Vámos Ágnes
A tanítás nyelvének szabályozása
Magyarországon az általános iskolások öt és fél, a középiskolások egy százaléka részesül kisebbségi oktatásban. A magyarországi nemzetiségi és etnikai kisebbségek népességen belüli arányához képest ez meglehetősen csekélynek tűnik. A tanulmány a tanítás nyelvét/nyelveit szabályozó dokumentumok tükrében vizsgálja, hogy milyen dilemmák elé kerülnek a kisebbségekhez tartozó szülők és diákok, amikor a tanítási nyelv megválasztásáról kell dönteniük. Olyan szabályozásra lenne szükség, amely a nemzetiségi tanulók számára lehetővé teszi az identitásukat erősítő nemzetiségi oktatásban való részvételt, s egyben azt is, hogy a magyar mellett lehetőségük legyen a világgal való kommunikációt hatékonyan segítő magas színvonalú nyelvtanulásra. |
Az 19971998. tanév hivatalos statisztikai adatai szerint kisebbségi tannyelvű oktatásban részesült 2327 általános iskolás és 72 középiskolás. Kisebbségi kétnyelvű programban tanult az általános iskola 18. osztályában 6281 fő, a középiskolában 1915 fő. Az általános iskolások 5,5 százaléka, a középiskolások egy százaléka választotta a kisebbségi oktatást, ha hozzászámoljuk azokat is, akik a nemzetiségi nyelvet csak tantárgyként tanulták. Ha az idegen nyelvű iskolákat is idetartozónak tekintjük, akkor a számok az 18. osztályban alig módosulnak, mivel a programok száma alacsony, s ezen iskolák többsége még csak az alsó tagozatnál tart. A magyaridegen nyelvű középiskolába járók száma azonban magas. A kisebbségi és magyaridegen nyelvű középiskolás csoport együttesen már a korosztály 3 százaléka.
A tanítás nyelvével régóta foglalkozik a pedagógia, hagyományosan
oktatáspolitikai szempontból. Ha ma pedagógiai vizsgálat tárgyává
szeretnénk ezt tenni, akkor két kiindulási pontunk lehet. Megtehetjük
az iskoláztatás egészében szemlélve, azaz a teljes rendszer felől
nézve. Ekkor figyelmet fordíthatunk a különböző tanítási nyelvek egymáshoz
és az oktatási rendszerhez való viszonyára, a kapcsolódási pontokra,
a lehetséges csoportosulásukra, a központi szabályozások hatására,
a speciális szabályozások céljára, az iskolahálózatra stb. Megtehetjük,
hogy az oktatás egyik legkisebb kompakt részéhez, a tanítási órához
kapcsoljuk a vizsgálatot. Akkor arra vagyunk kíváncsiak, milyen hatást
kelt a tanár, és hogyan, milyen terve van erre, milyen módszereket
alkalmaz, milyen eredményt ér el. Tudjuk, hogy egy nyelv tanítási
nyelvként sokkal többet és meghatározóan mást ér, mint ugyanez a
nyelv tantárgyként. Hagyományosan ezzel a többletértékkel foglalkozik
az oktatáspolitika, a nyelvpolitika, a kisebbségpolitika, az idegennyelvoktatás-politika,
de erre kíváncsi a pedagógia is. A politikai magaslatokon születő
döntés végül lenn, a pedagógiai mindennapokban, a gyakorlatban realizálódik,
ott töltődik meg tartalommal. E két szint szoros összefonódása ma
jobban látszik, mint valaha, ezért a következőkben megkíséreljük a
tanítási nyelvek
Tannyelvek szabályozása
Valamennyi iskola számára alapvetően a közoktatási törvény, a Nemzeti alaptanterv és az érettségi vizsgaszabályzat adja meg a működés általános kereteit. Néhány területen, így a tanítási nyelvekén miniszteri rendeletek is szabályoznak, például az Irányelvek a nemzeti kisebbségi oktatásról, illetve az Irányelvek a két tanítási nyelvű iskolai oktatásról. Az iskola belső világát, a tanítási nyelvek konkrét, sajátos alkalmazását, a tényleges oktatási körülményeket tehát ez a hierarchikus jogszabályrendszer határozza meg. Az Irányelvek kiadása azt jelenti, hogy az állam az iskolák bizonyos csoportját, a mindenkire érvényes szabályozáson túl, külön is befolyásolni kívánja. Ez a megkülönböztetés a tanítás nyelveinek elvi megítélésén nyugszik. Természetesen lehetne elmélkedni azon, hogy kell-e egyáltalán ilyen szabályozás. Ezúttal ezzel nem foglalkozunk, hanem tényként elfogadjuk, hogy a közoktatási törvény miniszteri rendelet (irányelv) kiadását írja elő. Elemzésünkben arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen ez a miniszteri rendelet, mely kérdésekben helyezte az iskolába a döntés jogát és melyeket tartott meg magának, milyen elveket követ és milyen gyakorlatot inspirál.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy szabályozás akkor jó, ha egyszerre zárt és nyílt. Zártnak akkor (és azért) kell lennie, ha (és mert Magyarországon) szükség van arra, hogy bizonyos területen az átlagosnál több pénzzel, jobb körülmények között, szakszerűbben folyjon az oktatómunka.
