A Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” szakalapítvány támogatásával készült karcsú, mindössze 70 oldalas könyvet az Eötvös József Könyvkiadó adta ki Budapesten 2001-ben.
A szerző így határozza meg művét: nevelési szempontból készült bevezetés a kötődésről szóló gyorsan gazdagodó ismeretekbe. A magyarul hozzá nem férhető nemzetközi tudományos eredményeken, a kevés magyar kutatás megállapításain és a szerző saját, mintegy másfél évtizedes empirikus kutatásain alapul ez a hiánypótló kötet. Zsolnai Anikó kutatásait e témában több (akadémiai és állami) ösztöndíj is támogatta, korábbi publikációi a Pedagógiai Szemle, az Új Pedagógiai Szemle és a Magyar Pedagógia hasábjain olvashatók.
A szerző e művét elsősorban azoknak ajánlja, akik a pedagógia gyakorlati kérdései iránt érdeklődnek vagy pedagógiai tevékenységet folytatnak (óvónő, tanító, tanár, pszichológus, csecsemőgondozó, szociális munkás), továbbá a pedagógusképző intézmények hallgatói.
A könyv hat fejezetben mutatja be a kötődéssel kapcsolatos ismereteket és vizsgálatokat. Minden nagy fejezetet rendszerező, ismétlő összefoglalás zár. Az ismertető-elemző szöveget táblázatok, diagramok, ábrák tagolják, az áttekinthetőséget segíti a gondos tipográfia is. Stílusa a tudományos szövegektől megszokottan pontos, mégsem nehézkes. A mű kezelhetőségét tárgymutató, a további tájékozódást bőséges irodalomjegyzék segíti.
A mű bevezetőjében a szerző leírja, hogy művének megírására két dolog inspirálta. Egyrészt ma egyre több ember küzd kötődési nehézségekkel, másrészt a hazai pedagógiai kutatás eddig nem fordított kellő figyelmet a gyerekkori kötődésnek és nevelő hatásának feltárására. Csupán érintőlegesen foglalkoztak vele a minta- és példaadás, a tanár-diák kapcsolat, az értékek tanulói megítélése és a szociometria témakörénél.
A kötődés jelentőségét és a gyermeki fejlődésben játszott szerepét az 1940-es években fedezték föl. Régebben nem tartották fontosnak, hogy a gyermekeket feltétlenül saját szülei neveljék. Sokan mostohaszülőknél vagy menhelyeken nevelkedtek, ahol gyakori volt az akár 90%-os gyermekhalandóság is. A tehetősebb családok dajkákkal, nevelőkkel, nevelőnőkkel neveltették, taníttatták gyermekeiket, a szülőkkel való kapcsolat így meglehetősen laza lehetett.
A személyiség szociális viselkedését meghatározza a gyermekkorban létrejövő kötődési kapcsolatok jellege, ereje, gazdagsága. Különösképpen igaz ez az anya-gyermek kapcsolatra, amely a mentális egészség, a későbbi társas kapcsolatok, a személyiségfejlődés megalapozója. Ezért hangsúlyozza a szerző, hogy a pedagógia kiemelt feladata kell legyen a gyermek- és serdülőkor kötődéseinek és az azokat befolyásoló tényezőknek a vizsgálata.
A kötődés filozófiai, antropológiai megközelítése című fejezet a kötődés fogalmát, természetét, tárgyát, motívumait, funkcióit, irányát és erejét mutatja be. A kötődés fogalmát a kutatások során egyre szélesítették. Kifejezhető vele az anya-gyermek közötti ragaszkodás, a köznyelv és az értelmező kéziszótár szerint szeretet, érzelmi kapcsolat, a pszichológiai tankönyvek szerint a csecsemő azon hajlama, hogy gondozója közelségét keresi. Más kutatók kiterjesztik a többi szoros érzelmi kapcsolatra is, például a szerelemre, megint mások ennél is tovább szélesítik a fogalmat: nemcsak emberhez, hanem bizonyos tárgyakhoz, növényekhez, állatokhoz, értékekhez való kötődésekről is beszélnek. A szerző legpontosabbnak Heller Ágnes meghatározását tartja, mert hangsúlyozza az erős érzelmi töltést és értelmezési köre is széles: erős involváció valamely személyben, más élőlényben, értékben vagy tárgyban.
