Filozófia az iskolában

Az alábbi kerekasztal-beszélgetés felveti azt a kérdést, hogy mivégre kellene megkedvelnünk a filozófiát, mit remélhetünk tőle? Leegyszerűsítő rövidítéssel a válasz az, hogy az átfogó, azaz az összefüggésekben való gondolkodás, valamint együttes gondolkodás, vitatkozás készségének a fejlesztését. És ezt hol lehetne elkezdeni, majd végigvinni másutt, mint az iskolában?

A beszélgetés résztvevői: Bihari Péter (Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnázium), Both Mária (Deák Téri Evangélikus Gimnázium), Szirtes László (Tata, Tálentum Általános Iskola és Gimnázium), Varga Károly (Vörösmarty Mihály Gimnázium), Schüttler Tamás (Új Pedagógiai Szemle).

Schüttler Tamás: Folyóiratunk tavaly decemberi számában elindítottunk egy sorozatot a filozófia oktatásáról, amelynek keretében a magyar filozófia és a szellemi élet más területeinek néhány kiválóságával is körüljártuk e kérdéskört.

Mostani beszélgetésünk arról folyna, hogy a filozófiaoktatás terén milyen lehetőségei vannak az iskolának, egyáltalán feltétlenül filozófiát kell-e tanítani vagy helyette valami mást. Ettől az eszmecserétől sem várhatjuk, hogy a szóban forgó problémákat megoldja, de legalább fel szeretnénk hívni rájuk a figyelmet.

Kiss László: Összejövetelünk alapkérdése: hogyan hasznosítható a filozófia az oktatásban. Hadd ejtsek néhány szót először a filozófiáról. Tulajdonképpen egyfajta szellemi csodabogárnak is nevezhetném. Elsősorban azért, mert maguk a filozófusok is gyakran elmélkednek-vitatkoznak arról, hogy mi a filozófia, és hogy mire jó, van-e haszna egyáltalán. Legutóbb a Jelenkor című folyóiratban folyt erről egy vita Heller Ágnes, Vajda Mihály és más hozzáértők részvételével.

Miután mi most itt napjaink oktatásában keressük a filozófia helyét, megemlíteném az ezredvég két olyan jellemzőjét, amelyek talán a legfontosabbak közül valók. Az egyik a globalizáció, azaz az emberi világ mindjobban kiteljesedő egységesülési folyamata. A másikat röviden információs forradalomnak nevezném, melynek nyomán a világ társadalmai mindinkább egy információs társadalom jellegét öltik. Ezek az ezredfordulós változások szerintem egyfelől a társadalomtudományok számára vetnek fel egyre nehezebb kérdéseket, másfelől az egyes embert szinte információs zuhataggal árasztják el.

Az első kérdéskör, amelyet megvitatásra kínálnék fel, a következő: A mai oktatásban mennyire jelennek/jelenhetnek meg az imént vázolt korjellemzők vagy korunk más fő problémái? Segíthet-e eligazodni a filozófia ezekben a kérdésekben? Egyáltalán milyen haszna származik a filozófiából az értelmes diáknak a filozófia és egyéb tanórákon?

Bihari Péter: Én filozófia–történelem szakos végzettséggel tanítottam filozófiát is, negyedikeseknek, de nem szerettem tanítani. Bizonyos értelemben érzem is ma a hiányát.

Kiss László: Miért nem tanította szívesen?

Bihari Péter: Mert nem láttam értelmét annak, hogy érettségi előtt egy tét nélküli tantárgyat a hatodik órában szerepeltessek. Volt valamikor egy Világnézetünk alapjai című tantárgy, amelynek a tanítására talán nem kellene visszatérnünk, majd következett a filozófia, amely ma lényegében filozófiatörténet; de nem biztos, hogy a filozófiaórának ebből kell állnia.

