Csizmazia Katalin

Gandhi üzenete

A Carl Rogers Személyközpontú Iskola hetedik osztályosai az agresszióhoz kötődő személyes élményeiket, véleményüket mondják el egy olyan ember élettörténetének kapcsán, aki a mai napig is érvényes és elgondolkoztató választ adott az erőszakmentes élet alapkérdéseire. A beszélgetés résztvevői még Csata István osztályfőnök és Csizmazia Katalin angoltanár, osztályfőnök-helyettes.

A Rogers Személyközpontú Iskola hetedik évfolyamán¹ három alkalommal foglalkoztunk Gandhival mint az erőszakmentesség kiemelkedő képviselőjével. A Beszélgetés nevű órát használtuk fel ehhez, amelyet általában hetente egyszer (többnyire 40 percnyi időtartamban) az osztály ügyes-bajos dolgainak, konfliktusainak rendezésére, az ünnepekre történő felkészülésre szánunk.

Az agresszió a gyerekek kezdeményezésére került a beszélgetések témái közé. Az első alkalommal Konrad Lorenz írásai alapján az állati agresszióról beszélgettünk. A következő héten Tolsztoj meséi adták a kiindulópontot a személyes élmények felidézésére, a vélemények cseréjére. Azután három hétre félretettünk minden halasztható megbeszélnivalót, és Gandhinak szenteltük a rendelkezésünkre álló időt. A gyerekek nem ismerték őt, bár volt, aki már hallotta a nevét, de nem tudtak róla semmi igazán lényegeset.

A Gandhi című játékfilm² részleteit eredetileg csak illusztrációként, egy-egy gondolat megjelenítésére akartuk használni. Kiderült, hogy a gyerekeket nagyon érdekli a film, ezért együtt végignéztük. Egy-egy jelenetnél megálltunk, és olyan részleteket olvastunk fel Gandhi önéletrajzából, amelyek a filmhez képest többletinformációkat tartalmaztak, illetve az ott látottakat jobban megvilágíthatták.³

A bizonytalanságokkal küszködő ember

Két fogalom megismertetésével indítottuk el a foglalkozást:

a (~ nem) + himsza (~ erőszak) = ahimsza ~ erőszakmentesség szat (~ igazság) + agraha ~ (~ szilárdság) = szatjagraha ~ az igazság tisztelete

Röviden beszéltünk Gandhi ifjúkoráról. Elmondtuk, hogy Angliában jogot tanult, és játszotta a gentlemant: teázott, cilindert hordott, estélyi ruhára költött. Saját elbeszélése szerint „pumpolta a bátyját”: vele fizettette ki a tánclecke, a hegedűóra, a retorikalecke költségeit. Azután egyszerűbb életet kezdett élni, fokozatosan lemondott a számára addig fontos dolgokról. Visszatért a vegetáriánus étrendhez, melyet az erőszakmentesség egy formájának tekintett. Halálával olyan ember távozott, aki önbecsülést és függetlenséget adott népének, és aki után öt font értékű tárgy és egy eszme maradt.

E bevezetés után kezdtük el nézni a Gandhiról szóló játékfilmet, amelyet első ízben akkor állítottunk meg, amikor Gandhit Dél-Afrikában lelökik a vonatról. Ekkor olvastuk fel a következő rövid önéletrajzrészletet.

„Azon gondolkoztam, mit kell tennem. Harcoljak a jogaimért, vagy térjek vissza Indiába, vagy nem törődve a rajtam esett sérelemmel, menjek el Pretoriába, végezzem el a rám bízott feladatot, és azután térjek haza? Gyávaság volna dolgom végezetlenül visszarohannom Indiába. A viszontagság, amelyben részem volt, csupán felületi jelenség – csak a tünete a bőrszín iránti előítéletek mélyén lappangó betegségének. Meg kell próbálnom, ha lehetséges, kiirtani ezt a betegséget, és közben vállalnom kell minden megpróbáltatást. Csak annyiban kell elégtételt követelnem az elszenvedett sérelmekért, amennyiben szükség van erre a faji előítéletek leküzdéséhez.

Így elhatároztam, hogy a következő vonattal folytatom utamat Pretoriába.” (128. p.)

