Roberto Carneiro

A közös európai ház kialakítása
az oktatásban I.

Roberto Carneiro portugál művelődési miniszter alábbiakban közreadott tanulmánya az európai integráció egyik alapproblémáját elemzi: hogyan segítheti az átalakulóban lévő európai társadalmakat az oktatás. A szerző alaptétele, hogy Európa csak akkor maradhat meg a globalizálódó világ egyik gazdasági és kulturális értelemben jelentős térségeként, ha a posztmodern kor kihívásaival szemben megőrzi azt a szellemiséget, azt az értékrendszert amely évszázadokon át az erejét adta. Ennek egyik fontos feltétele, hogy az oktatás terén szorosabbá váljék az Európai Unión belüli együttműködés. A szerző a közös európai házat olyan építménynek látja, amelyben minden „lakó” folyamatosan tanul és tanít.1

Az európai integráció helyzete

Az egyes történelmi ciklusok végének közeledtével Európának rendszerint szembe kell néznie a korszakos jellegű, nagy kérdésekkel. Az a „régi rend”, amelyet még a modern Európa alapító atyái gondoltak ki, amikor a kontinens újjáépítésének feladata előtt álltak a második világháború után, a mai gyorsan változó világban már nem ad kielégítő választ ezekre a kérdésekre. Ez a megállapítás nem jelent negatív értékítéletet az eddig megtett útról. Éppen ellenkezőleg. El kell ismerni, hogy a maga sikeres és kevésbé sikeres időszakaival, ötven évvel a Marshall-terv és negyven évvel a Római Szerződés aláírása után Európa jelentős sikereket ért el a gazdaság helyreállítása terén, és bár az utóbbi időben különböző helyi ellentétek jelei mutatkoztak, sikerült elkerülnie olyan konfliktusok kialakulását, amelyeknek ebben a században már két alkalommal a kiindulópontja és színtere volt.

Az európai integráció álma természetesen a béke, a szabadság, a függetlenség, a szolidaritás és a biztonság utáni vágyból fakad, amelyek a háború utáni Európában alapvető értékekké váltak. Bár az erőszak borzalmas jelenetei még napról napra lejátszódnak Európán belül is, és ezek gyökere többek között az a népek és nemzetek közti mélyen rejtőző gyűlölet, amelyet a legutóbbi időkig az önkényuralmi rendszerek igája fojtott csak le, azt mondhatjuk, hogy ezek nagyrészt Európa külső peremére korlátozódnak. Távol vannak annak a rendszernek a középpontjától, amelyet az utóbbi évtizedekben a különböző érdekek összehangolására hoztak létre, és amely most kelet felé kíván terjeszkedni. Az Európai Unió továbbra is megőrizte a béke utáni vágyat, amely létrehozta, és amelyhez elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik az egységre való törekvés, amelyben nincs hely két Európa: egy békében és egy háborúban élő Európa számára.

A most kezdődő történelmi korszakot nagymértékben befolyásolja az Unió bővítésének befejezésére, a Közép- és Kelet-Európa országainak felvételére irányuló törekvés. Ezt a folyamatot „hidegháború utáni” periódusként lehetne jellemezni, amely az európai kommunista blokk felbomlásához vezető 1989-es történelmi események után megnyílt lehetőségeket igyekszik kihasználni, és várhatóan olyan meghatározó jelentőségű lesz, mint a háború utáni időszak volt az 50-es években. A folyamat tétje igen nagy, nem kisebb, mint egy olyan egységes és erős Európai Unió megtervezése, amely képes sikeresen szembenézni az előtte álló nemzetközi szintű kihívásokkal úgy, hogy közben csak a békés tárgyalások és a demokrácia eszközeit használja.

Hosszú történelme során Európa még soha nem került szembe ennyire izgalmas kihívással, amelyet ráadásul most pusztán a meggyőzés eszközeivel szabad megoldania, az imperialista hegemóniára való törekvés teljes kizárásával. Az Unió építésének feladata most a szemben álló blokkok nélküli Európa kialakításával azonos.

Az új történelmi ciklus hajnala azonban azt is jelzi, hogy Európa kialakításának elsődlegesen gazdaságilag és pénzügyileg megalapozott szakasza a végéhez közeledik. Az 1999-ben létrejövő gazdasági és pénzügyi unió, valamint az egységes valuta bevezetése az integráció egy olyan szakaszának sikeres befejezését jelenti, amely az Európai Szén- és Acélközösség felállításával kezdődött, az Európai Gazdasági Közösség és a Közös Piac létrehozásával folytatódott, csúcspontját pedig most éri el egy olyan, a stabilitást célzó megállapodás aláírásával, amely a világpiacon is vezető szerepet játszó, erős euró-ra támaszkodik. A modern Európa kialakításának egy igen fontos fejezete tehát a végéhez közeledik. Ennek a modellnek a sikerét az is bizonyítja, hogy példaként szolgál a más kontinenseken zajló, különböző regionális gazdasági integrációs folyamatok számára is. Azonban egy olyan integrációs modell, amely csupán az integráció gyakorlati megvalósításának eszközeit tartalmazza és legfőbb célja a jólét biztosítása, nem elegendő. Mindenképpen biztosítania kell egy más jellegű törekvés alapjait is, amelyre építve friss életet lehet lehelni Európának abba az eszméjébe, amely már kialakulása óta folyamatosan jelen van. Ezzel együtt azt is el kell ismernünk, hogy Európa nehezen tudja gazdasági stabilitását tartósan fenntartani, ha lakói tágabb léptékben nem tudnak gondolkodni, és amíg Európa nem talál jövőjére nézve szellemi egységet és követendő vezérelveket: s ez az a pont, ahol az egyik kulcsfontosságú szerepet az oktatás játssza majd.

