ModerátorIskola

Amikor a Szerkesztőség felkért, írnék egy kedves könyvemről ebbe az új könyvismertető rovatba, habozás nélkül Peter Nissen és Uwe Iden ModerátorIskola c. könyvére gondoltam. És csak másodsorban azért, mert rendkívül hasznos műnek tartom, olyannak, amelyet legszívesebben kötelező tananyaggá tennék mindenki számára, aki csoportoknak megbeszéléseket vezet vagy előadásokat szokott tartani. Rokonszenvem elsőrendű oka az az egyszerű tény, hogy ez a módszertani kézikönyv mentes minden nagyképűségtől, tudálékoskodástól, nem kerekít nagy feneket tárgyának, nem vonultat fel mögéje semmiféle, nekem még oly kedves ideológiát sem, hanem egyszerűen és nagyon következetesen, lépésről lépésre, szigorúan logikus algoritmusban megtanít egy módszerre, bemutatja annak tárgyi kellékeit, és leír 15 esetet, amelyekben megszemlélhetem, miként lehetett ezekben e módszert alkalmazni. Csak a könyv utolsó fejezetében, a Kitekintés címűben, találkoztam azokkal a társadalompolitikai és társadalomlélektani megfontolásokkal, amelyek mintegy kinyitották a tanterem vagy a tanácskozó szoba ablakát a nagyvilágra, ahol a társas érintkezés új igényeit termelik ki a gazdasági és a társadalmi élet meg-megújuló ellentmondásai és folyamatosan termelődő új szükségletei. Olyan új igényeit, amelyekre az iskolának, ha meg akar felelni társadalmi hivatásának, reagálnia kell.

„A munka világa már régen rájött arra – olvasható a könyv záró megjegyzései között –, hogy a gyakorlati és a kommunikációs képességek jelentősége egyre nő, tekintve, hogy az üzemekben dolgozók ki akarják fejezni érdekeiket és szükségleteiket, és részt kívánnak venni a döntési folyamatokban. Ezért az iskolában új képzési és nevelési célokat kell megfogalmazni. Az új nevelési és képzési célok többek közt azon a felismerésen alapulnak, hogy a szociális kompetencia a jövőben fontosabb lesz, mint a tudás felhalmozása és elraktározása.”

Amihez tehát e módszertani kézikönyvnek alapvetően köze van, az a „szociális kompetencia”. Egyszerűen szólva ez azt a hozzáértést és érzéket jelenti, amely az embertársainkkal való érintkezésünkben nyilvánul meg, ha van, illetve itt okoz nagy problémákat, ha nincs vagy hiányos. A könyv azonban mindvégig, egészen az utolsó lapok egyikéről fentebb idézett mondatig ki sem ejti ezt a tudományos fogalmat. Egyszerűen csak arra tanít, hogy miként érhető el, hogy ha valamely társas közegben: osztályban, szülői értekezleten, nevelőtestületben, munkacsoportokban meg kell vitatni valamit, közös nevezőre kell jutni, illetve cselekvést meghatározó döntésre kell jutni, akkor ez mindenki közös műve és közös felelőssége legyen. Arra szolgál eszközökkel és példákkal, hogyan kell nem „vezetni”, hanem csak „moderálni” ezeket a megbeszéléseket.

Moderálni – szokatlan kifejezés pedagógiai szótárunkban. Azt jelenti, hogy a „vezető” nem abban az értelemben „vezet”, hogy irányt mutat, eligazít jó és rossz között, merthogy úgy véli, ő tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem csak segíti a beszélgetést, hogy kiderüljön, mit tartanak jónak azok, akik döntésre hivatottak vagy kötelezettek egy ügyben. A moderátor afféle „bűvészinas”, aki a kalapból azt húzza elő, ami láthatatlanul, még alakot sem öltve, de már benne van. Segít felszínre hozni azt, ami a gondolatokban közös, segít világossá tenni, hogy mi az, ami viszont nem. „A moderátor – olvasható a könyvben – nem mindentudó vezetője a beszélgetésnek, hanem metodikai segítője, aki nyílt, kérdező magatartásával együttműködőként közeledik a többiekhez, és aktív, tanulást segítő módszereket alkalmaz.”