Ami a konkrét kérdéseket illeti: Hogy mennyire jelenik meg a filozófia általában a középfokú oktatásban? Szerintem kevéssé, bár nem ismerem az országos helyzetet. Ahol én tanítok, a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnáziumban, ott egyáltalán nincs filozófiaoktatás. A mai világ problémái is alig fordulnak elő az órákon, nem a természettudományos témákra gondolok itt. Az említett globalizáció és információs forradalom nagy kihívást jelent a mai filozófia számára, ám ez nemigen érinti az iskolában megjelenő filozófiát, vagy legalábbis nem látom, hogy kedvező helyzetbe hozná azt. Hiszen az ezredfordulós változások témaköre a praktikus dolgok irányát képviseli a reflexiók helyett. A világban való eligazodásban feltétlenül segíthet a filozófia, még akkor is, ha nincs konkrét gyakorlati haszna. Mert szerintem semmilyen társadalomtudományi ágnak nincs közvetlen gyakorlati haszna. Az értelmes vagy inkább az érdeklődő diák számára az lehet a filozófia haszna, hogy kérdezni tanít mindenféle, a társadalommal, valamint az emberrel kapcsolatos témában. Mert ha a gyerekek elgondolkodnak ilyenfajta kérdéseken, azzal már sokat tettünk. Azaz: nemcsak a szakfilozófusok filozofálhatnak, hanem tehetik ezt bizonyos formában a mindennapi emberek is. És ha ez kiderül a diák számára, akkor volt értelme szólni a filozófiáról.

Végül megismétlem: nem tartanám szerencsésnek, ha a diákokat az órákon kézenfogva végigvezetnénk a filozófia történetén.

Varga Károly: Vajon miért nincs filozófiaoktatás az Önök iskolájában?

Bihari Péter: Jó kérdés. Amikor odakerültem, már akkor sem nagyon volt ott filozófia, most pedig egyáltalán nincs. Történelemtanárként biztosan dönthetnék úgy, hogy negyedikben tanítok filozófiát; amiért mégsem teszem ezt, annak két oka van. 1. A dolog nem könnyű, és én nem érzem jónak magam ebben. Márpedig filozófiát csak színvonalasan érdemes tanítani. Csodálkoznék is azon, ha ma Magyarországon ezt húsz pedagógusnál többen jól tudnák csinálni a középiskolában vagy akár általános iskolában. Én viszont nem vagyok benne ebben a húszban. 2. A történelem tanításánál ellenben folyton el vagyok maradva, így nagyon szerencsés, hogy negyedikben egy kicsit több órám van. De azért filozófiáról is szó esik, például a görögöknél.

Varga Károly: Van még filozófia szakos tanár ott?

Bihari Péter: Gyanítom, hogy nincs. Ám van olyan matematikatanárunk, aki fel tudná vállalni a filozófiát, mert igen művelt és okos.

Schüttler Tamás: Feltétlenül filozófia szakosnak kell lennie egy tanárnak ahhoz, hogy filozófiát tudjon tanítani?

Varga Károly: Szerintem igen. A dolognak megvannak a kognitív, megismerő vonatkozásai, azok nélkül az órákon csak filozofálgatás folyhat, aminek nem sok értelmét látom.

Bihari Péter: Jó, ha filozófia és még valamilyen szakos az illető.

Szirtes László: Ez azt jelenti, hogy a filozofálást, a filozofikus gondolkodásmódot csak akkor tudjuk elsajátíttatni, ha „kognitív” tárgyként fogjuk fel a filozófiát? Vagy pedig a filozófia oktatásánál nem arról van szó, hogy a tanítványokat „enni” tanítsuk, ennél többről: arról, hogy ízlésük formálásában vegyünk részt.