Megkülönböztet a kötődés iránya szerint egyoldalú és kölcsönös kötődést. Míg az előbbi a konfliktusok miatt fölbomlik, addig az utóbbi tartós kapcsolat, működése optimális. A kötődés ereje a kapcsolat kezdetén általában gyenge, de ha megreked itt, nem jár pszichés megrázkódtatással a kötődő félnél a megszakadása. Az erős kötődés esetén a kötődő fél pszichés megrázkódtatást él át, ha felbomlik a kapcsolat, míg a túlzó/tapadó esetén a szakítás súlyos lelki károsodást okozhat.
A kötődés egyik legfőbb funkciója a másik fél segítése (proszocialitás): védelem és támasz. A kötődésben álló felek kölcsönösen, de nem feltétlenül egyenlő mértékben szocializálják egymást. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az erősebb és műveltebb személyiségek hatása nagyobb lehet. A kötődés motívumai a feltétlen bizalom, a ragaszkodás és a szeretet. Ha a bizalom meginog, a konfliktusok a kapcsolat fölszámolásához vezetnek. A kialakult ragaszkodást folyton ápolni kell, nehogy a negatív attitűdök túlsúlyba kerüljenek. Így lehetséges az, hogy a barátot, házastársat könnyebb megnyerni, mint megtartani. A kötődés érzelmi alapja a szeretet, amely kifejezi a ragaszkodás erejét.
Úgy vélem, ez a fejezet nemcsak arra alkalmas, hogy a kötődéssel kapcsolatos fogalmakat tisztázza, hanem arra is, hogy ki-ki elgondolkodjon, elemezze saját és környezete kapcsolatait.
A kötődés vizsgálata az etológiában című rész az imprinting első megfigyelőjének, K. Lorenznek a kutatásaiból kiindulva beszél a jelenséget kiváltó tényezőkről. Legérdekesebb megállapítása, hogy a szárnyasoknál és a magasabb rendű emlősöknél bizonyítottan jelen van, de a korai gyermekkorban az embernél is fölfedeztek egy, az imprintinghez hasonló jelenséget. A korai gondozásra szoruló fajok utódai és az anya között egy bevésődési folyamatban erős kötődés alakul ki: mind az anya, mind az utód keresi egymás közelségét, így a védelem és a táplálék a fiatal állat számára biztosított. A kötődést segítik a megszületéskor jelen lévő ösztönös viselkedési formák az ember és a majom esetében is: a megkapaszkodás, szopás, átölelés stb..
A könyv három fejezetben tárgyalja az emberi kötődéseket életkor szerint, külön figyelmet szentelve a rendellenességeknek és a kötődés szocializációban betöltött szerepének. Az emberi kötődések vizsgálata című fejezet bemutatja a kötődés eredetét, okát, az anya-gyermek viszonyt és a kötődési háló változását kisgyerek-, óvodás-, kisiskolás-, serdülő- és felnőttkorban. Hangsúlyozza, hogy a korai szociális környezet jelentősen befolyásolja az újszülött szociális viselkedésének fejlődését. A biztonságot nyújtó anyai magatartás az egyik legfontosabb alapja a gyermeki személyiség egészséges fejlődésének. Eredménye: magas önbecsülés és motiváltság, sikeres szociális kapcsolatok. Ellenkező esetben a gyermeket alacsony önbecsülés, motiváltság és teljesítőképesség, illetve beilleszkedési zavarok jellemzik.
A könyv mottója – „Édesanyám emlékére” – ilyen megvilágításban nem csupán szép gesztus a szerző részéről, hanem vallomás saját erős kötődéséről. A gyermek növekedésével csökken a szülők iránti kötődés, és más felnőttek (óvónő, tanító, tanár, barát stb.), kortársak, iskolatársak, barátok, szerelmek iránt jelentkezik vonzódás. Mindazonáltal a gyermekkori kötődések és a felnőttkorban kialakuló szoros kapcsolatok között számos érzelmi és viselkedésbeli hasonlóság mutatható ki. A szerelem az egyik legfontosabb kötődési forma. Ennek átélésében fontos szerepet játszik, hogy ki milyen kötődéstörténettel rendelkezik. (I. m. 39. o.)
