konkrét módszert ismerhet meg, amelyek a mai erőteljesen elméleti jellegű természettudományi és környezeti nevelést tevékenység- és gyakorlatközpontúvá teszik.
Hazánkban az elmúlt másfél évtizedben a környezeti nevelés és a fenntarthatóságra nevelés önálló pedagógiai „ágazattá” nőtte ki magát. Akár tudományágnak is nevezhetjük, hiszen saját forrásokkal rendelkezik, és egyre inkább bővülnek a módszerei, ismertebbek az eredményei. Míg az első években a külföldi módszerek és eszközök átvételével, meghonosításával telítődött a hazai környezeti nevelés, manapság egyre inkább saját eredményeit hasznosítja, és ezek a nemzetközi irodalomban is gyakorta megjelennek.
Örvendetes, hogy mind a környezet- és természetvédelemben, mind a környezeti nevelésben európai szinten a „derékhadban” tartják számon a hazai szakembereket. A hagyományos stratégiák fejlesztése mellett azonban szükség van újabb eszközrendszerek megalkotására is, ezért kell foglalkoznunk azzal, hogyan hozható létre olyan komplex oktatási-nevelési módszer, amely még aktívabbá teszi az együttműködést a kutatás és az oktatás között.
A tudományosság oldaláról megközelítve a kutatás és a környezeti nevelés kapcsolatát elmondható, hogy nem új jelenségről van szó. Jó néhány munka már ismert: ilyen az újabb kezdeményezések közül a Méhely Lajos Természettudományi Diákkonferencia, a hagyományos programok közül a Jászberényi Diákszimpózium és a rendszeres tudományos diákköri konferenciák. Találkozhatunk tehát bőségesen olyan fórumokkal, amelyek a diákok kutatási munkáinak segítését és eredményeik bemutatását hivatottak előmozdítani.
A felsőoktatási intézményekben igen nagy számban kapnak lehetőséget a hallgatók arra, hogy részt vegyenek a kutatómunkában. Középiskolákban az utóbbi másfél évtizedben szintén nőtt ezeknek a lehetőségeknek a száma, sőt a Kutató Tanárok Szövetsége támogató szervezetként működik.
Munkámban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen formában lehet elkezdeni a kutatómunkára hangolást már az általános iskolában. Hogyan lehet elindítani azokat a tehetséges, érdeklődő diákokat olyan kutatói életpályák felé, amelyekből a későbbiekben konkrét lehetőségek alakulnak ki.
Természetesen abból indulok ki, hogy már általános iskolás korukban érdemes, sőt szükséges is foglalkozni azokkal a tanulókkal, akik érdeklődési körüknek megfelelő témában kedvet éreznek a kutatómunkára. Ehhez természetesen ki kell alakítani a pedagógiai hátteret.
Általános iskolában a tanulók tantárgyi ismeretei még korlátozottak, készségeik folyamatosan formálódnak. Nem lehet szembeállítani őket olyan kutatási metodikával, amelyhez nem szerezték meg a szükséges alapokat. A kutatómunkára úgy kell lehetőséget adnunk, hogy annak legyen értelme a tanulók szemében, értsék és magukénak tekintsék azt, amin dolgoznak.
A módszeradaptáció keretében olyan alkalmazható módszereket hozunk létre, amelyeknek eszközei, metodikája, elmélete és gyakorlata alkalmas arra, hogy általános iskolában foglalkozzunk velük. Természetesen mindez nem kizárólag az általános iskolákra vonatkozik, hiszen, ahogy látni fogjuk, az elmélet, a gyakorlati alkalmazás és az értékelés szintje az adaptációt készítő szerzőtől függ.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a módszeradaptáció nem kíván minden téren új definíciót, hanem már használt és bevett módszereket dolgoz fel. Újdonsága az, hogy lehetőséget teremt új módszerek alkotására is. Ezek az új módszerek azonban adott cél érdekében, adott sémára születnek, és ez mindegyik módszer esetében egyfajta rendszert teremt.
A módszeradaptáció tudományterületeken átívelő, többcélú pedagógiai rendszer, amely bizonyos alapmódszerekből a célok meghatározása után az adaptáció segítségével tágabb felhasználási területek számára alkot alkalmazható módszereket.
A módszeradaptáció általános célja, hogy alkalmazható módszerek megismertetésével betekintést engedjen az általános és középiskolás korú diákok számára a természeti rendszerek vizsgálatába, ugyanakkor a készségek elsajátíttatásával szélesebbé tegye a gyakorlati utat is. Könnyen belátható, hogy az idő-, pénz- és eszközigényes modern biológiai vizsgálómódszerekhez nagy szaktudás is szükséges. A vizsgálati módszerek azonban bizonyos fokig egyszerűsíthetők mind az eszközök, mind a kivitelezés tekintetében (például ilyen a savaseső-projekt, a BISEL-program és más mintaprogramok). A két körülményt egyszerűbbé téve csökkenthetők a költségek is. Az elméleti alapokat úgy kell kidolgozni, hogy azok kellően megalapozzák a módszerek alkalmazását.
Ha a gyakorlati cél eszközeiként tekintünk az elméleti alapokra, elmondhatjuk, hogy a módszeradaptációval egyszerűbbé, érthetőbbé, gyakorlatiasabbá tehető az említett korosztályok részére a természet rendszereinek megértése. Rávilágíthatunk a természeti rendszerekre, azok jellemzőire és vizsgálatának lehetőségeire. Az elvégzett vizsgálatok közben a diákok megismerik a természet rendszereit és azok működését, sokrétű összefüggéseit, illetve gyarapodik a fajismeretük. Mindezt a korosztályoknak megfelelő módszerekkel valósíthatjuk meg. A módszeradaptáció legnagyobb előnye, hogy óriási szabadságot nyújt a tanárnak. Az adaptáció megalkotása közben a lehetőségektől függően szabadon eldönthető, hogy milyen témában dolgozunk, milyen eszközöket használunk, és milyen módszereket alkalmazunk.
