Fennmaradni, fejlődni, együttműködni

– Kerekasztal-beszélgetés szlovákiai magyar pedagógusokkal –

A beszélgetés bepillantást enged a szlovákiai magyar pedagógusok mindennapi gondjaiba, a szlovákiai magyarság oktatásügyének problémáiba. A beszélgetésből jól érzékelhető, hogy a szlovákiai magyar pedagógusokban erőteljes törekvés van az oktatás modernizációjára, a sokszínű, plurális oktatás megteremtésére, a kisebbségi sors azonban nehezíti céljaik valóra váltását. A beszélgetés arra is rámutat, hogy a Szlovákia magyar lakta területein élő tanárok milyen sok szállal kötődnek az anyaországhoz, s az onnan kapott szakmai támogatás mennyire jelentős az általuk végzett fejlesztő munkában.

Résztvevők: Ádám Zita, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke; dr. Kelemen Márta szlovák–magyar szakos tanár; dr. Fibi Sándor, a dunaszerdahelyi Hviezdoszláv utcai iskola igazgatóhelyettese.

Nagymegyer, Nyári Egyetem 1999. július 5–9.

– Az elmúlt tíz évben Európa országaiban jelentős változások történtek az oktatási rendszerekben, de bennünket most legfőképpen azok a fordulatok érdekelnek, amelyek szűkebb pátriájuk iskolapolitikájában, pedagógiai életében zajlottak le. Milyen tartalmi és formai átalakulásnak lehettek tanúi?

Fibi Sándor: 1989 előtt elsősorban azt reméltük, hogy az állam kiengedi a kezéből az iskolát, megszűnik a bürokratikus, centralista iskolavezetés, felszabadultabb lesz a légkör, a pedagógus megkapja a maga alkotó szabadságát és a társadalom megbecsülését. Az iskolarendszer struktúráját illetően valóban nagyobb a szabadság: egyházi és magániskolák létesülhettek, mégis úgy éreztük, hogy az állam nem szívesen járul hozzá ezekhez, sőt ahol lehet, némi akadályt is gördít az alapítás elé. Dunaszerdahelyen mi is gondolkoztunk egy nyolcosztályos magángimnázium létesítésén, azonban a jogi megfogalmazásokban akadt egyetlen olyan kitétel, amely elég volt ahhoz, hogy a minisztérium ne adja meg az engedélyt. Inkább beleegyeztek abba, hogy legyen egy 8 osztályos állami gimnázium. A Nyitra melletti Alsóbodok hihetetlenül vállalkozó szellemű szakembere felépített egy iskolát, biztosított mindent, amire csak szükség lehet, de éveken keresztül nem kapta meg a működési engedélyt. Az egyházi iskolák esetében pedig az állami támogatás mértéke és módja mind a mai napig kiszámíthatatlan. A minisztérium mindig az adott pénzügyi viszonyokhoz szabja az iskoláknak adandó juttatásokat, aminek következtében az iskolarendszer finanszírozása mind a pedagógus, mind a járás vagy a kerület szintjéről teljes mértékben átláthatatlan. Nem tudjuk, hogy az állam miképpen osztja szét az oktatásra, iskolára szánt pénzt. Hogy a paternalizmus mennyire érvényesül, azt mi, pedagógusok nagyon jól érzékeljük.