Ez a zártság nem helyeselhető abban az esetben,
ha például születési előjogon nyugszik, vagy rossz értelemben vett,
ún. fojtó megkülönböztetéssel jár. Ha mindazok, akik e sajátos jogi
keretek közé esnek, magasabb árat fizetnek érte, mint amit megér.
Nem elég, ha csak azt kapják cserébe, hogy a különös iskolákban tanulók
mások, mint a többiek, más képzést kapnak, mint a többiek vagy másként
oktatják őket.
a kisebbség nyelvének és értékeinek megőrzése, gazdagítása
érdekében;
a többség nyelvének és értékeinek védelméért;
az idegen nyelvet tudók számának és a nyelvtudás minőségének
gyors emeléséért;
az oktatási rendszer adaptivitásának és színesítésének
biztosítása, a különböző érdekek érvényesülése miatt;
a kisebbségből fakadó hátrányok kompenzálása, leküzdése
céljából;
a kisebbségnek a többséggel egyenértékű oktatáshoz
juttatása érdekében;
a többség és a kisebbség közös nevelése-oktatása, a
megértés és a kölcsönös megismerés céljából;
a nemzetközi együttműködésre felkészítésért;
az emberek közötti kapcsolattartásra és megértésre
nevelésért.
A szabályozásnak ugyanakkor nyíltnak is kell lennie. A szabályozott kört, a csoport tagjait csak a lehető legszükségesebb mértékben és pontokon szabad korlátozni a szabad mozgásban. A valóságos helyzetből kell kiindulni, s a szabályozásba mindazt be kell áramoltatni, amit a tudás, illetve tudatosság adott foka megkíván. Gondolni kell a később belépőkre is, akár új intézményeket, akár új tartalmakat, eljárásokat értünk ez alatt. De nyíltnak kell lennie a kilépők számára is azért, hogy ami nem válik be, azt el lehessen hagyni, s akarata ellenére ne kényszerüljön bennmaradni senki. A nyílt szabályozás nem jelent szabályozatlanságot. A két vonzási irány, a zártság és a nyíltság kiegyensúlyozása azért sem könnyű, mivel annak megítélésében, hogy mikor, mit és mennyire tekintsenek zártnak és nyíltnak, illetve melyik kör, csoport milyen kategóriába sorolható, alapvetően az elvek, értékrendek és érdekfelfogások játszanak szerepet. Sajátos körülmény az oktatásban, hogy az a tükör, amelyben minden szabályozás megnézheti önmagát, csak lassan világosodik ki, csak később, néha évek, sőt évtizedek múltán válik mindenki számára láthatóvá. Ezért szükséges azoknak a véleményét mindig meghallgatni és mérlegelni, akik a szabályozásokat, azok hatását különböző irányokból vizsgálják, akik lehetőleg és alapvetően nem a döntéshozó szemszögéből néznek.