A felolvasás után tovább néztük a filmet. Annál a jelenetnél, amikor elégeti az igazolványokat, megkérdeztük a gyerekektől, hogy az eddigi információk alapján milyen jelzőkkel illetnék Gandhit. Sokféle válasz érkezett: „kitartó, makacs, bátor, konok”.

A gyerekkorról két részletet választottunk ki az önéletrajzból.

„Ráadásul gyáva voltam. Állandóan üldözött a félelem: féltem a tolvajoktól, a kísértetektől, a kígyóktól. Éjszaka nem mertem kimenni a házból. Rettegtem a sötétségtől. Szinte képtelen voltam a sötétben elaludni, mert azt képzeltem, hogy az egyik irányból kísértetek közelednek felém, a másikból tolvajok, a harmadikból meg kígyók.” (31. p.)

„...A kis ügyek bíróságán debütáltam. Az alperes képviseletében jelentem meg, s az volt a dolgom, hogy keresztkérdések alá vessem a panaszos tanúit. Felálltam, de inamba szállt a bátorságom. Szédelegtem, s úgy tűnt, mintha az egész bíróság forogna körülöttem. Képtelen voltam arra gondolni, hogy milyen kérdéseket tegyek föl ... Sietve távoztam a bíróság épületéből. Nem tudtam, ügyfelem megnyerte-e vagy elveszítette az ügyet, de szégyelltem magamat, és megfogadtam: addig nem vállalok újabb peres ügyet, amíg nem lesz elegendő bátorságom, hogy végig is vigyem... Elhatározásomat nem az erény vezette, csupán a szükségből csináltam erényt. Nem akadt olyan ostoba ember, aki rám bízta volna az ügyét csak azért, hogy elveszítsem.” (109. p.)

Az ezt követő eszmecsere során az emberi kiállás, a hősiesség fogalmait jártuk körbe. Személyes élmények kerültek elő, ha valaki valamiről érezte, hogy meg kellene tennie, ezekben a nehéz pillanatokban vajon mi segíthet a döntésben. A gyerekek számára lassanként nyilvánvalóvá vált, hogy Gandhi, akit 310 millió indiai a vezérének tekintett, ugyanolyan bizonytalanságokkal küszködő ember volt, mint mi valamennyien.

Valaki közbeszólt: „A tudás segít a bizonytalanság leküzdésében.” Vitatkozni kezdtünk a jog és az erkölcs szabályozó erejéről. Sok ponton tudtuk ezt a problémakört saját iskolai, napi élményeinkhez kötni. A Rogers Iskolában – bár létezik a Vének Tanácsának intézménye, amely a más módon már nem rendezhető viták döntő fóruma –, konfliktusaink megoldása során többnyire nem a jogrendből indulunk ki. Rengeteg idő és energia ráfordításával egyeztetjük az álláspontokat, közösen alakítjuk ki az adott probléma megoldásának menetét. Gyakori vád azonban a tizenévesek részéről, hogy „De, hát hiába beszélünk, nem történik semmi!” – értsd ezalatt: sokszor elmarad a szigorú megrovás, a közvetlen büntetés. Az egyeztetés folyamán ugyanis sok rossz érzés megszűnik, sok feszültség feloldódik, s a végső megoldást – ha lehet – a következmény oldaláról próbáljuk megközelíteni. Ez pedig legtöbbször nem látványos büntetés, hanem csendesebb, rejtettebb megoldás. Ezért sok kritika ér bennünket, többen úgy vélekednek ugyanis, hogy ezzel a dolgok nincsenek lezárva.

A másik fél szempontja

Folytatva a film nézését, eljutottunk addig a jelenetig, amikor Gandhit és társát fiatal fiúk szólítják meg az utcán, és beléjük kötnek azon az alapon, hogy a törvény szerint az indiaiaknak tilos a járdát használniuk. Kérdésünk: „Vajon milyen tulajdonsága segített Gandhinak abban, hogy higgadt maradjon?” Könnyen rátaláltak az elfogadás, sokkal nehezebben az alázat szóra, de végül is mindkettő megfogalmazódott.

„Mit tud ez a szegény ember? Az ő szemében minden színes bőrű egyforma. Semmi kétség, a négerekkel ugyanúgy bánik, mint velem. Megfogadtam, hogy személyes sérelem miatt nem fordulok bírósághoz. ... Az őrszem bocsánatot kért tőlem, amire nem volt semmi szükség. Már megbocsátottam neki.” (147. p.)