Látható, hogy az adaptációs munka során nem kell az egyedi módszerek megalkotására szorítkozni. Egy adaptáció több témában, több területen alkalmazható, illetve azonos célokkal rendelkező programokhoz akár több adaptációt is össze lehet vonni. Ezzel a módszeradaptáció sokrétűvé és változatossá tehető. Az adaptációs témák rugalmasak, kisebb alakításokkal akár más-más területeken alkalmazhatók, így egymásnak is szolgáltathatnak kutatási és pedagógiai eredményeket.
Bizonyos célok a pedagógusok és a kutatók tudományközi, illetve egymás közötti együttműködését szolgálják. A gyakorlatban dolgozó szakembereket arra kell ösztönözni, hogy újabb alkalmazási technikákat, eljárásokat dolgozzanak ki, amelyek az általános és a középiskolai oktatásban és nevelésben is jól használhatók. A felsőoktatásban ma nagyrészt elméleti síkon, „jegyzetszerűen” oktatnak, súlyos hiányosságok vannak a gyakorlati példákban és azok megoldásában. Azért kell szorgalmazni az együttműködést, főleg a tanárképzésben, hogy a hallgatók már tanulmányaik ideje alatt gyakorlatiassá és az elmélet alkalmazása iránt fogékonnyá váljanak. A hallgatók nagyon kevés olyan információhoz jutnak, amelyet majd sikerrel alkalmazhatnak az iskolai munkájukban. Gyakran felvetődik a hallgatókban az a kérdés: „hogyan tanítsam ezt meg?”. A kérdésre ezzel a módszerrel a fejlesztőtanár maga ad választ, hiszen az adaptáció megalkotásával problémát old meg.
Szinte már említenem sem kell azt a naponta felmerülő problémát, hogy az iskolai oktatás is merőben elméleti. Az olyan tantárgyak, amelyek jellegüknél fogva igénylik a rendhagyó módszereket (ilyen a biológia, a kémia, a fizika, a földrajz, általában a természettudományok), beszorulnak a tanterembe, az oktatási folyamatban nincs megfelelő mennyiségű és színvonalú gyakorlat, ezáltal hiányoznak a nevelési elemek. A módszeradaptációban igen sok ígéretes terület és alkalmazási lehetőség mutatkozik a gyakorlat számára.
Néhány szóval meg kell említeni a módszeradaptáció hátrányait is! Mindenekelőtt azt, hogy a módszeradaptáció nem napi téma, nem elég alkalomszerűen foglalkozni vele. Ha eredményeket akarunk elérni, együttműködésre, folyamatos fejlesztésekre és – nem újdonság – sok munkára és ötletre van szükség.
E tekintetben az oktatás egyik akadálya (mások mellett) az integráció. Nem várhatjuk el minden diákunktól, hogy egyformán érdeklődjön a természetvédelem és a -kutatás iránt. Nem képes minden tanuló megérteni és alkalmazni azokat a módszereket, amelyek nem tartoznak a tananyaghoz, és amelyek további ismereteket igényelnek. Ugyanakkor sikereket érhetünk el a tehetséges és az érdeklődő diákokkal akár szakköri foglalkozásokon, akár erdei iskolában, nyári táborban vagy egy iskolai projektben.
A módszeradaptáció feladatai egymásra építve teljesíthetők, megvalósításuk a környezeti nevelés és a természettudományos oktató-nevelő munka mindennapi problémáinak megoldására kínál alternatívát. Megfogalmaztunk néhány alapvető kérdést, az ezekre adható válaszokkal átláthatóbbá tesszük a célokat.
Manapság szomorú tendencia, hogy az általános és középiskolás korosztály életében háttérbe szorulnak a természettel kapcsolatos szabadidős tevékenységek, a természet iránti érdektelenséggel romlik a fizikum, és az egészséges fejlődés is károsodik.
Mindkét korosztályban jól alkalmazható, ha a természeti rendszerek bemutatásával keltjük fel az érdeklődést. Nem a rendszerek teljes körű ismertetésére és részletes elemzésére gondolok, csupán olyan apró alkalmazásokra, amelyekkel utalunk ezekre a komoly összefüggésekre (pl. a zsálya virágaiban a méhek érintésére lecsapódó felső porzók bemutatása). Ezeknek a bemutatásoknak minden alkalommal a természetben kell megtörténniük!
Módszeradaptációs vizsgálatok elvégzése közben a gyerekek saját maguk tárják fel a folyamatokat és a jelenségeket, majd az értékelés során ők magyarázzák meg azokat, természetesen tanári segítséggel. A siker a legnagyobb motiváló erő! A diákoknak nemcsak tanítványoknak kell lenniük, hanem munkatársakká is kell válniuk. Ötleteiknek teret kell adni, ezzel felkelthető az érdeklődés a munka iránt, és az sem okoz problémát, ha egy terepi kirándulás alkalmával több kilométert gyalogolni kell.
Kapcsolatot lehet-e teremteni a természetvédelem problémái és az oktatás között?
Nem csak lehet, de elengedhetetlen ezt a kapcsolatot létrehozni! Az élővilág sokféleségét akkor őrizhetjük meg a jövőben is, ha a mai fiatal nemzedék korán megérti, hogy a megoldás kulcsa az ő kezében van. Ezzel az elvvel a fenntarthatóságot szolgáljuk, hiszen ennek segítségével a jövőbe tekintő, de a jelenre alapozott folyamatokat teremtünk.
A kapcsolat létrehozásának egyik (bár kétségtelen, hogy nem az egyetlen) lehetősége, ha a tanulóknak bemutatjuk a gyakorlati problémákat, és a megoldás egy részét a tapasztalataik alapján ők maguk fogalmazhatják meg. A tapasztalatokat csak akkor tudják megszerezni, ha valamilyen fokon részt vehetnek a gyakorlati munkában. A lehetőség adott, de meg kell találnunk azokat a színtereket, ahol ezt gyakorlattá tudjuk változtatni, és azokat a fórumokat, ahol a diákok közzétehetik a saját tudásukat, tapasztalataikat.
