Az Új Pedagógiai Szemle szerkesztőségi beszélgetésre hívta meg néhány kistérségi együttműködésben részt vevő társulás, illetve iskolaszövetség képviselőjét. A beszélgetés szerkesztett változatában a résztvevők egyrészt elmondják, milyen indítékok, körülmények hozták létre az adott kistérségekben az iskolák társulását. Szólnak arról is, milyen problémákkal kell megküzdeniük a társuló, szövetségbe szerveződő kisiskoláknak. A beszélgetés egyik fontos következtetése, hogy a jól működő társulások nemcsak gazdasági megtakarításokat eredményeznek, hanem az egymástól való tanulás lehetőségének kiszélesedésén keresztül hozzájárulnak a minőségi oktatás megteremtéséhez is.
A beszélgetés résztvevői: Érckövi Katalin igazgató, Ebesi Arany János Általános, Művészeti Iskola és Könyvtár, Ebes; Porkoláb Mihály PR-igazgatóhelyettes, Móra Ferenc Általános Iskola, Mórahalom; Sáros Györgyné igazgató, Hársfadombi Általános Iskola, Mány; Vollay Elemér igazgató, Kövy Sándor Általános Iskola, Nádudvar. Az Új Pedagógiai Szemle szerkesztőségét Pásztor Júlia képviselte.
Beszélgetésünk a gyermeknaphoz közeli időpontban zajlik, ezért több felkért kistérségi iskolavezető, sajnos, nem tudta elfogadni a meghívásunkat. Így fordulhatott elő, hogy a legkisebb, az összevont és a fenntartó alapú társulásos iskolák képviseletében nincs résztvevő a beszélgetésen. A jelenlévőket arra kérem, mutassák be iskolájukat! Szeretnénk megismerni, milyen új helyzetet teremtett az Önök iskolaformájában a közigazgatási rendszer változásai nyomán előálló hazai településrendszer-átszerveződés, és mi indokolta, hogy az adott megoldást válasszák.
Sáros Györgyné: A mányi Hársfadombi Általános Iskola igazgatója vagyok kilencedik éve, és tavaly óta dolgozunk kistérségi iskolaszövetségi formában. Az iskolák igazgatói már korábban is együttműködtek a földrajzilag indokolt összefonódás miatt, és az igazgatói munkaközösség vezetőjének nyugdíjba vonulása után megpróbáltuk még szorosabbra fűzni a kapcsolatokat. Döntésünk 2003 októberében született meg, és a továbbiakban szakmai iskolaszövetség formájában kívánunk együttműködni. Előnye és nagy pozitívuma, hogy az iskolaigazgatók önkéntes, szabad elhatározásából jött létre. Kezdetben 12 iskola volt a törzsbázisunk, azóta csatlakozott hozzánk Gánt, egy nagyon kis Fejér megyei település, ahol összevont osztályok vannak, kb. 40-50 gyerekkel, és jelezte szándékát Zámoly is. Bicske a legnagyobb városunk, ahonnan három iskola is csatlakozott hozzánk, ezért a nevünk is Bicske és térsége Iskolaszövetség. Szövetséges intézményeinkbe, melyeket szavazatok alapján választott bázisiskola fog össze, körülbelül 1500 gyerek jár. Az alapintézmény a mányi iskola lett, és ezáltal én lettem az Iskolaszövetség elnöke. Munkánkat az alapszabályunk értelmében háromtagú pénzügyi bizottság és öttagú, a mindennapokat koordináló bizottság szervezi.
Porkoláb Mihály: A mórahalmi Móra Ferenc Általános Iskola és Szakiskola PR igazgatóhelyettese és egyben a Homokháti Iskolaszövetség-program koordinátora vagyok. 1997-ben indítottuk el egy Soros kistérségi pályázat segítségével a homokháti kistérség iskoláinak közoktatási együttműködését. Szakmai jellegű együttműködés a mienk is, követtük azt az együttműködési szándékot, mintát, melyet önkormányzataink 1995-ben megindítottak. Alulról jövő kezdeményezés a miénk, az iskolák igénye alapján szerveződtünk iskolaszövetségbe. A legnagyobb település, Mórahalom a gesztora ennek az együttműködésnek. Mi is 12 taggal indultunk, mára 22 iskolaszövetségi tagunk van. Ez pedig azt jelenti, hogy településszámban majdnem fél Csongrád megyét lefedjük. Azért válhatott ilyen kiterjedtté az együttműködés, mert az iskolák rájöttek, hogy valamiféle szerveződéshez, együttműködéshez tartozni jó dolog, sok előnnyel és eredménnyel jár. Általában a nagyvárosok iskolái kevésbé fogékonyak az ilyen típusú együttműködésben való részvételre, mint a kisebb települések iskolái. Itt természetes igény sokak számára egy jól működő csapat tagjának lenni, közösen találni megoldásokat a gondokra és közös fejlesztésekben részt venni. Őszintén remélem, hogy az idő minket igazol.
