Hogyan élik meg a háborús konfliktusokat a gyerekek? Milyen nyomokat hagy lelkükben az átélt borzalom? Hogyan oldható meg a fegyverropogás, a bombázás közepette az iskoláskorú gyerekek tanítása? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket válaszol meg Mihály Ildikó összeállítása a háborús konfliktusoktól terhes régiókban végzett elemzések tapasztalatai alapján. Az elemzésből kiderül, hogy a háborúk súlyos, életre szóló nyomokat hagynak az ott élő gyerekekben, a depressziótól az agresszióig. A háború sújtotta területeken nemcsak a romba dőlt épületeket kell újjáépíteni, hanem a szétzilálódott, agresszióra, félelmekre szocializálódott gyermeklelkeket is hosszú ideig gondozni kell.
2004. szeptember elsején, Észak-Oszétia Beszlán nevű városában az egyik iskola tanévnyitó ünnepségén terroristák túszul ejtettek több száz gyermeket és szülőt. A sok szenvedés után a foglyul ejtettek kiszabadítását célzó akciónak több mint 300 halálos áldozata volt, többségük gyermek. Sajnos, nem ez volt az első olyan eset a világtörténelemben, amely gyermekáldozatokat követelt…
1212-ben húsz-harmincezernyi francia és német gyermekből álló keresztes hadsereget indítottak a Szentföldre. Az egyház vezetői ugyanis – az előző keresztes háborúk sikertelenségei után – az „ártatlanoktól” várták annak visszafoglalását. A Marseille-ből és Olaszországból kihajózott csapatok tagjai azonban nem érték el a harcok színhelyét sem; többségük már útközben rettenetes körülmények között elpusztult.
1655-ben a svéd hadsereg livóniai ezredében 302 tizennyolc év alatti gyermekkatona harcolt. Magyarország török megszállása idejéből is fennmaradt néhány ellenálló gyermek legendája, mint ahogy a kis Gavroche regénybeli figurája sem csupán az író fantáziájának szülötte volt: sok hasonló korú társa küzdött a felkelőkkel együtt Párizs utcáin a nagy francia forradalom idejében. Nagy Frigyes katonái közt is százával voltak gyermekek, mint ahogy az 1848-as szabadságküzdelmek hősei sorában is külön őrzi az emlékezet a katonák harci kedvét rendületlenül ébren tartó kisdobosok alakját.
A 20. században azonban minden képzeletet felülmúlt a gyermekek háborús szerepvállalásának mértéke! Ha a két világháború adatait nem is vesszük számba – így például azokat a 14 év fölötti fiúkat és lányokat sem, akiket Hitler besorozott a reguláris német hadseregbe1, azokat a magyar leventéket sem, akiket a háború utolsó szakaszában, fiatal koruk ellenére, ugyancsak behívtak, vagy akik Szerbia, Montenegró, Románia, Bulgária és Görögország nemzeti öntudatra ébredésekor a felnőttekkel együtt a függetlenségért maguk is fegyvert ragadtak –, gondoljunk legalább arra: a második világháború befejezése óta, 1945 és 1992 között a világban 149 nagyobb háború volt, összesen 23 millió gyermekáldozattal.
