Eiben Ottó a humánbiológia – s ezen belül a növekedéstudomány, az auxológia – világszerte ismert szakembere, az ELTE embertani tanszékének nyugalmazott vezetője. A vele készült beszélgetésben szó esik a humánbiológiának és az auxológiának a pedagógiára gyakorolt hatásairól, s a professzor részletesen szól arról, hogy milyen jelentősége van a gyerekek fizikai fejlettségét feltáró vizsgálatoknak. Ezek a mérések hozták először felszínre, hogy a diákok életmódjában bekövetkezett változások milyen módon hatnak testük alakjának korántsem kedvező irányú változásaira, továbbá sokat segítettek az akcelerációs folyamat sajátosságainak megismerésében.
Aki tanít, szeretne nyomot hagyni tanítványai emlékezetében. Önre kik hatottak leginkább tanulóévei során?
A szombathelyi püspöki elemi iskolában évenként más tanított, ez volt a szokás. Egyetlen dolgot emelnék ki: az első osztályban karácsonyra illett megtanulni jól olvasni. A második félévben pedig jött a német írás és olvasás, gót betűkkel természetesen, de csak írni és olvasni tanultunk, magát a nyelvet még nem, egy szót sem kellett tudni. Elemiben is, majd később a szombathelyi Szent Norbert premontrei gimnáziumban egyaránt jó tanáraim voltak. Különösen a gimnáziumi évek maradtak emlékezetesek számomra, hiszen némelyik tanárom a maga szakterületén nemzetközileg ismert tudós volt. A premontrei gimnázium természetesen katolikus, keresztény, magyar szellemben, európai kitekintésre nevelt és oktatott bennünket – a sorrendet szándékosan mondom így. Tanáraink, mint rendházban élő paptanárok, arra áldozták az életüket, hogy bennünket oktassanak, neveljenek. Soha semmiféle megkülönböztetés vagy kirekesztés nem volt, és soha semmiféle szélsőséges eszme nem juthatott be a gimnáziumba. Értékeléskor egyetlen szempont érvényesült: a teljesítmény. Természetesen elvárták, hogy diákjaik tisztességes, becsületes emberek legyenek; aki ebben nagyot hibázott, el kellett hagynia az iskolát.
Bartal Zsigmond volt az osztályfőnököm. Ugyancsak nagy tudású ember volt, ráadásul megadatott neki, hogy bejárta Európát és Afrika északi részét – szinte az egész mediterrán világot. Művészettörténet-óráin mindig lebilincselt bennünket azzal, hogy világosan éreztük: saját szemével látta mindazt, amiről beszél. Ő tanította a latint is, és valamiképpen el tudta érni, hogy a 61 fős osztályban minden órán mindenkit legalább egyszer megszólaltatott a rendelkezésre álló ötven perc alatt. Igaz, akkoriban az volt a szokás, hogy a szünet kilencedik percében volt egy rövid csöngetés, akkor be kell menni az osztályba. Amikor aztán az úgynevezett hosszú csöngetés elhangzott, a tanár percre pontosan bejött, s mire a csöngetésnek vége volt, szinte már be is írt az osztálykönyvbe, az első felelő pedig már mondhatta a memoritert. A legszínesebb tanáregyéniség mégis kétségkívül Szomor Tamás, a hittantanárunk volt. Egyrészt rendkívüli műveltségével nyűgözött le bennünket, másrészt modern felfogású ember és művészlélek volt: gyönyörűen rajzolt, festett, faragott. Rendszeresen publikált tudományos munkákat – Innsbruckban végzett, ott is doktorált. A természetrajz- és kémiatanárom, Kopácsi Lóránt nevét pedig azért említem meg, mert az egyetem első félévében általános kémiából nekem szinte egyáltalán nem kellett készülnöm, ugyanis a középiskolában tanultakból könnyedén megéltem.
Talán épp a sok maradandó élmény is oka annak, hogy ma is tartjuk az iskolával a kapcsolatot: olyan nevelést kaptunk, amely legtöbbünknek egész életére kitartott.