A közigazgatási rendszer most van átalakulóban, sajnos néha felülírják a faluról jövő kezdeményezéseket. Nálunk például teljesen önálló kezdeményezésre 15 tagú kistérség alakult, melyet a 2004 januárjában létrehozott új településrendszer-szerkezet már csak 9 településessé változtatott. Így az ellátás szempontjából már nem tartozunk egy helyre, de az iskolaszövetségi szolgáltatás keretei továbbra is átívelnek a régió területén. Attól függetlenül, hogy önkormányzataink a közoktatásra irányuló ellátási kötelezettség, intézményfenntartás vagy bizonyos szakszolgálati és közoktatási feladatok teljesítése céljából esetleg társulásra adják a fejüket, az iskolaszövetség csapata úgy döntött, hogy az iskolaszövetséget nem fogjuk feláldozni és felrúgni. Sokkal távolabbi múltra tekint vissza, a munka eredménye és az idő is azt igazolja, hogy tartsunk ki: a 22 iskola továbbra is különféle szakmai programokkal, továbbképzésekkel, tehetséggondozó, hátránykompenzáló programok tekintetében megtartja az együttműködéseket. Egyelőre bizonytalannak tűnik, hogy akár intézményfenntartás tekintetében is megvalósuljon az önkormányzatok társulása.
Érckövi Katalin: A Debrecen és Hajdúszoboszló között található Ebesről jöttem, a település egyetlen, 502 gyerekkel működő iskolájából. A település is, akárcsak mi, az önállóságot szorgalmazza, az intézményektől is ezt várja, de ez nem azt jelenti, hogy tiltja a belépést a társulásokba vagy szövetségekbe. A kistérségi együttműködésben önálló intézményként veszünk részt, az önkormányzat támogatását maximálisan élvezve. Meglátásom szerint minden önkormányzatnak létszükséglete, hogy a közoktatási intézményeit támogassa, valamint a pályázatfigyelésben és -írásban aktív társai legyenek az intézménynek. Egy éve vagyok iskolavezető, és egyik feladatomnak tekintem a kollégáim által is említett szakmai hálózat kiépítését akár térségünk iskoláival, akár az ország más területeivel is, és azt, hogy tartalommal töltsük meg ezeket a kapcsolatokat. Jelenleg ennek hiányát az internet segítségével kíséreltem meg kiküszöbölni, az intézmény működéséhez szükséges információkat próbálva összegyűjteni, de néha a közvetlen, személyes kapcsolat, tapasztalatcsere sokkal gyorsabb információáramlásra ad lehetőséget.
Vollay Elemér: A Hajdú-Bihar megyei Nádudvar Kövy Sándor Általános Iskoláját 1985 óta igazgatom, tanulólétszámunk több mint tíz éve 1040 lélekszám körül stagnál. Mivel földrajzilag is elég távol esünk a közeli településektől, a közlekedés is problematikus, ezért iskolatársulásban nem gondolkodtunk, bár a térségünkben működő különböző munkaközösségek szakmai munkájában mi is részt vállalunk, segítséget nyújtunk egymásnak. Évente három-négy alkalommal vagy szükség szerint szervezünk munkaközösségi megbeszéléseket, szakmai tanácskozást. Tapasztalataim szerint a közigazgatási rendszer átalakítása okozta iskolarendszeri szerkezetváltás vesztesei a bezárás előtt vagy után álló kisiskolák. Megmentésük egyik lehetősége a szakmai szövetségre lépés lehetett volna, lehetne.
Sok ország ment már tönkre, amelyik erején felül költött a hadászatra, de még egy sem, amelyik az oktatásra, mondta Klebelsberg Kunó, utalva arra is, hogy a kiegyensúlyozott kulturális és szociális háttér elengedhetetlen egy közösség fennmaradásához. Milyen eszközöknek köszönhették, hogy nem jutottak a költséghatékonysági okokból összevont kistelepülési kisiskolák sorsára?