Ádám Zita: Az iskolastruktúra és a fenntartói pluralizmus változásai több szakaszban következtek be. Az első, 1990–92-es szakaszban még volt pénz az oktatásügyre, akkor 180 fokos változás szele érintette meg az embereket. Liberalizálódást tapasztalhattunk, figyelembe vették az emberek véleményét még arról is, hogy ki legyen a tanügy főnöke. Rimaszombatban például magyarok és szlovákok összefogtak, és elosztották egymás közt a funkciókat. Aztán 1993-tól 1998-ig nagyon erős megszorítások következtek az oktatáspolitikában, amikor is nem volt egyébről szó, mint hogy a szlovákiai magyar iskolákat eltüntessék a színről. A legfontosabb cél az volt, hogy a szlovákiai magyar gyerekek szlovák nyelvtudását fejlesszék, de nem lehetett tudni, hogyan, mert szlovák részről sem az anyagi, sem a módszertani, sem a tartalmi feltételek nem teremtődtek meg, és sem a politikai, sem a szakmai akarat nem tükröződött konkrét cselekvésben. Most a harmadik szakaszban vagyunk, de még mindig nem született meg az új oktatási törvény, jelenleg is az 1984-es van érvényben. Közép-Kelet-Európának ebben a huzatos térségében talán Szlovákia az utolsó olyan ország, ahol nincs új oktatási törvény.

– Az iskolák belső életében milyen demokratikus lépések történtek?

Fibi Sándor: 1990-ben született meg az iskolatanácsok létrehozását elősegítő törvény (542. számú), amely konkrét jogkörrel ruházta fel ezt a testületet. Például az iskolaigazgatót nem lehetett kinevezni, visszahívni, leváltani az iskolatanács javaslata nélkül, köteles volt a költségvetésről, az eredményekről, az iskola életében tervezett jelentős változásokról és tervekről beszámolni és azokat jóváhagyatni az iskolatanáccsal, amely a nyilvánosság ellenőrző szerepét is betöltötte egészen a járás szintjéig. 1991 januárjában óriási változás történt azzal, hogy az államigazgatásból kivált a szakosodott oktatásügyi irányító szerv, az ún. tanügyi igazgatóság, amelynek hatáskörébe tartozott a területén lévő összes iskola szakmai, pénzügyi és minden más téren történő irányítása. A tanügyi igazgatóság közvetlenül a minisztériumnak volt alárendelve. Míg az 542-es törvény valóban demokratikus változásokat indított el az iskolák irányításában, Meciar kormánya ezt a törvényt azonnal módosította: visszaadta az oktatásügyet, az iskolák irányítását a központi államapparátus, a politikai hatalom kezébe. Meciar első leváltását követően rövid időre olyan ember került az iskolaügyi miniszteri székbe, aki értett az iskolaügyhöz. Ez alatt a fél év alatt született meg a Konstantin-tervezet, amelyet a szlovákiai pedagógusok országos értekezletén nyilvánosan meg is vitattak, de ez aztán az asztalfiókba került.

Ádám Zita: Most köztes állapotban van a szlovákiai iskolaügy, hiszen nyugodtabb társadalmi légkörben élünk és dolgozunk, de új oktatási törvény hiányában nincs új koncepció, nincs tehát új stratégia és új nemzeti alaptanterv sem. A jelenlegi oktatási rendszer, amelynek modellje a napóleoni francia és a porosz–német rendszer, erősen centralizált. 1992-től 98-ig egyébről sem lehetett hallani, mint a szlovák nyelv megerősítéséről.

Fibi Sándor: Az 1990-es törvény nyomán megalakult iskolatanácsok a nyilvánosság ellenőrző szerepét töltötték be az iskolavezetés fölött. Ebben az időszakban az iskolafinanszírozás átlátható volt, ugyanis a járási tanügyi igazgatóság fölmérte a területén lévő iskolák anyagi igényét, fölterjesztette azt a minisztériumnak, amely aztán a pénzt egy évre folyószámlára utalta, ebből lehetett gazdálkodni. Csak a szülők szólhattak bele az iskolatanácsban, hogy ezt a pénzt az iskola hogyan használja fel. Most sokkal bonyolultabb a helyzet, az iskolaügyi minisztérium a járási hivatalok oktatási és kulturális szakosztályai által kidolgozott igényt összesítve beterjeszti a belügyminisztériumnak, amely nem tudja, hogy a pénzügyminisztériumtól mennyi pénzt fog kapni erre a célra.