Premontrei tanáraink például megkívánták a nagyon udvarias, kulturált magatartást – tőlük is ezt láttuk mindig. Ráadásul nemcsak magyarórán, hanem más órákon is kijavították a pongyolán beszélő diákot. Nagyon igényesen készültek az óráikra, pedig 16–22 órát tartottak hetente.
A kimagasló tárgyi tudás, a tudományos, illetve művészi alkotómunka és a sokoldalúság tette emlékezetessé egykori tanárait?
Igen. Szerintem jelentős tárgyi tudás és sokoldalú érdeklődés kell ahhoz, hogy valaki jó tanár lehessen. Szegényes óra volna az, ahol a tanár csak annyit tud, amennyit éppen elmond. Tanárként volt egy kedves idősebb kollégám, biológia-szakfelügyelő volt Vas megyében. Arra biztatott bennünket, hogy mindenkinek legyen egy szűkebb szakterülete, amelyben elmélyed. Amikor aztán majd erről tart órát, a gyerekek nézzenek össze, lökjék meg egymást: „Na, most a tudós beszél.– Ma is aktuálisnak tartom Németh László nézetét: a munkahely legyen laboratórium. Szerintem minden pedagógusjelöltnek jót tenne, ha elolvasná Németh László iskolapedagógiai munkáit.
Ami különben a pedagógiát illeti, a magam részéről úgy gondolom: a pedagógia alapelve a szeretet legyen. Igen kedves, nagyra becsült barátomtól, Kontra Györgytől tanultam ezt az elvet. Azt mondta: nem olyan nagy ügy ez a pedagógia – szeretni kell a gyerekeket.
Hogyan fonódott össze az oktatás és a nevelés?
Tudom, hogy ez máig élő dualizmus, mégis azt hiszem, hogy a kettő soha nem választható külön. Igaz, ismertem olyan igazgatót – egy gyakorlóiskola vezetője volt –, aki kijelentette: „Nekünk nincs időnk nevelni, viszont tanítunk.– (Amikor egyik kollégájától megkérdeztem, milyen szakos az illető, azt válaszolta, hogy „igazgató szakos–.)
Említette a memoritereket. Sok volt belőlük?
Hogyne. Érettségire ötven verset kellett tudni. Még megvan az a könyvem – szintén egy premontrei tanár állította össze „Irodalmunk költői remekei– címmel –, amelyből ezeket kijelölték. Bevallom, nem szerettem memoritert tanulni, de belátom, hogy megvan a maga jelentősége. Sokkal jobban szerettem az úgynevezett házi dolgozatokat. Adtak egy témát, amelyhez el kellett olvasnunk egy-két könyvet, s kaptunk rá általában három hetet. Ötödik gimnazisták voltunk, amikor szeptemberben bejött az osztályfőnökünk, magyartanárunk. Kiosztotta a dolgozatfüzeteket, aztán fölírta a táblára: „Elhull a világ, eliramlik az élet.– Írjatok! – mondta. Megjegyezném, hogy ötödikben a tanterv szerint még nem tárgyaltuk Petőfi költészetét. Fantáziánkra, önálló gondolkodásunkra bízták a feladat megoldását. Erre neveltek bennünket. A legjobb dolgozatokat aztán a következő, „javítási– órán a „szerzővel– fölolvastatták. Ez nagy dicsőségnek számított. Megszégyenítésre nem emlékszem: mindig csak a jókat emelték ki.
Mi késztette a tanári pálya választására – vagy ez nem volt pályaválasztás?
Abszolút nem, sőt úgy gondoltam, ügyvéd és tanár biztosan nem leszek. Mindenképpen orvos szerettem volna lenni. Második elemista koromban vetődött fel bennem, milyen jó lenne, ha orvos lehetnék. Apám azonban jó nevű fogász volt, és ez akkoriban már semmiképp nem szólt mellettem. A gimnáziumi osztályomból nyolcan készültünk orvosnak; végül egy-két éves késedelem és fizikai munka után a többieket fölvették. Én pedig gondolkodtam: a kémiát szerettem, és vonzott az építészet is. Egy akkori diákvezető a budapesti egyetemen ezt tanácsolta: „Ha van pénzed, utazz el Debrecenbe. Ha nem is vegyésznek, de talán valamilyen szakra felvesznek.– Némi segítséggel végül bekerültem a Debreceni Egyetemre, biológia–kémia szakra, s 1954-ben végeztem.