Mindez azonban csak megszívlelendő intelem maradna, ha nem adná meg e könyv az eszközöket is ahhoz, hogy így lehessen eljárni. De megadja. Ismerteti az ehhez szükséges tárgyi kellékeket: a kitűző táblát, amelyre a beszélgetések minden mozzanatát és folyamatát megörökítő plakátok kerülnek, és amelyekre ki-ki kitűzheti a maga válaszait kis kartoncédulákon, vagy elhelyezheti a maga pontjait (kis tapadó korongjait vagy etikettjeit), amelyekkel kifejezi, hogy a táblán szereplő megoldási javaslatok melyikével ért egyet. És ismerteti a moderálás menetét, attól kezdve, amikor a résztvevők először lépnek a terembe, ahol első alkalommal találkoznak egymással és a moderátorral, egészen odáig, ameddig ki nem osztják egymás között a feladatokat és meg nem nevezik a felelősöket. Ki ne élte volna már meg az ilyen találkozások első egy-két órájának sutaságait, azt, hogy nemigen tudunk mit kezdeni egymással, és fogalmunk sincs arról, mi is érdekli a másikat abból, ami éppen napirenden van.

A könyv több kedves, játékos módszert ismertet egymás kölcsönös megismerésének megkönnyítésére és egymás véleményének folyamatos tiszteletben tartására. Mindezt pedig nem valamiféle pszichologizáló, „kitárulkozásra” serkentő módszerekkel, hanem nagyon is pragmatikus, mondhatni „száraz” módon, és közben mégis játékosan, de nem gyermetegen.

A módszer alapvető jellemzője, hogy a szóbeli történéseket vizuálisan is megjeleníti. Ehhez szolgál alapvető eszközül a kitűző táblára függesztett plakát, amely nagyrészt közösen készül, egyszerre ábrázolja az eredményt és létrejöttének folyamatát. Tucatnyi plakátminta szerepel a könyvben, amely segít ötlettárat, tevékenységkatalógust készíteni, vagy segít vizuálisan is megjeleníteni a csoport reakcióit, hangulatát, elégedettségének fokát.

S mikor a könyv első harmadában megismerkedtünk az eszközökkel és a folyamat algoritmusával általában, 15 példaleírás következik, amelyekben nyomon követhetjük, miképpen funkcionál e módszer nevelőtestületi értekezleten, kisebb létszámú szakmai munkaközösségi megbeszélésen, szülői értekezleten, diákcsoportban, ahol éppen azt kell eldönteni, hová menjenek táborozni, iskolavezetőségi megbeszélésen és így tovább.

„Hogy a moderációs módszer bevezetése valóban eredményes lesz-e – fejezik be gondolataikat a szerzők –, nemcsak a bevezetés módszerességétől függ. Sokkal inkább az dönti el, mennyire nyitottak és készek az iskolában dolgozók arra, hogy új úton haladjanak. A bemutatott példaleírások szolgáljanak biztatásul és motiválásul a változási folyamatok kivitelezésére. Mindenesetre mindig meg vagyunk lepve – írják végül – a moderációs módszer nyújtotta sikerélményeket látva és azt, hogy mennyire megnyerte a csoportokat. A résztvevők elégedettek, amiért maguk is aktív részesei lehettek a folyamatoknak, hogy a saját kompetenciájukra és kreativitásukra hagyatkozhattak, és hálásak az irántuk megnyilvánult bizalomért.”

(A könyv a Műszaki Könyvkiadónál Loránd Ferenc fordításában jelenik majd meg.)

Loránd Ferenc