A szerzők a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely által szervezett kísérleti programot mutatják be, melynek keretében a részt vevő diákok a holocaust történetét azokon a budapesti helyszíneken ismerhetik meg, amelyek a zsidóság mindennapi életéhez, illetve a történelem egyik legnagyobb népirtásához kapcsolódnak. A program egyik legfőbb értéke, hogy a sokféle foglalkozás, program nemcsak történeti ismereteket nyújt, hanem alkalmas arra is, hogy felismertesse a holocaust, a fasizmus, s ezen keresztül minden emberellenes ideológia elfogadhatatlanságát.
Érdekli-e a diákokat a holokauszt? Hajlandóak-e szabadidejük, szünetük egy részét arra áldozni, hogy többet tudjanak meg a vészkorszakról? Van-e hajlandóság bennük, hogy megvizsgálják és megértsék a résztvevők (áldozatok, elkövetők, embermentők, kívülállók) dilemmáit és az azokra adott válaszokat? Vagy csupán megszállottak egy csoportja tesz meg mindent azért, hogy a holokauszt történetét folyamatosan és állandóan ébren tartsa a tanulókban? Mindannyian, akik tanítunk a soáról (akár általános vagy középiskolákban, akár a felsőoktatásban, az Emlékközpontban vagy más múzeumokban), szembesülünk a fenti kérdésekkel. Az alábbiakban a 2005 nyarán szervezett programsorozat tapasztalatait foglaljuk össze.
A 2004–2005-ös tanév során heti rendszerességgel tartottunk rendhagyó történelemórákat a Holokauszt Emlékközpontban, a budapesti Páva utcában. A foglalkozásokon részt vevő mintegy száz diákcsoport többsége nem a zsidó oktatási intézményekből és nem is az úgynevezett elit iskolákból érkezett. Jöttek Budapestről és vidékről, szakiskolákból, szakközépiskolákból, gimnáziumokból, és voltak főiskolai és egyetemi csoportjaink is. Némelyik iskola mindegyik osztályát elküldte az Emlékhelyre, máshonnan csak egy-egy osztály érkezett. A foglalkozásokat követően minden csoport kitöltött egy kérdőívet, amelyből kiderült, hogy a tanulóknak általában voltak előzetes ismereteik a holokausztról. Ezek kiegészítése és világosabbá tétele a rendhagyó történelemórák tulajdonképpeni feladata. A kérdőívek arról tanúskodnak, hogy a diákok egy része szívesen foglalkozna még a soa eseményeivel, történelmi és erkölcsi kérdéseivel. Ennek hatására született meg bennünk a nyári programsorozat gondolata, melynek lényege a holokauszt budapesti helyszíneinek megtekintése.
Az ötnapos (hétfőtől péntekig délelőtt 10-től délután fél 4-ig) kurzusról az Emlékhely munkatársai e-mailben tájékoztatták az iskolákat. A tanulók számára ingyenes program létszámát 10 főben határoztuk meg (nem volt fontos, hogy egy iskolából jöjjenek).
Azt terveztük, hogy a program alatt a diákokkal áttekintjük a magyarországi holokauszt egy-egy eseménysorát (elsősorban budapesti viszonylatban). Délelőttönként tantermi foglalkozást tartunk egy adott témából, melybe a történelmi tények mellett power pointos diavetítést, videofilmeket, visszaemlékezéseket, irodalmi, képzőművészeti és zenei műveket is beépítünk. Emellett az úgynevezett „classroom activity” révén a tanulókat is igyekszünk bevonni a téma interaktív értelmezésébe. Az ebédszünetet követően kimegyünk a terepre, azaz a helyszíneket tekintjük meg. Tapasztalataink szerint a diákokra erőteljes hatást gyakorol, ha elvisszük őket a vészkorszak eseményeinek helyszíneire. Emellett nagyon fontosnak tartjuk, hogy ne csupán a könyvekből ismerjék meg a holokausztot, hanem a helyszíneken szembesüljenek a történtekkel. Így jobban megértik a holokauszt áldozatainak és hőseinek dilemmáit, választásait, azokat a kérdéseket, amelyekkel az események sodrában szembesülniük kellett. Ezzel együtt az elkövetők, az embermentők és a be nem avatkozók döntéseit is megbeszélhetjük a helyszíneken. Azt is fontosnak tartjuk, hogy a diákok ismerjék meg azoknak a helyeknek a történetét, ahol naponta megfordulnak, közlekednek, tanulnak.