Ádám Zita: Az oktatás finanszírozása sohasem volt a magyarországihoz hasonlóan fejkvótaszerű, átlátható, ezért az iskola nem volt érdekelt a fejlesztésben. Ennek vonzata az is, hogy az iskola nem rendelkezett szakmai szabadsággal sem, a finanszírozás kiszámíthatatlansága miatt a pénzek elfolytak. Az egész a rendszerszemlélet hiányából adódik. Az oktatásügy pilléreit nem ismerve a kompetenciák is homályban maradnak, az oktatásügyről szóló elemzések vagy meg sem születnek, vagy nem hozzák azokat nyilvánosságra. Így nemcsak a helyzet feltárása maradt el, hanem a hibák orvoslása is.

– Már egy évvel ezelőtt felvetődött az az elképzelés, hogy az iskolák fenntartása át fog kerülni a helyi önkormányzatok feladatkörébe. Van erre valami remény? Remélhető lenne ettől bizonyos változás?

Fibi Sándor: Mindnyájan ezt szeretnénk, hiszen a községi helyhatóság ismeri legjobban az iskola igényeit, de akkor a központi hatalomnak ki kellene engednie az iskolát a kezéből. Erre sajnos egyelőre nincs remény.

– Módszertani szempontból fújdogálnak-e új szelek?

Ádám Zita: A nagy célok elérése felé egyetlen járható út vezetett: a tartalmi megújulás. Akkor nyílt erre lehetőség, amikor a tanügyi hivatalban voltak olyan módszertanosok, akik maguk is fejlesztő emberek voltak. A fejlesztésre való igény, óhaj és éhség az alsó tagozatos pedagógusok körében volt a legnagyobb.

Kelemen Márta: Iskolánkban folyamatosan dolgozunk az alsó tagozaton a Tolnai-, a felső tagozaton a Zsolnai-módszerrel, ugyanakkor más programok tankönyveit is ismerjük és használjuk, például a Bánréti- vagy a Lerchné Egri Zsuzsa-féle könyveket is, természetesen adaptálva a helyi viszonyokra. A Győri Pedagógiai Intézet rendszeresen szervezett számunkra továbbképzéseket. Szlovákiában is sorban megalakultak a Waldorf-óvodák.

Fibi Sándor: A tankönyvválasztást viszont megnehezíti az a sajátosság, hogy Szlovákiában a tankönyveket az állam adja, ő fizeti, és meg is határozza, hogy mit finanszíroz. Nem lehetséges tehát az, hogy alternatív könyvként az oktatásba más tankönyvek is bekerüljenek, hacsak nem a szülők fizetik. A szlovák nyelv tanítása egy új program szerint igen eredményes volt, de a minisztérium kezdetben ezt sem fogadta el alternatívaként, holott már évtizedek óta azzal bírálja a magyar iskolákat, hogy azokban nem tudják megtanítani a szlovák nyelvet a magyar pedagógusok. Végül is a pedagógusszövetségnek sikerült elérnie azt, hogy a minisztérium új vezetése elfogadta ezt a módszert, és tankönyveit besorolta alternatív tankönyvként az országos tankönyvjegyzékbe.

Ádám Zita: Valamennyire törik a jég, a magyarországi tankönyvek mégiscsak jelen vannak a szlovákiai iskolákban, a családok és a pedagógusok könyvespolcán, a gyerekek táskájában. És ha már egy-két tantárgyból létezik alternatív tankönyv, egyszer eljutunk talán oda is, hogy nemzeti alaptanterv is készüljön.

– A pedagógusszövetség tud-e valamilyen segítséget nyújtani a tankönyvellátáshoz?