Mármost ha az ízlés, a tényleges tanításban a gondolkodásmód formálása, változtatása a feladat, akkor úgy gondolom – ebben egyetértve Bihari Péter kollégával –, el kell felejtenünk a filozófia tanításának eddigi módszereit. Továbbá le kell mondanunk arról, hogy a filozófia középiskolai oktatásánál az egyetemi, főiskolai anyag valamilyen egyszerűsített változata szerepeljen. És ha már nálam van a szó, elmondanám, hogy jómagam nem a középiskolában honos filozófiát tanítom, hanem azt a fajta filozófiát, amelyet a nemzetközi program neve alapján „Philosophy for Children”, magyarra fordítva filozófia gyermekeknek vagy gyermekfilozófia névvel illethetünk.

Varga Károly: Hol tanítja ezt a kolléga?

Szirtes László: Tatán, a Tálentum Általános Iskola és Gimnáziumban. De ugyanúgy gyermekfilozófiát tanítanak e mostani tanévtől kezdve Budapesten a Bajza Utcai Általános Iskolában is. Ez a gyermekeknek szánt filozófia elsősorban az amerikai Lipman professzor kutatócsoportjának programjára támaszkodik, ám túl is lép azon, más irányokba. Nem filozófiai fogalmakat tanítunk meg, hanem beszélgetünk ezekről, anélkül, hogy megneveznénk e fogalmakat. Hatévestől tizenhat éves korig a gyerekek különböző olvasókönyveket tanulmányoznak, és az olvasmányokról vitákat folytatnak, kérdező közösségekké alakulnak át, hogy az optimális képet mondjam. Mindezek folyamán végeredményben elsajátítását indítjuk el egy olyan tanulási mód, másképpen: egyfajta kritikai gondolkodásmód, melynek lényege, hogy a dolgokat, a jelenségeket több oldalról is meg lehet közelíteni. Ennek során nem a problémák megoldásán, hanem azok felismerésén van a hangsúly.

Megemlítenék itt egy nagyon fontos tanítási feltételt: meg kell tudnunk teremteni az osztályban azt a légkört, amelyben a gyerekek szívesen beszélgetnek ilyenfajta kérdésekről. Ekkor pedig már nem filozófiát tanítunk, hanem az adott szituációban tulajdonképpen filozofálunk a gyerekekkel együtt. Magát a tanítási módszert, amelyet e filozofálás során meghonosítunk, én nondirektnek, azaz nem közvetlennek nevezem, és ennek szerintem meghatározónak kellene lennie a középiskola felső évfolyamaiban is. Sokat jelentett számomra, hogy megismerkedhettem Carl Rogers gondolataival.

Schüttler Tamás: Ez azt jelenti, hogy a Varga tanár úr által erősen kognitívnak mondott és így nagyon szisztematikus filozófiatanítás helyett a középiskolában valami mást kellene tanítani? Tulajdonképpen a kérdező közösség stratégiáját kellene végigvinni?

Kiss László: Vagyis filozofálni „tanítani”? Azaz amit Heller Ágnes úgy fogalmaz, hogy mivel a filozófiát nem lehet tanítani, ezért beszélgetni kell róla?

Szirtes László: Igen, ez a véleményem. Hiszen mi nem filozófiai fecsegést folytatunk, hanem, ahogy mondottam: filozofálunk. És nemcsak a Lipman-féle módszer létezik, nálunk is meghonosodni látszó adaptációival. Megemlítem azt a 100 című újságot, amelyet velünk együtt kilenc ország egy-egy iskolájának tanárai és diákjai szerkesztenek és írnak. Programjuk szerint globális kérdéseket fogalmaznak meg, a gyerekek ezekről írnak cikkeket és vitatkoznak egymással. Tehát ha ők részt vesznek ilyen vitákban, akkor ezzel szerintem közelítenek a filozófiai gondolkodásmódhoz.

Varga Károly: Néhány címet illusztrációnak!

Szirtes László: „Túlnépesedés” például, de felsorolhatnám a „Római Klub”¹ összes kérdését.

Schüttler Tamás: Tehát azok a kérdéskörök, amelyeket globális problémák címszó alatt emlegetünk.