Egy új kezdet Európa számára azt is jelenti, hogy átértékeljük Európa „alapító atyáinak” gondolkodását az új évszázad kihívásainak és a jelen gondjainak fényében. Egy, a gazdasági termelés és a nemzetközi kereskedelem szempontjából erős Európa csak akkor jöhet létre, ha ennek még erősebb közös alapja van a gondolkodásmód, az elhivatottság és az erkölcsi értékek vonatkozásában. A gazdasági és pénzügyi egységesedés harmadik szakaszának már említett befejezése mellett az európai integráció előttünk álló szakaszának sikeres megvalósításához még az alábbi feltételek szükségesek:

– a Kormányközi Konferencia befejezése és a Szerződés felülvizsgálata;

– a közép- és a kelet-európai országokat érintő bővítés első körének végrehajtása;

– az együttműködést és a Közösség irányelveinek megvalósítását szolgáló eszközök átfogó reformja, különös tekintettel a strukturális pénzalapokra, a kutatási keretprogramokra és az olyan fejlesztési programokra, mint a Socrates és a Leonardo.

A termékeny demokrácia, a hatékony szerződésekkel garantált szabadság és a széles körben megalapozott konszenzusok kialakításához erkölcsi célokra és történelmi látásmódra van szükség. Európa nagy léptékekben gondolkodó és széles látókörű újragondolása elengedhetetlen feltétele annak, hogy globális perspektívából is elfoglalhassa az őt megillető helyet.

Nem meglepő tehát, hogy Európa jövőjének megtervezése során egyre inkább figyelembe kell venni az értékeit és alapelveit tekintve politikailag erős Európa kialakításának sürgető igényét. Ez egyértelműen annak elfogadását jelenti, hogy az európai integrációt nem lehet olyan mechanikus folyamattá redukálni, amelynek mértékét és ütemét többé-kevésbé objektív szabályok irányítják. Ehelyett inkább a gondolkodási folyamatok és a dolgok jelentésére és kulturális értelmezhetőségére irányuló folyamatos kutatás eredményét összegezhetjük az európai integráció fogalmában. Európa több, mint egy mechanikusan működő rendszer; kialakítása során dráma és történelem, szépség és kiszámíthatatlanság, értelem és misztika szorosan összefonódtak, az emberi természet sokszínűségének megfelelően. Ennek az eseményekben gazdag útnak a folytatásaként Európa jövője egyre inkább polgárai aktív közreműködésével fog alakulni. Polgárnak lenni annyit jelent, mint részt venni az ügyekben, a részvétel pedig felelősséggel jár. Úgy is fogalmazhatunk, hogy itt egy olyan Európáról van szó, amely tudatában van civilizációs és polgári örökségének, elkötelezi magát a jogokkal és kötelességekkel is járó polgári kultúra terjesztésére, és kész szembenézni azzal a kihívással, amely a gazdasági jólét mellett a közösségi jólét megteremtését is jelenti. Ez az emberi létezés olyan formáját jelenti, amely mindenkinek teret kínál, elutasítja a szisztematikus kirekesztést, kormányzati szinten kreativitás, társadalmi szinten pedig olyan közösségi vállalkozó szellem jellemzi, amely kellemes és bölcs módon történő együttélést tesz lehetővé. Európa hangsúlyos jelenléte a napjainkban zajló globális változások komplex szövevényében csak akkor lehetséges, ha a világgal folytatott párbeszédében egy magabiztosságot és bátorságot sugalló új szellemiség jelenik meg. Az olyan posztmodern szellemiség, amelynek a nyomában csak az értékek romhalmaza marad, menthetetlenül kudarcra van ítélve.