Porkoláb Mihály: Pályázatokból és az iskolaszövetség tagintézményei által befizetett minimális tagdíjból működtetjük szakmai szövetségünket. Nálunk a legkisebb település önkormányzati iskolája is úgy döntött, hogy közös iskolafenntartáson nem gondolkodik. Ezt a döntést egyébként nem az iskolák, hanem a társuló önkormányzatok hozzák. Jelenleg a kistelepülések gazdaságtalanul működő kisiskoláit fenyegeti leginkább ez a probléma. A közoktatás finanszírozásában észlelhetők olyan jelek és hangok, melyek az intézményrendszer racionalizálására vonatkoznak. Ennek eredményeként rövid időn belül várható, hogyha radikális szerkezetátalakítás nem is, de egyre több helyen intézményfenntartó társulások születnek.
Sáros Györgyné: Ismerem a törvényi előírásokat, de nincs ismeretem a társulásos iskolák helyzetéről, hallomásból tudok működésükről. A társulással fenntartásaim vannak, nagy hiba, ha nem önkéntesség alapján szerveződnek. Ahol az iskola tanulólétszáma, illetve szakemberhiány indokolja, ott nem a pedagógusoknak, hanem az önkormányzatoknak kellene megoldaniuk a problémát, hiszen ők a település választott vezetői, nekik kell távlati tervvel rendelkezniük a jövő iskolájáról. Ha egy kistelepülés anyagi bázisára építve biztonsággal fel tudja vállalni az 50-70 tanulót befogadó iskola működtetését, akkor a gyermekek érdekeit is az iskola fennmaradása szolgálja. Ha a kisiskolák a megfelelő szakmai színvonalon, eszköz- és pedagógusellátottsággal tudnak működni, akkor azt nem volna szabad törvényi szabályozással, gazdasági érdekekre hivatkozva meggátolni.
Vollay Elemér: Még a nagy létszámú iskolánál is előfordulnak kistérségi problémák, mint például a költségvetés kicsinysége. Kevés összeget tudunk fejlesztésre fordítani, viszont a társulás formában bizonyos dolgokat könnyebben meg lehetne oldani, pl. az úszásoktatást, nyelvi labor kialakítását. Közös pályázatok révén még az uniós pénzek is könnyebben elnyerhetők, sőt egyenesen feltétele a versenyben való részvételnek, hogy az iskola nem önállóan pályázik. Ahogy már említettem, mi földrajzilag távol vagyunk egymástól, és e távolság leküzdése szinte lehetetlen. Pályázat elnyerésére ezek miatt csekély az esélyünk, de a reményt nem adjuk fel, a tantestület húsz tagjával közösen elvégeztünk egy EU-s pályázatíró tanfolyamot, és folyamatos figyelemmel kísérjük a kiírásokat.
Porkoláb Mihály: Mi most dolgozunk a harmadik Phare-pályázatunkon iskolaszövetségi körben, s itt az együttműködésben rejlő kapacitások messze túlmutatnak az egyes iskolák lehetőségein.
Sáros Györgyné: Az uniós pénzekre orientáló pályázatíró cégek is elsősorban az iskolaszövetségeket keresik meg, pontosan azért, mert tudják, hogy volumenében eddig el nem képzelhető összegre lehet pályázni. Ha iskolaszövetségbe tömörült iskolák adják be a pályázatot, 20– 30%-kal nő a siker esélye. Ezért például egy jövőbeli pályázatunkhoz 19 polgármesterrel szeretnénk egyeztetni, hiszen az elnyert összeget az infrastruktúra fejlesztésére lehetne fordítani: többet szánhatnánk a törvényi előírásnak megfelelő iskolai helyiségek kialakítására és egyebekre is. Lehet, hogy akik magukra maradnak, elesnek ezektől a lehetőségektől.
Érckövi Katalin: Mivel az óvodával együtt két közoktatási intézménye van a településnek, oktatási bizottságot nem tart fenn az önkormányzat, amely lobbizhatna értünk, de az iskolaszék sokat tud segíteni az önkormányzattal való kapcsolatépítésben. Az önkormányzattal közvetlen a kapcsolatunk. Ha jól megalapozott a kérés, és az önkormányzat rendelkezésére áll az összeg, akkor támogatják a programjainkat.