Létezik-e középút az „egyszerű, elérhető, olcsó” és a „bonyolult, pontos, drága” között?
Létrehozhatók olyan gyakorlati oktatási módszerek, amelyek egyesítik magukban az egyszerűség és a kis érték előnyös tulajdonságait. Ebből következően érthetőbbé és könnyebben kivitelezhetővé válnak. Természetes, hogy a felbontóképesség, a pontosság hiányt szenved, ha nem a „gyári” műszerekkel történnek a mérések, de a módszerek elméleti hátterének alakításával ez a hiba határok közé szorítható. A tapasztalat alátámasztja azt, hogy megfelelő elméleti felkészítéssel és szaktanári segítséggel a mérési hibák elhanyagolhatóra, az eredendő hibák pedig igen kis mértékűre csökkenthetők.
Mire jó még a módszeradaptáció?
Hihetetlenül sok mindenre! Gondoljunk csak egy táborban együttműködő közösségre, amelynek tagjai számítanak egymás munkájára. Ha a lehetőségek közül csak a közösség fejlesztését emelem ki, már azon is megértjük, hogy olyan értékek átadására van lehetőségünk, amelyek a mai ifjúság nagy részéből erőteljesen hiányoznak (csapatmunka, együttműködés, tekintet a munkatársakra, kitartás, fizikum, igényesség, pontosság stb.).
A módszeradaptáció definícióján túl a szervesen hozzákapcsolódó alapfogalmakat is tisztázni kell, amelyekkel átláthatjuk a módszeradaptáció teljes folyamatát is.
A kiinduló pont az alapmódszer, majd a fontos fogalmak között kell megemlítenünk az adaptációs rendszert, az adaptációs módszert és a kivitelezést.
Célra irányuló tevékenység, amely a további adaptáció alapját képezi, az alapelveket rögzíti. Tág értelemben természetesen bármilyen kutatási metodikát nevezhetünk alapmódszernek, hiszen – elvileg – bármiből lehet adaptációt készíteni. Természetesen csak azt nevezzük alapmódszernek, amelyből gyakorlatilag is készíthetünk módszeradaptációt.
Szűkebb értelemben csak azokat a módszereket nevezhetjük alapmódszernek, amelyek alapján már készült módszeradaptáció, tesztelték azt, és megállapítható a használhatósága.
Nézzünk egy példát! A cönológiai felvételezést a botanikusok széles körben alkalmazzák a növénytársulások szerkezetének felmérésére. Előnye, hogy számos tulajdonság alapján értékeli a mintaterületet, széles spektrumban adja meg azokat a jellemzőket, amelyekből a későbbi következtetések viszonylag pontosan elvégezhetők. Világos, hogy általános és középiskolás tanulókkal nem végezhetünk teljes körű cönológiai felvételezést, hiszen nincs akkora fajismeretük, és a biometriai módszereket sem ismerik. Ezért az alapmódszernek tekinthető cönológiai felvételezést úgy alakítjuk át, hogy az érthető és elvégezhető legyen ezzel a korosztállyal.
Munkáink között többször is foglalkoztunk azzal, hogy mintaterületek növénytársulásait értékeljük. A felvételezés módszerét úgy egyszerűsítettük, hogy a mintavételeket növényhatározó segítségével terepen végeztük el, az eredményeket fajlistákon rögzítettük. A társulásban talált növényfajokról az egyedszámukat, borításukat és a társulásképességüket adtuk meg. Az értékelés során a fajnevek mellé gyűjtöttük a társulástani jellemzőket, és az adatokból grafikonokat készítettünk. A grafikonokról leolvasható, hogy a társulásban melyik flóraelem fajai dominálnak, milyen talaj-, víz- és hőmérsékletviszonyok alakítják a társulás fajösszetételét, és milyen arányt képviselnek a degradációt jelző vagy a védett fajok.
A cönológiai felvételezést nevezhetjük alapmódszernek, hiszen az adaptációt elejétől végéig megalkottuk, a módszert kipróbáltuk, és megállapíthattuk, hogy mind a terepi, mind az értékelő módszerek tekintetében jól használható.
Az alapfogalmak között talán ez a legfontosabb – legalábbis a munkát segítő tanár részére. Az adaptációs rendszer az egész folyamat lelke: tartalmazza azt a munkafázist, amelynek során egy tudományos kutatás metodikájából megszületik a diákok által érthető és alkalmazható módszeradaptáció.
Az adaptációs rendszer felöleli a teljes téma lebontását az elejétől a végéig. Ha egy természettudományi mérés, kutatás alkalmasnak látszik a módszeradaptációra, a továbbiakban az adaptációs rendszerben írjuk le az egyszerűsítés menetét, az elméletet, a gyakorlati alkalmazást, az értékelést, tehát a teljes adaptációt. Azért nevezzük ezt rendszernek, mert teljes egészében, következetesen felépítve az analízis-szintézis elvét követve tárgyalja a kiragadott metodikát.
Miután a kiragadott alapmódszerről elkészítettük az adaptációs rendszert, készen állunk arra, hogy a végrehajtóknak (vagyis a diákoknak) továbbítsuk mindezt. Ahogyan az oktatási folyamat során megszoktuk, először elméleti ismereteket adunk át, majd következik a gyakorlati készségek elsajátítása.
Az adaptációs elmélet keretében egységes formában közreadjuk azokat az alapismereteket, amelyek az adaptált tevékenység alkalmazásához szükségesek.
Az adaptációs elméletet célszerű valamilyen írásos formában összefoglalni. Ezzel a tanulók kezében van egy támpont, amelynek alapján tájékozódhatnak. Saját adaptációs elméleteinket módszertani kézikönyvek formájába öntöttük, úgy adtuk közre a diákoknak.