Európa akkor tud megfelelni a XXI. század kihívásainak, ha határozottan a jövőre fordítja a figyelmét, képes meghatározni, hogy mit akar és milyen irányba tart, és a szellemi, az intellektuális értékek olyan kemény magja köré szerveződik, amelyek az európai életmódot kialakították és a humanizmus univerzális gondolatát felemelték. A jövő olyan megálmodása, amely a múltra is tekint, szép utópisztikus célt jelent az eszmék szabad áramlásában. Egy dolog azonban biztos: az, hogy a polgári mentalitás tartós kialakításához az európai oktatás következetes stratégiája szükséges. Elsősorban az oktatás tudja biztosítani, hogy a nagyobb távlatokat és a történelmi gyökereket is figyelembe véve tervezzék meg Európa jövőjét, valamint hogy következetes megközelítést alkalmazzanak ezen a területen például a változás és az állandóság egyensúlyának tekintetében. Az oktatás tudja elősegíteni, hogy az európaiak kapcsolatban maradjanak kulturális gyökereikkel, és ezáltal közös történelmük is fontosságot nyerjen. Az európai integráció új ciklusa kifejezetten az oktatás olyan stratégiai koncepcióját teszi szükségessé, amelynek során a kormányoknak, a népeknek és a kultúráknak tudatosan, meggyőződéssel kell együttműködniük az integráció megvalósításában.

A stratégiai koncepcióban mindenekelőtt egy olyan, tudásközpontú Európa felépítése kell hogy szerepeljen, mely figyelembe veszi azt a vezető szerepet, amelyet Európa hosszú éveken át a tudomány és az emberi gondolkodás fejlődésében betöltött. Ez a megközelítés azonban elsősorban nem a múltat tükrözi, hanem az új ismeretek kihívásaira ad határozott választ, amelynek dinamikus alapelemeit az oktatás, a képzés, a kutatás, a kultúra és az újítások adják. Az Európai Unió nem lehet teljes ezeknek az alapvető fontosságú komponenseknek a figyelembevétele nélkül.

Ebből a szemszögből tekintve elengedhetetlennek tűnik, és senki számára nem lehet közömbös az ismeretek valóságos egysége által jellemzett Unió fokozatos megvalósítása. Az, hogy Európa milyen helyet tud elfoglalni a gyors változásban és kialakulásban levő új világrendben, azon fog múlni, miként sikerül helytállnia az ismeretek megszerzésének, elérhetővé tételének, továbbadásának és kreatív alkalmazásának a küzdőterén folyó éles harcban.

Az új társadalmi szerződés

Az európai integrációra vonatkozó tervek mögött mindig ott volt – nyíltan vagy burkoltan – egyfajta társadalmi szerződés. Az az átmeneti periódus, amelyben jelenleg Európa van, tulajdonképpen az 50-es években megálmodott társadalom válságaként is felfogható, amely már nem tud tovább ellenállni a változás sodrának. A modern korból a „posztmodernbe” történő átmenet során megdőlt a régi társadalmi szerződés néhány alapvető feltevése.

a) A teljes foglalkoztatottság és a garantált, egész életre szóló munkahely biztosításának megszűnése.

b) A jóléti állam hanyatlása, amely biztosítékot nyújtott a társadalomban jelentkező mindenféle kockázattal (betegség, munkanélküliség, öregség és gazdasági bizonytalanság) szemben egy átfogó, egységes, uniformizált, központosított rendszer alapján.

c) A növekedés fizikai korlátai: az alacsonyabb növekedési mutatók, mint a megelőző, az extenzív fejlődésre épülő „dicsőséges harminc év” során; az elavult, az ökológiai egyensúlyra károsnak bizonyuló termelési rendszerek, valamint a növekedésre és a mennyiségi célokra koncentráló társadalmi modell sebezhetősége, amelynek keretein az emberi hiszékenység, illetve kapzsiság mindig túlnő.

d) Az esélyegyenlőség eszményének krízise, amely a társadalom egyre szélesebb rétegeit érinti egyre súlyosabb mértékben.

e) A demokratikus kormányozhatóság növekvő problémái: a média meghatározó szerepe a politikában; az események befolyásolása a választások időzítésével, az állami intézmények hitelességének aláásása; az igazságszolgáltatásba vetett bizalom elvesztése és a szélsőséges eszmék újraéledése.

Európára bénítóan hatna, ha nem lenne hajlandó szembenézni a jelenlegi átmenet során jelentkező új fejlődési lehetőségekkel, és ezzel megtagadná azokat a kreatív alapelveket, amelyek az „alapító atyákat” inspirálták.

Európa további fejlődésének ezért szerves része egy olyan társadalmi szerződés, amely a kollektív akarat és az alkotó képzelet termékeként jön létre. Ahogy Jean Monnet, a modern Európa eszméjének karizmatikus megalkotója figyelmeztetett, képzelet nélkül a nemzetek eltűnnek. Ennek a szerződésnek a megfogalmazása, amely a XXI. században sikerre törekvő Európa fő mozgatóerejét adja, társadalmi és kulturális leleményességet igényel, melyet az alábbi elemek támogatnak:

– új társadalmi szabályozórendszerek, amelyek az állam, a társadalom és a polgárok kapcsolatának tágabb értelmezéséből fakadnak, s amelyek a társadalmi haladás fő mozgatóerejét és a társadalmi kockázat megosztásának kulcselemét a szabad vállalkozásokban látják;