Sáros Györgyné: Azoknak az iskoláknak, melyek érzik az önkormányzatukkal való tervező- munka során, hogy bekövetkezik az összevonás vagy a bezárás pillanata, azt tanácsolnám, hogy a társulási forma jobb megoldás, hiszen ilyen esetben van beleszólási joguk az iskola életébe. Nem születhet sem a tantestület sorsára, sem a gyerekekre vonatkozó olyan döntés, amelybe vagy a település vezetőjének, vagy az igazgatónak ne lehetne beleszólása.
Vollay Elemér: Az iskolaszövetségi formákban nagy előny az, hogy a szellemi és a technikai eszközbázist sokkal jobban lehet koncentrálni, utazó pedagógussal az egyes szaktárgyak oktatása is sokkal jobban megoldható. Ha földrajzilag is közel vannak a települések, akkor könnyen megvalósítható a pedagógus utaztatása. Az ilyenfajta oktatási formát, tudomásom szerint, még nagyon kevés településen próbálták ki. A tanulók utaztatása problémásabb, de esetenként megoldást jelenthet, hiszen így a tantárgyak szakrendszerű, szaktantermi oktatása is könnyebben biztosítható, mivel kialakítható az egyik iskolában az informatikabázis, a másikban a nyelvi labor feltételrendszere és így tovább.
Sáros Györgyné: Ez ellen jogosan tiltakoznak a települések, a pedagógusok és a szülők is. Ugyanakkor sajnos, olyan elavult az eszközrendszerük, hogy nagyon sokba kerülne 21. századi szintre hozni. Tudok pozitív példát is mondani: Győr-Moson-Sopron megyében egy 300 fős településen gyakran üdülünk. Ott a kisdiákok három kilométerre járnak át egy összevont iskolába. Pozitív volt a hozzáállás, természetes a folyamat és természetesen is kezelik. Az iskola épületét átalakították közösségi házzá, könyvtárrá, így olyan funkciókat tud ellátni, melyek segítik a falu kulturális életét. A gyerekeket és a pedagógusokat optimálisabb feltételek közé helyezték. Az igazsághoz tartozik, hogy természetesen sok ellenpéldát is említhetnénk.
Tapasztalataik szerint a helyi társadalom, a tantestület, az önkormányzat és a családok közti kommunikációnak milyen csatornái működnek a legeredményesebben?
Érckövi Katalin: Megkerülhetetlen az iskolát érintő döntések meghozatalában a szülők, az önkormányzat és a tantestület közös tanácskozása. Ha a szülők megismerik és megértik, milyen változtatásokat akarunk bevezetni az iskolában, és ezek a gyerekek javára válnak, akkor támogatják a változtatást.
Sáros Györgyné: Nálunk az iskolaszövetség egyik célkitűzése volt szereplési lehetőségeket nyújtani a gyerekeknek. A szülő szívesen kíséri gyermekét egyik színpadról a másikra, rangosabbnak érzi a versengést, ha több iskola is részt vesz benne, a tanulmányi versenyek pedig megerősíthetik a gyerekeket. Bevallom, kissé óvatosan közelítettünk az iskolaszövetség létrehozásához, előbb az igazgatókkal kellett bizalmon alapuló kapcsolatot kialakítanunk, hogy oldottabb légkörben tudjunk dolgozni. Miután ezt sikerült kialakítani, a tantestület tagjai is mellénk álltak és lassan a falu is. Személyes kapcsolatot tartok a polgármesterekkel, a szövetség erejét képviselve, és ennek jótékony hatása érződik a falu légkörén.
Az eddigi működési tapasztalatok alapján milyen további előnyöket és hátrányokat tudnának még említeni a kistérségi iskolák háza tájáról?
Vollay Elemér: A kistérségi iskolák soha nem válhatnak „elit” intézményekké, mivel minden jelentkező gyereket fel kell venni, hisz ez az egyetlen iskola, amely a tankötelezettség idejére az iskoláztatást biztosítani tudja. Egy nagyvárosi iskola válogathat a gyerekek közül, ezért előfordulhat, hogy a felzárkóztató programokról nem is kell gondolkodnia, így több lehetősége adódik tehetségesekkel foglalkozni. Kistérségi iskolában nagy szükség van a különböző felzárkóztató, fejlesztő foglalkozásokra. Azonban a jelenlegi, törvény által garantált óraszámkeretek nagyon nehezen adnak erre lehetőséget, önkormányzati támogatás nélkül szinte megoldhatatlan. Ha egy térség több iskolája összefog, akkor – utazó pedagógusok alkalmazása révén – mód és lehetőség nyílik ezek megtartására. Ugyanakkor egy-egy iskola specializálódhat, más és más szakterület felvállalásával a szellemi tőke jobban kihasználható.