Elsősorban a budapesti diákokat vártuk, ugyanis a vidékiek számára nem volt lehetőségünk szállást biztosítani, és a program a holokauszt budapesti eseményeire koncentrált.
A nyári program meghirdetésével kapcsolatban az idő is szorított bennünket, mivel a foglalkozásokról szóló információt még a nyári szünetet megelőző év végi hajrá előtt szerettük volna eljuttatni kollégáinkhoz és a diákokhoz. A programot a Történelemtanárok Egylete (ezúton is köszönjük a segítséget) és a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely honlapja (www.hdke.hu) hirdette. Ezt követően a HDKE e-mailben eljuttatta a programtervezetet a budapesti iskolákhoz. Emellett egy baráti cég is segítségünkre volt, amely tízezres nagyságrendű e-mail listáján terjesztette a programot. Végül július első hetében hét diákkal kezdődött a foglalkozássorozat. A tanulók között volt hetedik, nyolcadik osztályt végzett tanuló, egyetemista és tanárképző főiskolai hallgató egyaránt.
A programot a magyarországi holokauszt fő helyszínei köré szerveztük. Minden napra más témát választottunk, ezek szerint állítottuk össze a foglalkozásokat és választottuk ki a meglátogatandó helyeket.
A holokauszt témájának tanításakor nem csupán a történelem tényeit és adatait osztjuk meg tanítványainkkal. Felhasználunk anyagokat az irodalom, a képzőművészet, a zene, a teológia területéről egyaránt. Módszereink között nemcsak a frontális oktatás, hanem a csoportmunka, a vita és a tanulók egyéni foglalkoztatása is szerepel.
Az első nap témája az Együttélés, üldöztetés volt. Ezen a napon foglalkoztunk zsidók és nem zsidók együttélésével a zsidótörvények előtt, valamint beszéltünk a zsidótörvényekről és azok hatásáról a magyarországi zsidó közösségre.
Ehhez elengedhetetlen volt, hogy tanítványaink képet alkothassanak arról a gazdag, vitális és megosztott zsidó világról, amely az 1940-es évek közepéig létezett Magyarországon, majd éppen a vészkorszak következtében megsemmisült. Mielőtt erre sort kerítettünk volna, megtörtént a bemutatkozás. Hangsúlyozni kívántuk, hogy a résztvevők nem a hagyományos tanár-diák munkakapcsolatban fognak dolgozni, ezért megbeszéltük, hogy tegezni fogjuk egymást. Emellett több asztalt összetolva, konferenciajelleggel rendeztük be a termet. Mindegyik résztvevő készített egy mindenki számára látható névtáblát.
Első lépésként olyan munkák részleteit mutattuk be, amelyek tisztázzák a holokauszttal kapcsolatos fogalmakat, kifejezéseket. Minden diáknak adtunk egy szöveget, amelyből szavakat, esetleg számadatokat stb. húztunk ki. Ezeket kellett behelyettesíteniük, majd együttesen megbeszéltük a lehetséges helyes megoldásokat.