A kilencvenes évek közepén készült két jogszabály, a
Mindkét irányelv a célnyelv köré szerveződik, azaz a nyelv prioritására helyezi a hangsúlyt. Abból indulnak ki, hogy különböző tanulói célok feltételezhetők, ezek kielégítése fontos, azaz a tanulót a nyelvnek az általa igényelt birtoklási fokára kell juttatni. Több ponton azonosan közelítik meg a célnyelv tantárgyrendszerbeli helyének elveit, az óraszám nyelvi megosztását, a tantárgyak számát, a döntési kompetenciák körét és telepítési helyét. A kéttannyelvűség oktatáspolitikai meghatározása kérdésében azonos vagy közeli álláspontot képviselnek. Mindkettő a közoktatás teljes vertikumára érvényesen szabályoz. Mindkét irányelv nyitottságot biztosít a középiskolai oktatásban a célnyelv intenzív tanulására, a középfok fejlesztésére. Az irányelvek liberalizálják a tanítás célnyelveit, azaz nem sorolják fel a lehetséges tannyelveket, hanem minden idegen nyelv, illetve nemzetiségi nyelv esetében közel egységesen járnak el. A célnyelv tantárgyrendszerbeli helyében a korábbi rendelkezésektől eltérően nem tesznek megkötést, azaz nem mondják meg, hogy mely tantárgyakat kell a célnyelven oktatni. Nem arról van szó, hogy egyszerűen kihagyják ezt a kérdést, hanem a koncepcionális szándékosság hangsúlyozása érdekében megjegyzik, hogy bármely tárgy oktatható célnyelven. Ezzel elvetik az oktatás tartalmának központi tannyelvi súlyozását. Azt állítják, hogy az általános szabályozáson, nevezetesen a Nemzeti alaptanterven túl nem kívánnak a műveltség megosztásában részt venni, vagyis az iskola joga és kötelessége, hogy kétnyelvű oktatás esetén a műveltségi javak elérésének tannyelvi megosztását önállóan kidolgozza és alkalmazza. Ezen az elven egy szempontból lépnek túl: mind a kisebbségi nyelvek, mind az idegen nyelv esetében szükségesnek ítélik a nyelven túlmutató kulturális értékek (kisebbségi népismeret, a célnyelvű országok kultúrája, az európaiság, a tolerancia témakörei) beemelését az oktatásba. Az irányelvek azonosak abban is, hogy a korábbi évtizedekhez képest szakszerűen előrelépnek a tannyelv-pedagógia terén, hiszen amint látjuk majd a következőkben több-kevesebb sikerrel megkísérlik kiküszöbölni azt a problémát, amely a célnyelv kizárólag tantárgyi vagy kizárólag százalékos meghatározásából fakad. Mindkét irányelv meghatározza a magyar tanítási nyelv alkalmazásának minimumát és helyét: a magyar nyelv és irodalom tantárgyat. Ez az oktatáspolitikai döntés nemcsak a magyar nyelv tanulásával, hanem a magyar nyelvvel elérhető műveltségi körrel és a magyar nyelvhez való viszonnyal (érték, attitűd stb.) is összefügg. A magyar iskolák így egységesek a magyar nyelv és irodalom tantárgy magyar nyelvű oktatásában. Mindkét irányelv megadja a lehetséges tannyelvpárokat is: a kisebbség nyelve és a magyar nyelv, illetve idegen nyelv és magyar nyelv. Azonosak abban is, hogy a trilingvis oktatás lehetőségét nem nyitják meg. Az irányelvek, hibáik és ellentmondásaik ellenére, jelentős lépést jelentenek egy olyan tannyelvpolitika felé, amely megkísérli kiegyensúlyozni az országos, a csoport és az egyéni (helyi) érdekeket.
Tanítási nyelvek a kisebbségi oktatásban
Az irányelvek különbségeinek oka, hogy más-más célok érdekében születtek, illetve az azonos célok eléréséhez vezető utat másként építik ki. Praktikusnak látszik, ha előbb a kisebbségi irányelveket, majd ezután a magyaridegen nyelvű oktatásét elemezzük, végül egybevetjük a kettőt.
Noha korábban azt állítottuk, hogy az irányelvekben közös a nyelvi irányultság, most mégis a különbségek keresésekor fontossá válik az a szempont, hogy a kisebbségi irányelv a kisebbségi oktatás egészére szól. Felsorolja az oktatás öt típusát, amelyek közül csak három foglalkozik közvetlenül a tanítás nyelvével.
Anyanyelvű oktatás
Kétnyelvű oktatás
Nyelvoktató kisebbségi oktatás
hagyományos Cigány felzárkóztató oktatás
bővített
Alapvető különbség a két irányelv között, hogy a
Lehetséges a heti órakeret kifejezés másik értelmezése is.
Eszerint a három célnyelvű oktatásra kiválasztott tantárgyon
A kétnyelvű oktatás minimális kritériumainak megfogalmazása mindkét értelmezés esetén veszélyes: az egyikben azért, mert a magyarországi kisebbségi iskolák jelentős része számára túlságosan magasra teszi a mércét, a másik azért, mert olyan kérdésbe szól bele, amely ma már nem a főhatóság dolga, amely kérdésben alacsonyabb szinten lehet és kell döntést hozni.