Első hetes egyetemista koromtól az Embertani Tanszéken úgynevezett externista, azaz külsős voltam. A professzor adott egy helyet, ahová leülhettem, és mindig kaptam valami szakmai jellegű munkát. Így vehettem részt az embertani vizsgálatokban. Gyalog kimentünk a szomszéd falvakba, és antropológiai vizsgálatokat (méréseket) végeztünk.
Mit jelentenek az embertani vizsgálatok?
Az embertan, antropológia a társadalomban élő ember tudományos vizsgálata. Ez így megfoghatatlanul tág fogalom, hiszen az antropológiának számos ága van a vizsgálat célja, körülményei vagy módszerei szerint. Ma antropológusnak vallja magát a néprajzos, az etnográfus, a szociológus, a demográfus, hogy csak néhány példát említsek. Ugyanakkor szólnom kell arról is, hogy Magyarország a második világháború éveiben tudománypolitikailag is német befolyás alá került, s az akkori rasszantropológiai elvek évtizedekre aláásták az embertani kutatások tekintélyét és lehetőségeit. Akik akkor már pályán voltak, kénytelenek voltak paleoantropológiával foglalkozni, tehát a különböző temetőkből és egyéb helyekről előkerült emberi csontmaradványokat vizsgálgatni – avar koponyákat például.
Az embertan mérésekkel és összehasonlító vizsgálatokkal foglalkozó területe a biológiai antropológia, amelyet más néven humánbiológiának is szoktunk nevezni. A humánbiológia talán legérdekesebb területe a gyermekek növekedésével és érésével foglalkozik, az erre ható összes belső és külső tényező függvényében. Bizonyított tény, hogy az ifjúság biológiai fejlődési folyamata, illetve fejlettségi állapota kitűnően tükrözi az adott társadalom anyagi és erkölcsi adottságait. Úgy is mondhatjuk, hogy a felnövekvő nemzedék testi – szomatikus – fejlődése szorosan összefügg a teljes népesség egészségi állapotával. Én a humánbiológiának a gyermekek növekedésével, érésével foglalkozó ágát művelem, amelyet az utóbbi húsz évben auxológiának neveznek. Az auxin egy növekedést serkentő hormon, tehát a szó jelentése: növekedéstudomány. Debreceni professzorom ötlete volt, hogy próbáljunk gyerekek növekedésével, érésével foglalkozni, hiszen a háború után van esélyünk arra, hogy pozitív eredményeket kapjunk, és elfogadott helyünk legyen a magyar tudományban. Így indult a pályám. Közben tanítottam is, kémiából korrepetáltam a lemaradókat. Nagy volt a lemorzsolódás, mert akadtak például hat elemit végzettek is, akik úgy kerültek egyetemre, hogy fogalmuk sem volt arról, mi a százalékszámítás. A hiányosságaival azonban senki sem hozakodott elő szívesen, én pedig csak annyit láttam, hogy hiába magyarázok egész délután, semmire sem jutunk. Sokszor gondoltam is, hogy belőlem soha nem lesz tanár.
Mégis, úgy látszik, már egyetemistaként követte legjobb tanárai példáját.
Biztosan az ő emlékük is motivált, de édesapám is rendkívül keményen dolgozott. Jól tudtam, ha valamit el akarok érni, akkor azért meg kell dolgozni. Elég jó vívó voltam, így távol maradhattam az akkori politikától – ezért aztán még szívesebben vívtam. Az egyetemi évek után nem kis szerencsével visszakerültem Szombathelyre, és nem sokkal később Körmenden kezdtem tanítani. Nem pályáztam, hanem bementem a gimnáziumba – az igazgatót csak névről ismertem –, bemutatkoztam, és a huszonévesek önbizalmával megkérdeztem, nem kell-e egy jó biológia–kémia szakos tanár. Az igazgató azt mondta, nem kell, de megkérdezte, miről volna szó. Végül megegyeztünk: óraadóként hetente kétszer tanítottam biológiát, és mellékesen tartottam vívóórákat – hobbiból persze, bár van vívómesteri oklevelem. A következő évben kértem, helyezzenek oda tanárnak, így is lett. Nagy örömmel tanítottam, szerveztem egy kis antropológiai szakkört is.