A háború előtti zsidó életet, a közösség nagyságát és területi eloszlását az Emlékközpont épületeinek és ideiglenes kiállításainak segítségével szemléltettük. A zsinagógában röviden ismertettük a tradicionális zsidó közösség felépítését és a zsidó vallás alapjait. Ezen a helyen beszéltünk az asszimiláció és az emancipáció kérdéseiről, folyamatáról. A zsinagóga karzatán volt a „Hűlt hely” című kiállítás. Nagyméretű vásznakra fel voltak írva azoknak a településeknek a nevei (a teljesség igénye nélkül), ahol a soa előtt zsidó közösségek voltak. Megkértük a diákokat, hogy a települések között keressék meg azokat a helyeket, ahol rokonaik vagy ismerőseik élnek. Miután elmondták, hogy mely településeket fedeztek fel, megkérdeztük őket, hogy tudnak-e arról, van-e ott ma is élő zsidó közösség. Többségében olyan helyeket találtak, ahol napjainkban nincsenek zsidók. Ezzel máris, mielőtt bármit mondtunk volna a vészkorszakról, képet kaptak arról, milyen pusztulás érte a magyarországi zsidóságot a soa alatt. A veszteség is személyesebbé vált, hiszen annak a konkrét településnek a veszteségéről van szó, ahol ő maga is megfordul, ismeri a helyet.
Ezután az oktatóteremben a budapesti zsidóság 2000 éves történetét tekintettük át (power pointos) diaképek vetítésével. A középkori zsidó imaháztól az óbudai és a VII. kerületi zsinagógákon át az újlipótvárosi Palatinus házakon és a Hajós Alfréd Sportuszodán keresztül a Duna Plazáig kalauzoltuk a tanulókat. Mivel a program egyik fő célja az volt, hogy a holokauszt budapesti eseményeit a helyszínekkel összekapcsoljuk, szükségesnek éreztük, hogy tanítványaink megismerjék azt a sokszínű közösséget és történetét, amelyre a törvények és az üldözés lesújtottak.
Az együttélés után áttértünk az üldöztetés kezdetére, a zsidók jogait korlátozó törvényekre. Bemutattuk a törvényeket, ismertettük tartalmukat, majd minden tanulónak adtunk egy szövegrészletet, amely a zsidótörvények ellen felszólaló képviselők beszédeit tartalmazta. Időt hagytunk, hogy átolvassák ezeket, és megismerjék a képviselők kirekesztéssel szembeni érveit. Ezután az oktatóteremben megrendeztük a törvények vitáját. Mi, tanárok képviseltük a magyar kormányt, amely beterjeszti a törvényjavaslatokat, a diákok pedig az ellenzéket, amely igyekszik azt visszadobni. A vita során a tanulók hivatkoztak a humánumra, a hasznosságra, a több évszázados együttélésre és arra, hogy a zsidók kirekesztése a valóságban nem segíthet azoknak a rétegeknek, amelyek érdekében a törvényeket meghozni szándékozik a kormány. Nagy vita kerekedett arról a törvényről, amely a zsidók arányát szabályozta a különböző foglalkozásokban. Végül szavaztunk a törvényekről, amelyeket a többség (de nem mindenki) elutasított. A szavazás megerősített bennünket abban, hogy fontos a holokausztról való tanítás. Ugyanis a diákok egyik része hajlandó lett volna a korlátozásokra, bár magasabb százalékban engedte volna be a zsidókat az értelmiségi pályára, mint ahogyan az 1938-as, 1939-es, 1941-es törvények tették.
A rövid ebédszünetet követően csoportunk elindult a terepre. Első utunk a VII. kerületbe vezetett, ahol beszéltünk a tanulóknak a hagyományos zsidó negyed létrejöttéről, fejlődéséről. A zsidó hagyományokról délelőtt szerzett ismereteiket elevenítette meg a Kazinczy utcai mikve (rituális fürdő), kóser pékség és ortodox zsinagóga, illetve a Dob utcában működő kóser mészárszék is. A Dohány utcai neológ zsinagógánál az 1867–68-as emancipáció történetéről, az egyenjogúsítást kísérő dilemmákról és a lehetséges válaszokról beszélgettünk. A statusquo ante irányzat zsinagógája, amely a Rumbach Sebestyén utcában van, mint helyszín is kapcsolható a vészkorszakhoz. 1941-ben ugyanis a rendezetlen állampolgárságú zsidók gyűjtőhelyeként szolgált, akiket később Kamenyec-Podolszkijba deportáltak és meggyilkoltak. Ezt követően átsétáltunk a Nagymező utcába, ahol a Mai Manó Házat néztük meg. A második világháború előtt és alatt ezen a helyen állt az Arizona Bár. Itt azokról a tevékenységekről és értékekről beszéltünk, amelyekkel a magyar kultúrát gazdagította a magyar zsidóság. Természetesen a Rozsnyai házaspár (a bár tulajdonosai) tragikus sorsáról is szó esett. Az első napot a Parlament lépcsőin fejeztük be. Itt a diákok kezébe adtuk a zsidótörvények részleteinek szövegét, és miután elolvasták, megvitattuk, hogy mely részletek voltak a leginkább bántóak. Ezeket a tanulók szubjektíven választották ki. Felhívtuk a figyelmüket arra is, hogy a törvények vitája, amelyről olvastunk, és amit eljátszottunk az oktatóteremben, e falak között zajlott.
