A felsőoktatásban szokatlan, sajátos műfajú munkával találkozik az olvasó, ha kézbe veszi Trencsényi László kötetét, amely – mint ahogyan az alcíméből kiderül – munkalapok, feladatok, játékok gyűjteménye. Tartalmát a Miskolci Egyetem Neveléstudományi Tanszékén a Nevelés- és iskolaelmélet című stúdiumhoz kialakított tematika határozza meg, amely más források mellett alapvetően Mihály Ottó Bevezetés a nevelésfilozófiába (OKKER, é.n.) című munkájának logikáját követi. A heti két elméleti óra (tematikája a 151. oldalon) mellé párhuzamosan rendelt heti két gyakorlati óra, amelynek programja ezen kötet alapján állítható össze, jól segítheti az elméleti tudás elmélyítését, a tanultak alkalmazását, gyakorlati szempontokkal való gazdagítását, az oktató és a hallgató kétirányú, illetve a hallgatók sokirányú kommunikációját, a résztvevők pedagógiai problémaérzékenységének, kreativitásának, toleranciájának kialakítását, szakmai involváltságuk megteremtését.
A nevelés fogalmi meghatározásaiból kiinduló tematika (a teljesség igénye nélkül adandó felsorolás szerint) érinti a nevelési célok és értékek, a nevelési színterek és szereplők, kapcsolatuk, az iskolaműködés, az eredményesség, a minőség és az innováció kérdéseit. A témakörökhöz kapcsolódó gyakorlatokon túl a kötet az elméleti anyag feldolgozását öt nagy témakör – a nevelésfilozófia és az iskolaelmélet alapkérdései, az iskolarendszer, az iskola társadalmi környezete és az iskolai osztály – köré csoportosítva, feladatlapos formában (140–149.) is segíti az ellenőrzés, önellenőrzés, csoportos konzultáció lehetőségei iránti nyitottsággal.
Elméleti gyakorlatok?! Magyarázatul érdemes kiemelni a szerző előszavából, hogy az elméletalkotás nem nélkülözheti a gyakorlati tapasztalatok sokaságát, valamint hogy a felsőoktatásnak is létezik jól meghatározható didaktikája, tantárgy-pedagógiája. „Hovatovább nem a közlendő maga, hanem a közvetítés módja a perdöntő ezen a téren is.” (7.) A kötet egésze a közvetítés módjáról szól, és a felsőoktatás rendszerében tantermi körülmények között lehetséges, kipróbált eszközöket mutat be. Tanulásszervezési módjában meghatározóak a kiscsoportos munkaformák, gazdag eszköztárának jelentékeny részét a drámapedagógiából meríti, feldolgozásmódjának filozófiája folyamathangsúlyos. Az irányított, tematikus gyakorlatok a résztvevők kommunikációját, interakcióit, folyamatos reflexióját és önreflexióját igénylik. A kommunikáció alapvető közege a nyelv, a feldolgozás leginkább szövegekre – definíciók, helyzetleírások, „szakvélemények”, irodalmi szemelvények stb. elemzésére – irányul, bár a függelékben szereplő filmjegyzék (155.) másfajta megközelítési lehetőségekre is utal. A vita és az improvizatív játékok gyakori alkalmazása mellett néhány projektfeladat – pl. a kisebbségek pedagógiájához kapcsolódva (72–73.) – a tantermi tapasztalatokon kívülre irányuló tájékozódást, információgyűjtést is igényli, illetve inspirálja. Ugyancsak a külső, terepi munka kurzusához kapcsolódó lehetőségeit világítja meg a hallgatók kismintás, empirikus vizsgálódásainak témaköreit felölelő jegyzék (Függelék 152–153.), amely természetesen bővíthető.
A 156 oldalas, A/4-es formátumú kötet formai szempontból a reménybeli felhasználók igényeire tekintettel készült, amennyiben elemei fóliára másolva taneszközként, demonstrációs anyagként is felhasználhatók.
Eredetisége mellett különös értéke a kötetnek a felhasználóbarátság abból a szempontból is, hogy hasonló kurzusokhoz rugalmas, tovább építhető keretként, ötlettárként alkalmazható. A variációs lehetőségek sokaságára utal, hogy bár a kötet számszerűen 35 tematikus gyakorlatot tartalmaz, egy-egy gyakorlat kivitelezésének többféle variációját írja le, ahol indokolt, a szükséges háttér-információkat is megadva.
A teoretikus kérdések e gyakorlati aktivitást igénylő megközelítése olyan gondolkodási műveletek folyamatos működtetését követeli meg, mint a lényegkiemelés, csoportosítás, rendszerezés, a nézőpont áthelyezése, a kreativitásban oly nélkülözhetetlen szempontváltás stb., melyek feltételezhetően fejlesztő hatással vannak a diákok érvelési készségére, gondolkodásbeli rugalmasságára is.
A program az aktív tanulási formák felsőoktatásban való megjelenítésének egy példája, amely a befogadás kizárólagosságán alapuló közelítésmód tudatos tagadását tükrözi, amely hasonló szemléletű tanárképzési és -továbbképzési programok számára praktikus segédanyag lehet.
Fontos e helyütt hangsúlyozni, hogy ezek a gyakorlatok nem „lóghatnak a levegőben”, nem nélkülözhetnek mindenféle elméleti alapot, hiszen – mint azt láttuk – az elméleti órák szerves kiegészítői, és mint ilyenek, önmagukban nem elégséges építőkövei a neveléstani stúdiumoknak.
Trencsényi László: Nevelés- és iskolaelméleti gyakorlatok. Budapest, 2002, OKKER.