Mivel foglalkoztak ezen a szakkörön?
Egyrészt sok előadást tartottam embertanból általában, s ezeken többről volt szó, mint amennyit az iskolában biológiából vagy kémiából akkoriban tanítottak. Másrészt természetesen megtanítottam a gyerekeket a legalapvetőbb mérésekre. A debreceni intézettől kaptam használatra mérőeszközöket. 1957-ben pedig az összes gimnazista gyereket megmértem, kb. 15 testméretet vizsgáltam: nemcsak a testmagasságot és a testtömeget, hanem például az ülőmagasságot, a felső végtag és az alsó végtag hosszát, a váll- és a csípőszélességet, a mellkaskörfogatot is.
Mi volt a célja ezekkel a vizsgálatokkal?
Kíváncsi voltam. A gyermekek testméreteire vonatkozó legrégibb hazai adat 1873-ból származik. Az első világháború végéig a vizsgálatok meglehetősen esetlegesek voltak, többnyire más, például orvosi vizsgálatokhoz kapcsolódtak. Nem voltak egységes módszerek sem: a gyerekek életkorát több esetben csak megbecsülni lehet, mert nem a kronológiai életkorukat adták meg, hanem azt, hogy melyik iskolai osztályba járnak. A két világháború között már egységesedtek a módszerek, de akkor óriási változások történtek a magyar nép összetételében: elveszítettük az ország területének több mint kétharmadát, népességének pedig több mint a felét – s akkor még nem szóltunk az erőszakos áttelepítésekről. A Dunántúlon pedig amúgy is nagyon kevés vizsgálatot végeztek. Logikusan adódott számomra a kérdés: vajon mennyire és mennyiben befolyásolta a háború a gyerekek testi fejlődését? Regionális vizsgálatokat már végeztünk – például Debrecen környékén –, és úgy gondoltam, ideje, hogy Nyugat-Magyarországról is legyenek adatok. Így Körmenden 1958-ban már részletesen megvizsgáltam az összes létező gyereket 3 és 18 éves kor között: 1656 fiút és leányt.
Nem volt nehéz meggyőzni az érintetteket a vizsgálatok fontosságáról?
Körmendi kollégáim nagyon megértők voltak. Azokban az időkben pedig nemigen jutott volna eszébe bárkinek is, hogy például a személyiségi jogaira hivatkozva ne engedje megmérni saját magát vagy a gyermekét.
Megvoltak tehát a módszerei, és felismerte a körülményekben rejlő lehetőségeket.
Igen, de ugyanilyen fontos tényező a tudományos kíváncsiság is: ha ez megvan, akkor nehéz körülmények is kínálnak lehetőségeket.
Hogyan talált időt vizsgálati eredményeinek feldolgozására a tanítás mellett?
Ismét csak azt kell mondanom: kíváncsi voltam. Pedig egy időben heti harminc órában tanítottam, mert egyik kollégám bevonult katonának, és az ő tárgyát is átvettem. Emellett már családos voltam, ráadásul vívást is oktattam. Ki kellett használnom minden percet, a lyukasóráimat is – annál is inkább, mivel minden statisztikai adatot és eredményt mechanikusan kellett kiszámolnom, hiszen nem dolgozhattam számítógéppel.
Hogyan tudott hozzájutni a szakirodalomhoz?
Körmenden nagyon kevés irodalomhoz juthattam, de 1959-ben, édesapám halála után Szombathelyre kerültem, a vérellátó alközpontba. A munkámmal járt, hogy nagyjából havonta egyszer Budapestre kellett utaznom. Ilyenkor elmentem a késő estig nyitva tartó Széchényi Könyvtárba, olvastam és jegyzeteltem. Három és fél évig tartott ez az időszak. Ezután a Szombathelyi Tanítóképző Főiskolára kerültem. Szerveztem egy speciális kollégiumokra épülő humánbiológiai labort. Úgy gondoltam, ha már vannak embertani tanszékek Budapesten, Debrecenben és Szegeden, akkor Nyugat-Magyarországon is kellene valamiféle laboratórium. Itt is kedves, jó szándékú, segítőkész kollégáim voltak, nagyon jól éreztem magam.