A második nap témája a munkaszolgálat története volt, mint a zsidók üldözésének következő fokozata. A foglalkozást egy rövid, tízkérdéses teszt megírásával kezdtük. Ebből kiderült, hogy az előző napi információk, élmények mennyire ragadtak meg a résztvevőkben. A csoport összehangolódását segítette az is, hogy minden reggel megnéztük az előző napi foglalkozások és a terepgyakorlat során készített fotókat.
A munkaszolgálatról szóló téma felvezetéseként diaképeken bemutattuk azt a folyamatot, amely a honvédelemről szóló és látszólag ártatlannak tűnő 1939. évi II. törvénycikkel (amely a munkaszolgálatról is rendelkezik) kezdődött, és a munkaszolgálatosok (muszosok) katonaiegyenruha-viseléstől való megfosztásától a megkülönböztető karszalag viselésén át a fronton való meggyilkolásukig tartott. Szó volt a katonai őrség (keret) kegyetlenkedéseiről és a munkaszolgálatosok kifosztásáról. A diákok hallottak a keleti fronton, a bori rézbányákban folyó kényszermunkáról, a halálmenetekről. Részleteket is bemutattunk egy munkaszolgálatos túlélővel készített interjúból.
Mindezt csoportmunka követte. A tanulóknak kiosztottuk Radnóti Miklós naplójának részleteit, illetve néhány versének a szövegét. Miután elolvasták a szövegeket, egyénileg kellett bemutatniuk a tartalmát, és azt, hogyan élte meg Radnóti a munkaszolgálatot, illetve a kirekesztést.
Ezután két csoportba osztottuk a tanulókat, mindegyik csoport kapott egy-egy Ámos Imre-metszetet A3-as lapra fénymásolva. Minden csoporttagnak le kellett írnia a véleményét a képről (akár több gondolatot, mondatot is), de közben nem beszélgethettek egymással. Bizonyos idő elteltével a két csoport képét kicseréltük, majd megismerhették egymás véleményét is. Végül a lapokat elhelyeztük az oktatóterem falán. Egyébként a terem dekorációjával is igyekeztük közel hozni a foglalkozás témáját: a budapesti gettó térképének színes ábráját és különböző kirekesztő rendelkezések, falragaszok fénymásolatait helyeztük el a falakon.
Délután először Óbudára, a Bécsi úton lévő téglagyárba, illetve az onnan elhurcolt áldozatok emlékművéhez mentünk. Ezen a helyen azoknak a zsidóknak a sorsáról beszéltünk, akiket a téglagyárban gyűjtöttek össze, és gyalogmenetben hajtottak a nyugati határra. A volt ipari objektum területén ma bevásárlóközpontok találhatók. A következő és aznap utolsó állomás a Keleti pályaudvar mellett található Nemzeti Lovarda volt. Visszaemlékezésekből (pl. Szép Ernő Emberszag című munkájából) tudjuk, hogy a nyilas hatalomátvételt követően többek között a lovarda területén gyűjtötték össze azokat a zsidókat, akiket az erődítési munkák során kívántak dolgoztatni. Itt sorolták munkaszolgálatos századokba és indították el őket munkahelyeik felé.