– a termelőerők és a megtermelt értékek kiegyensúlyozottabb igénybevétele egy erősen az ismeretekre alapuló gazdaságon belül, amely a szellemi munkát nagyobb befektetésekre, az emberi tevékenység hatókörének kiterjesztésére, valamint a rövid és hosszú távú előnyök jobb kombinációjának megvalósítására ösztönzi;

– a kollektív vagy kulturális jogok és kötelességek rendszerének létrehozása az egyéni jogokkal és kötelességekkel azonos szinten; vagyis egy olyan interkulturális Európa létrehozása, amely a sokféleséget tekinti az egyik legnagyobb értékének;

– a közösségi kapcsolatrendszerek helyreállítása, és a városoknak mint a civilizáció olvasztótégelyeinek megőrzése, a társadalmi tőke felhalmozása a bizalmon és társadalmi összetartáson alapuló kultúrában, a városok külső részei és városközpontok közötti egyenjogú kapcsolat, a szubszidiaritás és a társadalmi közvetítő csoportok szerepének fejlesztése, valamint az alulról jövő társadalmi kezdeményezések szerepének megnövelése;

– a közös erkölcsi tudat helyreállítása, amely alapul szolgálhat ahhoz, hogy a szellemi értékek és a különböző tradíciókat megjelenítő szimbólumok újra a helyükre kerüljenek Európa értékrendjében.

A társadalmi szerződés tervezett felülvizsgálata – amely az európai integrációban burkoltan jelen van – többek között szintén előrevetíti a társadalmi modell megváltozását. Amíg az nagyon is egyértelmű, hogy az ipari társadalomban alkalmazott termelési módszerek semmilyen kapcsolatban nem állnak az értékrendekkel vagy a munka megszervezésével, egy, az ismereteken és a szellemi tőkén alapuló gazdaságban kezd megérlelődni az a felismerés, hogy a mai „információs társadalom” fokozatosan radikális változásokat hoz az emberek életvitelében, a kommunikációs eszközök területén, az életmódban, a társadalmi sokféleség megnyilvánulásában és a demokrácia működésében. Ebből a szemszögből az információs társadalom széttöri azokat a korlátokat, amelyek szükségszerűen a világ technológiai fejlődésének üteméhez igazodva igyekeznek mindent azonos formába önteni. Ezzel szemben izgalmas kihívást jelent az emberiség vállalkozási és cselekvési szabadsága szempontjából.

Azok az akadályok, amelyek a II. világháborút követően kialakult társadalmi rendszerben szélesebb körben jelentkeztek a társadalmi szerződéssel kapcsolatban, az oktatás válsága során is érzékelhetőek. Ez végső soron jól mutatja a haszonelvi megközelítésre alapuló oktatási rendszerek gyengeségét, például azokét a rendszerekét, amelyekben a tömegtermelés és fogyasztás mintái a dominánsak, és amelyeket elsősorban az ipar szempontjai szerint közelítenek meg. A javasolt társadalmi szerződés egy másik fontos elemének kell hogy legyen az oktatás felszabadítása az ilyen szűk látókörű, haszonelvű megközelítés fogságából. Új, szélesebb alapokon álló oktatási stratégiára van szükség, amely egyaránt átfogja a társadalmi, a kulturális és a gazdasági szférát. Ilyen oktatási stratégia keretében a társadalmi szféra a társadalmi tőke előállításának és a társadalmi konszolidáció létrehozásának elfogadott fő forrásaként szerepel; a kulturális szféra a történelmi tudat és a világnézetek Európában megtalálható számos különböző formájának megőrzőjeként és továbbvivőjeként jelentkezik; a gazdasági szféra pedig a szüntelen változásban levő ismeretanyag folyamatos felfedezésére és elsajátítására törekvő átfogó gyakorlatiasság nézőpontját képviseli, s ez jelenleg a fő tényező annak megállapításában, hogy egy nemzet milyen helyet foglal el a többiek között gazdasági teljesítménye tekintetében.

Az oktatás mindig is kiemelt szerepet töltött be a társadalmi szerződés elméletének a megfogalmazói gondolkodásában Locke-tól, Rousseau-tól és Kanttól kezdve egészen a mai szociológusokig. Az oktatás mint az egyik legfontosabb intézményrendszer központi szerepet játszik a közösség életének alakításában. Alapvető társadalmi és szocializációs jellege miatt nélkülözhetetlen a szerepe a társadalmi reformokat és a demokratikus megújulást célzó tervek megvalósításában. Mivel az oktatás alapvető értéket képvisel, a polgárok egyéni és társadalmi művelődésében, valamint kimagasló intellektuális teljesítményekre sarkallásában kulcsszerephez jut. Az oktatás egyszerre hajtóereje és végcélja a fejlődésnek, mivel az ismeretek megszerzésének és továbbadásának folyamatához elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik. El kell tehát ismernünk, anélkül, hogy túlhangsúlyoznánk, hogy az oktatás jelenleg, századunk végén – a nemzetek további fejlődésének útelágazásánál, az eddig megtett nagy lépések és a további út metszéspontjánál – a történelem egy fontos fordulópontján az európai szellemiség küzdőtereként értelmezhető.