Mit tanított?
Az újonnan indított népművelő–könyvtár szak hallgatóinak természettudományos megalapozást, biológiai és kémiai alapvetést, környezetismeretet és annak didaktikáját kellett tanítanom. Minden óra felét elloptam, hogy humánbiológiáról beszélhessek. Hallgatóim nagyon érdeklődtek, azóta is sok egykori tanítványommal tartom a kapcsolatot.
Miért fontos a humánbiológia a pedagógusok számára?
Azért, mert a humánbiológia eredményei nem csak tudományos szempontból érdekesek: az oktatásügynek például többek közt az iskolarendszer szervezése vagy a posztgraduális képzés fejlesztése során kellene figyelembe vennie ezeket az ismereteket. Meggyőződésem, hogy a gyermekek testi fejlettségének, illetve fejlődési folyamatainak ismerete és nyomon követése nélkül nem lehet színvonalas pedagógiai munkát végezni. (Szerintem többek között ezért is volt nagyon jó a régi nyolcosztályos gimnázium: a prepubertás és a pubertás időszakát egyazon iskolában élték át a gyerekek, szinte azt mondhatjuk: tanítóik, tanáraik szeme láttára váltak kisgyermekből fiatal felnőtté.) Tudni kell, melyek azok a legfontosabb biológiai jelenségek, melyeket észre kell venni egy bizonyos gyermeken vagy egy csoporton egyaránt. Nagy bátorság kell a tanításhoz. Minden növendéket segítenünk kell abban, hogy a szó szoros értelmében kiteljesedhessék. Ehhez pedig hatnunk kell rájuk, és tudnunk kellene, valóban a nekik megfelelő irányban és mértékben fejlődnek-e. Márpedig – bár minden hasonlat sántít – a lakatos sem képes dolgozni, ha nem tudja, mi a különbség a vas és az alumínium között, s melyiket hogyan kell megmunkálni. Azt gondolom, minden pedagógusképző intézménynek oktatnia kellene a gyermekkor biológiáját, mégpedig úgy, hogy szó essék a születés előtti és a születés körüli folyamatokról, illetve kockázatokról is.
Hogyan taníthat a humánbiológia egyéni igények iránti fogékonyságra?
Éppen az auxológia által. Legalább annyit kellene tudnia minden tanárnak, mit jelent a növekedési minta.
Mit jelent?
Összefoglalva azt mondanám: növekedési mintán értjük a gyermekben meglévő összes genetikai adottságot: ezek a növekedést befolyásoló belső tényezők. Ilyenek például a gyermek neme, alkati adottságai, illetve ezzel összefüggésben bizonyos neuroendokrin sajátosságai. Ez mai ismereteink szerint a növekedést, érést befolyásoló tényezők nagyjából 72–88 százalékát teszi ki. A maradék mintegy 20 százalék jelenti az úgynevezett külső tényezőket. Idetartoznak a természeti és a társadalmi tényezők. Az előbbiek a földrajzi helyzetből adódnak: legfontosabbak talán az éghajlat, a talaj, illetve a talajból nyert ivóvíz, a sugárzások fajtái és mértéke, valamint a domborzati viszonyok. Ezek is nagyon lényegesek, manapság mégis a társadalmi tényezőkre kell különös figyelmet fordítani. A társadalmi rend, a közegészségügyi viszonyok, a gazdasági helyzet, a település infrastruktúrája, a gyermek családjának szociális helyzete, táplálkozási szokásai mind erőteljes hatással vannak a növekedésre, illetve az érésre, de a fizikai erőnlétre is. Számít a szülők életmódja, értékrendje. A negatív, azaz a káros hatások visszafogják a gyermek növekedésének, érésének ütemét.
Szerencsére az úgynevezett társadalmi tényezők nagy része befolyásolható.