Sajnos, azonban nem csak a háború követelt gyermekáldozatokat; a politika egyéb eszközöket is megragadott – főleg a felnőttek elrettentéséül – gyermekek kínzására. A Szovjetunióban, a sztálini terror idején sem volt ritka a gyermekek bebörtönzése, sőt kivégzése sem. „Az elmúlt hónapban a balacsevói börtön hetvennyolc elítéltet visszaküldött Elanba, és közülük negyvennyolcan tízévesnél fiatalabbak voltak… egy egész éjszakán át tartó kihallgatás után egy tízéves gyerek beismerte, hogy hétéves korától kezdve tagja volt egy fasiszta szervezetnek…; egy tizenkét éves fiú, akit megerőszakolt a kihallgatója, tiltakozott az ügyeletes tisztnél, mire agyonlőtték.”2
De térjünk vissza a 20. századi háborúk világához! 1947-ben Mexikóban, a Chapultepec erődítmény védői gyermekeket is bevetettek az őket ért amerikai támadás ellen. Görögországban3 a politikai üldözések idején – az 1946 és 1949 között eltelt idő alatt – a szülők letartóztatása és/vagy kivégzése miatt legalább félmillió gyermek maradt árván. A hatvanas években Bissau-Guineában a lázadást megtorló hatalmasságok 10-12 esztendős gyerekeket is odaállítottak a kivégzőosztagok elé. S a nyolcvanas évek! Csád, Dél-Afrika, Salvador, Kambodzsa, Mozambik, Irán, Irak, Afganisztán harcaiban is – mindenütt – ott küzdöttek a harci propagandával, hazafias felhívásokkal mozgósított önkéntes vagy erőszakkal besorozott gyermekek. 1986-ban csak Ugandában például 3000 gyermek harcolt az ellenállók csapataiban. Sierra Leonéban a gyermekharcosoknak – szigorú parancsra – részt kellett venniük akár saját családjaik megkínzásában is, ha azok történetesen az „ellenkező” oldalon álltak. Eközben Európában, az írországi Belfast utcáin a brit katonák elleni kamikáze-akcióikkal gyermekek is nemzetközi ismertséget szereztek a korabeli ír lázadóknak.4
Összességében elmondható: csak 1988-ban 25 országban összesen kétszázezernyi olyan, 16 év alatti gyermekkatonát regisztráltak, akiknek kezébe – a felnőttekkel ellentétben – parancsnokaik csak „könnyű” fegyvereket adtak. (Vagyis olyanokat, amelyeket hurcolni és kezelni könnyebb a többinél.) Ugyanebben az esztendőben pedig a világ egy új fogalommal is kénytelen volt megismerkedni: Floridába a tengeren át ugyanis olyan gyerekek érkeztek Etiópiából – szülők nélkül –, akik a hazájukban elszenvedett üldözések elől megszökve politikai menedékjogot kértek az Amerikai Egyesült Államoktól.
Nem volt nyugodtabb az 1992 és 2002 közötti évtized sem; ez idő alatt – az ENSZ gyermeksegélyezéssel foglalkozó bizottságának5 adatai szerint – legalább kétmillió gyermek halt meg, 4-5 millió szerzett maradandó fogyatékosságot, 12 millió vált hontalanná, egymillió elárvult, 11 millió gyermek pedig súlyos pszichés sérüléseket szenvedett a különféle politikai és katonai konfliktusok során. Csepp a tengerben, de idetartozik az a statisztika is, mely szerint a legutóbbi palesztin intifáda során eddig (!) csak az oktatási szektorban 646 gyilkosság történt; az áldozatok között 421 általános és középiskolást, 194 egyetemi hallgatót és 24 tanárt azonosítottak.6
Az új évezredben sem javult a helyzet. A legújabb adatok7 azt mutatják, hogy 30 országban jelenleg is legalább 300 ezer gyermek katonáskodik (csak Libériában 15 ezer fő!). Sőt, a világ 50 országában a gyermekek-fiatalkorúak hivatalosan még ma is sorkötelesek, azaz fegyveres konfliktusok esetén bármikor bevethetők. Miközben a régebbi harcok emléke is tovább pusztít: Kambodzsában például még mindig 110 millió (!) akna található szerteszórva az országban, aminek következtében a polgári személyek is – köztük elsősorban a gyermekek – állandóan súlyos veszélyben vannak; az aknasérülések 20 százaléka ugyanis halállal végződik. (S hasonlóképpen szedi ma is áldozatait a délszláv háború.)
Viszonylag új keletű zsarolási módszer, amikor terroristák – céljaik eléréséhez – gyermektúszokat ejtenek. Az első ilyen akciót 1974 áprilisából jegyezték fel, amikor palesztin terroristák betörtek egy izraeli kibucba, túszul ejtették a gyermekeket, így követelve izraeli börtönökben lévő társaik szabadon bocsátását. Egy hónappal később ugyanők, ugyanezzel a céllal egy iskolába hatoltak be; az akciók következményeiről azonban nem találtam pontos adatokat. 2000-ben Algériában, egy kistelepülésen nyolc iskolás gyermek esett áldozatául annak, hogy a kormány nem engedett a túszejtők követeléseinek, és nem adott utasítást az iszlám szélsőségesek több év óta bebörtönzött vezetőinek szabadon bocsátására. Gyermektúszszedés volt 2003-ban Dubaiban és Kolumbiában is (ez utóbbi akció tragikus következményei a kokaingengszterek lelkén száradnak), és nemrégiben a kaukázusi Észak-Oszétiában egy egész iskolát ejtettek túszul, gyermekeket, tanárokat, a tanévnyitó ünnepségekre érkezett szülőket és családtagokat; ez esetben a terroristák Csecsenföld függetlenségét követelték foglyaik életéért cserébe az orosz kormányhatóságoktól.