Szirtes László: Igen azok is. De mondok másfajta példát is. Lefordítottak nekem egy spanyol újságot, amelyben arról vitatkoznak a gyerekek, hogy „Ki vagyok én?”.

Kiss László: Hány évesek voltak ők?

Szirtes László: Tizenhárom-tizennégy évesek. A „Ki vagyok én?” pedig az egyik alapkérdés. Én azzal szoktam kezdeni a gyerekeknél a filozófia tanítását – harmadik, negyedik vagy ötödik osztályban –, hogy írják le az őket foglalkoztató kérdéseket. És ezekben a „Ki vagyok én?”, a „Miért van élet és halál?” kérdése mindig szerepel, akár nyolc-, akár tizenegy vagy tizenkét évesek a gyerekek.

Záró gondolatom a következő: a gyermekfilozófia lényege, Kosztolányira utalva, hogy ha a gyerekek kiskorukban a „miért” kérdését használják előszeretettel, akkor felnőttkorban a „hogyan” kérdése lép ennek a helyébe. Tehát segítsük elő a „miértek” minél további megmaradását, vagyis erősítsük a problémafelismerő attitűd kifejlődését. Ami a haszon kérdését illeti, bár én nem szívesen használom ezt a szót: mindez feltétlenül hasznosítható a későbbiekben, bármely tantárgy tanításánál.

Both Mária: Magamról annyit, hogy a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban tanítok. Személyes élményeim a filozófiaoktatásról igen rosszak: a gimnázium negyedik osztályában tanultam filozófiát és marxizmust, az egyetem is elég szörnyű nyomokat hagyott bennem. Ezután viszont egy kis munkacsoportba kerültem, ahol egy olyan tantárgy kimunkálásában veszek részt, amely a természettudományos tárgyakat nagyjából történeti megközelítésben, a kuhni paradigmák,² azaz tudományfilozófiai elvek szerint taglalja. Ehhez kapcsolódva tankönyveket írunk, az első kötet már megjelent, amelyet több iskolában kipróbáltunk és folyamatosan finomítunk. Tehát számomra a filozófiai kérdések a természettudományos oktatás részei. Azt semmiképpen nem tartanám szerencsésnek, ha a filozófia negyedikben heti kétórás tantárgyként szerepelne. Valamilyen módon folyton jelen kell lennie, szaktárgyaim közül a biológia és a földrajz az a terület, ahol ez meg is valósítható.

Ami a konkrét kérdéseket illeti: a globalizációról és az információs társadalomról mint ezredfordulós problémákról az a véleményem, hogy ezek hamis mítoszok. Nem hiszem, hogy a következő évezred igazán fontos kérdései lennének. Az úgynevezett globális problémák természetesen jelen vannak az iskolában, az oktatásban, de én ezt más irányból közelítem meg. E kérdések mögött inkább az rejlik, hogy megromlott az ember viszonya a teremtett világgal. A kérdés az, hogy ez a megromlott viszony helyrehozható-e. Hiszen az a világ, melyet a fogyasztói társadalom az ő ideáival, valamint a multinacionális cégek a gazdaságban és a valóság egyéb területein elénk tárnak, az nemcsak látszatvilág, de hamis világ is. Nos, ezek a kérdések keményen jelen vannak az iskolában akár a földrajz-, a biológia- vagy az osztályfőnöki órán, csak más megvilágításban kerülnek elő.

Hogy segíthet-e a filozófia a világban való eligazodásban? Minden tantárgynak ez a feladata, így a filozófiának is. Haszna nincs a filozófiának, és minden tisztes dolog, amit a gyerekek az iskolában tanulnak, szerintem haszon nélkül való és ettől szép.

Varga Károly: Mi a címe ama bizonyos könyvsorozatnak?

Both Mária: Tudománytörténet.

Schüttler Tamás: Több mint egy évtizedes kísérlet. Abban a szerencsében volt részem, hogy bábáskodhattam a megszületésénél. Nagyon jó könyv a már megjelent első kötet, rengeteg dolgot tanulnak belőle a gyerekek, nemcsak természettudományt.