Porkoláb Mihály: Ha egy társulási szabályzat visszahúzza vagy túlságosan kiemeli a bázisiskolát, akkor az arányok és a jogosultságok felborulnak és kedvezőtlenül hatnak a kapcsolatra. Szeretném kiemelni, hogy nem üres frázis az, hogy „egyedül nem megy”. Ezek az iskolák együtt olyan lehetőségekhez jutnak, mint önállóan soha. A mi példánk is ezt igazolja, hiszen több pedagógusképzést Phare-programon keresztül oldottunk meg. Egy iskolával ezt nem lehet kivitelezni, hiszen nem biztos, hogy van rá elég érdeklődő pedagógus, vagy nem is mehetnek el egyszerre a programra munkaidőben. De például húsz iskola könnyedén be tud indítani egy tanfolyamot, meg tudja hívni a legjobb előadókat, szakértőket.
Sáros Györgyné: A jó alapszabály nagyon fontos a társulásnál és a szövetségnél egyaránt, mivel ez biztosítja a problémák optimális kezelését. A pedagógiai intézetek szempontjából is előnyös lehet az iskolák közti szakmai társulás. Jelenleg egy ilyen intézmény a megye területén például 5000 pedagógussal, szakmai érdekeikkel és igényeikkel foglalkozik, de esetleg egyszerre 50-500 pedagógussal kell foglalkoznia, és gondoljunk bele, mennyire leszűkül a kör, amire valóban oda lehet figyelni. Az intézetek nagyon jó felmérési eszközökkel rendelkeznek, ezeket megrendelhetik a szövetségekbe szerveződött iskolák, hiszen számítunk az intézetek által kínált kapacitásra, de saját céljainknak megfelelően szeretnénk felhasználni.
Porkoláb Mihály: A felhasználóhoz kell közel vinni a problémát és a megoldásokat. Így a pedagógiai intézetek és az iskolaszövetségek nem ellenérdekeltek. Egészséges kompromisszumnak kell kialakulnia, ami végső soron az egész rendszer javulását szolgálja. Az együttműködő iskolák esetében a bázisintézmény egyfajta pedagógiai „mini” intézetté válik idővel, s a szakmai szolgáltatásokban olyan feladatok ellátásával jelenik meg, amit addig a megyei pedagógiai intézet nem tudott felvállalni.
Az iskolák szakmai tevékenységének színvonalát tehát mindenképp előnyösen befolyásolja ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartása. De milyen hatással lehet a vidéki települések iskoláiban dolgozó pedagógusok életére az a feltételezett lehetőség, hogy a csökkenő gyereklétszám nyomán a fiskális korlátozások akadályozzák a szakmai életpályamodell tervezését?
Érckövi Katalin: A gyereklétszám csökken, de a nagyváros közelsége valamennyire ezt ki is egyenlíti, hiszen nagyon sok kitelepülő van, ezáltal a falu csökkenő lélekszáma egyensúlyba kerül. Az idei tapasztalat: a 42, óvodát befejező gyerekből csak egyet visznek be a városba. A szülők bizalmát tükrözi ez, úgy érzik, a helyi iskolában is megkapják azt a képzést, amellyel akár 6., akár 8. után a közeli városok iskoláiban tudnak továbbtanulni. Nálunk csak szakképzett pedagógusok tanítanak, akik helyben laknak vagy Debrecenből járnak ki.
Sáros Györgyné: Költséghatékony pozitívuma a mi társulásainknak, hogy egyre gazdagodik az egymástól tanulás kultúrája. A kistelepüléseken jellemző tendencia, hogy ha a gyerek nem jó a helyi iskolában, átviszik a szomszéd faluba, városba. Ez reményeink szerint megszűnik, mert a szülők és a közösség egyaránt érezni fogja, hogy a térség iskolái együttműködnek, együtt gondolkodnak. Nyilvánosságra hozzuk a szövetség intézményeinek dokumentumait, azokat a pedagógiai programokat, eljárásokat, amelyek mentén együtt dolgozunk, hogy a szülőt is szembesítsük azzal, nincs értelme elvinni a gyereket olyan iskolába, amelyről valamikor azt mondták, hogy sokkal jobb, mert most már a napi rendezvényeken láthatja, hogy egymástól is tanulunk. Bemutatóórákat szervezünk. Ami valamikor zárt közösség volt – az én házam, az én váram – , feloldódni látszik. Megnézzük egymás óráit, és a pedagógusok új tapasztalatokkal gazdagodnak. „Felhívom a figyelmet, felajánlom másolásra” – ez az egyik célkitűzése programunknak, az igazgatói értekezletek mindig ezzel a felhívással kezdődnek. Ilyen korábban még nem volt. A programmintákat egymással kicseréljük, hogy egyre jobb színvonalon tudjunk működni, hiszen a szövetség egyik fontos célja, hogy akinek van kompetenciája, ereje, bázisa segítséget adni, azok felemeljék és segítsék azokat, akik rászorulnak.