Ádám Zita: Kezdetben, amikor az új oktatási programok és módszerek ismertté váltak Szlovákiában is, a pedagógusszövetség az akkori Művelődési és Oktatási Minisztérium által biztosított saját tankönyvkeretéből vállalta, hogy az igénynek megfelelően behozza Magyarországról ezeket a könyveket, és jutányos áron, csak a szállítási költségek megtérítésével adja tovább az iskoláknak. De aztán olyan sok iskola kapcsolódott be a programba, hogy már nem tudtunk minden igényt kielégíteni. Megtörtént a Zsolnai-féle első és második osztályos könyvek adaptációja, a dőlt betűs írást is átvettük, de aztán kimerültek a kereteink. Jó a kapcsolatunk a magyarországi megyei pedagógiai intézetekkel, az egyetemekkel és a főiskolákkal, ez is nagymértékben segíti a megújulásunkat. 1992-től nyári egyetemeket szervez a pedagógusszövetség, ahol a résztvevőket megismerteti az új módszerekkel, szemléletet formál, alternatív oktatási programokat mutat be.

– A jelenlegi tanterv mit tesz lehetővé a pedagógiai munkában?

Ádám Zita: Már az is baj, hogy egyetlen tanterv van, és ehhez egyetlen tankönyv készül. Nincs meghatározva sem a célrendszer, sem a műveltségkép, sem a követelményrendszer.

Fibi Sándor: 1990-ben egy kormányrendelet értelmében a nyolcosztályos alapiskolát át kellett alakítani kilenc évfolyamossá. Szlovákiában már három éve működnek kilencedik osztályok, de ez az idő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a tankönyvek elkészüljenek ehhez a képzési formához.

Ádám Zita: Még ötödikes irodalomkönyv sincs, nemhogy kilencedikes.

Fibi Sándor: Különben 1961-ben született meg az első olyan oktatási törvény, amely kilencévessé tette az alapiskolai képzést. 1972-ben ez leépült nyolcosztályosra, majd az 1989-es fordulat után már nem csak a nyolcadik osztály befejezése után lehetett kilépni az alapiskolából, mivel megjelentek a nyolc- és a hatosztályos gimnáziumok is. Az iskolakötelezettség tizenhat éves korig tart Szlovákiában. Eddig úgy volt, hogy nyolc évet teljesített a gyerek az alapiskolában, és két évet valamelyik típusú középiskolában, de a második évfolyam után abbahagyhatta a tanulást, hiszen a kötelező iskolalátogatást teljesítette. Az előző kormány hároméves átmeneti időszakot szabott meg a kilencéves alapiskola kiépítésére, ugyanakkor a tárgyi, a személyi, és a szakmai feltételeket nem biztosította ehhez. A kilencedik osztályok beindítása miatt néhány középiskola elnéptelenedett, ugyanis ezek nem tudtak első évfolyamot indítani a kötelező kilencedik miatt, és csak a bilingvis gimnáziumba mehettek felvételizni a gyerekek. A kormánykoncepció értelmében az átalakulás első évében az alapiskolás nyolcadikosok 30%-ának kellett volna középiskolába mennie, a következő évben már 60%-ának, a harmadik évben pedig a 90%-nak az alapiskolában kellett volna maradnia a kilencedik évfolyamon. Ezzel szemben alig maradt a kilencedik évfolyamokon diák. A következő évet viszont sok középiskola úgy nyitotta meg, hogy a leggyengébb tanulókat is fel kellett vennie a gimnáziumba, hogy legalább egy osztályt ki tudjon alakítani.

– Milyen továbbképzési formák állnak a pedagógusok rendelkezésére?