Bihari Péter: Kérdezni szeretnék, és lehet, hogy erősen provokatív leszek, mert biztosan más a kiindulópontunk sok mindenben. Vajon nem lehet az, hogy ha Önök e könyv alapján azt a gondolatot hangsúlyozzák, hogy a mai világban sérülnek az értékek, romlik az ember–környezet viszony, vagyis így ez egy részben hamis világ, tehát ha ez az érzés és kép erősödik a gyerekekben, akkor talán mégiscsak van a filozófiának valami konkrét, sőt ha tetszik: mérhető haszna? Hiszen ennek a kritikai gondolatnak a megfogalmazásához feltétlenül köze van a filozófiai gondolkodásmódnak.

Both Mária: A hasznot én abban a hétköznapi értelemben definiálom, hogy nem váltható pénzre, nincs gyakorlati előnye.

Kiss László: De végső soron már azzal is, hogy iskolába járok és tanulok – többet tudok és talán többet is érek.

Both Mária: Egy gyakorlati példa, amikor a diák angolt vagy németet tanul és nyelvvizsgát tesz, ezzel úgymond piacképesen hagyja el az iskolát, annak van haszna. Viszont hogy természettudományos szemlélettel gondolkodik, annak ilyen értelemben nincs haszna.

Bihari Péter: Rendben van. Csak azért provokáltam kissé, mert annyira határozott irányt jelölt meg, hogy merre halad az a fajta gondolkodásmód, amit erősíteni szándékoznak.

Kiss László: Hadd hozzak ide én is egy gyakorlati példát a van haszna–nincs haszna kérdéséhez. Tamás Gáspár Miklós filozófus utal egy rádiós beszélgetésben,³ a The Economist angol gazdasági szaklap által közölt statisztikára, amely szerint a bankszakmában (ami talán eléggé „haszonközeli” terület) szívesebben alkalmaznak filozófiadiplomával rendelkezőket, semmint közgazdasági és azon belül is pénzügyi diplomát szerzetteket.

Schüttler Tamás: Soros György évekig folytatott komoly filozófiai stúdiumokat Londonban, és inkább filozófusnak tartja magát, mint közgazdásznak. A nagy amerikai brókerházak előszeretettel vesznek fel olyanokat, akik a Yale-en vagy a Harvardon filozófiát, bölcseletet hallgattak. Vagy azok a bölcsész ismerőseim, akik igazán meggazdagodtak, mind azt mondják, hogy a bölcsész és egyáltalán a humán műveltségüket, tehát a haszontalan, ünnepnapi tudásukat jól kamatoztatják a banki világban.

Varga Károly: Hosszú évtizedeken keresztül megpróbáltam szolgálni a szó nemes, mondhatnám: protestáns szakszó értelmében. Ebből a kiindulásból végeztem el valamikor a magyar, a történelem és a filozófia szakot. Főiskolán tanítottam, majd középiskolában, a filozófiát jelenleg a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban tanítom. Egy kísérlet során, melyet az Országos Pedagógiai Intézet indított, lehetőségem nyílt arra, hogy a filozófia mellett annak rokon tudományait is oktassam: az etikát, az esztétikát és a logikát.

A dolgok gyakorlati kivitelezése nálam a következő. Hogy a filozófiával szembeni egyfajta, általában tapasztalható ellenérzést leküzdjem, két részre osztom a tárgyat. Az első rész egy körülbelül kilenc-tizenkét órás ráhangolás. Ennek a lényege a megkedveltetés, de emellett az elismertetés is, mert kedvelni csak azt fogom, amit tulajdonképpen tisztelek. Öt bevezető kérdést szoktam feltenni: Mi a világ, mióta van és meddig lesz? Mi az élet? Mi az élet célja, miért vagyok a világon? Miért van annyi baj és szenvedés, és hogyan lehet ezeken segíteni? Hány élete van az embernek? A kérdésekre adható válaszok szinte robbantják az ifjúságot, azaz a sokaknál fellelhető, csak futballal, karrierrel vagy bandákkal törődő magatartást felváltja-felválthatja egy másfajta hozzáállás. Jó esetben az ifjú ember eljuthat az önmegvalósítás útjára lépésig, ami egyben a világ önmaga számára történő újraalkotásának is az útja.