A kisebbségi irányelv a kétnyelvű oktatás további
két formáját írja le, az egyiket
(Üres téglalap = kisebbségi tannyelv, fekete téglalap = magyar tannyelv)
1. Anyanyelvű oktatásAz irányelv az anyanyelvű oktatás kétnyelvű oktatás bővített nyelvoktató oktatás csökkenő ívében kívánta elhelyezni a kisebbségi nyelvet. Ezt az egyes oktatási típusokhoz kapcsolt célok is alátámasztják. Az anyanyelvű oktatáshoz ugyan nem fogalmaz meg célt, a kétnyelvű oktatástól viszont a nyelvek kiegyensúlyozását (?) várja, a bővített nyelvoktatás elé pedig a kétnyelvű oktatásra történő felkészítést tűzi ki célként. A nemzetiségi tanulók eltérő nyelvállapotát és különbözőségét tekintve e célok és a tannyelv-pedagógiai eljárások nincsenek összhangban. A legalacsonyabb céltannyelvi dózist ugyanis a kétnyelvű oktatás tartalmazza.
A szabályozás különbözőképpen viszonyul az
Minden jó jogszabály a valóság talaján áll, de meg is kell hogy haladja azt. A mai állapotot tükrözi, de a holnapnak szól. Azok a szándékok, amelyek elhallgatásokkal, indirekt megfogalmazásokkal, szabad értelmezésekkel lebegtetik a kérdéseket, gyengébb hatóerejűek, mint azok, amelyek szó szerintiek és kifejezettek. Az értelmezési tartományok fenti értelmű kinyitása az irányelvekben ezúttal nem szerencsés.
A kisebbségi oktatástól eltérően a magyaridegen nyelvű oktatás irányelve nem a tannyelvek, hanem az oktatási rendszer szempontjából indul ki. Általános iskolai, gimnáziumi és szakközépiskolai formákat különít el a következő három típusban.
1. Korai két tanítási nyelvű iskolai oktatás.
2. Négy évfolyamos két tanítási nyelvű középiskolai oktatás.
3. Célnyelvi előkészítéssel folyó két tanítási nyelvű középiskolai oktatás.
Minden formában a tantárgyak számából és a tanuló kötelező óraszámából számolt tannyelvi arányokat határoz meg. A tantárgyak belső nyelvhasználatát, a nyelvek tartalmi megosztását az iskolára bízza. Az általános iskola 16. évfolyamán a minimális-maximális tannyelvi aránnyal számol (35-50 százalék). Ezt az alsó-felső küszöböt a 78. évfolyamon feloldja. Ezzel biztosítja az általános iskolai oktatás nyitottságát a magyar tannyelvű, a kétnyelvű és az idegen nyelvű középiskolai tanulmányokra való felkészítésre. A tannyelv helye egységes a különböző oktatási típusokban.
A tannyelv elrendezése a két tanítási nyelvű általános és középiskolai oktatás tantárgyrendszerébenA célnyelvet ismerők vagy új kezdők egyaránt részesülhetnek az oktatásban, azaz minden új iskolafokon új esély nyílik. A magyaridegen nyelvű oktatás számára a gimnáziumokban legalább három tárgyat ír elő, a szakközépiskolában négyet. A szakközépiskolák esetében a képzési idő egészére vonatkozóan számolja a célnyelvű tantárgyakat, a tannyelvi arányt pedig 40 százalékra emeli. Ezt a magasabb arányt a szakmai oktatás sajátossága indokolta, ám a szakközépiskolák sokfélesége miatt a megoldás vitatható: egyes iskolai programok esetében hiába rugalmas a célnyelvű tantárgyszám és a célnyelv évfolyamok közötti mozgatása, a magas tannyelvi átlag (százalék) teljesíthetetlen. A problémák oka a kétnyelvű szakképzés belső differenciáltsága, az oktatási rendszerbeli illeszkedéshez szükséges szakmai (tannyelv-pedagógiai) ismeretek elégtelensége. Ma már a szakképzés oktatási rendszerbeli helyének módusulása miatt ez a szabályozás alkalmatlannak lászik a tervezett célok elérésére, ellehetetleníti a kétnyelvű szakképzést.
