„Olyan lenne, mintha elaludna,
csak többé már nem ébredne fel”

– Osztályfőnöki óra egy osztálytárs édesapjának haláláról –

Mentálhigiénés sorozatunkban egy olyan osztályfőnöki óra részleteit mutatjuk be, amelynek témája a halálhoz, a halottak emlékéhez való viszony.

Az alábbiakban közreadott osztályfőnöki óra az iskolában meglehetősen ritkán szereplő témával, a halállal foglalkozik. Az iskola több okból sem „szeret” ezzel a kérdéssel foglalkozni. Egyrészt azért nem, mert azt tartja, hogy az élet végességének, az elmúlásnak a tudomásulvételére úgymond éretlenek még a gyerekek. Másrészt az iskola azért sem nagyon kíván ezzel az egyébként naponta megjelenő témával foglalkozni, mert egy olyan civilizáció, egy olyan kultúra iskolája, amely távol akarja tartani magát a halál tényével való szembenézéstől, s egy vélt boldogságeszmény jegyében ki akarja iktatni a halál, az elmúlás tényét az érzelmi életből.

A mentálhigiénés sorozatunkban bemutatott nevelési koncepció szakítani kíván ezzel a fajta szemlélettel, s ezért fontos nevelési témának tekinti a halál problémájának életkor-specifikus megjelenítését az osztályfőnöki órák keretei között. A program készítői kifejezetten nem tervezték azt, hogy valamilyen konkrét történéshez kapcsolják a téma napirendre tűzését, de nem zárták ki ennek lehetőségét. Az adott osztály esetében lehetségesnek látszott „saját élményhez” kötni a halálról való beszélgetést. A kívülálló számára megdöbbentőnek tűnhet, hogy egy osztálytárs édesapjának halála, az apa haldoklásával kapcsolatos élmények felvillantása adja a beszélgetés apropóját. A közreadott részletek némelyike rendkívül személyes érzéseket, intimszférába tartozó gondolatokat tesz publikussá az osztály előtt. Elképzelhető, hogy ez a fajta kitárulkozásra késztető pedagógiai szemlélet sokakban ellenérzéseket kelt.

Az órán részt vevő tanulók, akik jó néhány mentálhigiénés téma megbeszélése kapcsán éltek át ehhez hasonló jellegű személyességet, akik megszokták, hogy saját intimszférjuknak vannak olyan területei, amelyek feltárhatóak egymás előtt, természetesnek tartották társuk nagyon mély és őszinte megnyilatkozását. A gyerekek számára az ilyen jellegű „kitárulkozás” azért válik természetessé, mert kezdik felismerni, hogy lelki, érzelmi problémáik megoldásában az empátiával közelítő társak sokszor mindennél többet, az elvesző érzelmi biztonság újrateremtését adhatják számukra.

– Marica néni (osztályfőnök): Ma egy nagyon szomorú eseményről kell beszélnünk. Amint tudjátok, hétfőn meghalt F. Tibi édesapja. Ila néni, az iskola pszichológusa hosszabb ideje foglalkozik Tibivel, többször beszélgettek egymással, s ezért megkértem őt, hogy jöjjön el a mai osztályfőnöki órára. Úgy érzem, nekünk, az osztálynak is segítenünk kell Tibornak abban, hogy feldolgozza ezt a szomorú eseményt. Remélem, a mai beszélgetés hozzájárul ahhoz, hogy a lehető legjobban segítsünk neki. Tibit nem érte váratlanul édesapja halála, mert sajnos ő a lelke mélyén régóta tudta, hogy az orvosok nem tudják meggyógyítani. Én elég jól ismerem ezt az érzést, mert alig voltam valamivel idősebb, mint Tibor, amikor szinte ugyanígy, a szemem láttára halt meg az édesapám. Én már gimnazista voltam, éppen elsős, amikor az iskolaév kezdetén egy hosszú, gyógyíthatatlan betegség után éltem át, amit most ő. Ezt az érzést – gyerekként elveszíteni a szülőt – nem lehet elmondani, nem lehet leírni azt a fájdalmat, amit ilyenkor érezhet egy ember. De nem erről szeretnék ma beszélgetni. A mai órán arról kell beszélnünk, hogy miben tudunk egy társunknak segíteni, amikor a családot ilyen nagy veszteség, tragédia éri. Tudunk-e segíteni? Egyáltalán kell-e, hogy segítsünk?