Igen, az idetartozó faktorok – ellentétben a genetikai faktorokkal – meglehetősen érzékenyen reagálnak a beavatkozásra. A magam részéről éppen abban látom a pedagógus egyik legfontosabb feladatát, hogy képes legyen célszerűen és hatékonyan befolyásolni a rábízott gyermekek fejlődését.
Nem inkább a szülők feladata volna ez?
Dehogynem, csak éppen sok gyermek napjának nagy részét az iskolában tölti. Ráadásul a számára káros tényezők gyakran otthon érik, illetve otthon tanulja meg a károsító szokásokat. Ezek aztán halmozódnak, erősítik egymást. Az elhízás például, azaz a zsírszövet mennyiségének felszaporodása egyrészt betegségeket okozhat, másrészt csökkenti a fizikai aktivitást. A mozgás, a sportolás viszont nemcsak az elhízás ellenszere, illetve megelőzője, hanem serkenti a növekedési hormon termelődését is. Ráadásul a sportolásnak lényeges nevelő hatása is van: együtt kell küzdenünk, örülnünk egymás sikerének, meg kell tanulnunk veszíteni, és úrrá kell lennünk az indulatainkon. Ha a pedagógusok ismerik ezeket az összefüggéseket, hatékonyabb lesz a nevelőmunkájuk is. Arról nem beszélve, hogy a konkrét, mért adatok a testi nevelés, illetve az egészséges életmódra nevelés követelményrendszerének alapjai lehetnek.
Az Ön számára milyen tanulságokat hozott 1958-ban a körmendi vizsgálat?
Kiderült, hogy a körmendi gyerekek – összehasonlítva a budapestiekkel, a debreceniekkel és a szegediekkel – viszonylag jó testi fejlettséget mutattak. Ez az 1958-as úgynevezett keresztmetszeti vizsgálat volt, vagyis voltaképpen pillanatfelvétel. Igaz, a mérések rendszerint heteket, hónapokat igényelnek, sőt egy későbbi, országos vizsgálatunk három évig tartott. (Meg kell jegyeznem azonban, hogy a növekedés folyamatát így sem tudjuk megragadni. Csupán azt tudjuk föltételezni, hogy akik a vizsgálat idején tízévesek, azok jövőre valószínűleg akkorák lesznek, mint a mostani tizenegy évesek. Hiszen sem a genetikai viszonyok, sem pedig a környezeti tényezők nem változnak olyan óriási módon egy év alatt, hogy számottevő befolyásuk lehessen.) A körmendi vizsgálatnál feltűnt, hogy testmagasság és testtömeg tekintetében a tíz- és a tizenegy évesek között alig volt különbség. Vajon miért? Végig kellett gondolni: kik voltak 11 évesek 1958-ban? Akik 1947-ben születtek. Kik születtek akkor? Akik 1946-ban vagy esetleg 1945 legvégén fogantak: egy biológiai szempontból károsodott, megviselt szülői generáció gyermekei. Ez még tizenegy év múltán is érezhető volt. Persze, ezek a gyerekek később kinőtték ezt a viszonylagos elmaradást.
Ez volt az első körmendi vizsgálat.