Nem szabad elfeledkezni arról, hogy az adaptációs elmélet (az adaptációs rendszerhez hasonlóan) az összes szükséges tudnivalót tartalmazza az adatelmélettől az értékelésig (a különbség csak annyi, hogy az előbbi a diákoknak, az utóbbi a segítő tanárnak szól). Az adaptációs elméletben lehetőségünk van arra is, hogy a korosztályi sajátosságokat figyelembe véve korcsoportjainknak eltérő szintű ismereteket adjunk át. Az elmélet szerzőjétől függ, hogy ezt egy részben csoportosítva vagy több részre bontva (a korosztályokat teljesen elkülönítve) adja közre.
Az elméleti ismeretek áttekintése, megtanulása és megértése után ezeket át kell ültetni a gyakorlatba. A kivitelezés során történik az adaptált feladat végrehajtása. Gyakorlati alkalmazás közben a megalkotott rendszer szerint elvégezzük a méréseket, megfigyeléseket.
Az elmélet bemutatása és megismerése után következhet a lényeg: elkezdjük gyakorlatban (laboratóriumban, terepen) alkalmazni ismereteinket. Nagyon fontos, hogy az elméletet és a gyakorlati alkalmazást térben is válasszuk el egymástól! Az elmélet átadása történjen a tanteremben, a gyakorlat pedig a mikroszkóp és a műszerek mellett vagy terepen, a valóságban.
Nem kell újra említeni, hogy az „elejétől végéig” felosztást itt is tartjuk. Tanár és diák is megszokja, hogy az eredmény csak akkor eredmény, ha az adatokat értékeltük, az értékelésből levontuk a következtetéseinket.
A kivitelezés során jut a segítő tanárnak a legfontosabb szerep. Az elején természetesen nagyon nehéz folyamatosan felügyelni a tanulókra, szinte minden mozdulatukban javítást tenni, de ezzel bemutatjuk a helyes gyakorlatot, láthatóvá tesszük egy eljárás pontos kivitelezését. Sajnos könyörtelennek kell lenni! A helyes alkalmazások csak akkor válnak pontos készségekké, ha diákjaink sokat gyakorolnak, és mindezt helyesen teszik (nem a kényelem a fő szempont). Ennek érdekében hangsúlyozzuk, hogy a végrehajtás során a pontosság meghozza a gyümölcsét: elkerüljük az elvi és mérési hibákat, adataink helyesek, megbízhatóak lesznek, tehát a következtetéseink is helytállóak.
1. ábra • A módszeradaptáció folyamata
Az adaptációs munka első követelménye az alkalmazhatóság. A megalkotott adaptációs rendszernek a tervezéstől az értékelésig teljes egészében kivitelezhetőnek kell lennie. Az alkalmazhatóság két oldalról közelíthető meg.
Természetesen mindig a direkt alkalmazhatóságra kell törekednünk! Ha csak indirekten alkalmazható a rendszer, úgy kell átalakítanunk a követelményeket és a körülményeket, hogy a direkt alkalmazhatóság is teljesüljön.
Szintén nem jelent komplikált összefüggést, ha azt követeljük egy rendszertől, hogy legyen átlátható. Néhány jó tanács ahhoz, hogy egy adaptációs rendszert átláthatóvá tegyünk:
Mindig fogalmazzunk meg várható eredményeket a módszerekkel kapcsolatban. Vázoljuk fel, hogy mit várunk magától a módszertől; beszéljük meg a részt vevő diákokkal is, hogy milyen eredmények várhatók az értékelő részben. Ez már kijelöl egy célrendszert, nem válik a munkánk értelmetlen adatfelhalmozássá. Gondoljuk át pedagógiai szempontból is, hogyan hat a résztvevőkre, milyen értékeket fejleszt, milyen ismereteket bővít, milyen képességek megszerzését vagy gyakorlását teszi lehetővé az elvégzett és alkalmazott adaptáció.
Már az adaptációs rendszer tervezésekor és elkészítésekor vegyük figyelembe a korosztályok ismereteit és képességeit. Ne akarjunk olyan segédtudományi módszereket használtatni a gyerekekkel, amelyekről még fogalmuk sincs, illetve az alkalmazás meghaladja a képességeiket. E szempont alól nem mentesítenek a technikai eszközök sem. (Igaz, hogy egy 12 éves tanuló a számológép segítségével meg tudja határozni egy szám köbgyökét, ha megtanulja a billentyűk sorrendjét, de a köbgyök alkalmazásáról semmit sem tud.) Az alapcél teljesülése ellen vétkezünk, ha ezt a tényt figyelmen kívül hagyjuk. A módszeradaptáció egyik fontos eleme, hogy a tanulók más szinten, tágabb körben tanulják meg alkalmazni az ismereteket. Az alkalmazás nem gépies eszközhasználatot, hanem tudatos és következetes kompetenciát jelent.
Mivel a módszeradaptáció tudományközi kapcsolatai sokrétűek és igen sokfelé ágazók, a megalkotott módszereknek meg kell felelniük a komplementaritás elvének. Előnyére válik a rendszernek, ha tartalmaz máshol használt vagy használható elemeket, tehát kiegészíthető, ugyanakkor kiegészít más alkalmazásokat.
Az elemek nemcsak a módszerek, hanem a természettudományok különböző területei közül is átvehetők, így erősítik az interdiszciplináris kontinuumot, illetve növelik az egyes problémák átjárhatóságát is.
Nem egyszerűen előny, hanem egyenesen követelmény az a fajta komplementaritás, amely lehetővé teszi a különböző területek közötti átjárhatóságot. Ahogyan a tudományos kutatások elfogadják egymás eredményeit és konklúzióit, ugyanúgy törekedni kell a komplementaritásra az egyszerűsített módszereknél is.
Tudott dolog és könnyen belátható, hogy a mai komplex világban egy kezdeményezésnek önállóan is meg kell állnia a helyét. Természetesen emellett a folyamatosság is szükséges.
A folyamatosság alatt a projektjelleget is érthetjük: a meghatározott célokat megfogalmazhatjuk úgy, hogy azok hosszabb távon is megjelöljenek elérendő értékeket. A hosszabb távú céloknál kiemelhetjük azt, hogy a módszereket (illetve az általuk felépített programokat) az eredmények függvényében folytatjuk.