Középiskolai tanárként a felsoroltakból a serdülőkor kötődéseire figyeltem leginkább. A szerző a serdülőkori kortárs kapcsolatok két alapvető formájáról ír: a barátságról és a csoportos együttlétről. A barátság szinte csak az azonos neműekre vonatkozik ebben a korban, a barátok véleménye és viselkedése mintaadó és referencia. A kapcsolatok legfontosabb funkciója az érzelmi támogatás nyújtása. Azoknak a tanulóknak, akiknek van barátjuk az iskolában, könnyebben megy a beilleszkedés, magasabb az önértékelésük. Fontos, hogy ha a baráti pár egyik tagja rendetlenkedő, akkor annak hatása erősebb lesz a másikra, mint fordítva.
A serdülőkor a csoportképzés időszaka is. Meglepőnek találom azt a vizsgálati eredményt, hogy a kamaszok főként a velük azonos társadalmi rétegbe tartozó társakkal hoznak létre csoportot. A fiúk nagyobb, lazább csoportokat alkotnak, a lányok csoportjai kicsik, és nehezen fogadnak be új tagokat.
A pedagógus számára is fontos tény, hogy a serdülők idejük nagy részét társaikkal töltik, problémáikat is inkább velük beszélik meg, mint szüleikkel. Tehát nem elég a szülővel szövetséget kötnünk, ha baj van a gyerekkel.
A serdülés két szélsőséges esete, mikor a fiatal teljesen elszakítja érzelmileg magát a családjától, vagy képtelen kötődést kialakítani a családon kívül. Ezek a problémák átvezetnek A kötődési rendellenességek című fejezethez, amely leginkább az állandó gondozó vagy anya nélkül nevelkedő gyermekek kötődési problémáiról szól: szorongásos kötődés, túlzott függőség, elkülönülés.
Amikor rendetlen, nyűgös a gyerek, gyakorta hallani szülőktől olyan kijelentést, hogy ha nem lesz jó, nem fogja szeretni vagy ott fogja hagyni. Ezek a mondatok, mivel a gyerek komolyan veszi őket, alapjául szolgálnak a szorongásos kötődés kialakulásának. A kiváltó ok az a félelem, hogy a szeretett személy hozzáférhetetlenné válik és/vagy nem reagál a gyerek ragaszkodására. Ezt okozza a permanens anyai gondoskodás hiánya mellett az anyától való elkülönítés (pl. kórházi kezelés) is.
Tanárként találkozik az ember olyan esettel, amikor a tanuló nem akar iskolába járni. Meglepve olvastam, hogy ehhez az iskolai problémákon kívül köze lehet a szorongásos kötődésnek is. Így például, ha az apa vagy anya ilyen problémával küzd, esetleg neurózisban szenved, egyszerűen nem engedi el a gyereket maga mellől. Vagy más esetben attól fél, hogy gyermekével valami borzalmas fog történni, ha ő nincs vele. Utóbbinak megvan a párja a gyerek oldaláról is: attól tart, hogy saját negatív érzései szülei iránt valami bajt hoznak azokra. Attól is félhet a gyerek, hogy vele történik valami rossz, ha elmegy otthonról. Ilyenkor az előbbiekben tárgyalt fenyegetések játszanak szerepet a szorongás kialakulásában.
A túlzott függőség tárgyalásakor nyitva hagyja a szerző a kérdést: „…mind a túlzottan védő, óvó szülői magatartás, mind pedig az állandó anyai gondoskodás hiánya, a sorozatos szeparáció a gyerek túlzott függőségét eredményezi?” (I. m. 43. o.)
Az 1960-as években kezdődött vizsgálatok eredményeit úgy foglalja össze, hogy az egyik szülő halála esetén nagyobb valószínűséggel fejlődhetnek ki pszichés rendellenességek (szorongás, önvád, agresszió, túlzott jókedv), de ebben rendkívül nagy szerepe van az életben maradt szülőnek.
