Óda a tegnapi asszonyokhoz

Hát persze, hogy! A pedagógusszakmának szép, fontos ünnepe 2005-ben, hogy méltóképp emlékezzék az éppen 120 éve született Domokos Lászlónéra s kereken 90 éve megszületett művére, a magyar Új Iskolára. A magyar pedagógia, a magyar pedagógustársadalom önismeretének, öntudatának, mint a falat kenyérre, oly nagy szüksége van hiteles elődökre a 20. század bonyolult első fél évszázadából (is), no meg szüksége van (ha nem is sikertörténetekre: hiszen az Új Iskola kétszeri „végjátéka” 1944-ben és 1949-ben nem épp boldogságtörténet) a működő pedagógiai megoldások meggyőző történeteire abban a pszichózisban, melyben az osztályterembe lépve szorongással telten átél, s az eszköztelenség ideológiájával próbálgat sután már a 19. század végén avultnak vélt megoldásokat. Hát hogyne tartaná fontosnak a pedagógusszakma, a magyarországi pedagógia, hogy felmutatható a nagy európai folyamatban – ami a reformpedagógiai iskolakritikát és iskolateremtést illeti, egy „hungaricum”, egy magyar „óriás” „A gyermek évszázadá”-nak szentelt Pantheonban. (Ennek egyúttal az is örülhet, aki az európai kultúrtörténet horizontális egyetemességének paradigmáját vallja, s az is, aki „magyar elsőket”, „magyar alkotókat”, „magyar donorokat” keres az európai örökségben. Persze a tudományosan feltárható valósághoz az áll közelebb, aki a magyar gyermektanulmányt a 20. század elejének összeurópai eszmerendszerébe illeszti, s tán magyarázatokat is keres: ha a freudizmusnak a Monarchia volt melegágya, ha Rudolf Steiner élménykörének horvátországi gyökerei (is) voltak, nos akkor a pedológia, ez a pszichológiából, szociológiából, gyermekvédelemből, jogból gyúrt, empíriákra alapozott tudományág vajon miért volt oly erős Magyarországon – egyébként Nagybecskerektől Budapestig. Nota bene, hazánk szakmaiságának gyors pedológiai feltörésével egyetlenegy ország versenyzett a háború előtt: Oroszország.)

Domokosné lénye, műve alkalmas precedensnek tűnik. Hiszen több mint 30 év folyamatosan, lényegében azonosnak vállalt pedagógiai hitvallás – a gyermekközpontúság, a játszva tanulás, az érzelmesség, az intuíció, az alkotás, az együttműködés, az aktivitás pedagógiája romlatlanul érvényesülhetett – még akkor is, ha az iskola léte működésének 30 esztendeje alatt is gyakran vált bizonytalanná. S árnyalt elemzések – már Búzás László disszertációja alapján készült kismonográfiája is (ugyan a korszellem, ti. a múlt század hatvanas éveié, kissé vastagabban „húzatta alá” benne a kritikus mondatokat) – felhívják a figyelmet bizonyos hangsúlyváltásra. A magyar gyermektanulmány első generációja hősének, Nagy Lászlónak hűséges tanítványa a harmincas években nem egy kérdésben eltávolodott a tanítómestertől, s az „irracionalitás” túlhangsúlyozása mutatható ki pedagógiai felfogásában. Ez az a bizonyos „intuitív-beleélő” módszer, amelyet egyébként ma nemcsak az EQ (érzelmi intelligencia) hívei ismernek fel rácsodálkozással (ha érkezésük van a múlt faggatására), de a drámapedagógusok is az Angliából érkezett import archetípusait fedezik fel. (Talán valóban érzelmesebb, mint a mai ízlés azt elbírja.) Izgalmas összevetésre ad alkalmat ez is. A reformpedagógia első és második generációs jelenségvilága, eszmevilága általában különbözik: míg „az egyén felszabadítása”, a „bilincses iskolák” pusztítása volt a hangos – mondhatni: dúr – nyitány, a „perszonalizáció”, addig (korábbi elemzéseim szerint a világháború és következményei okozta társadalmi és egyéni traumák, krízisek hívták elő a második nemzedékben a „szocializáció” fontosságát) a ki legyek? helyett a kik vagyunk? nevelési kérdésfeltevése került előtérbe (itt is, ott is, amott is). Domokosné és az Új Iskola hangsúlyváltása vajon összefügg-e ezzel a folyamattal? S a végjáték tanulságai is paradigmatikusak: miért is nem kell az Új Iskola a berendezkedő új hatalomnak? Tán ugyanazért, amiért az egyházi iskolák sem kellettek neki, vagy ugyanazért, amiért a NÉKOSZ-ra sem volt szüksége?

De mindezzel együtt itt van a jubiláló Új Iskola emléke. Tisztán és ünnepélyesen. Immár részleteiben megismerhető az emberi életút és az iskolatörténet is. Áment Erzsébeté az érdem, aki a dokumentumelemzések mellett, az „oral history”-t is felhasználva, összegyűjtötte a 90 és 70 év közti egykori új iskolások visszaemlékezéseit, s nem kevés anyagi áldozattal a Magyar reformpedagógiai hagyományok című sorozat első két köteteként, az OPKM segítségével, a Magyar Pedagógiai Társaság biztatására kiadta az iskolaleírást és az életrajzot. Kutatómunkája nyomán készen áll a következő két kötet is: a teljes Domokosné-életmű (cikkek, előadások, tanulmány) kézirata, s támogatókat keres a visszaemlékezések kiadására is – a sorozat záróköveként. E visszaemlékezések eredeti, realista ízekkel idézik Emmi néni iskoláját.