– Pszichopedagógus: Amint Marica néni elmondta, elég régóta ismerem Tibit. Nagyon érzékeny, sok problémával küzdő gyerek, s most nagyon nehéz helyzetben van. Egy év alatt elvesztette a család a nagypapát és az édesapát. Elsősorban arról szeretnék veletek beszélgetni, hogy miben és mivel tudunk neki segíteni, de ennek az esetnek a kapcsán talán tudunk majd néhány általánosabb következtetést levonni. Először egy levélrészletet fogok nektek felolvasni, melyet egy iskolai klubfoglalkozásra írt F. Tibi. A résztvevők feladata az volt, hogy mindenki írja meg, mi az, amitől a legjobban fél, szorong. Íme Tibi levelének egy részlete:

„Akkor félek a legjobban, ha a betegségre és a meghalásra gondolok. Nekem ez sokat eszembe jut. Mert apukám szívbeteg, és várjuk, hogy műtéte legyen, második. Egy volt, amikor kinyitották a szívét és a tüdeje is látszott. A szomorú családtól félek még, amikor nem örülhetünk, mert sajnáljuk a beteget és aki meghalt. Még az is rossz, ha kirándulás vagy táboros nyaralás van, és nem tudom, mi történik otthon. Még elmenni jó, de amikor jött levél, és ki volt téve a boríték az ebédlősátorba, akkor én nagyon féltem, nem mertem sokáig kinyitni, mert attól féltem, hogy valami szomorú lesz benne, apuval kapcsolatban. Erről sokat beszélgettem Ila nénivel. De nem tudom elfelejteni ezt. Más gyereknek sokkal jobb, mert nem érzi ezt, csak én... Anyu mindig kér, hogy ne foglalkozzam a betegséggel, mert ez nem a gyerekekre tartozik. De hát félek, hogy apukám nem fog meggyógyulni, s akkor itt maradunk hárman, anyu, a Zsolti és én... Ezt nem lehet elmondani másnak, még annak se, aki a barátom lett. Más gyerek nem ilyenektől fél, vagy nem is fél. Nem lehet elmondani az igazi dolgokat, mert őt nem ez érdekli, hanem a videók meg a Nintendo, meg ehhez hasonlók.

– Pszichopedagógus: Most egy éppen három héttel ezelőtti, Tibivel folytatott beszélgetés magnófelvételének részletét játszom le nektek. Tibi édesanyja kért meg arra, hogy próbáljak beszélgetni az otthoni problémákról, próbáljak neki segíteni abban, hogy felkészülhessen édesapja halálának feldolgozására. Nem könnyű az ilyen feladat, de sajnos meg kell tanulnunk szembenézni az ilyen problémákkal is. Tibi egyébként tudta, hogy felveszem magnóra a beszélgetést, s belegyezett abba, hogy ha én szükségesnek érzem, lejátszhassam nektek. (Megszólal a magnó.)

– Pszichopedagógus: Mikor voltál bent a kórházban apukánál?

– Tibi: Tegnapelőtt, vasárnap délután, de csak pár pillanatra engedett be az ügyeletes orvos, mert apu nagyon rosszul volt.

– Pszichopedagógus: Tudtatok beszélni vele?

– Tibi: Igen, felébredt rövid időre, s megismert. Anyu mondta apunak, hogy itt vagyunk mi is, annyit mondott, hogy látom. Lélegeztető volt a szája előtt, mert már nem tud magától lélegezni. Intett egyet a kezével, s aztán behunyta a szemét. Nagyon sok cső van a karjában, orrában. Nagyon beteg.

– Pszichopedagógus: Valójában mi a betegsége apukádnak?

– Tibi: Sokféle baja van. Először a szívével volt baj. Kétszer megoperálták, az ereit kellett megműteni. Aztán kiderült, hogy daganatok vannak a tüdejében. Ezt operálták meg egy hónapja. De nem javul, sőt egyre betegebb.

– Pszichopedagógus: Édesanya mesélte nekem, hogy mostanában nagyon félsz, sokszor nem alszol, s nem beszélsz senkivel. Nem lenne könnyebb, ha beszélnél a gondjaidról?

– Tibi: ... (hallgat)

– Pszichopedagógus: Úgy tudom, édesanya beszélgetett veled és a testvéreddel édesapáról, meg a jövőről. Mesélnél erről a beszélgetésről valamit?