Az oktatás szerepe az átmeneti időszakban

A felszínes tárgyalás szintjén, amely mindig egy leegyszerűsített megközelítési módot takar, általában ki szokták emelni a közép- és kelet-európai országok néhány speciális, az „átmenetre jellemző” problémáját, mivel ezek kettős történelmi tendenciát tükröznek:

– az áttérést a központi tervgazdaságról nyitott piacgazdaságra;

– gyökeres intézményi reformokat, amelyek során a kommunista rezsimeket demokratikus kormányzati formák váltották fel.

Könnyen elfeledkezhetünk ezen országok problémáinak speciális jellegéről és azokról a komplex kérdésekről, amelyekkel meg kell küzdeniük, miközben az alapvető változások közepette lezajlott radikális reformokat igyekszünk sikeresnek láttatni. Az oktatás kétségtelenül kiemelt fontosságú a szerkezeti modernizáció azon folyamatában, amelyet ezeknek az országoknak még végre kell hajtaniuk. Sőt, a szükséges átalakulás csak akkor lehet tartós, ha az emberek gondolkodásának, szemléletmódjának és viselkedésformáinak területén alapvető változás történik.

Szélesebb értelemben véve, Európa egésze – amint azt igyekeztünk bemutatni – az átmenet drámai és bizonytalanságokkal járó időszakán megy keresztül. A kihívás ennél fogva mindenkit érint, a kor szavát mindenkinek meg kell hallania. Az események érezhető felgyorsulása csökkentette az ipari termelés országonként eltérő ütemével magyarázható korábbi különbségeket. A termelés módszereinek és a kereskedelem csatornáinak működését meghatározó feltételek megváltozása ledöntötte a régebbi határokat és lehetővé tette, hogy a verseny újra induljon a startvonalról; akik az előző futamban lemaradtak, lehetőséget kaptak a felzárkózásra, azok pedig, akik behozhatatlan előnyökkel rendelkeztek egy ipari jellegű gazdaságban, most akár el is veszíthetik vezető pozíciójukat.

Bármi megtörténhet, akár egy olyan „természetes állapot”-hoz való visszatérés is, amelyről a legelső társadalmi szerződések megalkotói oly nagy előszeretettel álmodoztak. Más szóval: lehetőség nyílik Európa társadalmi, politikai és kulturális térképének újrarajzolására, amennyiben megvan a készség a szükséges emberi alkotóerők ráfordításához és az eltökéltség ahhoz, hogy a politikai programok középpontjába az embereket állítsák.

Egy humanista Európában az oktatásnak központi szerepe kell hogy legyen. Az oktatás feladata a humanista gondolkodás előmozdítása, amelyhez a haladás és a gazdasági fejlődés biztosítja a szükséges hátteret. Az ipari társadalomra jellemző társadalmi szerződés keretein belül az oktatást a hasznosság szempontjának rendelik alá. Ez az elképzelés nyilvánvalóan központi fontosságú, és fenntartásra, sőt megerősítésre szorul az ismeretek szabad áramlásán és a versenyen alapuló társadalmakban, tehát az oktatáspolitika mögött rejlő, az emberi erőforrásokat tőkeként felfogó elmélet itt adottnak tekinthető. A humanista gondolkodás előtérbe állítása a szolgaság minden formájától való szabadságot is jelenti, és ezzel együtt azt is, hogy az oktatást nem lehet egyszerűen egy termelési képlettel leírni. Ellenkezőleg: az újraelosztás egyik fő kérdéseként, valamint a függetlenség és a személyes szabadság kulcsaként nagy fontosságot kell tulajdonítanunk az oktatásnak. Az elosztás vonatkozásában elkerülhetetlenül az igazságos oktatás kérdése merül fel második témaként.

Az alapvetően haszonelvű gondolkodásmód mindig teleologikus megközelítést takar. Ebben az esetben az igazság kérdését ki lehet hagyni az oktatás irányítását befolyásoló tényezők közül. Ez szélsőséges esetben az arisztotelészi pleonexiához vezet, vagyis olyan helyzethez, amelyben egyes személyek vagy csoportok előnyökhöz juthatnak mások jogának megtagadása során, ami annak az érvelésnek a dominanciáját eredményezné, amely szerint az oktatási erőforrások elosztását egyedül a gazdasági haszon szempontjai szerint kell meghatározni. Egy, a társadalmi együttműködés elvein alapuló etikai elmélet szerint senkivel szemben sem lehet igazságtalanságot elkövetni azért, hogy másokat ezáltal előnyökhöz juttassunk (John Rawls). Az oktatás irányítását eszerint az igazságosság mércéjével kell mérnünk, vagyis azzal, hogy milyen pozitív hatást gyakorol a polgárok személyes és társadalmi életére, ezen belül is a legkedvezőtlenebb helyzetben levők hátrányainak megszüntetésére. Az iskolákat ez két módon is érinti, mivel mindegyik iskolának kötelessége, hogy ereje szerint hozzájáruljon ezekhez a célokhoz, és joga van ahhoz, hogy támogatást is kapjon szükségletei szerint.