Az önállóságot meghatározhatjuk úgy is, hogy a módszerek a rendszerből kiragadva is megállják a helyüket (de ahogyan az előzőekben láttuk, ettől nem veszítik el a rendszerigényüket).
Adott esetben a módszeradaptáció nagy értéke lehet a programok szervezésének önállósága is. Diákjaim közül többen (általános iskolások is!) minimális segítséggel, önállóan szervezve bonyolítják saját kutatómunkájukat.
2. ábra • A módszeradaptáció tudományközi kapcsolatai
Talán ennek a követelménynek kellett volna az első helyre kerülnie, de az eddigiek nélkül a fejleszthetőség tárgyalásának nincs értelme, azokból következik, hogy elkészített programjainknak, a bennük lévő és az őket felépítő módszereknek fejleszthetőnek kell lenniük.
A fejleszthetőség első feltétele, hogy teljes egészében tisztában legyünk a módszerekkel és a belőlük felépülő tevékenység sémájával. A következő feltétel, hogy az alkalmazás végén végezzük el az ellenőrzést és az értékelést, ebben levonjuk a következtetéseket és összegezzük munkánk előnyeit, hátrányait. Ezekből össze tudjuk állítani azt a szempontrendszert, amelynek segítségével a fejlesztés is elvégezhető. Fel kell tennünk a következő kérdéseket:
Ha ezekre a kérdésekre kifejtjük a választ, megkapjuk azokat a szempontokat, amelyek mentén fejleszteni kell a munkánkat. A fejlesztés során az eredeti adaptációs rendszerből kiindulva készíthetünk egy „fejlettebb verziót”, amelynek ugyanúgy teljes körűnek kell lennie, mint az előzőnek.
Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola másodéves hallgatójaként lehetőséget kaptam egy szakköri csoport vezetésére általános iskolás 5–8. osztályos gyerekek között. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az előre gyártott szertári metszetek mikroszkopizálása kevésbé érdekli a gyerekeket, mint a tavasztól őszig lebonyolított terepi kirándulások. Szerencsére első szakköröseim óriási érdeklődést tanúsítottak a terepi vizsgálatok iránt, és gyorsan felismerték a különféle szabályosságokat, amilyeneket mi a főiskolán az ökológia-előadásokon elemeztünk. Figyelemre méltó, hogy ezeket az összefüggéseket a gyerekek sokkal egyszerűbben, a saját igényeik szerint fogalmazták meg.
1998 tavaszán lehetőséget kaptunk a Hálózat az élővizekért programban való részvételre, amely a Zagyva teljes hosszában gyűjtött adatokat, és igen szép eredménnyel zárult.
A szakköri csoport hamarosan kinőtt az intézményi keretek közül, és a Herman Ottó Természetvédő Szakkör nevet kapta. A csapat tagjainak ötlete nyomán született meg az az elhatározás, hogy különféle vizsgálatokat végezzünk a környék élővilágáról. Nehéz volt igazságot tenni, hiszen mindenkit más érdekelt. Olyan programot kellett elindítanunk, amely a lehető legtöbb területet vizsgálja, eljárásai nem bonyolultak, olcsók, ugyanakkor jól értékelhetők. Az elképzeléseket összevetve, a gyerekek teljes körű bevonásával 1999-ben indult útjára a Herman Ottó-program.
Célunk az volt, hogy adatokat gyűjtsünk lakóhelyünk környékéről, és a vizsgálati területen minél pontosabban feltárjuk az élőhelyek típusait. Nagy kihívás volt a munka, hiszen alaposan át kellett gondolni a célokat, a lehetőségeket, és az eredmények elemzésekor igen körültekintőnek kellett lenni. A kezdetekkor még nem voltak készen a tervek, amelyek konkrét adaptációra irányultak volna, de a diákok érdeklődéséről és fogékonyságáról már nagyon jó tapasztalataim voltak.
A Herman Ottó-program folytatásához készítettünk egy módszertani kézikönyvet, majd az eredményeket „A Nyugat-Mátra élőhelyeinek felmérései és pedagógiai hasznosítása” című szakdolgozatomban foglaltam össze. A szakdolgozatot a környezetvédelmi miniszter különdíjra találta érdemesnek.
2003-ban szerveztük első táborunkat, amelyet Mátrai Biológustábornak neveztünk el. A „keretmese” az expedíció, amelyre a csapat kiszáll, ennek keretében végezzük el azokat a terepi vizsgálatokat, amelyeket a tervek között közösen meghatároztunk. Az első tábornak kilenc diákrésztvevője volt, a sikerek azonban folytatásra ösztönözték a csapatot.
2004-ben Szentlőrinckátán megalakult a Vadvirág Környezeti Nevelési Egyesület, amely a környezeti nevelés elősegítését és kutatását, valamint a természet- és környezetvédelmi kutatást tűzte ki működése céljául. Az Egyesület vállalta a biológustáborok szervezését, amelyből 2006-ban a negyedik is megvalósult 34 résztvevővel. Ebben a táborban az „őscsapat” tagjai közül többen már csoportvezetők voltak.
Egyesületünk koordinálja azokat a kutatási feladatokat, amelyek a település környékén zajlanak: részt veszünk a községi környezetvédelmi programban, együttműködünk a Gyöngybagolyvédelmi Alapítvánnyal, a Tápió-vidék Természeti Értékeiért Közalapítvánnyal és a Duna-Ipoly Nemzeti Parkkal.
2006 júniusában sikeresen bonyolítottuk le a Méhely Lajos Természettudományi Diákkonferenciát, amelynek keretében több kiemelkedő színvonalú diákmunkáról, természetvédelmi kezdeményezésről hallottunk beszámolót.
2004 óta működik sikeresen Ifjúsági Természettudományi Kutatóprogramunk. Ebben azokat a kutatásokat folytatjuk, amelyeknek alkotói, résztvevői és vezetői is általános és középiskolás diákok.
