Neveléselmélet az Osiris kiadásában¹

Egy új könyv megjelenése mindenképpen ünnepi esemény. Nem csupán azért, mert egyes vissza-visszatérő becslések szerint a papír alapú információhordozók kora leáldozóban van, és a könyvbarátok örülnek, ha ennek ellenkezőjét tapasztalják, hanem azért is, mert tiszteletet érdemel a műben, alkotásban megtestesülő szellemi és fizikai erőfeszítés, az a személyes „humán tőke”, amelyet a szerző és a kiadásban segédkezők a cél érdekében mozgósítottak.

Speciálisan és aktuálisan különösen indokolt az öröm, ha olyan jellegű és tartalmú mű megjelenését méltathatjuk, amelynek létjogosultságát nem pusztán információhordozó mivoltában, hanem szakmai értelemben is „kiveszőfélben lévőnek” szokás ítélni. Ne kerteljünk, a neveléselméletről mint diszciplínáról, mint diszciplináris tananyagról, tankönyvről van szó.

A szakemberek számára közismert módon a neveléselmélet válságos évtizedeket tudhat maga mögött. Temették már ideológiai alapon (nem is indokolatlanul), kárhoztatták a kontinentális pedagógiai paradigmához kötődése miatt, és általában sötét jövőt jósoltak neki az empirikus talajon álló neveléstudományi kutatók elfogult képviselői.

Most mégis azt látjuk, hogy egy tekintélyes kiadó, amely a felsőoktatás számára fontos alapművek kiadását gondozza, egy külsőre is tiszteletet parancsoló (616 oldal terjedelmű) kötetben jelentette meg Bábosik István neveléselméletét (Neveléselmélet. Nevelés az Európai Unióban. Osiris Kiadó, Budapest, 2004).

Nem tudom, gondolt-e a kiadó a nevének megválasztásakor arra, hogy a misztikus hangzás mellett küldetést is jelent Osiris mitológiai alakjának megidézése. A megújulás, újjászületés szelleme a könyvekre, de esetünkben egy diszciplináris életvilágra is találó és nem kevésbé ígéretes lehet.

Bábosik István professzor szakmai, tudományos és tanári munkássága egyértelműen összefonódott a neveléstan, neveléselmélet szakterületével. Ha jól tájékozódtam, összesen hét ilyen témájú önálló vagy társszerzős kötete jelent meg tizenhat kiadásban, hét kiadónál.

Személyesre fordítva a szót: bár életkorban nem nagy köztünk a távolság, de én már egyetemista koromban „kötelező olvasmányként” találkoztam István írásaival. Elsőként talán az ELTE Pedagógiai Közlemények sorozatban megjelent „Erkölcsi tudatosság” vizsgálatáról készült kötettel. A Bábosik-féle neveléselmélet ma is az alapművek közé tartozik a pedagógia szakos hallgatóink kötelezőlistáján.

Ez a kötet, bízvást mondhatjuk, folytatása a szerző neveléselméleti munkásságának, de egyben műfajában, céljaiban és szerkezetében továbbvitt, továbbfejlesztett változatot is jelent. Tankönyvnek íródott és ennek megfelelően figyelemre méltó szerkesztési módot követ.

Az első kb. 200 oldal, I–VIII. fejezet Bábosik István neveléselméleti rendszerének kifejtése. A kötet második része, terjedelmileg mintegy kétharmada, az A–G fejezet tematikus szöveggyűjtemény, vagy ahogy az útmutató nevezi: báziskötet.

A római számmal és a nyomtatott nagybetűkkel jelzett fejezetek címükben megegyeznek, tematikai értelemben szinkronizáltak. Egymást kiegészítő, bővítő, mélyítő értelemben egybeszerkesztettek, válaszolnak egymásnak. Egy kivételt említhetünk: a V. fejezetet (A konstruktív életvezetés személyiségbeli alapjainak fejlesztése a nevelési folyamatban), amelynek nincsen a báziskötetben párja, tartalmi megfelelője.

Egy könyv bemutatása, megjelenésének méltatása – úgy gondolom – nem azt kívánja, hogy aprólékosan ismertessük a tartalmát, üzeneteit. Két részletet mégis szeretnék kiemelni. Azokat, amelyek sajátos keretbe foglalják a munkát, és talán a leginkább tükrözik a nevelésről szóló elméleti munka értelmét, küldetését.

Ezek az Európai uniós értékek szerepe a nevelésben, illetve Az optimális nevelőiskola-modell jellemzői címet viselik, és a kezdő-, illetve zárógondolatokat tartalmazzák.

A deklarált uniós stratégia, mint azt a báziskötet szemelvényeiben olvashatjuk, nagy súlyt fektet a humán tényező, az emberi erőforrás fejlesztésére. Sokak szerint ebben rejlik Európa igazi ereje, ehhez a legjobbak az adottságai. A humán erőforrás mértékét már régen nem a lakosság létszámából, hanem a képzettségéből, iskolázottságából származtatják. Ebből adódik az iskolák, a nevelés és képzés jelentősége. Szükség van tehát a hatékonyan működő iskolára, és a szakemberek feladata az ilyen, a várakozásoknak megfelelni képes iskolamodell felvázolása.