Vollay Elemér: Úgy gondolom, az iskolaszövetség egyik pozitívuma, hogy az iskola nemcsak önmagának, hanem a másik iskolának is bizonyítani akar. Amikor iskolák elszigetelődnek egymástól, amikor minden megy a maga útján, nem téma a versenyképesség, így azonban egymást akarják túlszárnyalni, és ez inspirálja a fejlődést.
Porkoláb Mihály: Az együttműködésre, az egymástól való tanulásra azt szoktam mondani, hogy aki valamiféle többlettel, fejlesztéssel rendelkezik, annak kötelessége bedobni a közösbe, a többieknek pedig kutya kötelességük odamenni tanulni, hiszen ezzel fejlődhetnek.
Hogyan történik a szakmai alapon szövetkező iskolák pedagógiai programjának kidolgozása, milyen gyakorlatot alkalmaznak ezen a területen?
Érckövi Katalin: Mind a pedagógiai programhoz, mind a minőségirányítási programhoz szakértő segítségét kértük, mert a minőségirányítási program teljesen új volt, a pedagógiai program pedig jelentősen átalakult az előzőhöz képest, és mivel mi önállóan dolgozunk, szükségünk volt szakértőre.
Sáros Györgyné: Azok az iskolák, amelyek 1998-ban erős pedagógiai programot készítettek, és azt különböző fórumok és zsűrik is jónak minősítették, elsőként adták át a többi intézménynek, így nem volt szükség külsős szakemberre.
Porkoláb Mihály: Hogyha elvonatkoztatunk attól, hogy a pedagógiai program voltaképpen egy dokumentum, akkor az egész kistérségi együttműködés az iskolák pedagógiai programjának a folyamatos továbbfejlesztése, tartalommal való megtöltése. Ahol együttműködő pedagógusok, iskolák vannak, ott az iskolák élete napról napra, hétről hétre új elemmel gazdagodik, ami végső soron a gyerek érdekét szolgálja.
Sáros Györgyné: Nekünk sikerült egy pályázat kapcsán olyan programot készítenünk, amelyet sikeresen használtak egy budapesti iskolában is.
Porkoláb Mihály: Ennél nem kell jobb település- és iskolamarketing, mert ez az is.
Bekövetkezik-e ugyanez a jelentős minőségi változás az oktatás eredményességében, ha a szakmai szolgáltatási minimum elve alapján összevonódnak vagy költséghatékonysági okokból társulnak az iskolák?
Sáros Györgyné: Az említett helyzetben lévő kisiskoláknak be kellene lépniük valamilyen iskolaszövetségbe. Olyan célokat tűzzenek ki az alapszabályzatban, például a pedagógushelyettesítés rendszer működtetése kapcsán, amelyek biztosítják a színvonalas oktatást.
Porkoláb Mihály: Két, akár együtt is járó fogalmat kell elkülönítenünk: a költséghatékonyságot és a szakmai fejlődést. Sokak szerint ennek a kettőnek együtt kellene megvalósulnia. A költséghatékonyság társulásos formában egészen biztosan megtörténik, ilyen formában olcsóbban lehet működtetni az iskolát. Iskolarendszerünk sajátossága, hogy minden apró faluban van közoktatási intézmény, ez pedig, mondjuk úgy, nem igazán költséghatékony. A társulás mindig az ellátásról szól, ezzel szemben az iskolaszövetségi együttműködést a szakmaiság fogja össze. Ez nem feltétlenül jár együtt a költséghatékonysággal. A társulások feladatellátási, az iskolaszövetségek szakmai szolgáltatási modellt képviselnek.
Vollay Elemér: A gazdasági alapú társulások akkor válhatnak pozitív erejűvé, hogyha nem sértik az iskolák szakmai önállóságát. Párbeszéd szükséges a társulandó települések és iskolák között. Az önkéntesség elvének tiszteletben tartása a társulás létrehozásában roppant fontos. Nem szabad jogi úton szabályozni, abból sosem lesz semmi jó.