Máskor más típusú megaláztatás éri Gandhit:

„A szerkesztő egy órát várakoztatott. Nyilvánvalóan sok látogatója volt, de akkor sem hederített rám, amikor a többiekkel már végzett. Midőn a hosszas várakozás után megpróbáltam egy kissé részletesebben előadni jövetelem célját, félbeszakított:

– Nem látja, mennyi dolgunk van? Vég nélkül jönnek az olyan látogatók, mint maga. Jobban tenné, ha elmenne. Semmi kedvem, hogy meghallgassam.

Egy pillanatra úgy éreztem, hogy megsértettek, de hamar felfogtam a szerkesztő helyzetét. Tudtam, hogy a Bangabászi híres újság. Láthattam, hogy szünet nélkül özönlenek a látogatók. Csupa olyan ember, aki ismeri a szerkesztőt. Volt mivel megtölteni a lapot. ...

Bármilyen súlyosnak tekintse is az ember a maga sérelmét, csak egy a sok-sok ember közül, akik sérelmeikkel elárasztják a szerkesztőséget. Hogyan fogadhatná a szerkesztő valamennyiüket? ... De nem csüggedtem. Folytattam a szerkesztőségekben tett látogatásaimat ... A The Stateman és a The Englishman megértette, hogy fontos ügyről van szó. Hosszú interjút adtam nekik és nyilatkozatomat teljes terjedelemben közölték.” (201 p.)

A két felolvasott idézettel kiemeltük a velünk szemben sértő, megalázó módon viselkedő másik ember szempontjának megfontolását, a megérteni, megbocsátani tudás erényét.

Igazság, igazságosság

„Állhat egy kisebbség egyetlen emberből is, attól az igazság még igazság marad.” E kijelentés kapcsán megkérdeztük: „Voltál-e már úgy, hogy nagyon meg voltál győződve az igazságodról, és fontos is volt a dolog számodra, de egyedül voltál?” Erre a kérdésre azonban nem érkezett válasz.

Annál nagyobb visszhangot keltettek a következők. Gandhi, miután kijelenti: „Nem tűrjük az igazságtalanságot, tudnunk kell a jogaink mellett kiállni, küzdjünk a függetlenségért”, pár perc múlva ő maga kezdi énekelni az angol himnuszt. A gyerekek észrevették a szavak és a tett közötti ellentmondást, de nem találtak rá választ. Az volt a véleményük, hogy harcolni kell a függetlenségért.

Vita bontakozott ki arról, hogy igazságos-e vagy sem a cél, és hogy igaz célért lehet-e háborút indítani. Szóba került az iraki helyzet. Feltették a kérdést: „Jó-e hogy ennyit várnak, amikor a világ sorsa van veszélyben?” És különben is, az előző háborút is milyen gyorsan nyerték meg az amerikaiak. Egyikük megemlíti Koszovót: „Miért nem támad már az ENSZ?” Nem tudtak az orosz vétóról.⁴ Röviden elmondtuk a gyerekeknek, hogy miért kötődnek az oroszok a szerbekhez, illetve milyen orosz érdekek vannak jelen.

A napi politikáról a vétójogra és annak figyelmen kívül hagyására tértünk át. Az iskolában sokszor kerül sor szavazásra, a vétó fogalmát ismerik. Könnyen belátható volt számukra, hogy veszélyes dolog a status quo felborítása. Nehezen csillapodtak le, több mint 20 percet töltöttünk ezzel a témával.

Erkölcs, jog

Gandhi „Erkölcsi dilemma” címmel egy egész fejezetet szán erre a kérdésre. Néhány részletet idéztünk ebből.