Egyenesen félelmetesnek találom azt a vizsgálati eredményt, amely szerint az elkülönülés, a kötődés teljes hiánya mutatkozik a kétévesnél fiatalabb gyerekeken anyjukkal szemben, ha egy hétnél többet töltenek tőle elszeparáltan. Ilyenkor legtöbbjük sír az első találkozáskor.
A kötődés szerepe a szocializáció folyamatában című fejezetben több, különböző kutató által fölállított komponensrendszert mutat be a szerző. Közös vizsgálati eredménynek látom, hogy a gyermek szociális kompetenciájának fejlődésére előnyösen hat a pozitív önértékelés, az erős kötődés az anyához, mások elfogadása, a szülők jó szociális kompetenciája, a meleg, elfogadó, támogató családi környezet.
A korai kötődéskapcsolatok és a későbbi szociális viselkedést összevető tanulmányok bizonyították, hogy az egyén szociális és érzelmi fejlődése folyamatos csecsemő- és kisgyermekkorban, és az anya-gyermek kötődés hatással van a későbbi szociális kapcsolatokra.
A kötődés pedagógiai szempontú megközelítése című fejezet tárgyalja a közvetett hazai pedagógiai és pszichológiai kutatásokat, bemutatja a kötődési háló elkészítésének módszerét és a pedagógiai kutatások lehetőségeit és feladatait. A kötődések föltárására különböző módszereket alkalmaztak: kérdőíves felmérés, szociometria, kontaktometria. Több vizsgálat eredményeként megállapítható, hogy egy ember kötődési hálója 6-8 kötődés esetén gazdagnak, 4-5 esetén megfelelőnek, 2-3 esetén szegényesnek mondható. Vannak vákuumban élők is, akiknek egyáltalán nincs kötődésük, és akiknek egyetlen kötődésük van. E két utóbbi igen veszélyes, mert elmagányosodásra, erős bezárkózásra utal.
A kötődések intenzitásának vizsgálatából kiderült, hogy a serdülők életében még mindig fontos a család, de csaknem ilyen fontos a barátokhoz fűződő kapcsolat is. Ennek következtében a problémáikat is velük beszélik meg, kis szerep jut ebben a pedagógusnak, mint ahogy a kötődéseknél is alacsony számban jelöltek meg tanárt. „A gyerekek 98,9%-a ugyanis egyetlen tanárt sem említett meg, akihez szorosan kötődne. A tanárok ilyen magas arányú nem választása… súlyos problémákra mutat rá az iskolarendszeren belül.” (I. m. 60. o.) 12 és 16 éves gyerekekről lévén szó döbbenetesnek találom, hogy az összes tanuló 33,1%-a az anyját, 44,7%-a az apját nem jelölte meg a hat lehetséges helyen, a tanulók 28,1%-a egyetlen barátot sem nevezett meg. Meglepő számomra, hogy a tanulók többsége úgy véli, hogy ha ő erősen ragaszkodik valakihez, az ugyanolyan intenzivitással kötődik hozzá. A valóságban azonban gyakran nem ilyen harmonikusak ezek a kapcsolatok.
Ez a fejezet némi segítséget nyújt a pedagógus számára, aki egészként kezelve a diákot, nemcsak az osztályban elfoglalt helyét szeretné látni, hanem egész kötődési hálóját akarja föltérképezni, hogy tudja, miként segítse. Ehhez azonban az irodalomjegyzékből ki kell választania Nagy József hivatkozott írását. Valójában erre buzdít, mikor a kutatások lehetőségeiről és feladatairól ír. Úgy véli, széles körű pedagógiai kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy föltárják az intézményes nevelésben részt vevő korcsoportok kötődési hálóját, és módszereket kellene kidolgozni a kötődési háló gazdagítására. A szükséges mérőeszközök azonban még kidolgozás alatt állnak.
A célt úgy fogalmazza meg a szerző, hogy
Középiskolai tanárként én magam is szívesen részt vennék egy ilyen jellegű kutatásban, programfejlesztésben, hiszen úgy látom, ma már a szakközépiskoláknak is elsősorban nevelő, személyiségfejlesztő intézménnyé kell válniuk, ha csakugyan szeretnének oktatni is.
Zsolnai Anikó: Kötődés és nevelés. Eötvös Könyvkiadó, Budapest, 2001, 70 o.