Sáros Györgyné: Racionálisan kell végiggondolniuk ezt a pedagógusoknak, elsősorban a település vezetőinek. Ha a társulás már az egészségügyben, a polgárvédelemben, a szociális ellátásban is működhet, akkor megvannak azok az utak is, melyek optimális feltételeket tudnak teremteni a két imént említett tényező figyelembevételével.
Porkoláb Mihály: Azt a legnehezebb meghatározni, hogy mekkora gyereklétszámmal működhet optimálisan egy iskola.
Sáros Györgyné: Nem hiszem, hogy adminisztrációs vagy jogi téren meg lehet húzni ezt a határt. A település önkormányzatának hatáskörébe tartozik az is, hogy a közalkalmazottak számának csökkentése maga után vonja a fizetések emelését.
Porkoláb Mihály: Mi könnyen beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy racionalizálni kell a rendszert. Ha egy kisiskola igazgatója helyében lennék, én is foggal-körömmel védeném a csapatomat, mert azért vagyok ott, és abban a helyzetben kötelességem.
Sáros Györgyné: Amikor összevonásról vagy társulásról beszélünk, nem azokra a kistelepülésekre gondolunk, ahol a 100 fős életképes kisiskolák erőteljesen működnek, hanem azokra a városi iskolákra is, ahol lehet, hogy pusztán 200 méterrel kellene többet menni a másik iskoláig. Összeütközésre késztetjük a pedagógusokat, a szülőket, az önkormányzati vezetőket, pedig van pozitív példa is, mint az előbb említett Győr melletti településé, ahol nem sérültek sem a személyi érdekek, sem a gyerekek érdekei, csak éppen sokkal korszerűbb forma jött létre.
Vollay Elemér: Tapasztalataim szerint nem mindig a szakmaiságot nézik, előfordulhat, hogy a gyengébb iskolához csatolják a jobbat, ez pedig nem a gyermekek érdekeit szolgálja.
Porkoláb Mihály: A kistelepülési iskolák nagy pozitívuma a személyesség varázsa, amit egy nagyvárosi iskola soha nem tud produkálni. Egészen más miliőben nevelkedhet a gyerek. A differenciálásra és egyéb egyéni különbségekre odafigyelő pedagógiáknak nagyságrendekkel könnyebb dolga van egy 10 fős, mint egy 32 fős osztályban. Ezekkel a lehetőségekkel élhet a kistelepülés iskolája. Ugyanakkor számolhatunk a pedagógiában oly fontos hozzáadott értékkel, amiben egy ilyen kisiskola jeleskedhet.
Sáros Györgyné: A kényszer néha olyan hozzáadott értéket teremt, amelyre sem a pedagógia, sem az önkormányzat nem gondol.
Egyetérthetünk abban, hogy a kistelepülések alapfokú iskolahálózatának felszámolása a vidék elnéptelenedését vonhatja maga után. A vidékfejlesztés az Európai Unió kiemelt programja, ezáltal nemcsak az infrastruktúra fejlesztése, hanem a kultúra támogatása is egyre erőteljesebb. Az Önök környezetében, a helyi iskolai képzésen keresztül milyen pluszprogramokkal, tervekkel próbálják a kistérségi identitástudatot, a szülőföldhöz való kötődést kialakítani?
Vollay Elemér: Igény mutatkozott a felnőttképzésre, valamint öt éve helyet adunk egy kihelyezett középiskolának, szervezzük és irányítjuk az ott folyó oktató-nevelő tevékenységet, túlnyomó többségben iskolánk pedagógusainak közreműködésével. Folyamatban van a dolgozók általános iskolájának újraindítása, és az OKJ-s képzésekbe is bekapcsolódunk. Tervezzük például az informatikus-szakképzés beindítását is. Mindezt annak reményében tesszük, hogy a tanulóknak lesz lehetőségük tanulmányaik befejezése után térségünkben elhelyezkedni, munkába állni, és nem kell elvándorolniuk a munkahelyhiány miatt.
Érckövi Katalin: Az iskola feladata, hogy a helyi igényeknek megfelelő oktatást nyújtson, a mi esetünkben a mezőgazdaság, az ipar vagy a szolgáltatás a legfontosabb. Az iskola és a település karöltve tudja elérni, hogy az iskola nem marad gyerek nélkül, a falu pedig lakos nélkül.