A funkcionálisabb jellegű megközelítések gyakran némileg kedvezőtlenebb eredményekre vezettek. Például az egyenlőség elvének korlátlan elfogadása alapul szolgált egyes politikai rendszerekben ahhoz, hogy az embereket megfosszák szabadságuktól, miközben egy szigorú értelemben vett neoliberális, azaz a pozitív diszkrimináció minden formáját elutasító megközelítés súlyosan károsíthatja az egyenlőséget biztosító feltételeket.

Az oktatás mint „igazságszolgáltató” alrendszer nyugodtan áthidalhatná a fenti két szélsőség közötti szakadékot és biztosíthatná a rendszer védelmét az ideológiai jellegű beavatkozásokkal szemben. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az oktatásnak itt kettős jelentősége van. Először is katalizátorként szolgál a képzéssel kapcsolatban annak érdekében, hogy az igazságosság legyen az a legfőbb érték, amely a közösség életét meghatározza; másodszor pedig a társadalmi igazságosság megvalósításának hathatós eszköze is. Két különböző oldalát képviseli ugyanannak a küzdelemnek: az emberek meggyőzése az igazságosság erkölcsösségéről az elméleti szinten és gyakorlati lépések elősegítése a rendelkezésre álló eszközök és hatalom segítségével. Ez a küzdelem igen fontos, és ennek az alapján azt mondhatjuk, hogy az egész oktatási folyamat lényegében arról szól, hogy megtanítjuk, mit jelent polgárnak lenni.

A történelem során az átmeneti időszakokat vagy a paradigmaváltozásokat gyakran erős társadalmi megrázkódtatások és feszültségek kísérték. A hatalmi struktúrákban lezajló gyors változások és a piaci erők szabad működését kísérő gazdasági változások széles rétegeket söpörhetnek el az útból, ha azok nem megfelelően felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezekkel a változásokkal. Mivel az oktatás elsősorban a közösség javát szolgálja, az oktatást körülvevő társadalmi szerződés is közösségi jellegű kell hogy legyen. Azt tehát, hogy az oktatást mennyire tartják fontosnak, jól mutatja, hogy a kormányzati rendszerek mögött milyen a társadalom lelkiismerete és hogy a kormányzat mennyire elkötelezett a polgárok részvételének biztosítása iránt. Az oktatás esetében felmerülő alternatívák közötti választást – a korlátozottan rendelkezésre álló forrásokat vagy ezeknek a forrásoknak a rendszeren belüli elosztását figyelembe véve – természetesen politikai döntések határozzák meg. Olyan racionális alternatívákkal állunk tehát szemben, amelyek elkerülhetetlen morális következményekkel járnak.

Az elmúlt évtized során az Európai Unió is egyre jobban felismerte az oktatás szerepének fontosságát. Amellett, hogy az oktatás szerepel a Szerződés hivatalos szövegében, érdemes rámutatni arra is, hogy a hivatalos oktatás támogatása hogyan került az Európai Közösség támogatási keretein és a regionális fejlesztési programokon belül meglehetősen hátulról igen előkelő helyre. Ma már el sem lehetne képzelni strukturális irányelvek megalkotását olyan módon, hogy ne vennénk figyelembe az oktatás és a képzés szerepét. Hasonlóképpen: az Európán belüli szorosabb egység stratégiai célját sem lehet alapjaiban elválasztani az oktatási rendszerek fejlesztésének támogatásától. Egy olyan Európában, amely elkötelezte magát, hogy a háború helyett békét, a kulturális hegemónia helyett pedig pluralizmust teremt, az oktatásnak sürgősen meg kell mozgatnia az európai emberek lelkiismeretét.

A tudásközpontú Európa víziója,
a „tanulás közösségének” igénye

Az információs társadalom gyors, világméretű terjedése a globális kommunikáció kialakításától kezdve a személyi számítógép széles körű használatáig és az új média, valamint az Internet robbanásszerű térhódításáig viharos erejű változást indított el. A reakciók nem egyértelműek. Az ősi kínai bölcsesség szerint a viharos széllel szemben vannak, akik kihívóan barikádokat emelnek, és vannak, akik szélmalmokat építenek, hogy a szelet a saját hasznukra fordítsák. Európát bizonyos fokig váratlanul érte a kihívás; a kontinens szemmel láthatóan megrendült, nehézkesen nézett szembe a kihívással. A világ viszont nem tudja megvárni, amíg az európai gondolkodás szép lassan a maga idejében majd megteszi a szükséges változtatásokat. Ellenkezőleg, a helyzet az, hogy az amerikai kontinens és az új csendes-óceáni gazdaságok is igyekeznek minél gyorsabban átvenni azt a vezető szerepet, amely évszázadokon át Európa kezében volt, és amelyet egyre nehezebben tud már megtartani. Egy olyan geopolitikai átrendeződés zajlik, amelynek a során az ismeretek és az információk válnak a hatalom és a befolyás megszerzésének eszközeivé. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy azoké lesz a vezető szerep, akik szabad folyást tudnak majd engedni az intelligenciának, a kreativitásnak és a vállalkozókészségnek. A halogatás és a langyos, közömbös hozzáállás ideje lejárt.