A harmadik nap a deportálásokról szólt. A program ugyan elsősorban a budapesti zsidóság sorsát kívánta megismertetni, de ezen a ponton nem hagyhattuk ki a vidéki zsidóság tragédiáját, az úgynevezett Höss-akciót. Ezért rövid történeti bevezetés után ismertettük az Auschwitz Album történetét, majd megnéztük a Páva utcai Emlékhely ideiglenes kiállítását, amely az Album képeit tartalmazza. A kiállítótérben megtekintettük a kárpátaljai zsidóság háború előtti életéről készült rövidfilmet, az Album képeit, valamint egy másik kisfilmet, melyet a tábort felszabadító szovjet csapatok rögzítettek. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy a film megtekintését követően nem minden képet fogunk megbeszélni részletesen, csak néhányat emelünk ki. Ugyanis sokkal fontosabb a diákok számára az érzelmi vagy intellektuális érintés, mint hogy saját ismereteinkkel és tudásunkkal árasszuk el őket. Tehát az „Album” képei közül néhányról részletesebben beszéltünk a tanulóknak. Mindenekelőtt megmagyaráztuk nekik, hogy milyen folyamat végén jutottak az áldozatok az auschwitzi rámpára. A következő csomópontokat emeltük ki a képek közül: a különböző társadalmi rétegekből származó férfiak képét, akiken ott van a sárga csillag. Ezzel mutattuk be, hogy a végső megoldás társadalmi helyzettől függetlenül minden zsidóra vonatkozott. A Jákób Lili két öccsét ábrázoló kép segítségével magyaráztuk el, hogy a magyarországi zsidóság többsége hogyan gondolkodott magáról. Ugyanis Izrael és Zelig (a két fiú neve) tipikus magyar ruhát viselt, amelyet manapság a szélsőjobboldali tüntetések vezérszónokai hordanak. Ez is bizonyítja, hogy ők és szüleik teljesen magyarnak tartották magukat. Ezzel szemben mindkettőjük mellén ott volt a megkülönböztető jel, a csillag, ami viszont azt mutatja, hogyan tekintett rájuk a hazájuk, a magyar állam. Kiemeltük a tábori szelekciónak azt a képét, amelyen az SS-orvos éppen egy nagymamát és unokáját küldi a gázkamrába. Még a magyarázat előtt megkérdeztük a tanulókat, milyen érzéseket keltenek bennük a képen látottak. Az orvos és a körülötte álló katonák arckifejezése és testtartása a legteljesebb unalomról és fásultságról árulkodik. A kép mellé felolvastunk egy részletet az egyik orvos naplójából, amelyből kiderül, hogy a legnagyobb gondja az volt, hogy milyen ebédet egyen, és milyen módon tudna a bolháktól megszabadulni. Így világítottunk rá arra, ami talán a holokauszt egyik – számunkra – legnagyobb tragédiája, hogy emberek millióinak meggyilkolása fásult és unatkozó tettesek napi robotja volt.
Fontosnak tartottuk bemutatni az áldozatok kirablását és dehumanizálását is. Rákérdeztünk például, hogy miért marhavagonban szállították el az áldozatokat, vagy mi lett a holmijukkal. Azt a kérdést is feszegettük, hogy hol kezdődött a kirablásuk. Csupán a táborba érkezéskor vagy már jóval előbb? A kiállítás utolsó termében olyan fotók láthatók, amelyeken idős, nyomorék vagy éppen elmebeteg áldozatok vannak. A tanulókat arról kérdeztük, hogy miért, milyen céllal készülhettek ezek a képek. Jó-e, hogy ilyen képek maradtak az utókorra? Alátámasztják-e ezek a képek a náci fajelméletet? Végül a záró film (amelyet az auschwitzi tábor felszabadulását követően a szovjet katonák készítettek) kapcsán megkértük a diákokat, hogy mondják el, vannak-e olyan tárgyak és jelenetek ebben a filmben, amelyek már az első filmen is szerepeltek. Végül megkérdeztük, mi az, ami egyértelműen hiányzik a felszabadulás utáni képsorokból. A helyes válasz megérkezett: az emberek, akik a kárpátaljaiak életét bemutató filmben még életben voltak.