S ne feledkezzünk meg a számtalan vallási konfliktusról sem; egyházi statisztikák szerint8 1998 óta – főként Angolában, Burundiban, Ruandában, Ugandában, Szomáliában és Szudánban – több mint 300 szegény és marginalizált helyzetben lévő, nem katolikus keresztény egyházi közösség képviseletében ugyancsak többezernyi gyermek áll fegyverben, szükség esetén akár bevetésre készen is. Persze, e téren sem kell annyira messze mennünk; elég csak Észak-Írország katolikusainak és protestánsainak rendszeres, a gyermekeket sem kímélő összecsapásaira gondolnunk…
Vannak esetek, amelyekben hazájuk-népük szolgálatában, saját maguk vagy a családjuk dicsőségére a gyermekek önként vállalkoznak a katonáskodásra, a harcra. „Minket, lotaringiai diákokat már 12 éves korunktól arra neveltek, hogy harcmezőn dicsőséges a halál”9 – mesélte egy orvos. A palesztin gyermekek is már egész kicsi korukban tudják: katonaként vállalt hősiességükért hozzátartozóikat – nemcsak erkölcsi, hanem anyagi – megbecsülés fogja körülvenni, ezért lépnek fegyverrel a kézben, habozás nélkül, elesett vagy bebörtönzött bátyjaik nyomába. A helsinki egyetem10 egyik felmérése szerint erre azért kerül(het) sor, mert a háborús környezetben felnövekvő gyermekek eleve másként értékelik/értelmezik a katonaság intézményét, mint békében élő társaik, így a harcokhoz való csatlakozás is szinte természetes számukra, életük egy bizonyos szakaszában legalábbis.
Gyakran előfordul azonban, hogy a katonagyermekeket durván kényszerítik a fegyverfogásra, mások megölésére; Etiópiában, Sri Lankán, Angolában és Szudánban pedig hosszú ideje veszélyesen erőszakos – és természetesen törvénytelen – katonafogdosás is folyik. Sok családot azonban nem az erőszak, hanem a súlyos szegénység kényszerít rá arra, hogy egy-két gyermekét átadja a fegyveres csoportoknak; abban reménykednek ugyanis: ott legalább megfelelően ellátják, talán taníttatják is őket; mások a katonák között nagyobb biztonságban hiszik a gyermekeket, mint a saját otthonukban.11 S olyan helyzet is adódik, amikor – mert a felnőttektől ezt hiába várják el – a gyermekkatonák fegyvereikkel, a nagyobbak „harci tapasztalataival” egymásnak próbálnak egyfajta biztonságérzést nyújtani.
Vajon miért vonják be a felnőttek időről időre – akár a hatalom, akár valamilyen eszmény nevében – a gyermekeket a legszörnyűbb harci cselekményekbe is? Valószínűleg igaza van annak az orvosnak,12 aki e kérdésre adandó válaszaként úgy gondolja: a háborús veszélyek vállalásához eleve „a felnőtteknek olyan gyerekké kell válniuk, aki vakon engedelmeskedik az őrmesternek vagy a hadnagynak”. Ugyanitt olvasható ezzel kapcsolatban egy pszichológus magyarázata is, aki szerint: „Mivel a gyerekek sem a háború valóságával, sem a veszély valóságosságával nincsenek tisztában, kihasználják tapasztalatlanságukat…” Az elmondottak alapján egyértelmű: a gyermekek sokkal könnyebben manipulálhatók, mint a felnőttek, s ezt alaposan ki is használják parancsnokaik. Ezt példázza a neveléstörténet néhány jellemző megállapítása is például a spártai és a lovagi nevelési eszményekről. Az előbbi kort ugyanis mindmáig a nevelési intézményekben alkalmazott egyoldalú katonai dresszúra időszakaként emlegetjük13, Arisztotelész is úgy magyarázta, hogy ezekben az iskolákban azért teszik szinte állatiassá a gyermekeket, „mert szerintük ez a legbiztosabb út a vitézséghez”. (Az 5. századi Athénban is ragaszkodtak ahhoz, hogy minden fiatal fiú legalább egy esztendőt katonáskodással töltsön, de ott a kötelező határszolgálattal megvárták a 18. év betöltését.)14 Ugyanez az elvárás, azaz a testi erő, a harcedzettség, a fejlett fizikum eszménye valósult meg – sok-sok évszázaddal később – a férfiak lovagkori nevelése során is,15 amikor a fiatal fiúkból olyan bátor és hős férfiakat akartak nevelni, akik készek voltak – habozás nélkül – adott helyzetben akár az életüket is feláldozni…
A harci tudományok már igen korán kialakítottak a hadseregekben olyan „szerepköröket” is – a fegyverhordozókét, a küldöncökét, a hírszerzőkét stb. –, melyekben a gyermekek a felnőtteknél sok szempontból jobban hasznosíthatók.16 De alkalmaztak gyermekeket a harctéren dolgozó szakácsok segítőjeként vagy egyszerűen csak – a lelkesedést ébren tartó – kisdobosként; ez utóbbiakról nemcsak Pósa bácsi17 írt sok – külföldön, fordításokban is idézett – versikét, hanem festmények, zeneművek is őrzik megdicsőült alakjukat.
