László Ervin: Kozmikus kapcsolatok – A harmadik évezred világképe

A jövő fürkészése hasonló izgalmakat ígér, mint a múltba pillantás. Az avatott szellemi vezetőknek is, kik az olvasót ilyen utakra csábítják, hasonló erényekkel kell rendelkezniük. A tárgyi tudás mellett elengedhetetlen a szellemi bátorság, de a kritikai és önkritikai érzék is.

Mit jelent a szellemi bátorság? Ma is ugyanazt, mint Kant korában: „Sapere aude!” – Merj gondolkodni! De ha a gondolat lényegéből fakadóan szabad – mitől tarthatna a gondolkodó? Elsősorban attól, hogy – talán akaratlanul is – elvárásokat, szabályokat, szokásokat sért, szellemi tabukat dönt meg. A tudományos gondolkodást irányító-határoló láthatatlan falakat Thomas Kuhn könyve óta divatos paradigmáknak nevezni. Az elfogadott paradigmák mögött szakmai testületek és intézmények állnak, az intézményeket pedig gazdasági, néha politikai csoportok pénzelik, irányítják. Ha paradigmák ütköznek, a szellemi csatatéren intézmények és ellenintézmények küzdenek, ahogyan ezt például a klasszikus gyógyászok és természetgyógyászok vagy a „zöldek” és a „technokraták” szembenállása mutatja. A csoporton kívülieket kontároknak tartják, szavuk súlya csekély. A láthatatlan falak tehát nem mozdulatlanok, de nagyon erősek, a königsbergi bölcs követői ma sincsenek könnyű helyzetben.

Érdemes megjegyezni, hogy sok, a maga korában felforgató (vagy figyelembe sem vett), de mára klasszikussá vált elmélet megalkotója nem szaktudós volt, hanem – a „céhbeli” vélemény szerint – kontár, kalandor, álmodozó. Gondoljunk a kontinensvándorlás elméletét megalapozó, de meteorológus volta miatt elutasított Wegenerre, a matematikus-apátként tisztelt (de biológusként teljesen ismeretlen) Mendelre vagy Semmelweisre (kinek őrülete, miként Széchenyié is, lehet kérdéses, ám korabeli nemzetközi elutasítása mindenképpen valós).

A kép attól válik igazán bonyolulttá, hogy ami egyik szempontból gát, az más szempontból támasz; a gondolatot köti is, de formálja is a diszciplínák nyelvi és tartalmi fegyelme. A tudomány tisztaságának őrei joggal aggódnak, hiszen se szeri, se száma a különféle csalásoknak és önkéntelen (ön)becsapásoknak, melyek nem tényeken, hanem a tények elferdítésén, manipulálásán alapulnak, s ezekkel szemben igenis kötelessége föllépni a „hivatalos” tudomány képviselőinek. Az igazi szellemi bátorság ezért nem a szélhámosoké, akik gátlás nélkül bármit leírnak, hanem azoké, akik kellő kritikai érzékkel és szaktudással vizsgálódva vállalkoznak az ocsú és a tiszta búza (az áltudomány és valódi tudomány) lehetőleg pontos elkülönítésére, ám eközben végig megőrzik nyitottságukat, és vállalják az ütközést mindazon területeken, melyeket ígéretesnek tartanak. Talán éppen ezt nevezi a modern pedagógiai irodalom „scientific literacy”-nek, azaz a természettudományos tudás (knowledge) alkalmazási képességének, abból a célból, hogy döntéseinket megalapozó, segítő következtetésekre juthassunk (The PISA 2003. Assessment Framework, OECD, 133. o.). Persze annak eldöntése, hogy mi a valódi és mi az ál (tudomány), egyáltalán nem könnyű. Elmélettel ugyanis nem lehet pusztán tényeket szembeszegezni, hanem csak egy másik – bár esetleg még csak sejtett, vázlatos – elméletet. Erre pedig nem sokan képesek. Ők a szellemtörténet igazi hősei voltak, ám többnyire még ők is beleroppantak a maguk által vállalt, pogányul nehéz feladatba. Ezért elgondolkoztató a PISA/OECD kívánalma, miszerint a polgárt úgy kell nevelni, hogy képes legyen világosan (!) megkülönböztetni a tudományost és az áltudományost (pseudo-scientific) (132. o.). Igényes szellemi vezetők nélkül ez éppoly reménytelen vállalkozás, ahogyan Tarkovszkij filmjében sem tájékozódhat a Zónában sem a Tudós, sem a Művész, hacsak nem egy bátor vezetővel (aki maga nem annyira szaktudása vagy művészi ambíciói, hanem inkább intuíciói, értelemkeresése és önzetlensége miatt lesz alkalmas erre a szerepre).