Igen, mert a vizsgálatokat tízévenként megismételtem: 1968-ban, 78-ban, 88-ban és 98-ban is. Klasszikus szekuláris tanulmányként szokták idézni, és az a legfőbb érdekessége, hogy van mihez hasonlítani az adatokat. Az 1980-as évek első felében szerveztem egy nagy országos vizsgálatot is, amely mind a tizenkilenc megyét érintette. Fölkerestük a még meglévő etnikai csoportokat, illetve nemzetiségeket, elmentünk a mezőgazdasági és az iparvidékekre – összesen 115 település mintegy 350 iskolájában és óvodájában jártunk. Megvizsgáltunk 41 ezer 3 és 18 év közti fiú és leány 18 testméretét. Mindebből egyrészt a mérés pillanatában adott fejlettségi állapotot láthatjuk, másrészt pedig nyomon követhetjük, miként változtak a testarányok és a testösszetétel az évek során. Ráadásul a munkatársaimmal úgynevezett motorikus vizsgálatokat is végeztünk, vagyis játékos formában mértük a gyerekek fizikai teljesítőképességét. A gyakorlatok közt volt például medicinlabda-lökés vállmagasságban, négyütemű fekvőtámasz-gyakorlat, 60 méteres síkfutás is. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a struktúra mellett mindjárt a funkciót is fel tudtuk térképezni. A kérdés aktualitása miatt megemlítek egy érdekességet a körmendi vizsgálatsorozat alapján: 1968-ban kiderült, hogy a gyerekek magasabbak, mint 58-ban voltak, súlyosabbak is, ámde a törzsszélességi méreteik kisebbek. Mi lehetett ennek az oka? A gyerekek 1958-ban még részt vettek szüleik oldalán a nagyon nehéz paraszti munkában. A felső tagozatosok meg a középiskolások biciklivel jártak iskolába a környező falvakból: voltak, akik naponta húsz kilométert vagy még többet is kerekeztek. 1968-ra ez már gyakorlatilag megszűnt: volt például diákotthon. Fölhívtuk a negatív trendre a figyelmet, és az illetékesek igen együttműködőnek bizonyultak: jelentős sportprogramokat, mozgalmakat kezdeményeztek. Meg is lett az eredmény: 1978-ban emelkedtek a testmagasság- és testtömegértékek. A törzsszélességi méretek is nagyobbak lettek, mint 1968-ban, de nem érték el az 1958-as átlagot. Ez a vizsgálatsorozat különben azért is fontos, mert megmutatja, hogy a gyermekek objektív adatokkal pontosan leírható növekedése milyen érzékenyen és gyorsan reagál a társadalmi változásokra. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Körmenden is jelentős átalakulások történtek az elmúlt évtizedek során.
Külön-külön már elhangzott az a két szó, amely együtt a pedagógiában is ismert kifejezés: szekuláris trend.
Szekuláris, mert hosszú időtartamot ölel fel. Trend, mert irányt jelöl. A szekuláris trend a közhiedelemmel ellentétben sokkal több, mint pusztán növekedési akceleráció. Tény ugyan, hogy a növekedés üteme gyorsul, vagyis a gyerekek hamarabb érnek el egy adott testmagasságot, és korábban következik be a nemi érés is. Ezenkívül azonban még nagyon sok minden tartozik a szekuláris trend fogalmába, szívesebben beszélek inkább szekuláris növekedési változásokról. A szekuláris trend nem elsősorban azt jelenti, hogy magasabbra nőnek a gyerekek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a korábbi rossz körülmények, a járványok, az egészségtelen életmód károsító hatásai legalább részben elmúltak, ezért a gyerekek egyre inkább képesek megközelíteni az elméletileg ugyan korábban is meglévő, de eddig el nem ért növekedési mintáikat. Következésképp kicsit magasabbak, mint a szüleik voltak ugyanennyi idős korukban, és valamivel korábban is érnek. Más szóval: javultak a genetikai program megvalósíthatóságának feltételei, és ez idéz elő kedvezőbb biológiai fejlődést.
Ezek szerint a szekuláris trend egyrészt nem csak növekedési változásokban nyilvánul meg, másrészt pedig nem jelent mindig pozitív irányú változást.
Így van. Igaz, hogy korábban a vizsgálatok túlnyomó többségét olyan országokban – Európa, illetve Észak-Amerika államaiban vagy Japánban – végezték, ahol a trend csakugyan pozitív volt. De a pozitív szekuláris trend korántsem egyetemes jelenség. Sőt: a frissen megállapított pozitív trendet követheti idővel egy negatív is. Régóta tudjuk, hogy az ember – a homo sapiens – evolúciója ma is tart. Most már azonban nem annyira biológiai, hanem sokkal inkább társadalmi tényezők befolyásolják.
A pozitív irányú változás mindig kedvező hatású is?