Az oktatóteremben egy diavetítéses prezentáció következett, amely négy kérdésre kereste a választ Auschwitz kapcsán: Miért volt halálgyár? Miért nem bombázták a tábort a szövetségesek? Volt-e lehetőségük az áldozatoknak az együttműködés megtagadására? Mi volt a felszabadítók első reakciója? Ennek során a résztvevők aktív közreműködésére volt szükség, mivel nem mi akartuk a válaszokat megmondani nekik, hanem szerettük volna, ha ők válaszolnak a kérdésekre. Például a bombázásokról beszélgetve ők voltak a szövetséges légierők tábornokai, és rövid indoklást kellett adniuk arra, miért nem intéztek légitámadást a haláltábor és az odavezető vasútvonalak ellen. Érdekes módon ugyanazok a válaszok jutottak az eszükbe, amilyeneket a fennmaradt dokumentumok szerint a szövetségesek is adtak erre a kérdésre. Emellett olyan szövegeket osztottunk ki, amelyeket a táborokban felszabaduló rabok visszaemlékezéseiből emeltünk ki. Ezek alapján vitatkoztunk arról, hogy tisztán pozitív érzések voltak-e a túlélőkben vagy nem. A résztvevők helyesen ismerték fel, hogy nem csupán öröm, hanem nagyon sok fájdalom, keserűség és bizonytalanság vegyült az emberek érzéseibe. A tábor felszabadulása kapcsán olyan mondatokat is kértünk tőlük, amilyeneket felszabadító katonaként mondanának az eléjük táruló látvány hatására. Miután megfogalmazták mondataikat, gondolataikat, bemutattuk azokat a szövegeket, amelyeket valóban a felszabadítók mondtak, amikor szembesültek a faji politika eredményével.
Ezt követően arra hívtuk fel a figyelmüket, hogy a koncentrációs táborok rabjai hogyan küzdöttek emberi méltóságukért és életben maradásukért. Lukács Ágnes holokauszt-túlélő rajzait osztottuk ki a diákoknak, és megkértük, adjanak címet a képeknek, majd összehasonlítottuk azokat az eredetiekkel. A feliratozott képeket szintén elhelyeztük a terem falán.
Ezen a napon két helyszínt látogattunk meg, amelyek a deportálásokhoz kapcsolhatóak. A Keleti pályaudvar külső vágányához mentünk. Innen indult el 1944 áprilisának végén az első vonat Auschwitz-Birkenauba, a haláltáborba. Elmeséltük egy túlélő visszaemlékezését, akit a kistarcsai internálótáborban töltött egy hónap után internáltak. A Józsefvárosi pályaudvar meglátogatását az indokolta, hogy 1944 őszén erről az állomásról indították el az utolsó vonatokat, amelyek egy része már a nyugati határ felé, kényszermunkára szállította az áldozatokat.
A negyedik napon a pesti gettó, az embermentés és az ellenállás 1944–45-ös történetével foglalkoztunk. Mivel az utolsó napra csupán egy záró sétát terveztünk az ellenállás szimbolikus helyszíneire, együtt tárgyaltuk a három témát. Diák segítségével végigkövettük a pesti zsidóság sorsát a vészkorszak alatt. A csillagos házakról szólva Szép Ernő Emberszag című regényéből mutattunk be részletet, illetve az egyik tanulóval felolvastattuk Bódy főpolgármester rendelkezését arról, hogy mely házak tekinthetők megjelöltnek, ahol csak zsidók lakhatnak, illetve melyekből kell kiköltözniük a zsidó lakosoknak. A rendelet fénymásolatát már a hét elején elhelyeztük az oktatóterem falán. Képekkel illusztráltuk a budapesti zsidóság sorsában a nyilas hatalomátvétel után bekövetkezett változásokat. Szabó Borbála naplója alapján mutattuk be a gettóba zárt áldozatok életkörülményeit.