– Tibi (hosszú hallgatás után kezd beszélni): Anya volt annál a doktornál, aki aput műtötte, és amikor hazajött, nagyon sokáig sírt. Mi is sírtunk, s aztán a testvérem megkérdezte, hogy meg fog-e halni apu. S anyu nem bírt szólni (itt enyhén síróssá válik Tibi hangja), s akkor én tudtam, hogy apu gyorsan meg fog halni, mert rákja van a tüdejében.

– Pszichopedagógus: Sírd ki magad nyugodtan, az könnyít az emberen.

– Tibi: Anyuval sokáig sírtunk, s aztán elmondta, hogy aput nem lehet meggyógyítani, nagyon sokféle betegsége van, a szíve nagyon rossz, s más rákja is van, de nem tudják még, hol, meg alig kap már levegőt.

– Pszichopedagógus: Mire gondoltál azon az estén, amikor édesanya elmondta azt, hogy apa gyógyíthatatlan beteg?

– Tibi: Én előbb tudtam, mert hallottam anyukám telefonálását meg amit a keresztmamának mondott. Régóta féltem attól, hogy apu akkor fog meghalni, amikor mi még nem leszünk felnőttek.

– Pszichopedagógus: Beszéltél is erről anyuval vagy valaki mással?

– Tibi: Nem, mert nem akartam, nem mertem szólni.

– Pszichopedagógus: Miért nem beszéltél erről?

– Tibi: Mert anyunak amúgy is fájt az, hogy tavaly nyáron meghalt az apukája, a nagypapa. Nagymama egyedül maradt, apu akkor is beteg volt, de még nem a tüdejével, hanem a szívével. Én már tavaly azt hittem, hogy apu meg fog halni.

– Pszichopedagógus: Amióta tudod, hogy apu mennyire beteg, hogy nem fog meggyógyulni, mit csinálsz másként, mi változott az életedben?

– Tibi: Anyunak sokat segítek, nem megyek le játszani, sokat tévézek, tanulok is, de nem mindig. Keveset megyek a barátokkal.

– Pszichopedagógus: Miért mész velük keveset?

– Tibi: Mert jobb szeretek most magamban lenni. Nem szeretek másokkal lenni.

– Pszichopedagógus: Amint már beszéltünk róla, néha bemész édesanyával a kórházba. Az elmúlt hetekben tudtál-e beszélni édesapával?

– Tibi: Egyszer a műtét utáni napokban jobban volt, s akkor kérdezte, hogy milyen jegyeim vannak, meg annyit mondott, hogy fogadjunk szót anyunak. Meg azt is mondta, hogy nagyon beteg, de meg fog gyógyulni.

– Pszichopedagógus: Szerinted ő tudja, hogy mennyire beteg?

– Tibi: Szerintem igen, csak nekünk nem mondja, hogy meg fog halni. Anyu a keresztmamának mondta a telefonba, hogy amikor nem alszik és nem kábul el az orvosságtól, akkor tudja, hogy mi a baja.

– Pszichopedagógus: Tibi, nekem úgy tűnik, hogy amióta anya őszintén beszélt veletek apa betegségéről, arról, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy meggyógyuljon, mintha megnyugodtál volna. Anyu elmondta nekem, hogy amióta szembe kell nézni azzal, hogy édesapát nem tudják meggyógyítani, Te nagyon felnőtt módon viselkedsz, nem sírsz, nyugodtnak mutatod magad. Nem így a testvéred, aki nyugtalan, kiabál, nem akart apához bemenni a kórházba. Nagyon szomorú, nagyon nehéz ez az idő, de én mégis büszke vagyok rád, úgy érzem, hogy sokat merítesz ezekből a napokból.

– Tibi: Nem tudom, de most már nem félek annyira attól, hogy mi lesz apuval.

– Pszichopedagógus: Reménykedsz abban, hogy ő lesz a kivétel, hogy esetleg felgyógyul?

– Tibi: Néha igen, de legtöbbször nem. Ha kikapcsolnák apu palackos gépét, akkor már meghalna.

– Pszichopedagógus: Félsz bemenni a kórházba, meglátogatni őt?

– Tibi: Kicsit félek. Azért félek, hogy pont akkor megyünk, amikor ... amikor már nagyon rosszul van, vagy éppen amikor meghal. Ezt nem akarom látni. Attól félek, hogy mégis olyankor megyünk.

– Pszichopedagógus: Akkor mégis miért mész be?