A fegyveres küzdelmekbe közvetlenül bevont gyermekek nemcsak állandó életveszélyben, hanem személyiségfejlődésükre sok egyéb miatt is rendkívüli módon ártalmas körülmények között élnek. Kezdeti lelkesedésük – ha volt is ilyen egyáltalán – csak addig a traumatikus „élményükig” tart, amíg környezetükben valaki meg nem sebesül vagy szemük láttára meg nem hal. Attól kezdve ugyanis mindenki másnál jobban rettegnek, s ezen a bénító, a harci teljesítményt kifejezetten veszélyeztető érzésen legfeljebb úgy tudnak úrrá lenni, hogy maguk is hasonló félelmet keltenek – másokban. Ezért törekszenek katonai parancsnokaik arra, hogy – amint a spártai nevelés során is tették a gyermekekkel – a lehető legjobban elvadítsák őket a családjuktól, a kortársaiktól is.18
Emiatt „A katonaságnál mozgósított gyermeknek (…) súlyos identitászavarai és antiszociális reakciói lesznek, deviánssá válik” – magyarázza a már említett pszichológus.19 Így pedig még inkább gyengülnek, majd teljesen megszakadnak a gyermekkatonákat a családjukhoz, eredeti szociális környezetükhöz fűződő kötelékek; ennek következtében akkor sincs már hova menniük, ha netán élve sikerül kikerülniük a harcokból. Ha túlélik, a háborúk, a harcok után számukra még nehezebb feladat következik: újból meg kell tanulniuk élni.
A háborúkat túlélő gyermekkatonák – akár reguláris hadseregekből, akár különféle partizán- vagy egyéb csoportokból, akár túszszedő akciók menekültjeiként kerülnek ki a fegyveres konfliktusokból – eleve vesztesként kezdik meg további életüket.20 Többnyire elvesztették már addigra a családjukat (még ha egyik-másik családtagnak sikerült is életben maradnia), s véglegesen összeomlottnak látják a számukra korábban oly szilárdnak vélt felnőtt világot; könnyen lehet, hogy valami súlyos – személyes vagy személytelen – bosszúvágy is munkál bennük. Rossz pszichés és mentális állapotban vannak, fizikai sérüléseik vagy ezekből megmaradt fogyatékosságaik miatt szenvednek, emlékeik miatt folyamatosan szoronganak. Állandósul(hat)nak náluk különféle alvás- és táplálkozási zavarok, mentális problémák is: egyebek közt az éjszakai ágybavizelés, a rendszeres éjszakai felriadás, különféle rémlátomások tünetei várnak orvosok, pszichológusok gyógyító közreműködésére. Egy átfogó pszichológiai vizsgálat21 tanulságai szerint azonban a háborúk és a terrorista akciók másként hatnak a különböző életkorú gyermekekre, illetve későbbi életkilátásaikra.