Az ellenállás, az embermentés kérdéseivel is foglalkoztunk. A tanulók között kiosztott visszaemlékezések olyan személyektől származnak, akik a zsidó ifjúsági szervezetek tagjaiként aktívan részt vettek az embermentésben és az illegális mozgalomban. Megkértük őket, hogy a Budapest belső kerületeit ábrázoló falitérképen apró papírnyilakat helyezzenek oda, ahol az általuk olvasott események történtek. Emellett mindenki elmesélte, hogy mi történt azzal a személlyel, akinek a visszaemlékezését olvasta (minden diák más-más szöveget kapott). Meglepődtek, hogy a mindegyikünk által ismert helyek, például a Lánchíd vagy az Andrássy út, milyen eseményeknek voltak tanúi.
Az embermentés témájához kapcsolódóan természetesen meséltünk a követségek (svéd – Wallenberg; svájci – Lutz; spanyol – Perlasca; pápai nunciatúra) tevékenységéről és a zsidó önmentés különböző formáiról (irathamisítás, határon átszöktetés, gyermekotthonok). A résztvevőknek különböző visszaemlékezéseket osztottunk ki a gyermekotthonok szerepéről. Miután mindannyian átolvasták ezeket, közösen megbeszéltük, hogy milyen körülmények között dolgoztak azok az emberek, akik az árván maradt és üldözött gyerekeket igyekeztek megmenteni és megőrizni az életükre törő nyilas és náci gyilkosoktól. Itt a Perlasca: egy igaz ember története című film segítségével megszemlélhettük egy-egy gyermekotthon életét, illetve bepillantást nyerhettünk a nyilas uralom alatti Budapest hétköznapjaiba.
Ezen a napon rövidebb volt a reggeli oktatótermi program, mivel a séta után még egy foglalkozást terveztünk a Holokauszt Emlékhelyen. Elsőként a Klauzál térre látogattunk el. Ezen a helyen beszéltünk tanítványainknak a pesti gettó felépítéséről, a bezsúfolt embertömeg életkörülményeiről, a gettó irányításának formájáról. Ezt követően a Dob utcában lévő Carl Lutz emlékműhöz vittük el a tanulókat. A földön fekvő alak és a felülről feléje nyújtott segítő kéz szimbolikáját közösen igyekeztünk értelmezni. Egy hosszabb sétát követően érkeztünk a Lánchíd és a Margit-híd közötti rakpartra, ahol a 2005-ös Holokauszt Emléknapon (április 16.) felavatott, a vészkorszak zsidó áldozataira emlékeztető emlékművet (hatvan pár cipő) néztük meg. A diákokat megrázta, hogy nemcsak felnőtt-, hanem több gyerekméretű cipő is látható a kompozícióban. Persze a fiatalok nem tagadták meg magukat, a kisebbek cipőiket és szandáljaikat levéve megpróbálták beilleszteni lábukat egy-egy fémcipőbe.
A sétát követően újra az Emlékhelyre mentünk, ahol az oktatóteremben különleges feladat várt a résztvevőkre: gyurmából el kellett készíteniük saját holokauszt-emlékművüket. Segítségként nemcsak a hét során meglátogatott emlékművekre utaltunk vissza, hanem más országokban található híres emlékműveket is bemutattunk nekik, például a nemrég átadott berlini „denkmalt”. Három csoportra osztottuk a tanulókat, és mindegyik olyan formában ábrázolhatta a négy nap alatt látottakat, hallottakat, amilyenben akarta. Az, hogy milyen aspektusát ábrázolják az eseményeknek, szintén a csoportokra volt bízva. Tulajdonképpen négy alkotás készült. A legkisebbek két emlékművet is alkottak. Az egyiken a MAUS című képregény fő karaktereit, az egereket, a disznókat, a macskákat és a vadászkutyákat ábrázolták. A másik emlékművük a „Mészárszék a Dunán” címet viselte. Ezen egy fekete egyenruhás nyilas látható, amint meztelenre vetkőztetett áldozatát a Dunába lövi. A másik csoport egy emlékmű jellegű kompozíciót alkotott. A jellegzetes zsidó sírkőre emlékeztető központi elem, egy vörös-sárga hatágú csillagon áll. Körülötte hat fekvő kő, három különböző színből. A készítők magyarázata szerint a hatmillióra és a hatszázezerre egyaránt emlékeztet a hatos szám. A három szín pedig a három fő irányzatot: az ortodox, a neológ és a statusquo közösséget jelenti, amelyekre egyaránt lesújtott a soa. Az egész emlékművet oszlopokon nyugvó kötél óvja. A felsőoktatásban tanulók már elvontabb, szimbolikusabb építményt hoztak létre. A teret egy fal osztja két részre. Az egyik oldalon alakok állnak, mellükön sárga jellel. A másik oldalon ugyanolyan nagyságú, formájú, szintén több színből összegyúrt alakok állnak, sárga jel nélkül. Ezek az alakok elhúzódnak a faltól, csupán szemlélők. Egyikük azonban félig már áttört a falon, ő személyesíti meg az ellenállást, az embermentést.