– Tibi: Nem tudom. Anyunak megígértem, meg talán apunak jó, ha nem is tudja mondani. Látja, hogy nem félek tőle.

– Pszichopedagógus: Szoktál arra gondolni, hogy mi lesz, mi lenne akkor, ha kapnátok egy telefont a kórházból, hogy apu nincs többé?

– Tibi (hosszan hallgat): Nem, illetve néha. Arra gondolok, ha apu meghalna, olyan lenne, mintha... elaludna, csak többé már nem ébredne fel. Neki akkor már jó lenne, mert nem fájna tovább a gyomra, a lélegzés. Nekünk lenne rossz, mert akkor már biztos lenne, hogy nem tudják meggyógyítani.

– Pszichopedagógus: Kérdezek valamit, amire tudom, hogy nehéz válaszolni: Nem gondoltál arra, hogy édesapának jobb lenne talán, ha ez bekövetkezne, hiszen nagyon sokat szenved?

– Tibi: Anyu és keresztmama szokta mondani ezt, én is gondoltam már erre.

– Pszichopedagógus: Beszélgettél mostanában a barátaid közül valakivel apukád betegségéről, megosztottad a gondjaidat anyun kívül valakivel?

– Tibi: Nem. Az ilyesmit nem szokták elmondani egymásnak a gyerekek.

Az osztály visszafojtott lélegzettel, pisszenés nélkül hallgatta végig Tibor levelét és a magnófelvételt.

– Pszichopedagógus: Amint elmondtam, Tibor édesapja hétfőn meghalt. Tegnap este voltam Tibiéknél, három nagyon szomorú, de egymást nagyon szerető csendes embert láttam. Nem őrjöngenek, nem jajveszékelnek. Amikor ott jártam, éppen vacsoráztak, s éppen arról beszélgettek, hogy milyen virágokat szeretett Tibi édesapja, mert a temetési koszorúba azokat szeretnék beleköttetni. Beszélt-e valaki Tibivel közületek azóta, hogy meghalt az édesapja?

– Az osztályból többek is: Nem. Hát ilyenkor? Hát nem...

– Pszichopedagógus: Miért nem?

– Laci: Hát ilyenkor az emberek sírnak, meg olyan rossz a hangulat.

– Gabriella: Szerintem ilyenkor gyászol a család, nem illik zavarni.

– Pszichopedagógus: Átélt már valaki közületek ilyen vagy ehhez hasonló tragédiát?

– Csilla: Tavaly év végén meghalt a nagypapám.

– Pszichopedagógus: Hogyan élted te meg ezt a szomorú történést?

– Csilla: Sajnáltam, meg nagyon rossz volt, mert anyut váratlanul érte, hajnalban rohantak el apuval a nagymamához, hogy ne legyen egyedül. Aztán anyu feketében járt, volt temetés, de oda engem nem vittek el.

– Pszichopedagógus: Te elmentél volna, ha anyuék megengedik?

– Csilla (kicsit elborzadva mondja): Jaj, dehogy, én úgy félek a halottól, a koporsótól.

– Pszichopedagógus: S akkor hogyan búcsúztál el a nagyapától?

– Csilla: Anyuék nem akarták, hogy lássam, meg hát ha meghalt, akkor már nem lehet elbúcsúzni.

– Pszichopedagógus: Ki volt közületek már temetésen?

– Rita: Én. Tavaly a mamámnál nyaraltam Zagyvarékason, s ott egy szomszéd néni meghalt. Ott az a szokás, hogy aki meghalt, annak a barátnői virrasztanak. S elviszik a gyerekeket, unokákat is. A mama elvitt, de csak az udvaron voltam, s messziről láttam a szobában egy nagy virágos asztalt, azon feküdt az öreg néni. Énekeltek, meg sirató verseket mondtak, imádkoztak.

– Péter: Én filmekben sok temetést láttam, maffiavezéreket szoktak nagy, díszes temetésen eltemetni.

– Pszichopedagógus: Én nem ilyenre gondoltam, hanem olyan temetésre, ahol egy szeretett rokontól, nagyszülőtől, esetleg szomszédtól búcsúzik el a család, a baráti kör. Ilyenre gondoltam.

... (Nem válaszol senki)

– Pszichopedagógus: És ki volt temetőben, sírt látogatni, mondjuk a nagyapa, nagyanya sírját vagy bárkiét, akit szeretett életében?