A magyaridegen nyelvű oktatás irányelvének egyik különlegessége,
hogy először foglalja írásba az általános iskolai kétnyelvű oktatást.
Noha magyarangol és magyarnémet osztályokat 1989 után már néhány
iskolában nyitottak, az egymást váltó minisztériumi főtisztviselők
különbözőképpen viszonyultak hozzájuk. Azáltal, hogy az irányelv a
kéttannyelvűséget a közoktatás teljes vertikumára érvényesítette,
régi sérelmet, és szakmai igazságtalanságot orvosolt. A bevált eljárásokat
legalizálta, megnyitotta az utat a kiegészítő pénzügyi támogatás előtt,
és ezzel újabb osztályok beindítására ösztönöz. Ez helyesnek látszik,
mivel ezekbe az iskolákba magas a túljelentkezés, tehát jelentős társadalmi
érdeklődés övezi őket.
Következtetések
A kilencvenes évek végén az oktatási rendszerben az új (újra)szabályozás a kisebbségi és az idegen tanítási nyelvek terén alapvetően megengedő jellegű, a minimális tannyelvi követelmények felől közelít. A képzési variánsok száma összességében nőtt, formái színesedtek, jobban tudnak igazodni az igényekhez. A minimumszint meghatározása általában megfelel a kilencvenes évek közepére jellemző helyzetnek. Az elvi kérdések többnyire kiérleltek, azaz a kompetenciák, hatáskörök elosztása, a viszonyulások korszerűek. Néhány kérdésben azonban nem így van. Ahhoz, hogy mind a kisebbségi oktatás, mind a magyaridegen nyelvű oktatás a társadalmilag kívánatosnak látszó irányba mozduljon el, az irányelvekben is végre kell hajtani a szükséges korrekciót. Továbbá: az irányelvek akkor fogják megfelelően szolgálni azoknak az érdekét, akikért kiadták, ha az állam nemcsak megkötéseket tesz, hanem a többletszolgáltatást valóban árán vásárolja meg, azaz, ha biztosítja a pénzügyileg biztonságos működést, ha az önkormányzat ténylegesen többletköltségként adja oda a támogatást az iskolának, azaz nem használja föl másra, ha a tanuló garantáltan megkapja azt a többletet, amelyért a többlet-erőfeszítést teszi. Ellenkező esetben az iskolák nem vagy csak kényszerből fogják folytatni az oktatást, a tanuló nem fog jelentkezni ezekbe az iskolákba, vagy ha mégis, idő előtt elhagyja azt.
Elemzésünkben a kétnyelvű oktatás pedagógiai
és oktatáspolitikai kritériumairól beszéltünk. Mindenképpen érdekesnek
tartjuk annak összegzését, hogy melyik irányelv milyen távolságot
tart e két oldaltól. A válaszhoz tudni kell, hogy a kétnyelvű oktatás
pedagógiai meghatározására hivatott
Az
Képzeljünk el egy óratervet! Nyilvánvaló, hogy ha az összes
tantárgyat ugyanazon a nyelven tanítjuk, akkor egy tannyelvű lesz
az oktatás. A jog számára ez világos helyzet. Most a kétnyelvű oktatáshoz
keressünk kritériumot. Nem lehet vitatkozni azon, hogy ha
Minden érdeme mellett a tannyelvi szabályozásban ma azért vannak problémák, mert a tannyelv-pedagógia és a tannyelv-politikai döntések között esetenként indokolatlanul nagy a távolság. Abban viszont mindenképpen az oktatáspolitikának kell döntenie, hogy e tanulmány bevezetőjében közzétett adatokban milyen irányú változást tart kívánatosnak. Ha azt szeretné, hogy a számok emelkedjenek, hogy a nemzetiségi tanulók eljussanak azokba az iskolákba, ahol a számukra legmegfelelőbb módon folyik a munka, hogy holnaptól több olyan fiatal legyen, aki a magyar mellett más nyelvet is tud, ha érett, nyitott személyiségeket akar, akkor ehhez kell igazítania az irányelveket és más szabályozókat az óvodától az érettségiig, a felsőoktatásig, a tanárképzésig, a tanártovábbképzésig. A megkülönböztetés (a pozitív diszkrimináció) szükségességét ma kevesen vitatják. Ez azonban nem elég. El kell fogadni, el kell fogadtatni, ha kell, ki kell kényszeríteni azokat az eszközöket, amelyek e megkülönböztetést értelmessé és garantáltan eredményessé teszik.