Ádám Zita: Nincs kidolgozott továbbképzési rendszer, illetve ami van, az a minősítési szakvizsgát teszi lehetővé. (Csak érdekességként említem, hogy aki magyar nyelvből készíti a szakdolgozatát ehhez a vizsgához, azt is szlovák nyelven kell megírnia, mint bármely más tantárgyból.) A pedagógusokban él az igény arra, hogy fejlesszék tudásukat, ezt mutatja nyári egyetemeink sikere is. 1992 óta 300–400-an vesznek részt ezeken, ők a szabadságukat áldozzák rá, még fizetnek is érte, noha erre ma a pedagógusokat senki és semmilyen anyagi vagy előmeneteli érdek nem ösztönzi. Magyarországra és Erdélybe, a Bolyai Egyetemre is jelentkeznek továbbképzésre pedagógusaink. Ebben az évben a kb. 4000 magyar pedagógus közül 510-en vettek részt továbbképzésen. Évközi és regionális továbbképzések is vannak, ezeket általában a járások szervezik meg. Ide szintén saját költségen, szabadidejükben utaznak a pedagógusok. A pedagógusszövetség a pedagógiai mérésekre is nagy hangsúlyt fektet. Multiplikátorokat képez magyarországi szakemberek segítségével, és más pedagógiai programokon, például tantervíró-tanfolyamokon is részt vesznek a tanárok a nyári egyetemen vagy más képzési formában.

Fibi Sándor: Kisebb csodának is lehetne nevezni azt, ahogyan a szlovákiai magyar pedagógustársadalom – állami támogatás nélkül – megszervezi saját továbbképzését. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy-egy járásban milyen jól működnek az ún. szakos klubok: például Rozsnyón a földrajz szakos, Dunaszerdahelyen a magyar, illetve a szlovák szakos tanárok találkoznak rendszeresen, megbeszélik egymással és középiskolai kollégáikkal az aktuális kérdéseket.

Ádám Zita: Meg kell említenünk más rendezvényeket is. Rimaszombati pedagógiai napok címmel egész hetes programsorozatot tartanak, amelynek keretében nagy választék van a gyógypedagógiai témától a vezetőképzésig. Ugyanígy Komáromban is. Iskolák is szerveznek – például az érsekújvári, a párkányi, a királyhelmeci – egy hétig tartó pedagógiai napokat. A szlovák pedagógusok és az oktatási főhatóság is csodálja a magyar pedagógusok megszállottságát, az önszerveződés magas fokát. A volt államtitkár 1996-ban Deákiban úgy nyilatkozott, hogy a pedagógusszövetség úgy viselkedik, úgy szervezi a szlovákiai magyar pedagógusok életét, mintha a szövetség a szlovákiai magyar pedagógusok minisztériuma lenne, és hozzátette: viselkedjen is úgy. Ez nagy dicséret volt a számunkra.

– Mi a helyzet a szaktanácsadás, szakfelügyelet terén?

Ádám Zita: Igazi szemléletbeli változás itt sem történt. A szakfelügyelet, a szaktanácsadás területén nem működött kellő számú módszertanilag, szakmailag felkészült szakember, elegendő naprakész információval, szakirodalmi tájékozottsággal. Szinte kimerült a ténykedésük a jegyzőkönyvezésben és szankciók alkalmazásában. De 1995-ben még ezt is megszüntették, és az eddig függetlennek mondott szakfelügyeletet a minisztériumhoz, illetve a tanügyi hivatalokhoz csatolták, ezzel elveszítette a semlegességét, a szakmai jellegét. Most újra fel akarják állítani a régi rendszert, de ha a régi formában kerül erre sor, akkor az megint kudarcra lesz ítélve. Valójában arra lenne szükség, hogy a szakfelügyelet igazi szakmai segítséget nyújtson, megoldja a minőségbiztosítást. Azt is meg kellene előre határozni, hogy a folyamatot ellenőrizze vagy a kimenetet biztosítsa. Fontos lenne az is, hogy helybe hozza a továbbképzést, hogy műhelyt teremtsen az iskolában. De ha a szakfelügyelet nem más, mint a szankcionálás módja és technikája, akkor semmi keresnivalója nincs a pedagógus életében, mert csak sokkoló hatással van pedagógusra, gyerekre, vezetésre egyaránt, és szervilissé teszi az embereket.