A globális szinten, minden területet felölelően zajló verseny elkerülhetetlenül egy világméretű piaccá alakította át a „globális falut”, ahol a pénzek áramlása gombnyomásra történik, a javak termelésének földrajzi szerkezete átrendeződik, a szolgáltatás pedig a vásárlók különböző rétegeire célzottan folyik. A megszerzett tudás nem ismer politikai vagy adminisztratív határokat. A termelés tényezői közül korábban még egy sem tűnt ennyire illékonynak, mindent áthatónak és a különböző értelmezések felé ilyen zavarba ejtően nyitottnak. A verseny során az van előnyben, aki jól tudja kezelni és feldolgozni az ismereteket, ügyesen használja fel azokat az újítások során, minél gyorsabban képes kiaknázni és az egyre bővülő piacokra vinni az eredményeket. Ez a globális dimenziókban zajló fejlődés tehát komoly kihívást jelent az európaiak számára. Azt is jelentheti, hogy visszaszorulhat a világra gyakorolt befolyásuk. Ugyanakkor nagy lehetőséget is nyújt Európa számára, hogy visszaszerezhesse stratégiai pozícióját a más népekkel, kultúrákkal, piacokkal és gazdasági rendszerekkel folytatott párbeszéd segítségével. Európa – hogy Emmanuel Mounier szavaival éljünk – központi jelentőségű, centrális régió lehet. Az európai nyelvek világméretű elterjedtsége, az európai kultúra megtermékenyítő hatása, a tudományos és technikai fejlődés, amelynek gyümölcseit szerte a világon élvezik, és a piacok egymást kiegészítő jellege szintén olyan tényezők, amelyeket Európa mint „dialógusteremtő készségeket” a maga javára fordíthat a nemzetközi kapcsolatok új rendjének kialakulása során.

Az tehát világos, hogy Európa legnagyobb kincse a sokféleségében rejlik, amely egyben tükrözi annak a világnak a kulturális és emberi sokféleségét, amelynek kialakulásában Európa is fontos, vezető szerepet játszott a civilizációknak a történelem során lezajlott találkozásai alkalmával. A sokféleség értékének elismerése fontos következményekkel jár az ismeretek igazságos hozzáférhetőségének és megfelelő elosztásának biztosítására. A kulturális sokféleség és a különböző kiinduló helyzetek nem szolgálhatnak alapul újabb esélyegyenlőtlenségek kialakításához, hiszen akik nem juthatnak hozzá a szükséges ismeretekhez és készségekhez, automatikusan hátrányba kerülnek a társadalom és a gazdaság egyre komolyabb kihívásai közepette. Tragikus lenne, ha az osztályharcot a kultúrák harca váltaná fel. Az európai oktatásnak ezért szükségszerűen interkulturálisnak és nyitottnak kell lennie, az identitást és a különbségeket is hangsúlyozva nyíltan vállalnia kell a polgárság mai fogalmának sokszínűségét.

Az új kommunikációs és információs technológia által megnyílt rendkívüli lehetőségek jelentős részben azért olyan ígéretesek, mert képesek olyan ugrásszerű változásokat produkálni, amelyek során a legfejletlenebbnek tartott oktatási rendszerek is ledolgozhatják hátrányukat. Ha a fejlett, illetve a fejlődő országokból származó gyerekek ugyanolyan feltételek mellett, ugyanolyan oktatási CD-ROM-ot kapnak kézbe vagy ugyanazokat a keresési lehetőségeket használhatják az Interneten, pontosan ugyanolyan egyéni teljesítményre lehetnek képesek. Ez a technológia, amely egy ugrással áthidalja a távolságokat és megteremti a világ gazdag és szegény részei között egyenlő feltételekkel folytatott párbeszéd lehetőségét, felbecsülhetetlenül értékes segítséget nyújthat az európai oktatás korszerűsítésében. Hasonlóképpen az Internet segítségével, amely a többoldalú párbeszéd legkifinomultabb formáját teszi lehetővé, ahol mindenki kommunikálhat mindenkivel, mindenki számára lehetővé válik, hogy saját kultúrájának kincsét mindenkivel megossza, aki csak kíváncsi rá. Gondoljuk el, csak egyetlen példát említve, hogy milyen kulturális és szellemi értékek nyílnának meg gyermekeink számára, ha a gyermekirodalom különböző kultúrákból, különösen Közép- és Kelet-Európából származó kincsestárához digitális formában hozzáférhetnének. Képzeljük el azt is, hogy az iskoláink mennyit profitálhatnának abból, ha ezeknek az országoknak a zenei és művészeti alkotásaihoz, amelyek az emberiség művészeti kincseinek igen fontos részét alkotják, szabadon hozzájuthatnának. És ha ugyanez persze fordítva is lehetségessé válna.