„Úgy véltem, hogy az Angliában élő indiaiaknak ki kell venniük a részüket a háborúból. Angol diákok önként jelentkeztek a hadseregbe, és nekem az volt a véleményem, hogy az indiaiaknak sem szabad elmaradniuk mögöttük. Álláspontommal szemben számos ellenvetés hangzott el. Ellenlábasaim azt mondták, hogy az indiaiakat és az angolokat egy világ választja el egymástól. Mi rabszolgák vagyunk, ők urak. Hogyan vállalhatna közösséget a rabszolga urával, amikor az bajban van? Nem az-e inkább a rabszolga kötelessége, hogy kihasználja urának nehéz helyzetét szabadsága visszaszerzésére? Tisztában voltam vele, hogy az indiaiak helyzete más, mint az angoloké, de nem hittem, hogy sorsunk közönséges rabszolgasors volna. Bajainkért inkább az egyes brit hivatalnokokat tettem felelőssé, semmint magát a brit rendszert, és bíztam benne, hogy a szeretet által valamennyiüket megtéríthetjük. Tudtam, hogy a rendszer fogyatékos, de míg ma elviselhetetlennek látom, akkor még nem éreztem annak.

...azon a nézeten voltam, hogy nem szabad kihasználnunk Anglia szorult helyzetét, s hogy az erkölcs és az előrelátás egyaránt azt kívánja: ne lépjünk fel követeléseinkkel, amíg tart a háború.

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a háború összeegyeztethetetlen az ahimszával. Csakhogy nem mindig adatik meg az embernek, hogy világosan lássa kötelességét. Az igazság hívei gyakran kénytelenek sötétben tapogatózni. Az ahimsza mindenre kiterjedő, mindent átfogó elv. Tehetetlen halandók folyvást tüzet fogunk a himsza – az erőszak – lángjától. Mély értelmű mondás, hogy az élet az életen élősködik. Az ember egy pillanatig sem maradhat életben, ha – tudatosan vagy tudattalanul – nem követ el valamilyen kifelé irányuló himszát. Életének puszta ténye – az a tény, hogy eszik, iszik, vagy mozog a térben – menthetetlenül együtt jár valamelyes himszával, valamilyen – még olyan parányi – élet elpusztításával. Így hát az ahimsza híve akkor cselekszik a hitével összhangban, ha minden tettének forrása az együttérzés, ha tőle telhetőleg tartózkodik a legparányibb teremtmények elpusztításától is, ha igyekszik minden létezőt megmenteni az életnek, és ha szakadatlanul arra törekszik, hogy kiszabaduljon a himsza halálos varázsköréből. Egyre inkább jeleskedhet az önmegtartózkodásban és az együttérzésben, de teljesen soha nem szabadulhat meg a kifelé irányuló himszától.

Továbbá, mivel az ahimsza alapja minden élet egysége, azért egyetlen ember eltévelyedése minden emberre kihat, és az ember már csak ezért sem lehet teljesen mentes a himszától. Amíg az ember társadalmi lény, addig óhatatlanul részese a társadalom puszta létéből következő himszának. Amikor két nemzet háborúba keveredik egymással, az ahimsza hívének az a kötelessége, hogy megállítsa a háborút. Ha valaki nem elég erős, hogy ezt a kötelességét teljesítse, ha nem áll hatalmában szembeszegülni a háborúval, ha nem képes feltartóztatni a háborút, akkor – még ha részt vesz is benne – szívvel-lélekkel törekedhet rá, hogy megszabadítsa a háborútól önmagát, nemzetét és az egész világot.

... Ha tehát meg kívántam őrizni a Birodalomhoz fűződő kapcsolatomat, ha a brit lobogó alatt óhajtottam élni, három lehetőség állt nyitva előttem. Vagy nyíltan ellenállok a háborúnak, és a szatjagraha törvényével összhangban bojkottálom a Birodalmat, míg nem változtat a katonai politikáján. Vagy polgári engedetlenséget tanúsítván ama törvényekkel szemben, amelyek alkalmasak erre, kivívom, hogy börtönbe vessenek. Vagy a Birodalom oldalán részt veszek a háborúban, s ily módon válok képessé és alkalmassá arra, hogy szembeszegüljek a háborús erőszakkal. Minthogy ez a képesség és alkalmasság nem volt meg bennem, ezért úgy gondoltam: nem tehetek mást, minthogy vállalom a katonai szolgálatot. Az ahimsza szempontjából nem teszek különbséget harcolók és nem harcolók között. Ha valaki önként beáll a haramiák közé, akár kocsijukat hajtja, akár őrködik, amíg amazok a dolgukat végzik, akár ápolja őket, ha megsebesülnek, az épp úgy részes a banditizmus bűnében, mint maguk a haramiák. Ugyanígy az sem menthető fel a háború bűne alól, aki csupán a harctéri sebesültek ápolására vállalkozik.