Nem feltétlenül. Egy hirtelen megnőtt fiatal a maga lineáris testfelépítésével – gyakran a kelleténél több testzsírral – nem lesz teherbíróbb az elődeinél. Akinek az izomrendszere nem eléggé fejlett, az hiába nyúlánk, mégsem jobb fizikumú – elég, ha a feltűnően sok rossz testtartású fiatalra gondolunk. Ezenkívül az is feszültségekkel jár, ha a biológiai és a társadalmi érés időben távol esnek egymástól. Ma a biológiai érés évekkel korábban következik be, mint mondjuk nyolcvan-száz évvel ezelőtt, a társadalmi értelemben vett felnőtté válás viszont kitolódik. Úgyhogy a kettő között manapság akár tízévnyi eltérés is lehet. Nem könnyű ezt elviselni.
Lesz 2008-ban is körmendi vizsgálat?
Igen, már hivatalosan is rátestáltam a vizsgálatokat egy tanítványomra. Ha az ember szereti a szakmáját, sok mindenre hajlandó, de az idő múlásával számolnom kell.
Vajon a ma érvényesülő társadalmi tényezők hogyan jelentkeznek majd a jövő eredményeiben?
Ezt nehéz volna megjósolni. Mindenesetre sok a kedvezőtlen hatás, és ezek nem maradnak következmény nélkül. Kevés a fizikai aktivitás, nagyon rendetlen a táplálkozás. Néha elnézem, ahogy a gyerekek az iskolai büfében nem szendvicset, hanem csokoládét meg kólát vesznek, mert a szülőktől pénzt kapnak, nem tízórait. Az édesanyák elfoglaltak, kevesebb idejük jut arra, hogy a gyerekeik táplálkozásával foglalkozzanak. Arról nem beszélve, hogy vannak olyan családok, amelyek nem is engedhetik meg maguknak, hogy egészségesen táplálkozzanak. Az a szegény gyerek, aki egész nap éhes, nem sok hasznot húz például az informatika fejlődéséből. Emlékszem, az ötvenes évek első felében Hajdúsámsonban jártunk. Ha hiszi, ha nem, decemberben, hóban-fagyban néhány gyerek egy szál nyári ruhában, mezítláb jött iskolába, éhesen. Esetleg reggel kaptak egy korty pálinkát. Ezek iszonyatos állapotok voltak, de ma is sok a nehéz sorsú gyermek – ezt épp a pedagógusok tudják a legjobban.
Auxológiai szempontból nézve Ön szerint mi az iskola legfontosabb szerepe a gyermekek egészséges növekedésében?
Az iskola, vagyis inkább az iskolázottság jelentősége is – mint Kodály szerint a zenei nevelés – az anyaméhben kezdődik. Közismert, hogy Magyarországon a magas szintű iskolai végzettség nem feltétlenül jár magas fizetéssel. Mégis hogy lehet az, hogy a magasabb iskolai végzettségű szülők gyermekei gyakran lényegesen jobban fejlettek, mint az egyébként esetleg nagyobb jövedelmű, de kevésbé iskolázott szülők gyermekei? Szerintem úgy lehet, hogy a műveltebb, iskolázottabb szülők jobban és ésszerűbben használják ki a rendelkezésükre álló lehetőségeket gyermekeik fejlődése érdekében. Legújabb elemzésünkből az is kiderül, milyen nélkülözhetetlenül fontos az anya iskolai végzettsége és általában az anya szerepe – ezt fészekhatásnak szoktam nevezni. Egy okos, ügyes, jószívű anya úgy össze tudja fogni a családot, a gyerekeket, és úgy tud gondoskodni róluk, hogy azt semmiféle pénzzel nem lehet megfizetni. S amint már mondtam: az ifjúság biológiai fejlődésének, fejlettségének, fizikai erőnlétének ismeretére mindenkinek szüksége van, aki gyerekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. Azt, amire egy embernek a zavartalan fejődéshez és kiteljesedéshez szüksége van, élete első két évtizedében kell megkapnia. Felnőttkorban ezt már nem lehet pótolni. Márpedig minden gyermek csak egyszer nő fel – felelősségünk tehát óriási.
A beszélgetést készítette és szerkesztette: dr. Ballér Piroska. A szerkesztés során felhasználtuk Eiben Ottó A gyermekek növekedése, érése mint a népesség biológiai állapotának tükrözője című munkáját (In Dissertationes Savarienses, University Press, Szombathely, 1998).