A „tudásközpontú Európa” gyakorlata tehát minőségi oktatást jelent mindenki számára, amint az az Európai Unió Szerződésének az oktatásról szóló cikkelyei legújabb megfogalmazásából kitűnik. Ez legalább három nagy területen jelent kihívást:

– olyan oktatási rendszer kialakítása, amely küzd az ellen, hogy az ismeretek csak bizonyos körben legyenek hozzáférhetőek, és elősegíti azt, hogy a tudás gyümölcsei a társadalom egésze számára elérhetőek legyenek;

– az élethosszig történő tanulás hatékony rendszerének kialakítása;

– az oktatási intézmények tanulási intézményekké való átalakításának stratégiája.

A tudásközpontú, az ismereteket felhalmozó és azokra építő társadalom ebben az értelemben elválaszthatatlan az olyan oktatásközpontú társadalomtól, ahol mindenki folyamatosan tanul.

Könnyen belátható, hogy minimális, a gyakorlatban használható műveltségi szint szükséges ahhoz, hogy valaki részt tudjon venni az új, információkon és ismereteken alapuló társadalom működésében. Egyrészt az iskoláknak stratégiai szerepet kell játszaniuk az új kommunikációs eszközök felfedezésében és meghonosításában, abban, hogy a fiatal generáció, amelyet a visszafordíthatatlan globalizáció generációjának nevezhetünk, feldolgozza az információkat. Másrészt az oktatási rendszer nem hanyagolhatja el a felnőtt lakosság jelentős rétegei iránti felelősségét, akik közül sokan tartósan munkanélküliek, és akik azokkal a minimális képességekkel sem rendelkeznek, amelyek segítségével megfelelő motivációval, szaktudással és ambícióval újra munkába állhatnának. Egy társadalmilag kettészakadt Európa igazságtalan és sebezhető is lenne. Az oktatási rendszer a leghatékonyabb eszköz arra is, hogy megakadályozza Európa kettészakadását információkban gazdagokra és információban szegényekre, és arra is, hogy megállítsa a „digitális hajléktalanság” terjedését. Az oktatás és a képzés szerepe elválaszthatatlan attól a küzdelemtől, amely azért folyik, hogy az ismeretek az európaiak között igazságosan kerüljenek elosztásra, és jogosan tölti be az összetartozás vezető erejének szerepét a modern társadalmakon belül.

Minél inkább áthatja az európaiak életét a tanulás, annál jobb lehetőségük lesz az új gazdasági renden belüli előrelépésre. Az ismeretek által jelentett kihívás megválaszolásának másik útja az, ha az európaiak olyan polgárokká válnak, akik teljes mértékben irányítani tudják a sorsukat és saját élethosszig tartó oktatásuk menetét. Ahhoz, hogy az élethosszig tartó tanulás koncepciójának megvalósítása az elméleti szakasztól – amelyet sok szép szó és kevés gyakorlati eredmény jellemez – eljusson egy olyan állapotba, amikor már e koncepció az egész kontinensen működik, világos programokra és a strukturális lépésekről való elképzelésre van szükség a következő területeken: fizetett tanulmányi szabadságok rendszere, „karbantartási szerződések” az alapképzést biztosító intézetekkel, a pozitív diszkrimináció formái az alapképzés után egy „második lehetőséget” adó oktatásban, többoldalú partneri kapcsolatokat biztosító és támogató hálózatok, a közszolgálati tevékenység új formái a médiában, a hivatalos és nem hivatalos formában megszerzett készségek elismerésének és igazolásának rugalmas rendszere.

Az iskolák és az egyetemek egyelőre még messze vannak attól, hogy valódi tanulási szervezetek legyenek. Ezen a helyzeten sürgősen változtatni kell annak érdekében, hogy az oktatási intézmények betölthessék szerepüket a tanulás motorjaiként és az ismereteken alapuló társadalom egyik fő tényezőjeként. Az állami oktatáspolitikának olyan programokat kell majd elindítania, amelyek az oktatási rendszerek rugalmas fejlődésének és a különböző eljárások és tanítási módszerek gyors modernizációjának útjában álló akadályokat szisztematikusan eltávolítják.

Az intézményi magatartásformák megváltoztatása azáltal lehetséges, ha a gyakorlatban tevékenykedők, elsősorban a tanárok szerepe felértékelődik, és így minden iskola és egyetem az ismeretekkel foglalkozó igazi vállalkozás lesz. Az oktatási szervezetek rehabilitációja sürgető feladat, amelyet csak a függetlenségre, az alkotó szabadságra, a demokrácia által adott többletre és a közösségi szellem erősítésére alapozva lehet sikeresen elvégezni.

(A tanulmány második részét februári Európa-mellékletünkben közöljük.)