– Ágnes: Mi halottak napján ki szoktunk menni a temetőbe, és két-három ember sírjához elmegyünk. Virágot viszünk a nagypapám sírjára, apu nagymamájának, az én dédnagymamámnak a sírjára, meg anyu testvérének a sírjára.

– Gergő: Szerintem a gyerekeket nem nagyon viszik ilyen helyekre a szülők, meg mi sem szívesen megyünk.

– Pszichopedagógus: Én másként gondolom, 13 éves korában egy gyerek már nem annyira gyerek, hogy ne tisztelhesse meg a család halottait, azokat az embereket, akiket szerettünk, ismertünk, akikkel együtt éltünk hosszabb-rövidebb ideig.

– Gergő: De ott szomorúság van, a nők sírnak, meg csendben álldogálnak, szóval olyan nem jó, nem kellemes. Jobb inkább azalatt tévézni, játékterembe menni vagy valami ehhez hasonlót csinálni.

– Petra: Én egyszer elmentem a nagymamámmal a nagynéném meg a nagyapa sírjához, s a nagyi annyira sírt, hogy még a villamoson sem bírt megnyugodni. Én akkor elhatároztam, hogy soha többé nem megyek temetőbe.

– Pszichopedagógus: Vagy nagyon szerencsés családokban éltek, vagy pedig elzárták előletek az életnek azt a nagyon fontos, megkerülhetetlen részét, amelyet a temetés, a temető jelent. A temető nagyon szomorú, ugyanakkor csodálatosan szép, talán nem túlzás, ha azt mondom, felemelő hely. Szomorú, hogy az élet velejárója a halál, a halottakat pedig el kell temetni, de kevés szebb, emberibb pillanatot láttam a halottak napi virágokkal és lobogó mécsesekkel teli temetőnél. De nemcsak a külsőségek miatt szép egy temető, hanem az emlékező, szeretteikre gondoló, szeretteikkel gondolatban újra találkozó emberek miatt is. Én imádom a falusi temetőket, a faragott fejfákkal, keresztekkel s a sírok között szorgoskodó, imádkozó anyókákkal. Valahol az élet folytonossága, az egymást követő nemzedékek kézfogása fejeződik ki, válik valósággá a sírokra járó emberek által. No, de térjünk vissza Tiborhoz. Korábban senki sem tudta azt, hogy milyen beteg az édesapja?

– Karcsi: Én tudtam, mert többször azért nem jött le focizni, mert ment a kórházba a papájához, s akkor mondta, hogy operálják.

– Pszichopedagógus: Arról senkivel sem beszélt, hogy mennyire aggódik az édesapja miatt, mennyire fél attól, hogy meghal az apukája?

– Karcsi: Nekem egyszer mondta, hogy ha nem tudják megoperálni az apukáját, akkor meghalhat.

– Petra: Szerintem a suliban Tibor igyekezett elfelejteni, hogy mi van otthon.

– Pszichopedagógus: Hallottátok Tibi levelét, amelyben arról írt, hogy a kirándulásokon, táborozásokon mindig rettegett attól, hogy mi lehet otthon, mi történik távolléte alatt az édesapjával. Senkinek nem beszélt erről a félelméről?

– Zoli: De nekem egyszer mondta, amikor Vasszécsényben voltunk a táborban, hogy kórházban van az apukája, ez tavaly volt.

– Pszichopedagógus: És mit éreztél Tibin?

– Zoli: Olyan szomorú volt, s egyszer, ahogy kicsit kóboroltunk az erdőben kettesben, elmondta, hogy lehet, hogy már meg is halt az apukája, illetve hát nem tudja, csak úgy érzi.

– Pszichopedagógus: Elgondolkodtatok azon, hogy milyen nehéz lehetett Tibinek ezzel a félelemmel, annak a terhével együtt élni?

– Kata (nagyon elgondolkodva): Én nem bírtam volna ki ezt, de én azt sem tudom, hogy mit csinálnék, ha valakim meghalna, én nem bírnám ki.

– Marica néni: Ezt addig mondod, amíg nem kerülsz a tények elé. Sajnos, nem akarjuk tudomásul venni azt, hogy együtt kell élni azzal a tudattal, hogy szeretteink, szüleink, testvéreink halandók.