Evidensnek látszó, de mégsem magától értetődő következtetés. Nem csupán az euroszkepticizmus pedagógiai áthallásai miatt, hanem azért is, mert az irányított nevelés elveivel és tényeivel szemben, és ezzel együtt az iskolával szemben is, újabb és újabb kételyek ébrednek szakértői körökben.

Nem mellékes tehát a kérdés, lehet-e közös európai értékeket találni ahhoz, hogy nevelési rendszer, rendszerek épüljenek rá. Hogyan kerülhető el a normativitás, a kívülről, felülről irányított hatásrendszer sokat kárhoztatott logikájának csábítása immár egy újabb keletű felsőbb értékrend nevében? Az a kérdés is felvetődhet, nem állna-e érdekében „Európának” az intézményi közvetítésen (az iskolákon) kívül eső érvénnyel is neveléstanok útján üzenni polgárainak, milyen értékek mentén neveljék, „vezessék” gyermekeiket a személyes és a közös jövő érdekében. Ezzel arra kívánok utalni, hogy a tankönyv a neveléstani üzenetével alapvetően az iskola intézményét szólítja meg, és kevésbé foglalkozik a nevelés azon kívüli világával.

Nem kevésbé éles kihívás a neveléselmélet számára, hogy lehet-e, képes-e közös nevezőt találni a tagállamok deklarációiból kiolvasható sokszínűségre úgy, hogy az ne idézze fel az uniformizáló nemzetköziség szellemét.

Úgy tűnik, Bábosik István neveléstanában talált erre a helyzetre alkalmazható logikát. Könyvében nem az európai „egyennevelés” elméletét ajánlja fel, hanem az elméleti általánosítás olyan szintjére fogalmazott célt és cselekvési programot, amely nem korlátozza a nemzeti és egyéb értékkülönbségek érvényességét, mégis közös fejlesztési irányt jelöl meg.

Felfogásában a nevelés értékközvetítést és értékteremtést jelent. Értéknek azt tekinti, aminek egyaránt érvényesül a közösséget és az individualitást fejlesztő funkciója. A pedagógiai tevékenység konkrét alapértékeként a konstruktív életvezetést jelöli meg. Ez a felfogás, a konstruktív életvezetésnek a pedagógiai folyamat középpontjába helyezése hosszabb ideje kiolvasható a szerző munkáiból. Európai kontextusban azonban – ismereteim szerint – most először fejtette ki.

Az ilyen megközelítés fontos szakmai kísérletnek számít a neveléselmélet világában arra nézve, hogy a kollektivizáló és individualizáló, illetve az értékelvű és a tevékenységelvű nevelésfelfogások között egyensúlyt találjon.

Az optimális nevelőiskola modelljének vázlatához hasonló módon diskurzív utat, tárgyalási módot alkalmaz a szerző. Folyamatelemző szempontjait már a korábbi években a nevelés folyamatáról való gondolkodás történeti értékeiből, paradigmáiból kiindulva alkotta meg. Az így kialakított neveléselméleti „értékduálokat” ismertetve vezeti végig az olvasót, tanulni vágyót azokon a mérlegeléseken, amelyek mentén a szerző szerinti optimális modell és alkalmazás kialakítható.

Bábosik István iskolafelfogásában inkább az értékrelativista szemlélet érvényesül a célkitűzések kérdésében, mint a normatív. Az intencionalitás és a szabad nevelés közti egyensúlyra és emellett az aktív elsajátításra törekvés jellemzi a folyamatfelfogást. A nevelő hatások szervezésében a tapasztalati út előnyeinek elismerése mellett helyet biztosít a magatartást formáló intellektuális-logikai-verbális tényezőknek. Hasonló módon mérlegelve foglal állást módszertani és iskolaszervezési alternatívák kérdésében.

A szakmabeli olvasó számára egyértelmű a szélsőségektől elhatárolódás és az elméleti meggondolások gyakorlatszempontú megközelítésének a szándéka.

De talán nem is tehet mást egy európai horizontot vállaló neveléstani gondolkodó, aki ráadásul pedagógusjelöltek számára ír tankönyvet. Mérlegelésre, mégpedig újra és újra mérlegelésre ítélt alternatívákat jelenít meg a szakmája szemszögéből és ajánl fel hozzá elemzési szempontokat. Mint jeleztük, a tankönyv műfajában készült a kiadvány, de ennél többet is kínál: a báziskötetben olyan háttéranyagokat, amelyeket a jelöltek többféle tanulási stratégia szerint hasznosíthatnak. A kötet bevezetője és a szerkezete azt az utat javasolja ezek közül, amely szerint az értekező fejezetekhez optimális kiegészítésként használhatják az olvasók a szakirodalmi forrásokat. Ez a tanulást segítő szemlélet konzekvens kísérője és egyben kifejezője a szerző neveléselméletében megfogalmazott nevelésfelfogásnak.