A vázolt rövid kronológiából látható, hogyan jött létre a módszeradaptáció ötlete, és hogyan kerekedett ki egyre inkább az alkalmazási lehetőségek felé. A program magját a kutatóprogram és a Biológustáborok alkotják. Ezeken keresztül szeretnénk bővíteni és alaposan kidolgozni a jövőben a módszeradaptáció témáját.
Módszeradaptációkat különféle szinteken készíthetünk. Saját munkáink közül példaként emelem ki a vízfolyások vizsgálatát.
Ebben a vizsgálatsorozatban (szándékosan nem nevezem itt projektnek) sok módszert alkalmazunk (pl. sodrássebesség-mérés, különféle kémiai mérések, mintavételek, hőmérséklet-mérések, keresztszelvény-felvétel).
A módszerekből állnak össze a munkafázisok. Munkafázist jelent a mintavételi pontok kiválasztása, az élőhelyi jellemzők felvétele, a kémiai és a biológiai vízminőség megállapítása, valamint a mért adatok és tapasztalatok értékelése.
A munkafázisokat elvégezzük térben és időben adott eltéréssel, tehát a kijelölt mérőpontokon és a meghatározott felbontású mérési időpontokban. A részfolyamatokból összeáll a projekt, amelynek értékelésekor konkrét változásokat tudunk elemezni.
Az egyes módszereket részletesen leírjuk. Gondot fordítunk a pontos metodikára, az eszközök használatának kérdéseire, a hibák elkerülésének vagy csökkentésének módjára. A tartalomban jól láthatóan elkülönítjük a három egységet (tervezés, kivitelezés, értékelés). Többnyire annyira kis egységet jelentenek ezek a módszerek a teljes adaptációban, hogy a kivitelezésre szorítkozunk. Ez nem jelent problémát, ha az értékelő módszerekben közöljük a mért adatokkal való következtetés mikéntjét.
A módszerismertetések jól alkalmazhatók szűkebb feldolgozási körökben, például a tanítási óra, a szakköri foglalkozás vagy az erdei iskola egy-egy ismeretanyagának kiegészítésére.
Az adaptációs alkalmazások készítésének alapegységéül szolgálnak azok az adaptációs elméletek, amelyeket a későbbi gyakorlati kivitelezés számára készítünk. Az előzőekben írtak szerint ezeknek komplementárisnak és önállónak kell lenniük, tehát egységként is meg kell állniuk a helyüket. Így mint önálló egységek egyfajta modulként funkcionálhatnak.
Például ha egy hőmérséklet-mérés metodikáját készítjük el, azt több más alkalmazás részeként is felhasználhatjuk. Az elkészített elméletet (esetleg a további követelményeknek megfelelően alakítva) használhatjuk egy klímamérésben vagy egy élőhely éghajlati adottságainak felmérésében.
Ezen a ponton jól látható, hogy mennyire fontos az egyes elemek önállósága és kiegészíthetősége. A munkafázis (nevezhetjük akár modulnak is) jellemzői két irányból tevődnek össze.
Ha részfolyamatok (modulok) leírását készítjük el, minden esetben ez a fajta komplementaritás az első kötelező követelmény. Ennek ellenőrzésére más csoportokkal is megoszthatjuk a módszereket. A tesztek elvégzése után közösen beszéljük meg a tapasztalatokat és a javaslatokat! Jó, ha a diákok is részt vesznek az értékelési munkában, hiszen ők is közvetlen tapasztalatokkal rendelkeznek a módszerekről.
Tapasztalataink szerint a táborokban jól elvégezhetők a részfolyamatok. Van lehetőség, eszköz, ember és idő arra, hogy az egyes problémákat több oldalról megközelítsük, az egyes területeket önállóan és egymással összefüggésben is megvizsgáljuk.
Az ismertetett részfolyamatokból teljes kutatómunkát, térben és időben is szerteágazó projektet hozhatunk létre.
A projektek jellemzője, hogy a tanári koordináció mellett a diákokra bízzuk a végrehajtás nagy részét. Az egyes fázisok módszereit ismerik, a helyszínek bejárásával megszerzik a térbeli tájékozottságot. Mivel részt vesznek a program tervezésében, tisztában vannak a lebonyolítás részleteivel, a metodikai kérdésekkel, tudják alkalmazni a módszereket. Bizonyos szinten önálló kutatást végeznek, természetesen a segítő tanár figyelemmel kíséri az eredményeket.
Saját programjainkban szem előtt tartjuk, hogy a kutatómunkához megfelelő eszközökkel rendelkezzünk, az alkalmazott rendszerek érthetők és használhatók legyenek a diákok számára, a célokat pedig úgy alkotjuk meg, hogy a természetvédelmi munkákhoz is segítséget tudjunk nyújtani (helyi vagy regionális szinten).
3. ábra • A módszeradaptáció elemeinek kapcsolata
A példa kedvéért röviden bemutatom a jelenleg futó programokat. Ezekben olyan módszerekkel dolgozunk, amelyek valamilyen szinten adaptáción alapulnak.
Ezeken kívül (itt nem említve) folyik a saját programunk, amelynek több adaptációját sikerrel alkalmazzuk.
A jelenleg is működő programban 1998–1999-ben vettem részt hat diákommal. A bioindikáció módszerét a hidrobiológiában széles körben alkalmazzák. Lényege az az összefüggés, amely szerint egy vízfolyásban élő makroszkopikus gerinctelenek mint specialista szűktűrésű indikátorfajok diverzitása arányos az adott vízben előforduló egyes kémiai komponensek mennyiségével. Ez utóbbi mondat esetünkben azt jelenti, hogy egy patakból gyűjtött állatok száma alapján következtetést tudunk levonni a víz kémiai minőségére (amelyet természetesen egyszerű mérésekkel alá tudunk támasztani).
A módszer használatához meg kell tanulni egy táblázat alkalmazását, illetve el kell sajátítani a helyes mintavétel módját. Az adatok értékelésénél használjuk az összefüggések alapját képező táblázatot. Ebből egyszerűen kikereshetők azok az oszlopok és sorok, amelyek metszete megadja a kért minőségi értéket.