Ezt követik olyan kiválasztott etikai kérdések, mint a szeretet, szerelem, párkapcsolat, házasság – ez megint egy önkifejtési lehetőség. Majd rátérek a logikára: a gondolati síkon tanított filozófia ott kezdődik, amikor eljutunk a „Mi ez?” kérdéséig. A logikai részt a fogalom és a következtetés témájával zárom.

Mindezek után jön a filozófia története. Én szigorúan ragaszkodom bizonyos tételekhez és nagy alakokhoz, ebben a Steiger Kornél által kidolgozott nyomvonalat követem. Ókori filozófusaim Szókratész, Platón és Arisztotelész. Platón Lakomájánál az ifjak szinte csemegét kapnak: addig beszélünk róla, amíg csak van mondanivalójuk. Ekkorra „birtokon belülre” kerülnek. A Szókratész védőbeszédénél egyfelől Platónnak a mestere előtti tiszteletteljes főhajtását követendő példának is vehetjük, másfelől pedig elcsodálkozunk rajta, hogy azok a gondolatok mennyire nem újak, amelyeket ma a különböző pártok ismételgetnek. Amikor Arisztotelésszel felsoroljuk a középutat, a túlzást és a hiányt, akkor már játszunk. Például: középút a bátorság, túlzása a vakmerőség, és hiánya a gyávaság. A keresztény filozófiából Szent Ágostont és a vele szembehelyezhető Szent Tamást elemezzük. Micsoda ellentét egyazon kultúrkörből! Hegelhez eljutva az ő tézis-antitézis-szintézis tételét úgy világítom meg, hogy Az ember tragédiáját ebből vezetem le. Itt megemlítenék egy még szebb példát az irodalommal való illusztrálásra. „A mindenséget vágyom versbe venni” – vall önmagáról a filozofikus alkatú Babits A lírikus epilógjában. És az eredménye ennek a nagy ívű vágyakozásnak: „De még tovább magamnál nem jutottam. / S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi.” Micsoda egysége ez a filozófiának és az irodalomnak. Méghozzá úgy, hogy nem az irodalom segítségével jutottam el a filozófiához, hanem fordítva.

Amit elmondtam, az egy a lehetséges modellek közül. Nekem bevált, és hetvenévesként azt gondolom, hogy amíg taníthatom így a filozófiát, addig csinálni is fogom.

Schüttler Tamás: Láttunk különböző megközelítéseket: gyermekfilozófián belüli filozofálást, „kognitív” filozófia oktatását, természettudományok felé nyitást. Ez utóbbi jogosságát alátámaszthatja, hogy a filozófia és az egyes természettudományi ágak történetében sok hasonló kérdés vetődött fel a világ egészével és egyáltalán a létével kapcsolatban. Mindezek után kérdezném: Mi is tulajdonképpen a filozófiatanítás? Milyen célt szolgál? Miért kell az iskolában?