Fibi Sándor: A szlovákiai magyar oktatás sajátos gondja volt évtizedeken keresztül az, hogy a magyar tannyelvű iskola szakfelügyeleti látogatásakor egyetlenegy szempont érvényesült: hogyan tudnak a gyerekek szlovákul. Nagyon kevés helyen volt ugyanis magyar szakos tanfelügyelő, érthető tehát, hogy komplex szakmai felmérés nem készülhetett. Ezért a magyar pedagógusok már eleve ingerülten fogadták a járási tanfelügyelőt.

– Magyarországon nagy vitákat kavart éveken át a Nemzeti alaptanterv tervezete, majd bevezetése. Szlovákiából nézve hogyan értékelhető ez a dokumentum?

Kelemen Márta: Az egyik továbbképzésnek része volt a NAT értékelése. Akkor még nagyon megoszlottak a vélemények, mert a pedagógusok még nem látták tisztán az előnyeit és a hátrányait. Bennünket azért érdekelt, mert már akkor világos volt számunkra, hogy előbb-utóbb nálunk is rá lesz kényszerítve a pedagógus, hogy maga írja a tantervet. Szükségesnek véltük, hogy gyakorlatot szerezzünk ebben, legyen rálátásunk a tantervkészítésre. Mindenből lehet tanulni, így mi örültünk, hogy részesei lehettünk a NAT vitáknak.

Ádám Zita: Nálunk hasonló kérdések vetődnek fel a standardokkal kapcsolatban, hiszen a tanterv követelményeit kell hogy megfogalmazzák. Mind a minimum, mind a maximum igen nagy veszélyeket rejt magában, ezért egy középszintet kellene megcélozni, de ez nehéz, mert még a törzsanyag sincs megállapítva tantárgyanként.

– Mindezek a gondok az egész szlovákiai magyar iskolarendszert érintik, vagy eltér valamelyest egymástól a három régió, a keleti, a középső és a nyugati terület?

Ádám Zita: Ezek általános gondok. Nincsenek különbségek a régiók között. Sajnos Szlovákia magyar településeinek iskoláiban egyre idősebbek a pedagógusok, és talán Közép- és Kelet-Szlovákiában, ahonnan messze esett az egyetlen magyar pedagógusképző intézmény, a nyitrai főiskola, különösen súlyos hiányok mutatkoznak szakemberekből. Itt bizony egyre több a képesítés nélküli pedagógus.

Fibi Sándor: Volt a szlovákiai magyar oktatás leépítésének egy tendenciája, amikor – vagy 15 éven át – úgy gondolta a hatalom, hogy nem kell nagy szavakat mondani, nem kell erőltetni a magyar iskolák bezárását, elég, ha visszafogják a magyar pedagógusképzést. Ezáltal katasztrofális helyzetek alakultak ki: például a dunaszerdahelyi járásban a magyar pedagógusoknak 15%-a nyugdíjas, több mint 40%-a öt-hat évre van a nyugdíjkorhatártól, tehát 2005-ben megtörténhet, hogy 300-400-500 tanterem üresen marad ebben a járásban, ha addig nem érkeznek új pedagógusok. A keleti régióban még ennél is rosszabb a pedagógusok korátlaga.

– Milyen módszerekkel fogták vissza a magyar pedagógusképzést?

Fibi Sándor: Az úgynevezett kvótarendszerrel. A Nyitrai Pedagógiai Főiskola – most már Konstantin Egyetem név alatt – volt az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény, amely a magyar iskolák számára képzett pedagógusokat. Ennek a magyar tagozatára fölvehető diákok számát csökkentették radikálisan. Volt olyan év, amikor az 1–4. tagozatra mindössze 15 hallgatót vehetettek fel, ugyanakkor a szlovák tagozatra 80-100 hallgatót is. Az is igen káros volt, hogy nem vettek fel az egyes tanszékekre magyarul tudó főiskolai tanárokat, emiatt minden szaktárgyat csak szlovák nyelven tanulhattak a hallgatók. A főiskoláról kikerült friss diplomások magyar nyelven nem is ismerték saját szaktárgyuk terminológiáját, ezért inkább szlovák iskolába mentek tanítani. Ez a tendencia a 70-es évektől 1983-ig tartott, akkor kezdődött valami eszmélés, de 89-ig csak húzódott a probléma megoldása. A Meciar-kormány persze nem akarta megoldani, de most van valami remény. Talán a következő öt év alatt sikerül annyi magyar pedagógust képezni, hogy ne kelljen becsukni a magyar iskolákat.

