„…aki poétává lesz Magyarországon” – mondatta a méla Tempefőivel a szerencsétlen Csokonai Vitéz Mihály (akiről kevesen tudják, hogy pedagógusnak is korának legkiválóbbja volt). Vajon mi az oka a keserű mondatnak, amelyet korunk, napjaink jelese (alább elárulom a nevét majd) mondott: „hát akkor inkább visszamegyek költőnek.” Egyelőre annyit, hogy az illető pedagógiai újságíró, lapszerkesztő. S a keserű mondat oka a pedagógiai sajtó állami támogatásának váratlan 2005. őszi befagyasztása, a nyomtatott pedagógiai sajtó végóráinak felrémlő veszélye.
A mondat kimondója az ifjúsági szubkultúrák szociografikus feltárásának korai úttörője, új költői nyelvezeteket próbáló poéta, még mesekönyvszerző is, a rózsák művelődéstörténeti hagyományainak ihletett ismerője és feltárója. Géczi Jánosról van szó.
Ugyan mi kötelezi őt el a neveléstudomány iránt?
Az, hogy új horizontokra jut ebben a diszciplínában is. A neveléstörténetet művelődéstörténeti kontextusba ágyazza (a nevelést teoretikusan a kultúra összefüggő rendszerében látja és láttatja – teljes joggal, és kevesedmagával szakmánkban).
Az, hogy a kultúra horizontján túllépést sürget az európai/keresztény/katolikus hagyomány monopóliumán, s újabb fontos kultúrkörök beemelését javasolja a nevelésről folytatott tudományos beszédbe. Muszlim tanulmányai és érdeklődése különös fényt kapnak a 21. század meglehetősen tagolt globalizációs jelenségei közepette. Maga is megpróbál paradigmatikus modelleket megrajzolni. Így követhetjük Arisztotelész világképéről szóló elemzésből származtatott pedagógiaképét, így ismerkedhetünk a már emlegetett iszlámmal, s így – bár e sorban meghökkentő, de mégsem méltatlan – a kortárs Nagy József meghatározó munkásságával.
És akkor hirtelen – a kötet szimmetriatengelyén áthaladva – a pedagógiai tájékoztatás, a nevelésügy értelmiségi körei közti kommunikáció problémáira fókuszál a tanulmányíró. A kötet lektorával, Nagy Péter Tiborral egyetértésben magam is úgy vélem, hogy a jelen művelődéstörténeti korszak fontos – talán nem végletesen összetört – cserepe a pedagógiai sajtó helyzetével, történetével foglalkozó tanulmányok sora. Forrásértékűek ezek a visszaemlékezések. A pontosságnak tartozunk annyival, hogy a Pedagógiai Szemle folyóiratcím elé nem Zsolnai főigazgató javaslatára került az új jelző 1990-ben, inkább belső szerkesztőségi kezdeményezés volt ez, némiképp reklámfogás is, hiszen ebben az időben szokta a magyar fogyasztó a termékeken a harsogó „new” jelzőt. Bár tagadhatatlan, hogy az ötvenes években alapított folyóirat munkatársai fel kívánták hívni a figyelmet arra, hogy a demokratikus politikai változások krónikásaivá szegődnek. Hogy az ÚPSZ/PSZ korábbi számai milyen mértékben szolgálták ki a régit (a pártállami konzervativizmust, amely egyébként pedagógiailag jóformán színtiszta konzervativizmus volt, ha moszkvai vagy Moszkvára figyelő szerzők tollából is fakadt), s milyen mértékben készítette elő – így hittük akkor – a pedagógia csendes forradalmát (korszerűsödését, európaizálódását stb.)? S milyen ma az ÚPSZ arca? Nos, ez a tanulmány még várat magára. De a tény tény: Géczi Jánosnak az Iskolakultúra Könyvek sorozatában megjelent új tanulmánykötetében a hét közleménynek csaknem a fele az Új Pedagógiai Szemlében jelent meg. Mely lap – egyébként szintén szakmai autonómiája védelmében – két lapgazdához kapcsolódik egyszerre: a jeles, tudományos kutató-fejlesztő műhelyhez, az OKI-hoz és a szakmai civil szervezethez, az MPT-hez.
Szóval mi az oka, hogy Géczi Jánosnak e kötet tanúsága szerint (is) pedagógiai újságíró-szerkesztő mivolta, önképe érvényesül erőteljesen?
A véletlen magyarázza csak? A kronológia? Az új évezred első éveinek publikációs sorozata?
Nem egyszerűen erről van szó! Hanem éppen az a szintézisvágy vezet egyenesen ide, amelyben valamennyi fentebb említett megszólalási formáját összegezte életműve tartós utóbbi szakaszában!
„...meddig lesz hely, hol fölolvashatol?” – kérdezte egy másik költő a berlini vendéget annak idején. Meddig lesz folyóirathasáb, ahol az újabb Géczi-írásokat figyelhetjük?