László Ervin azok közé a kivételes egyéniségek közé tartozik, akiknél a mesterségbeli tudás szárnyaló fantáziával, művészi tehetséggel és a társadalomtudományi-politikai gyakorlatban való jártassággal párosul. Kilencévesen zenei csodagyermekként adta első zongorakoncertjét a Vigadóban, 1959 után filozófusként, rendszerelméleti kutatóként jelentek meg könyvei, majd a Római Klub munkatársaként vált híressé az 1970-es években. (Korábbi tanulmányaiból válogatást közölt a Gondolat Kiadó 1986-ban: László Ervin: Zene – rendszerelmélet – világrend.) Jelenleg olaszországi családi házában elméleti kutatásokkal foglalkozik.

Könyvét olvasva az első meglepetés akkor éri az olvasót, amikor a legmodernebb csillagászati-kozmológai, termodinamikai és evolúciós elméletek leírásával és összevetésével találkozik. A második meglepetés akkor éri, amikor ezek mellé fölsorakozik a telepátia, az aura és a lélekvándorlás vizsgálata, az irányított mutációk, az antropikus elv, a tárgyak és molekulák „vákuumnyoma” és más rejtélyes jelenségek. Vajon László Ervint időnként elhagyja kritikai érzéke? Meglehet. Ám ne feledjük, hogy ha – miként a Falanszter-jelenetben Ádám – a „tudvágyat szakhoz nem kötők / Áttekintését vágyjuk az egésznek” –, akkor óhatatlanul kockáztatnunk kell egy-egy tévedést is. László Ervin persze nem véletlenül kockáztat. E részben rejtélyes, részben már földerített tényeket közös elmélet segítségével kapcsolja össze. Mint könyvének eredeti címe (The Fifth Field) jelzi, a kapcsolatot egy ötödik kölcsönhatástípus föltételezésével teremti meg (az elektromágneses, a gravitációs, az erős és a gyenge erők mellett), mely kiterjedt mezőként összefüggéseket teremt anyagi és szellemi, múltbeli és jövőbeli események között. Az „öt mező” elmélete valójában több is, más is, mint egy újabb tudományos elmélet. Talán világképformáló paradigmának nevezhetjük. Lehetséges következményei filozófiailag, sőt teológiailag is aggályosak. (A kimondatlan panteizmus ugyan tiszteletre méltó európai hagyomány, ám – ha erre a következtetésre jutnánk – azt ugyancsak nehéz lenne összeegyeztetni mind a természettudományokkal, mind a monoteista világértelmezéssel. – Lásd például Molnár Tamás könyvét: Bennünk lakik-e az Isten? Kairosz Kiadó, 2002.)

A recenzens nem tudja megítélni ezen elmélet életképességét vagy érvényességi körét, bizonyos azonban, hogy maga az elméleti keret érdemessé – és egyáltalán: lehetővé – teszi a leírtak végiggondolását. Ezzel a szellemi ablaknyitással a szerző máris elérte egyik célját. A gazdag irodalomjegyzék és a jó utalások pedig lehetővé teszik, hogy az érdeklődők elmélyedjenek egy-egy terület szakmai eredményeiben. Talán csak a kritikai megjegyzések hiányolhatók, hiszen bizonyos, hogy a szaktudományok egyik területen sem késlekedtek a cáfoló érvelésekkel és kísérletekkel vagy alternatív, „hagyományos” magyarázatokkal. A szkeptikus vélemények említése és az azokra való irodalmi hivatkozás nagyban emelte volna ezen izgalmas könyv hitelességét és még jobb kiindulópontot adhatott volna a további vizsgálódáshoz.

A László Ervin könyvében leírtak nagy része semmilyen tantárgy követelményrendszerében nem szerepel, és nem is várható, hogy egyhamar oda kerül. Mégis haszonnal forgathatja bármilyen szakos tanár és bármely irányban tovább tanuló diák, aki szellemi ugródeszkát keres az Egész értelmének, rendjének kereséséhez.