– Pszichopedagógus: Az előbb Rita említette, hogy Zagyvarékason a nagymamájánál látott egy igazi falusi temetést, ahol az elhunyt ismerősei virrasztottak, s elvitték magukkal a gyerekeiket, unokáikat. Vagyis ott a szokások része, hogy a falubeliek, a szűkebb közösség életkortól függetlenül elbúcsúzik attól a személytől, aki elköltözik a világból. Ezzel szemben Csilla szülei nem engedték meg, hogy elbúcsúzzon a nagypapától.

– Csilla: Nem az, hogy nem engedték meg, hanem őszerintük engem megrázott volna, ha kimegyek a temetésre. Így is nagyon féltem azokban az időkben otthon.

– Pszichopedagógus: De mitől féltél?

– Csilla: Nem tudom, féltem, hogy megjelenik a nagypapám (nevetés az osztályban), féltem a sötéttől, féltem egyedül otthon lenni.

– Pszichopedagógus: Rita, te mit tapasztaltál, a nagymamád falujában élő gyerekek féltek ettől a halottbúcsúztatótól?

– Rita: Nem tudom. Illetve néhány gyerek, akiket ismertem, nem szívesen ment oda, abba a házba, de a nagymamájuk, anyukájuk elvitte őket, így elmentek. Nem szívesen mentek, hanem azért, mert akkor kibeszélik őket, meg a családjukat az öregebbek.

– Pszichopedagógus: Én is falusi lány vagyok, Szabolcsban nőttem fel, a mi falunkban is az a szokás mind a mai napig, hogy a halott családtagjai, a szomszédok, az ismerősök elmennek az otthoni ravatalhoz, kikísérik a halottat a temetőbe. Nálunk is virrasztanak az idősebb asszonyok. Mit gondoltok, miért alakult ki ez a szokás?

– Petra: Megtisztelik azt, aki meghalt.

– Pszichopedagógus: Egyrészt a jelenlétükkel valóban megtisztelik a halottat, a családot. De nem csak ezért.

– Zsuzsa: Hogy megnyugtassák a közeli rokonokat, akiknek nagy a fájdalmuk a szülő vagy a testvér halála miatt.

– Pszichopedagógus: Mindez igaz, de mégsem ez a legfontosabb ebben a jelenlétben. Az ember ezekben a rituális helyzetekben újra és újra szembesül a halállal, az élet végességével, saját életének a végességével. Azok a falusi gyerekek, akiket a szüleik, nagyszüleik elvisznek a ravatalhoz, kevésbé fognak félni a haláltól, a halott embertől. Megtanulnak együtt élni a halál tényével. Én úgy nőttem fel, hogy a falumbeli öregek halálán keresztül tapasztaltam meg az élet végességét, azt, hogy aki erre a földre született, az egyszer elköltözik ebből a földi világból. Talán ez is segített abban, hogy miközben én is féltem az egyre idősebb anyukámat, a nyolcvankét éves nagymamámat, aközben nem félek a haláltól, a halottaktól. Ők ugyanis már senkit sem bántanak. De nemcsak ezt tanultam meg, hanem azt is, hogy elhunyt szeretteinkre, barátainkra, ismerőseinkre, a nemzet nagy halottaira folytonosan emlékeznünk kell. Mivel sok szeretett halottam van, gyakran járok a temetőbe, és természetesnek tartom a sírok melletti kis padokat, ahova az elhunytakra való emlékezésért ülnek le néhány percre vagy esetleg hosszabb időre a hozzátartozók.

– Rita: Amikor én jártam temetőben a mamával, láttam, hogy egy néni egyedül ült egy kis lócán a sírnál és hangosan mesélt. Nem imádkozott, hanem mesélte a sírban lévő halottnak, a férjének, hogy mi történt. (Nevetés az osztályban.)

– Pszichopedagógus: Nincs ebben semmi nevetséges, a magány, az egyedüllét is arra ösztönözhet, hogy az elhunyt családtagunknak elmondjuk, mi történt. De a halottakra emlékezés egyik formája lehet a „beszélgetés”. Gyakran szokták azt mondani, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek a szerettei, akire nem emlékezik senki. Egyébként a különböző vallások – így a kereszténység is – ezért találták ki a temetőbe járás, a sírlátogatás törvényét, parancsát, ezzel is mintegy kötelezve az embert arra, hogy emlékezzen a halottaira. De kanyarodjunk vissza Tiborhoz. Ki emlékezik arra, hogy a három héttel ezelőtti beszélgetésben mit mondtam neki, mivel próbáltam egy kicsit erősíteni?