... Okoskodásomban ma sem találok hibát, és tettemet sem bántam meg...” (374–378. p.)

A bírósági tárgyalás kapcsán meg kellett állítanunk a filmet. Valaki megjegyezte: „Nem tudnak vele mit kezdeni.” „Vajon mi a fegyvere?” Sorjáztak a válaszok: „Ismeri a jogot.” „Saját fegyverükkel győzi le a briteket.” „Szelíd, nyugodt, magabiztos.” „Sokan vannak mögötte.” „Okos.”

Az első foglalkozást annál a jelenetnél fejeztük be, mielőtt a brit katonák sortüzet nyitnak a tüntetőkre. Messze túlléptük a rendelkezésünkre álló 40 percet, egy teljes angolórát is „feláldoztunk”. A gyerekek izgalma azonban megérte, érintettek és érdeklődők voltak, s együtt kerestük a folytatás lehetőségét.

Törvénytisztelet és polgári engedetlenség

A következő alkalmat az előzőleg látottak rövid összefoglalásával kezdtük. A gyerekek minden lényeges momentumra emlékeztek. Kérték, hogy ritkábban állítsuk meg a filmet.

Nagyon foglalkoztatta őket Gandhi nyíltsága: világossá teszi, mit akar elérni, nem taktikázik. Rájöttek, hogy ez sikerének egyik titka.

Megkérdeztük: „Vajon hogyan fejeződik be Gandhi éhségsztrájkja?” Tudtuk, hogy nem hal meg, hiszen a film az ellene elkövetett halálos kimenetelű merénylettel indul. Megoszlottak a vélemények, de abban biztosak voltak a gyerekek, hogy Gandhi nem hagyja abba. Többen valami külső megoldást vártak, például, hogy az angolok leverik a lázadást.

Kommentár nélkül kezdtük olvasni a film jelenetei közben és után a következő önéletrajzi részletet:

„...Egyszerre világossá vált előttem, hogy súlyos hiba volt ilyen elhamarkodottan polgári engedetlenségre biztatni a khedai kerületben és másutt az embereket – mert most már úgy találtam, hogy felhívásom elhamarkodott volt. Nyilvános gyűlést hívtam össze. Vallomásommal inkább nevetségessé tettem magam. Mindazonáltal soha nem bántam meg azt a vallomást. Mindig is azt tartottam, hogy az ember csak akkor érzékelheti helyesen, hogy a saját hibái hogyan aránylanak a másokéihoz, ha a sajátjait nagyítón, a másokéit pedig éppen fordítva, kicsinyítő lencsén át nézi...

... Lássuk most már, mi volt az a kolosszális hiba. Hogy alkalmassá válhassunk a polgári engedetlenség gyakorlására, előbb önként és tisztelettel engedelmeskednünk kell az állam törvényeinek. Általában azért engedelmeskedünk a törvénynek, mert félünk a törvényszegést megtorló büntetéstől, s ez kivált olyan törvényekre áll, amelyek nem tartalmaznak erkölcsi elvet. Például a becsületes, tisztességes ember nem vetemedik lopásra, akár tiltja a törvény a lopást, akár nem, de ugyanez az ember lelkiismeret nélkül szegi meg azt a szabályt, amely szerint sötétedés után csak kivilágított kerékpárral szabad közlekedni. ... Ám ha a szabályt kötelezővé tesszük, emberünk be fogja tartani, ha másért nem, attól való félelmében, hogy el kell viselnie a törvényszegés kellemetlen következményeit. Az ilyen engedelmesség azonban nem azonos a törvények tudatos és önkéntes megtartásával, amit a szatjagráhától elvárhatunk. A szatjagráhi belátás alapján, szabad akaratából engedelmeskedik a társadalom törvényeinek, mert szent kötelességének tartja, hogy így cselekedjék. Csak aki mindig ilyen aggályos körültekintéssel tartotta meg a társadalom törvényeit, csak az ítélheti meg, hogy mely különleges szabályok jók és igazságosak, melyek igazságtalanok és méltánytalanok. Csak az ilyen embernek van joga hozzá, hogy jól meghatározott helyzetekben polgári engedetlenséget tanúsítson némely törvényekkel szemben. Tévedésem abban állt, hogy nem vettem számításba ezt a szükséges megszorítást. Polgári engedetlenségre szólítottam fel az embereket, mielőtt ekképpen érettnek bizonyultak volna rá. ... Előbb jól képzett tiszta szívű önkéntesekből kell csapatot szervezni, amely tökéletesen érti a szatjagraha szigorú feltételeit, és csak ezután indíthatjuk el újra a polgári engedetlenség tömegmozgalmát.” (502–503. p.)