Ha mód van rá, a folyamatos mintavétellel akár térben, akár időben ábrázolhatjuk a változásokat, megkereshetjük azok okait és felmérhetjük a következményeit.
Az előzőhöz nagymértékben hasonló módszerről van szó. Itt azonban a határozás pontosabb, a mintavétel speciális eszközöket kíván, illetve az összefüggések más indikátorcsoportokra vonatkoznak. Középiskolás csoportokkal eredményesebb az alkalmazás.
Az Életfa Környezetvédő Szövetség sokéves adatgyűjtő munkáját részben külső csoportok végezték, és végzik ma is. A program során önállóan határoznak meg területeket, amelyeket feldolgoznak, így a munka szólhat egy-egy élőhely komplex elemzéséről vagy a kiválasztott állóvíz adott környezeti jellemzőinek feldolgozásáról. Csoportunk faktorméréseket végzett, amelyek segítségével egy Nógrád megyei kistó esetében új forrás bemérését végeztük el. A projekt keretében sok kiváló munka született, amelyek összefoglalói megtalálhatók a program összefoglaló köteteiben.
Ez a program nem kifejezetten diákok munkájáról szól, de (a koordinátorok ösztönzésére is) eredményesen dolgozhatnak diákcsoportok is megfelelően alakított módszerekkel.
Igen komoly programról van szó, amelyet itt inkább az adaptált módszer szempontjából említek. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a BirdLife International együttműködésével és támogatásával 1998 óta működteti a programot. Ez a munka jó példa azokra az adaptációkra, amelyeken keveset lehet egyszerűsíteni az alapmódszerhez képest (hiszen az adatok gyűjtésének egyezményesnek kell lennie az értékelés specialitása miatt).
Az MMM módszereiből láthatjuk, hogy ezzel jó alkalom kínálkozik a fajismeret bővítésére, és a megfigyelések alkalmával növekszik a pontosság iránti igény a részt vevő diákokban.
Adaptációnk során megtartottuk az eredeti alapmódszert, csupán a mintaterületen kijelölt megfigyelési pontok számát csökkentettük, illetve kisebb jelentőséget tulajdonítottunk a véletlen tényezőknek. A számlálások során az észlelt fajokat egy írnok vezeti a terepnaplóba, 3-4 megfigyelő pedig diktálja az előforduló madarakat (szemben az eredeti módszerben alkalmazott egyemberes megfigyeléssel).
Ki kell emelni, hogy az adaptációs elmélet során sok madárfaj felismerését kell tudatosítani, főképp, ha hang alapján is szeretnénk felismerni a madarakat. Ha a megfelelő felkészülést az irodalom tanulmányozása és előgyakorlat is megelőzi, nagyon jó eredmények érhetők el (egy volt diákunk, aki az MMM során került kapcsolatba a madarakkal, madárgyűrűző vizsgára készül).
A Vadvirág KNE által működtetett Ifjúsági Kutatóprogram olyan munkákat támogat, amelyek kivétel nélkül módszeradaptációra épülnek. A teljesség igényével említek néhányat:
Miután a módszeradaptáció lényegét áttekintettük, a legfontosabb kérdésre kell válaszolnunk: hol alkalmazhatjuk mindezt?
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy csak a tanáron múlik az alkalmazás helye és lehetősége: tehát szinte bárhol!
Akár szakköri foglalkozás, akár külön szervezett terepi kiszállás formájában sort keríthetünk az alkalmazásra. A kirándulásokon érdemes egy adott célt feldolgozni. Fontos, hogy tartsuk be a legfőbb szabályt: „elejétől végéig”. Adjunk a munkának projektjelleget, legyen meg a diákoknak az a lehetőségük, hogy végig részt vegyenek a szervezésben, a lebonyolításban és az értékelésben is!
A hosszabb időtartam jóvoltából lehetőség nyílik arra, hogy ne izolált vizsgálatokat végezzünk, hanem összekapcsoljuk a kutatás területeit. Megalkothatjuk a módszeradaptációt úgy, hogy az értékelés során figyelembe vesszük a mások által végzett kutatás eredményeit. Levonhatunk komplex következtetéseket, és készíthetünk javaslatokat egy probléma megoldására.
Mivel az idő engedi, párhuzamosan vagy egymást követve szinkrón- vagy egymásra épülő méréseket, megfigyeléseket végezhetünk, ezek adatait összevethetjük. A konklúzió során feladat az is, hogy megmagyarázzuk a hasonlóságok és különbségek okait.
Munkánkat építsük fel egy logikus programtervbe!
Szervezzünk lehetőséget arra, hogy a diákok bemutathassák munkájukat, eredményeiket a nyilvánosság előtt. Ez történhet előadások vagy poszterek, kiállítások formájában.
A különféle kutatómunkák során összegyűlt tárgyi anyagokból az iskolában vagy más nyilvános fórum előtt kiállítást rendezhetünk, vagy létesíthetünk állandó iskolamúzeumot, szertári gyűjteményt.
A módszeradaptációnak jelentős tantárgyközi kapcsolata és nevelési feladata van.
Oktatási célunk az, hogy bemutassuk a talaj hőmérsékletének mérését, alkalmazási körét és helyes kivitelezését, valamint a hozzá kapcsolódó értékeléseket. A nevelési célok között a pontosságra nevelés a legfontosabb, de nem elhanyagolható az a bátorság sem, amellyel az éjszakai ügyeletet vállaló gyerekeknek rendelkezniük kell.
A kutatási cél, hogy bizonyítsuk a talaj és a levegő hőmérsékletének korrelációját, valamint elemezzük az összefüggés sajátosságait. A mérés bárhol elvégezhető.
Az általános iskolások feladata: a műszerek ellenőrzése, az adatok rögzítése, az értékelés során a grafikon elkészítése és összefüggéseinek elemzése.
A középiskolások feladata: a mérés szervezése, értékelés alapvető statisztikai módszerekkel.
A főiskolások végzik az adatértékelést biometriai és analitikai módszerekkel, összefüggésekkel, függvényekkel.