– Petra: Azt, hogy nagyon bátran viselkedik, s hogy büszke tetszik rá lenni.

– Pszichopedagógus: Valóban ezt mondtam, s mondtam még valamit. Ki emlékezik rá?

... (Nem jelentkezik senki)

– Pszichopedagógus: Azt mondtam, Tibornak, hogy sokat meríthet majd ezeknek a napoknak a történéseiből. Miért mondtam ezt, mit gondoltok?

– Csilla: Azért, hogy ne fájjon neki annyira az, ha apukája meghal.

– Pszichopedagógus: Ezért is mondtam, de valójában nem ezért, hanem azért, mert az ember az ilyen nagyon kiélezett, nagyon fájdalmas helyzetekben rengeteg olyan lelki tapasztalathoz jut, amelyet aztán később tud hasznosítani. Mire gondolok? Például olyasmire, hogy megtanulja azt, hogy a korábban borzalmasnak, elviselhetetlennek, túlélhetetlennek tartott helyzeteket hogyan lehet mégis elviselni, hogyan lehet ezekben is megteremteni egy olyan belső egyensúlyt, amely nélkül lehetetlen lenne élnünk. Az előbb Kata azt mondta, hogy ő nem bírná ki, ha valakije meghalna, el sem tudja képzelni, hogy ezt hogyan viselné el, hogyan élné túl, s erre mondta Marica néni, hogy ha odajutna, akkor megtapasztalná, hogy ez mennyire nem így van.

– Marica néni: Sajnos az ember nem tudja, hogy mennyi lelki megrázkódtatást, mennyi tragédiát kibír, ha az élet úgy hozza. Megkockáztatom, hogy Tibi sok szempontból felnőtt lett ezekben a hetekben, hónapokban. Ami a legfontosabb: könnyebben fogja feldolgozni édesapja elvesztését, könnyebben fog ez az emléke megszépülni azáltal, hogy végig részt vett az elmúlásában. Hallgattalak benneteket, s elgondolkodtam azon, hogy mennyire elhárítjátok a halál gondolatát, a halottak emlékét. De nem csak ti vagytok ezzel így. A modern élet, a mai világ is elhárítja. Meg akarjuk kímélni magunkat a fájdalmaktól, a szeretett emberek elmúlásával járó szomorúságtól, az eltávozásukban való részvételtől. S mi ennek az eredménye? Hirtelen ér bennünket, amikor meghal valakink, nem tudjuk igazán mélyen meggyászolni, s a lelkünkben marad egy megoldatlan probléma, egy nagy lelkiismeret-furdalás. S ezzel együtt egy rejtett rettegés a haláltól, amelyet ki kell iktatni az életünkből. Tibit nagy tragédia érte, több mint egy éven át végig kellett követnie azt, hogy miként távozik el az életből az apukája, akit nagyon szeretett, aki jó édesapja volt, aki amíg egészséges volt, túrázni járt vele, együtt barkácsoltak, fociztak. Mégis azt hiszem, hogy Tibi ki fogja heverni ezt a tragédiát, mert ember módjára vett részt az édesapja elmúlásában. Felkészülhetett arra a pillanatra, amikor az édesapja elmegy ebből a világból „oda, ahonnan még nem tért meg utazó”, ahogyan ezt Shakespeare mondatja Hamlettel. Ahhoz, hogy elviseljük szeretteink elmúlását, elvesztését, ahhoz – bármilyen furcsa, amit mondok – részt kell vennünk az elmúlásukhoz vezető, sokszor bizony nagyon sok szenvedéssel járó úton. Csak így tudjuk lelkileg épen túlélni szeretetteink halálának megrázó élményét.

(Megszólal az óra végét jelző csengő, az osztály jó része pakolni kezdi a táskáját.)

– Pszichopedagógus: Várjatok még egy kicsit. Tibor holnap iskolába jön, hogyan fogadjuk? Mit mondjunk neki?

– Petra: Szerintem adjon minden lány egy puszit neki, hogy érezze, hogy szeretjük.

– Kata: Hívjuk el a hétvégére kirándulni, aztán meglátjuk. Ő úgysem fog a papájáról beszélni.

– Karcsi: Ne feleltessék a tanárok.

– Zoli: Mondjuk meg neki, hogy sajnáljuk, meg szoktak ilyeneket mondani, hogy részvétet fejezünk ki...

Az óra szövegét a magnófelvétel alapján lejegyezte: Schüttler Tamás