Újra csak azt mondom: jól jön pedagógiánknak az újra fellelt, újra hozzáférhető hagyomány! A szakma fontos ünnepe volt a születésnapi emlékülés is. Nem véletlen, hogy szót kért az akadémiai bizottság neveléstörténész professzora, az alternatív iskolafejlesztés „államosított fenegyereke”, a jeles pszichológus, s a nézőtéren helyet foglaltak a 20. század utolsó harmadának innovatív mohikánjai is, az esélyegyenlőség prófétája s az értékközvetítés és képességfejlesztés „pápája” (bocsánat a szójátékért). Nemcsak a nagy elődnek kijáró tisztelet, de a kíváncsiság is szólította őket. Az egész napos nevelés, a gyerekszabadidő kísérletező nagyasszonyáról eddig csak azt tudta a nyilvánosság, hogy Leveleki Eszter Pipeclandjának (nyári táborának, „demokratikus királyságának”, ahogy a bánki nyaralók nevezték) volt hűséges polgára, de maga is új iskolás volt, most vált köztudottá.

S volt még valaki, aki elmondta és írásba is adta, ami a négy elemi iskolai esztendő élményében meghatározó: „Mindmáig az az érzésem, hogy többet tanultam az Új Iskolában töltött négy évben, mint a gimnázium és egyetem időszaka alatt együttvéve… komolyan vettük és természetesnek tartottuk az iskola szellemét, azaz önmagunkat is, mert az iskola is komolyan vett bennünket…” Nem árulnám el a nevét, csak a recenzió végén, kérem az olvasót, legyen türelemmel. Megéri.

Mert a pedagógia ünnepén a megemlékezések középpontjában álló törékeny, emlékezetesen szép, okos igazgató asszonyról még mindehhez azt is megtudtuk, hogy a kezdet szegedi korszakában férje mellett olyan szalon háziasszonya volt, ahol a korszak irodalmának elitje adta egymásnak a kilincset. Juhász Gyula, Babits Mihály, Móra Ferenc, Tömörkény István szerepelnek a képzeletbeli vendégkönyvben. Szerepelnek? A Szegedet jól ismerő-értő kutatók, Péter László és Madácsy László nyomán az életrajzot, pályaképet összefoglaló kötet arról fogalmaz bizonyságokat, hogy a fent említett író- és költőóriások szinte vetélkedtek a fiatalasszony társaságáért, s gyöngéd szerelmi vallomásokkal felérő leveleket írtak neki, vagy regénybe fogalmazták. (Móra a Négy apának egy leánya című népszerű kisregényében például szó szerint ismétli korábbi levele formuláit. E szövegekben a lelkek közti kapcsolat, az asszony szép keze, a jeles férfiak óvatos csókja is hangsúlyos.) Szó, ami szó, tehát Domokosék szalonja a századelő irodalmi-kulturális életének egyik fontos vidéki központja volt!

Hol van ma ilyen – sóhajt a recenzens –, hogy az értelmiség meghatározó művészelitje és pedagógusok egy társaságba járnak? Hogy a nevelés, az iskoláról szóló közbeszéd irodalmi szalonok kedvelt témája legyen? Domokosné kora és Domokosné személye erről a boldog időről is szól. Az értő pályakép további oldalai is nagyon fontosak és jelentősek Áment Erzsébet ismertetett könyvében, de nékem ezúttal ez a fejezet szólalt meg a leghatásosabban. Talán mert szívesen élnék ilyen időben, szívesen látnék ilyen értelmiségi társaságokat!

A véletlen – véletlen-é? – úgy hozta, közkézen forog egy másik kötet is. Tisztelői, családtagjai állítottak össze emlékezőkötetet, „sugárkoszorút” – ez a műfaji meghatározás – egy másik pedagógusasszonyt idézve. Kériné Soós Júliáról van szó. Aki a maga módján és a maga lehetőségei közt szintén jelentős pedagógusa volt egy későbbi kornak, az 1945 utáninak. S így szól az emlékezet: az irodalmi világ jelesei gyűltek körülötte, szalonjában – ha az ötvenes évek innenjén és túlján fenntartott lakását szalonnak lehet nevezni. Járdányi Pál, Gellért Oszkár, Márkus István (a falukutató-szociológus), Zelk Zoltán, Varga Domokos a látogatók (s az emlékezők) között. Félreértés ne essék! A Kériné-kötet is neveléstörténeti dokumentum! Egy rettenetesen nehéz korszakban felnőtt és emberi nagyságból jelesre vizsgázott személyről szól, aki körül – már családi okok miatt is – a korszak pedagógiai közélete is ott sürgött. A NÉKOSZ, a Petőfi Kör s az 56 utáni (enyhén szólva) szétszórattatás, majd az újjászülető nevelésszociológia mind-mind része ennek az életrajznak, s a szeretettel írt, gondos dokumentumok mind-mind hiteles adalékok mindehhez.

Kérinét „kovász-embernek” nevezi a szalon egyik látogatója, hűséges emlékezője, a kötet szép bevezető írásában. Göncz Árpád a szerző. Ugyanaz a férfiú, aki „negyedik elemista” új iskolásként Domokosnéra emlékezett.

Nekem a Kériné Soós Júlia-kötet is (különösen a Domokosné-életrajzot olvasván) erről szól: vannak, voltak pillanatok, amikor a legjobb magyar értelmiségiek gonddal és figyelemmel gyülekeztek – igaz, személyes, baráti szálak kapcsán – a magyar pedagógia legjobb törekvései körül.

Vajon megismételhető pillanatok-e?