Szinte szavanként elemeztük ezt az idézetet. Külön kiemeltük a következő részt: „csak akkor van jogod megkérdőjelezni egy-egy igazságtalan törvényt, ha ismered a törvényt és alapvetően a szívedben törvénytisztelő vagy.” Azért fontos ez számunkra, mert megint csak mindennapjainkhoz kapcsolódik, hiszen ezek a szavak könnyen átfordíthatóak az iskola és osztályszabályok megszegésére és annak következményeire. Érzékelhető volt az is, ami olyan nehezen fordítható át szavakra, tudniillik, hogy minden relatív, és így törekednünk kell arra, hogy a lehető legtöbb körülmény számbavétele után hozzuk meg döntéseinket. A gyerekek persze azonnal rámutatnak arra, hogy ez ily módon eléggé szubjektív helyzetértékeléshez vezet. Volt, aki tiltakozott ez ellen. Az egyik fiú megfogalmazta, hogy azért dolgozunk sokszor csoportokban, mert több szem többet lát.

Vita bontakozott ki: milyen alapon tudja Gandhi eldönteni, hogy neki van igaza és valami igazságtalan. Ki lehet-e jelenteni valamiről, hogy igazságos vagy igazságtalan? Létezik-e egyetlen igazság? A gyerekek számára egyértelmű volt a válasz: igen, létezik.

Gandhi üzenete

Eltelt egy hét, mire újra időt találtunk a folytatásra. A sópárolás jeleneténél megállítottuk a filmet, hogy megtárgyaljuk: mit jelent az, hogy a nyugati civilizáció elvesztette az erkölcsi fölényét. Értették és egymásnak magyarázták az erőszakra adott választ. Volt, aki megtartotta véleményét, miszerint „Ez hülyeség”. Végignéztük a filmet, most már megállás nélkül.

A gyerekektől érkező utolsó kérdés: „Miért ölték meg Gandhit?” A kérdésre nem tudtunk válaszolni. Megkértük őket, hogy próbáljanak erre maguk választ keresni. Tudakozódjanak szüleiktől, tanáraiktól, ismerőseiktől. Hárman is úgy mentek ki a teremből, hogy közben elmondták, amit erről gondolnak („Egy muzulmán nem tudta megemészteni a dolgot”, „A britek megfizetett embere volt a merénylő”, „És Lennont vajon miért ölték meg?”).

Két hét múlva még egyszer elővettük ezt a témát, hogy összegezzük tapasztalatainkat. Elmondtuk a gyerekeknek, hogy számunkra is élményt jelentett, ahogyan aktívan és türelmesen vettek részt ezeken az órákon.

Végül megkértük őket, hogy idézzék fel a filmnek azt a jelenetét, amely különösen emlékezetes maradt a számukra. A következő válaszokat kaptuk:
– A latrinás jelenet. (Gandhi felesége tiltakozik, hogy neki kell megcsinálnia az érinthetetlenek dolgát. Gandhi indulatos, de biztos abban, hogy ez így igazságos.)
– Amikor a bíró nem tud mit kezdeni Gandhival, és felmenti.
– A sortüzes jelenet.
– A sóbánya, amikor ütik őket.
– Amikor Gandhi megy a kecskének iszappakolást adni.
– Az a jelenet, ahol látszik, hogy nem fél a börtöntől.

A gyerekek lelkesek és kooperatívak voltak. Közös élményük lett ez a film, melynek egy-egy gondolata azóta is visszaköszön. Amikor történelemórán szóba került a „szemet szemért, fogat fogért” elv, az egyik gyerek így szólt: „Gandhi szerint ebbe mindketten belevakulnak.”