Az utolsó napra egy hosszabb sétát terveztünk, amelyen a budapesti cionista ellenállás és embermentés helyszíneit tekintettük meg. A Holokauszt Emlékközpontból indultunk, és első utunk a Bethlen utca 12. elé vezetett. Ebben a többemeletes bérházban működött egy rövid ideig a Hasomer Hacair (Ifjú Őrök) ifjúsági mozgalom hamisítóműhelye, amelynek egyik irányítója Dávid Gur (Grósz Endre) volt. A ház legfelső emeletén lévő tetőtéri lakást szerettük volna megnézni, de sajnos nem sikerült bejutnunk az épületbe. Ennek ellenére a diákok el tudták képzelni, hogy egy esetleges lebukás árnyéka elől miért kellett elmenekülniük az ellenállóknak az egyetlen kijárattal rendelkező házból. Ezt követően elmentünk a Vadász utcába, ahol az Üvegházat tekintettük meg. Az ott működő, svájci védettséget élvező és az üldözött zsidók mentését elősegíteni hivatott irodáknak és több ezer ember rejtekhelyének ma egy emlékszoba állít emléket az épületben. Ebben a tanulók szabadon nézelődhettek és tanulmányozhatták az eredeti dokumentumok és újságok fénymásolatait. Ezt követően a volt Nemzetközi Gettó területére mentünk (XIII. kerület, a Pozsonyi út környéke), ahol a Cionista Ellenállás Emlékművét néztük meg, melyet 1994-ben a magyarországi holokauszt 60. évfordulóján állítottak fel.
Írásunk elején feltettünk néhány kérdést, amelyekre a holokauszt budapesti helyszíneit kutató program leírásával kívántunk válaszolni. Kiderült, hogy a diákok nem idegenkednek attól, hogy alaposabban megismerjenek és megvizsgáljanak egy olyan témát, amelyből a mindennapi életben is – talán – alkalmazható etikai alapelveket tanulhatnak meg. A holokauszt áldozatai, valamint az elkövetők, a szemlélők és természetesen az embermentők választási lehetőségei és az ezekre adott válaszok mindenképpen gondolkodásra serkentik az embert. És talán, ami a legfontosabb, sikerült megismertetnünk a tanulókat olyan fiatalok történeteivel, akik a jó érdekében vállalták a kockázatot is. A program végén kitöltött kérdőívből kiderült, hogy minden résztvevő rövidnek találta az egyhetes programot, és jelezte, tanév közben is szívesen részt venne hetente vagy kéthetente szervezett hasonló foglalkozásokon.
Az első napról beszámoló részben említettük, hogy a diákok egy része engedélyezett volna bizonyos létszámkorlátozásokat a zsidótörvényekben. A hét végén megkérdeztük őket, még mindig hozzájárulnának-e egy ilyen törvényhez. Ez alkalommal már nemleges választ adtak, ami azt is mutatja, hogy a programunk nem volt hiábavaló.