Azok, akik a harci események átélésekor 1 és 6 év közöttiek voltak, a későbbiek során főként jellegzetes szomatikus (gyomorfájás) és pszichés (generalizált félelem) tüneteket produkálnak, kognitív nehézségeik lesznek, emiatt iskolai teljesítményük nem megfelelő; gyámoltalan, passzív felnőttekké válnak. A 6 és 11 év közötti életkorban átélt háborús élmények nyomán a direkt traumák mellett egyfajta bűnösség okozta szégyenérzés is szorongatja a túlélőket. Viselkedésüket örökös és indokolatlan hangulatváltozások jellemzik, és krónikussá váló iskolakerülésük miatt semmiféle olyan tudásra, kompetenciára nem tudnak szert tenni, amely felnőttkori boldogulásukat elősegíthetné. Akik pedig már serdülőkként, a 12. és 18. életévük közötti időszakban éltek át háborús eseményeket, azoknak nagyon gyakran alvási és étkezési zavarokkal, esetleges hiperaktivitással s közben az állandó fenyegetettség érzésével kell a továbbiakban folyamatosan együtt élniük. Jellemző rájuk egyfajta, a kortársaikénál jóval nagyobb „öntudat” is, amely főként „háborús” tapasztalataik miatt alakult ki bennük, és sok esetben együtt jár az átéltek miatti megalázottság, illetve az elkövetettek miatti bűntudat kínzó érzésével.
Egy másik – hat iskola 182, 10 és 12 év közötti tanulója körében végzett – felmérés22 is hasonló megállapításokat tesz. A koszovói vizsgálat azonban az előbbieket néhány újabb adalékkal is kiegészíti. Rámutat például arra, hogy a „háborús gyerekek” között korán kifejlődik a könnyen súlyossá váló klinikai depresszió; hogy ők békeidőben is mindig rettegnek valamitől – hol attól, hogy megint nem lesz otthonukban áram, hol attól, hogy megint nem lesz ivóvizük stb. A kutatók felhívják a figyelmet arra is, hogy nem szabad magukra hagyni a gyermekeket a háborús események utáni problémáikkal: szakértő segítsége nélkül ugyanis többségük nem lesz képes megfelelően megbirkózni ezekkel az élményeikkel.
Az UNICEF felmérése23 nyomán pedig az derült ki: a harci események után évekkel később vizsgált, több mint 15 ezer koszovói, albániai, pakisztáni és afgán „háborús” gyermek közül 17 százalékuk még akkor sem érezte magát biztonságban a lakóhelyén sem. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben való szakértői segítség biztosításának szándékával jöttek létre a különféle ismertté vált civil és szakmai kezdeményezések: az ENSZ kezdeményezésével Afganisztánba, Szerbiába, Irakba küldött pszichológusok sajátos programokkal történő felkészítése,24 vagy a fegyveres konfliktusokat túlélt, családjuktól elszakadt, új életük kezdetén álló gyermekek és serdülők támogatása céljával alakult Foster Parents Plan program, melynek önkéntesei jelenleg Kolumbiában, Sierra Leonéban, Albániában és Koszovóban dolgoznak.
Külön gondot jelent a segíteni szándékozóknak az, hogy a háborút túlélt gyermekek iskolába szinte egyáltalán nem jártak. Egyrészt azért, mert a harci cselekmények következtében az iskolák (is) megsemmisültek; ez történt például Sierra Leonéban az oktatási intézmények 40 százalékával vagy Irakban, ahol – a háborús és a politikai veszteségek nyomán – közel 4,5 millió általános iskolás korú gyermek számára kellene az ellátásukat biztosító oktatási intézményhálózatot minél gyorsabban felújítani.25
Másrészt viszont a harcoló gyermekeknek idejük és lehetőségük sem volt vagy nincs az iskolába járásra (ezért csak az elmúlt tanévben tízezer Sierra Leone-i gyermek vesztett évet), sok helyütt pedig a hatalom – vagy a harcoló közösség – a gyerekkatonák számára kifejezetten megtiltja az intézményekben való tanulást. Olyannyira, hogy időről időre híreket kapunk arról: itt és itt, fegyverrel felszerelt, megvadított gyerekek rendszeresen fenyegették, sőt, nagyon gyakran meg is támadták és súlyosan megsebesítették iskolába induló, onnan hazafelé tartó társaikat.26 Így aztán a korábbi gyermekkatonák később sem tudnak eredménnyel beilleszkedni az iskolai életbe. A háborúkat és terrorcselekményeket túlélő áldozatokat sújtó, fentebb már idézett negatív hatások között tehát – már hatéves kortól kezdődően – minden vizsgált korosztálynál kiemelt helyen említik az iskolakerülés, majd – ha egyáltalán sor kerül rá – az iskolalátogatás során tanúsított fegyelmezetlen magatartás okozta nehézségeket, valamint a kognitív károsodásra utaló tanulási problémákat is.