– A magyarországi iskolarendszert jól ismerő szlovákiai magyar pedagógusok mit tartanak az anyaország iskolapolitikájában megnyerőnek, elfogadhatónak, és mit kritizálhatónak?

Ádám Zita: Csodálom a magyarországi pedagógusok fejlesztési kedvét, és azt, hogy a központi elképzelés végül is meggyőzte a pedagógusokat a NAT fontosságáról és elfogadtatta velük. Az egyes iskolák pedagógia programja megalkotásához az igazgatónak és a nevelőtestületnek közösen kell gondolkodnia, olyan helyzet- és önelemzést végeznie, amely egyedülálló a magyar pedagógiában. Nagyon szeretném, ha ez Szlovákiában is megvalósulna. Nagy szükség lenne itt is stratégiai elképzelésre, olyan curriculumra, mint a NAT, amely lazán szabályoz, és minden iskolának szüksége lenne saját pedagógiai programra, helyi tantervre.

Fibi Sándor: Számomra rokonszenves az intézményrendszer kiépítettsége, és főként az, hogy az intézményekben szakemberek dolgoznak. Jó az is, hogy az iskolák a helyhatóságok kezébe kerültek. Ám ha a helyhatóság ezzel a pozícióval visszaél, ha a maga elképzelését tűzön-vízen keresztülviszi akár az iskola, akár a pedagógus kárára, az megengedhetetlen. Ezt nem szívesen venném át.

Ádám Zita: Szívesen átvenném a magyarországi szakmai szolgáltatóintézményi rendszert, a megyei pedagógiai intézetek rendszerét, elképzeléseit, fejlesztési koncepcióját és szabadságát, valamint az átlátható továbbképzési és finanszírozási rendszert. Nagy szakmai szabadságot kellene adni a pedagógusoknak, hozzá persze a felelősséget is, vagyis a kompetenciákat minden szinten és a közoktatás minden összetevője számára meg kellene fogalmazni.

– Más európai mintákból mit lehetne hasznosítani a szlovákiai magyar oktatásban?

Fibi Sándor: Magát a demokráciát. Vannak országok, ahol az állam vezetése egyértelműen tudatosítja, hogy az iskola nem az államé, hanem a szülőé, aki maga kell hogy döntsön a gyermekéről: melyik iskolába adja, milyen képzést kér. A fenntartó pedig köteles ezeket az elképzeléseket valóra váltani. Ez más országokban, a polgári demokráciákban már így működik. Szívesen átvennénk az iskolaszékek a működtető, számon kérő rendszerét is, azt, hogy helyben döntik el, mire van igény. Nálunk jelenleg a régi iskolatanácsok nem működnek, várjuk az új törvénymódosítást (talán szeptemberre meg is születik), amely bizonyos kompetenciákat visszaadna, sőt – állítólag – még többletkompetenciákat is biztosítana az iskolatanácsok számára. Átvennénk azt a gyakorlatot is, hogy az iskolának legyen belső autonómiája, maga dönthessen tartalmi, szakmai kérdésekben.

Ádám Zita: Ha humánum és mély szakmaiság hatja át az iskolát, ha szót ért egymással az iskolapolgár, a pedagógus és a szülő, akkor az valódi értéket teremt. Állandó kommunikáció szövetségesek között – ez a legfontosabb.

A beszélgetést Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván vezette és szerkesztette.