A mérések helyszínéül egy mikroklímás mátrai völgyet választottunk, ahol lényeges eltérésekre kell számítani a más-más növényzeti fedettséggel rendelkező mérőhelyek adatai között. A várható különbségekre felhívtuk a figyelmet az adaptációs elméletben.
Egyszerűen előállítható és használható eszközöket használtunk. Ezek:
Egy egész nap változásait nyomon követő 24 órás mérést végeztünk. A mérés előtt 12 órával elhelyeztük a szondákat és a műszereket az előre kijelölt helyszínen, hogy felvegyék a környezet hőmérsékletét.
Három műszerállást telepítettünk, kettő a talaj hőmérsékletét mérte, a harmadik pedig a kontrolladatokat (a levegő hőmérsékletét) szolgáltatta. A műszerek által mért adatokat 30 percenként olvastuk le, a talajhőmérők 0,5 °C, a levegőhőmérő 0,1 °C pontossággal mért. A leolvasott adatokat a terepnapló megfelelő mezőjébe jegyeztük.
Az ügyletes csoportok kétóránként váltották egymást, egy szolgálat két főből állt. A váltást úgy időzítettük, hogy a leolvasások időpontjára az új csoport a helyszínre érkezzen. Az ügyeleteseket a mérést felügyelő és szervező középiskolások osztották be.
Az értékelés során a korosztályi adottságoktól függően különféle módszerekkel végeztük az elemzést, majd összehasonlítottuk a kapott eredményeket.
Az adaptációs rendszer kidolgozása során ügyeltünk arra, hogy a mérés megfelelően pontos adatokat szolgáltasson, de elvégezhető és érthető legyen. Pontos eredményekre volt szükség a többféle értékelő módszer kivitelezéséhez.
Az adaptációs elméletben áttekintettük a mérés követelményeit és azokat a matematikai módszereket is, amelyekkel az értékelést végeztük. Tekintettel kellett lennünk a különböző korosztályok sajátosságaira, ezért az értékelés elméletére elkülönítve készítettük fel a korosztályokat. A módszer minden korosztály számára jól érthető volt.
A szervezés során voltak kisebb fennakadások a beosztás körül. A hibák kiküszöböléséhez erősebb tanári koordinációra van szükség, az eredeti elképzeléseket szigorúan tartani kell, ugyanakkor meg kell találni az egyensúlyt a lépések előre tervezésében (a hosszú előre tervezés veszélyes, a rövid távú kevésnek bizonyult).
Az értékelő módszerek alkalmazása során jól láthatóvá tettük az összefüggéseket, a következtetéseket egyértelműen levonhattuk.
A kivitelezés jó hangulatban zajlott, amelynek nyomán a csapatban maradandó történetek kerekedtek.
Összességében elmondhatjuk, hogy az ismertetett módszer mind általánosan, mind korosztályonként jól alkalmazható és reprodukálható. Az adaptáció megfelelő mértékű, jól érthető és kellően pontos adatokat szolgáltat. Az értékelő módszerek megfelelnek az elvárásoknak.
Az ismertetett alkalmazáson kívül szeretnék bemutatni röviden három olyan projektet, amelyek jelenleg is futnak, résztvevői, illetve koordinátorai egyaránt általános iskolások, 7. és 8. osztályos diákok.
Tavasztól őszig végzünk több alkalommal mintavételeket a Zagyva folyó szentlőrinckátai szakaszán négy mintavételi ponton, illetve a Galga folyó torkolatánál. A mintákban a jelen lévő gerinctelen állatok faj- és egyedszámát vizsgáljuk, majd biotikus indexek segítségével következtetünk a biológiai vízminőségre. A mintákat szabad sodrásból és üledékből merítjük.
Korlátozott mértékben, de lehetőségünk van még néhány egyszerű vizsgálatra: mérjük a víz hőmérsékletét, s figyelemmel kísérjük a vízszint változását.
A folyófigyelő szolgálat a tavaszi és kora nyári hónapokban figyelemmel tartja a vízmércét, kritikus vízszint esetén értesítjük az illetékeseket.
A szentlőrinckátai templomtoronyban régóta költ egy gyöngybagolypár. Az évente összegyűjtött köpeteket szétbontjuk, és a bennük lévő csontmaradványok alapján következtetünk a madarak táplálékállatainak kilétére és egyedszámára.
Ebben a programban már szép eredményeket értünk el, jelentős adatokat nyertünk a köpetekből. A Nemzeti Biodiverzitás Monitoringozó Rendszer számára is küldtünk köpeteket a Pécsi Tudományegyetemre, és egy szakember minden évben meggyűrűzi a fiatal baglyokat.
Legújabb programunkban a Hajta-patak parti zónájában kialakított Natura 2000 terület egy részén és a falu környékén, egy telepített erdőben helyeztünk el összesen harminc mesterséges fészekodút. Mivel az odúkat nemrégen gyűjtöttük össze karbantartásra és ellenőrzésre, konkrét eredményekről még nem lehet beszámolni, de a tavaszi és nyári hónapok során tizennégy odúban volt eredményes költés.
Saját projektjeinket fejlesztjük, szeretnénk nagyobb területet kutatni és tökéletesíteni a módszereket, az eszközöket.
Szeretnénk, ha a lehetőségek és az alkalmazási színterek bővülnének, ezért kérjük a részvételre azokat a kollégákat, akik megismerték a módszert. A már meglévő és a közeljövőben elkészítendő adaptációs témákat szeretnénk egy kiadványban összefoglalni, hogy ezek mind a tanárok, mind a diákok rendelkezésére álljanak.
Az együttműködés sikerének kulcsai azok a fórumok, ahol lehetőség nyílik a további közös munkára. Várjuk azoknak a tanároknak a segítségét, akiknek vannak ötleteik a témával kapcsolatban (Vadvirág Környezeti Nevelési Egyesület, http://vkne.fw.hu). Szeretnénk, ha minél többen részt vennének a meglévő módszerek tökéletesítésében és alkalmazásában, valamint az újabb módszerek megalkotásában.