Porkoláb Mihály: A mi vidékünk, Dél-Alföld a szétszórtan létező tanyák vidéke. Az utóbbi években megindult egy tanyarehabilitációs program, amely az élettelen tanyák városból kitelepült, egzisztenciát teremteni szándékozó emberekkel való benépesítését kívánja elősegíteni, ezért a lakosságot megtartó és összetartó programokat, intézményeket is működtetnek. Nálunk a felnőttoktatás is kistérségi alapokon szerveződik, mezőgazdasági jellegű, úgynevezett ezüst- és aranykalászos gazdaképzéssel foglakozunk, melynek egyik várt eredménye, hogy a gazdák jó eséllyel pályázzanak az EU-s felhívásokra.
Sáros Györgyné: Nálunk a térségben Zsámbékon működik egyházi alapon a premontrei szakiskola, amely felkarolja a különösen anyagi és szellemi vonatkozásban segítségre szoruló gyerekeket. Az is fontos a gyerek identitástudatának alakításában, hogy miután hazajött a szomszéd település iskolájából, délután szívesen menjen el saját falujának rendezvényeire, közösségi házaiba, mert a civil szerveződéseknek is nagy megtartó erejük van.
Az elhangzottak alapján is arra következtethetünk, hogy a munkalehetőség az egyik legerősebb megtartó erő, legyen szó akár kisebb, akár nagyobb településről. A pár évtizede zajló ipari szerkezetváltás nyomán több településen szűntek meg gyárak, talán ez hozta magával, hogy nagyon sok fórumon a szakmai képzés hanyatlásáról, eljelentéktelenedéséről lehet hallani. Önök mit tapasztalnak a kistérségekben?
Sáros Györgyné: Valamikor minden iskolának volt gyakorlati terme, gyakorló terepe, ahol barkácsolhattak, alapkészségeket sajátíthattak el a gyerekek. Ma ezek eltűntek, és ott tartunk, hogy egy-egy kisebb faluban már nem lehet szakembereket találni.
Vollay Elemér: Véleményem szerint a klasszikus szakképzés teljesen elsorvadt. Nagyon nehéz a szakember-utánpótlás biztosítása. Évek óta kevés például a villanyszerelő, az épületasztalos. Településünk építőipari cége keresi azokat a tanulókat, akik 10. osztály után építőipari szakmát tanulnának. Számukra ösztöndíjat is fizetnének, de a gyerekek nem jelentkeznek szakmunkát tanulni. Most már azon gondolkodunk, hogy ezeket a hagyományos szakmákat felnőttképzés formájában újra kellene tanítani.
Porkoláb Mihály: Minden gyereknek joga, hogy korszerű ismeretekhez és „jó” iskolához jusson. Ideális állapot, ha ezt megkapja a kistelepülés iskolájában. Nekünk, pedagógusoknak az a dolgunk, hogy a gyereket megközelítőleg olyan lehetőségekhez juttassuk, mint a nagyvárosi társait, és abban lehetne a kistérségi együttműködéseknek szerepük, hogy a területi helyzetből fakadó hátrány megszűnjön. Nem esélyegyenlőségről, hanem hátránykompenzálásról szeretek beszélni, azt gondolom, hogy egy iskolai csapatnak ez lehet a feladata.
A jelenlévők mindannyian a szakmai alapon történő kapcsolat- és hálózatépítésben látják a kistérségi iskolák helyzetének javítását, az ott folyó munka eredményességének növelését. Működési tapasztalataik alapján a szövetségben elvégzett munka a fejlődést segíti elő. A beszélgetésben nem tudtunk kitekinteni a többi európai ország gyakorlatára, még csak általános honi példákkal sem tudtuk illusztrálni, mi lehetne a megoldás azon kistelepülési iskolák esetében, amelyek földrajzi vagy gazdasági okok miatt elszigetelődni s ennél fogva megszűnni látszanak. Feltételezhetjük, hogy mivel az iskola, a szülői támogatást élvezve, a gyerek érdekében látja el feladatait, a fenntartókkal folytatott közös egyeztetések nyomán meghozható az érdekeltek számára elfogadható megoldás. Amint Önök is elmondták, elengedhetetlen felkészülni az Unió által hirdetett pályázati lehetőségekre, amelyek nagymértékben javíthatják a kistérségi iskolák infrastrukturális ellátottságát, ezáltal is növelve a versenyképes tudás megszerzésének esélyét a gyerekek számára.