Mi tartja magasan az eget?

– Gondolatok a gyermekfilozófiáról –

Mit tehetünk azért, hogy gyermekeink felkészültek legyenek a jövő évezredre?

Minden bizonnyal olyan készségeket kell elsajátíttatnunk velük, amelyek képessé teszik őket arra, hogy nyitottak és rugalmasak legyenek a változásokra, hogy önállóan tudjanak gondolkodni és tanulni, hogy maguk tudják irányítani az életüket. Olyan iskolamodellt kell kialakítanunk, amelyben az említett és a nem említett, de szükséges készségeket – hiszen hosszan lehetett volna folytatni a sort – sajátíthatják el, gyakorolhatják a gyerekek. E helyütt az önálló gondolkodásra, a gondolkodásra való tanításra szeretném irányítani a figyelmet.

Robert Fisher professzor (Anglia) amellett érvel, hogy a gyermekfilozófia egy lehetséges válasz a jövő évezred iskolamodelljére. Ő a gondolkodás, az érvelés, a problémamegoldás megtanítását helyezi a középpontba. Azért, hogy a jövő évezred kihívásaira válaszolni tudó, önállóan gondolkodó gyerekeket neveljünk. Meggyőzőnek tűnik, hogy azok a készségek, kompetenciák, amelyek elsajátíttatását a gyermekfilozófia célul tűzi maga elé, valóban szükségesek már napjainkban is és a XXI. században is.

Fisher fölveti, hogy „nem kizárt, hogy jelenlegi mentális és intuitív képességeink csak halvány árnyékai a bennünk rejtőző lehetőségeknek”. Ha komolyan gondolkodunk a jövő évezred iskolamodelljén, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az agykutatás eredményeit. Azokat a válaszokat mindenképpen be kell építenünk, amelyeket olyan kérdésekre adott a tudomány, mint például: „Az intelligencia egységes vagy inkább különböző képességek együttese? Ha vannak különálló funkciók, akkor ezek gyakorlattal fejleszthetők-e? Hogyan lehet magasabb rendű készséggé alakítani a gyermeki gondolkodás elemi formáit?”

Hogyan tanítsuk gyermekeinket (gondolkodni, tanulni)?

Erre egy lehetséges válasz a gyermekfilozófia. N. Sz. Julina (Oroszország) úgy látja, hogy hazájában ellenérzés tapasztalható a gyermekfilozófiával szemben, különösen annak amerikai eredete miatt. Az ellenzők azt hangoztatják, hogy ez a program nem felel meg az orosz szellemnek. A szerző fölösleges energiafecsérlésnek tekinti, hogy a meglévő helyett kitaláljanak egy másikat. Nemcsak azért, mert az amerikai Matthew Lipmann és munkatársai által jegyzett Philosophy for Children (PFC) program kidolgozása önmagában hosszú időbe tellett, hanem azért is, mert nagyszabású és kipróbált eszközrendszerrel rendelkezik, amelyet a világon sok helyütt használnak. Julina a PFC egyik fő értékének a demokratikus magatartásformák begyakoroltatását látja. Teljesen egyetért viszont azzal, hogy ezt a programot mindenütt a helyi sajátosságokhoz kell adaptálni, akár egészen a mikroszintig lebontva, hogy az azt alkalmazó csoport saját arculata is megjelenjen benne.

Walter O. Kohan (Argentína) azt veti fel, hogy ez a program elveszti hitelét és forradalmi erejét, ha valamilyen eszmét – akár a demokráciát – piedesztálra emel. A lényege, hogy mindent megkérdőjelezzen, így kérdezés tárgyává kell tenni önnön alapértékeit is. A demokrácia az USA-ban megvalósult formájában nem lehet megfellebbezhetetlen értéke ennek a mozgalomnak, ennek a gondolkodásnak.

Hogyan használ(hat)juk a gyermekfilozófiát?

Itt is ki kell jelenteni, hogy a gyermekfilozófia sem az egyetlen üdvözítő módszer. A magyar tapasztalatok is azt mutatják, hogy sokféle módon kerülhet elő az iskolában. A jellemző éppen az, hogy nem par excellence filozófiaórákról van szó. Találhatunk példát arra, hogy két pedagógus vegyes életkorú (10–14 évesek) csoportban, iskolán kívüli foglalkozás keretében drámajátékot és filozofáló beszélgetést tart. A budapesti Látókör munkája ösztönzést adott a tatai filozófiai kör megalakítására, amely szintén 10–14 éves gyerekeknek szól.

Olvashatunk olyan tapasztalatokról, amelyeket a tanárnő 5. osztályosok körében szerzett a Pixi tanítása közben. Világossá vált előtte, hogy „teljes egymásra figyelés nélkül nem lehet gyermekfilozófiát tanítani”; hogy a beszélgetésbe lehet és kell más forrásokat is bevonni; hogy lehetőséget kell teremteni a beszéden kívül más kifejezési módra is. Izgalmas az a kérdéssor, amelyet a gyerekek a bizalommal kapcsolatban állítottak össze. Az alkalmazás, a gyakorlat alkotó folyamatába vezet be Szirtes László írása, amikor bemutatja, hogy miért kerestek és használtak a gyerekekkel az eddig megszokottól és begyakorolttól eltérő módszereket A kisherceg feldolgozásakor.

A hazai példák is megerősítik, hogy a gondolkodásra nevelés nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk az érzelmeket, hanem éppen ellenkezőleg: „az értelem és az érzelem kapcsolata a tanulás és az intelligenciafejlesztés elsődleges mozgatórugója” (R. Fisher). Úgy tűnik, hogy az az osztrák tapasztalatokból leszűrt következtetés is visszaigazolást nyer nálunk, hogy a gyermekfilozófia alkalmazása könnyebb azokban az iskolákban, amelyekben valamilyen mértékben használnak alternatív pedagógiai módszereket. A beszélgető szituáció akkor teremthető meg, ha sikerül felszámolni a tanár és diák közötti hierarchiát.

Hogyan segíthetünk mi, szakmabeliek és szülők gyermekeinknek és önmagunknak?

Például azzal, ha segítünk megőrizni a gyermekeinkben meglévő kíváncsiságot, a rácsodálkozni tudást. Ha bátorítjuk őket arra, hogy kérdéseket fogalmazzanak meg, hogy kifejezzék gondolataikat. Ha ehhez adunk nekik teret és időt is, ahol és amikor ezek a kérdések, gondolatok elhangozhatnak, és megbeszélni is lehet azokat. Ha segítjük őket, hogy tisztázzák saját gondolataikat, ha segítünk nekik abban, hogy végig tudjanak gondolni bizonyos problémákat. Ha úgy szervezzük az életünket, hogy legyen időnk beszélgetni. Ha tájékozódunk, megismerjük a szakirodalomban fellelhető tapasztalatokat, módszereket.

Mindehhez jó indíttatást nyújt a Gyermekfilozófia című sorozat legfrissebb kötete.

Falus Katalin (szerk.): Gyermekfilozófia. Szöveggyűjtemény II. Budapest. é. n. Korona Nova Kiadó, 242 p.

Horváth H. Attila