Ismerünk olyan kezdeményezéseket, amelyek mindennek ellenére megpróbálják a gyermekekkel ledolgoztatni az őket ért mulasztásokat. E próbálkozások során egy-egy országban, településen legelőször is újból működőképessé teszik a lerombolt iskolaépületeket, pótolják a – gyermekekhez hasonlóan háborús áldozatokká vált, elesett, meggyilkolt – tanárokat, tankönyveket, tanári segédleteket készítenek, vagyis újra megszervezik az oktatást. (Irakban és Afganisztánban például ezt az országos méretű újrakezdési alkalmat használják fel az oktatásirányítók arra, hogy ösztönözzék a tanulásból korábban teljesen kirekesztett lányok iskolai beiratkozását is – egyelőre még igencsak kevés sikerrel.) Láthatunk példákat egyéb, inkább szervezési megoldásokra is.
A gázai övezetben például esztendők óta – a rövid, „harcmentes” időszakok alatt is elvégezhető – csökkentett tananyagot tanítanak az iskolákban. A Simon Wiesenthal Központ 2001 májusában szervezett első ízben záróvizsgákat a rövidített, ún. „háborús” curriculum alapján. Sierra Leone oktatásának felelősei is elkészültek már azokkal a „rapid programokkal”, melyekkel megpróbálják sok tízezernyi évvesztes tanulójukat legalább az általános iskolai szintre felzárkóztatni.
Az oktatási intézmények természetesen azzal érhetik el a legtöbbet, ha a nevelés-oktatás eszközeit arra használják fel, hogy a tanulókat lehetőség szerint megkíméljék az áldozattá válás lehetőségétől.27 Az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO már 1945 novemberében – szinte a második világégés befejezésének másnapján – alapokmányában rögzítette a békére nevelés fontosságát. Sajnos, azóta is leginkább csak az UNESCO foglalkozik érdemben ezekkel a kérdésekkel, bár a hatvanas évektől ez a téma a korábbiaknál jóval nagyobb hangsúlyt kap.
Megjelentek a békére nevelési programokban a különféle történelmi és földrajzi vonatkozások is, valamint olyan gyakorlati módszerek, mint a konfliktuskezelés megtanítása vagy az emberi jogok intézményrendszerének megismertetése. 1980-ban pedig – ugyancsak az UNESCO – világkonferenciát rendezett a „leszerelésre nevelés” feladatairól. Az utóbbi esztendőkben aztán újabb témákkal bővült a kínálat: a multikulturális nevelés szándékával olyan iskolai programokat dolgoztak ki, melyek alkalmasak lehetnek a megértésre, a vallási toleranciára való nevelésre, illetve az antirasszista látásmód elsajátíttatására. Tudományos elemzések28 készültek annak érdekében, hogy az illetékesek előtt világossá tegyék: miként és mennyire lehet jelen a politika az iskolákban, a gyermekek életében.
Az ENSZ 2002. májusi rendkívüli ülésén elfogadott határozatának 7. pontjában29 kijelentette: „A gyermekeket meg kell védelmezni a háborúktól, a fegyveres konfliktusok borzalmaitól. Az idegen elnyomás alatt élő gyermekeket is védelem illeti meg, a nemzetközi humanitarianizmus törvényeivel összhangban.” A 43. pont pedig így fogalmaz: „Meg kell óvni a gyermekeket a fegyveres konfliktusok hatásaitól. (…) Hatékony intézkedéseket kell védelmük érdekében tenni. (…) Véget kell vetni a gyermekek fegyveres konfliktusokba való bevonásának. (…) Konkrét intézkedésekkel fel kell lépni a terrorizmus bármely formája ellen, mert az komoly akadálya a gyermekek fejlődésének és jóllétének.”
Ezenközben azonban mintha semmi érdemi beavatkozás nem történne. S bár a gyermeki jogok 1989-ben megfogalmazott és azóta 159 ország által elfogadott konvenciója szerint a gyermekkor 18 éves korig tart, jól tudjuk, még ma is vannak országok, ahol 15 év felett önként vagy kötelező jelleggel gyerekek is besorozhatók a fegyveres erőkhöz. Ez utóbbi korhatárt a világszervezet most 18 évre javasolja felemelni. Döntés még nincs.