Szirtes László: Megpróbálok hangosan töprengeni, és igyekszem összefoglalni. Engem egy ideig visszatartott a pszichológus Piaget véleménye, amely szerint az elvont gondolkodás 14 év alatti gyermekeknél nem lehetséges. Másoké mellett az én tanítási gyakorlatom is cáfolja ezt. További kérdés a gyermek és a tanár viszonya, valamint részvételüknek a hogyanja az órán. Igen fontos az, hogy a gyerek – egy szókratészi dialógusból vett kifejezéssel élve – szóba elegyedjen velem. Tehát érezze, hogy én nem tanítom őt, hanem egyenrangú partnerekként beszélgetünk. Ilyenkor tulajdonképpen ők fogalmazzák meg az alapvető kérdéseket, én legfeljebb csak pontosítom és feszesebbé fogalmazom azokat. Hogy szívesen vegyenek részt az órán a gyerekek, figyelniük kell egymás szavaira-gondolataira is. El kell érnünk, hogy ez a türelmes odafigyelés egyben kritikai attitűd is legyen a másik gyerek, a problémák és a világ iránt – de ne váljon szkepticizmussá és cinizmussá. Steiger Kornél azt állítja a Kiss Lászlóval folytatott vitában⁴ a Sofie világa című filozófiatörténeti regény kapcsán, hogy ha a gyereket ilyen szkeptikus, kétkedő kérdések megfogalmazására tanítjuk, akkor ő a világban valamilyen fokig cinikussá válik. Ez szerintem így nem igaz.

Kiss László: Azt mondja Steiger Kornél, hogy a tizenöt év körüli gyerekemberek számára a filozófiai problémákkal való ismerkedés túlságosan korai, mert fölöslegesen elbizonytalanítjuk a még formálódóban lévő gondolkodásmódjukat.

Szirtes László: Egy konkrét példát ehhez! Harmadikosoknál azzal kezdtem a közös filozofálást, hogy elolvastuk La Fontaines-től A tücsök és a hangya című mesét. Megkérdeztem, hogy a mesében kinek volt igaza. A hangyának! szólt a kilencévesek elsöprő válasza. Egyetlen gyerek szállt szembe ezzel: a hegedülés szép dolog. Eközben pedig kiejtettük a művészet szót. – Nos, ítélje meg mindenki saját maga, hogy jó-e, kell-e az ilyen „elbizonytalanítás” ebben az életkorban.

Szeretném felvetni azt is, vajon nincs-e itt az ideje annak, hogy a filozófia tanításának sokszínűségéről, ami körünkben itt ma is megmutatkozott, műhelybeszélgetések induljanak el. Én úgy gondolom, ha e beszélgetések alkotó jellegűek, tehát ha nem az az egyik legfontosabb cél, hogy minél több iskolába minél előbb bevigyük a filozófiát, hanem hogy a megfelelő fórumokon folyamatosan jelen legyen a beszélgetések és viták lendítőereje, akkor tudunk előrelépni.

Schüttler Tamás: Szabad egy eretnek témát bedobni? Vajon feltétlenül filozófiát kell tanítani, vagy pedig nem az lenne-e a fontosabb, hogy a filozófiának a kognitív struktúrák és szabályszerűségek által meghatározott szemléletmódja jelen legyen más tantárgyak tanításánál? Például a természettudományok vagy a történelem esetében. Fontos-e ez, lehetséges-e ez? Lehet-e úgy közelíteni ehhez a problémához, ahogy Both Mária teszi? Mindezt azért kérdezem, mert úgy vélem, hogy nem lesz belátható időn belül Magyarországon annyi filozófiatanár, amennyire szükség lenne ahhoz, hogy mindenhol érdemben, az ezredvég megkövetelte mértékben és módon foglalkozzanak filozófiai vagy filozófiaszerű problémákkal. Következésképp az ilyenfajta kérdéseket, amikor azok felvetődnek, az egyes tantárgyak keretein belül, az adott szaktanárnak kellene felvállalnia, amihez bizonyos filozófiai gondolkodósmód, szemléletmód kívánatos. Nos, eretnek gondolkodás-e ez vagy sem?

Kiss László: A filozófiai gondolkodásmód kapcsán szeretném kiegészíteni ezt a kérdéscsokrot. A filozófián kívüli tanóráknak van egy olyan irányultsága, hogy konkrét ismeretanyagot és ezen belül esetenként konkrét törvényszerűségeket tanítanak. Lásd például a fizika- vagy a matematikaórákat. Márpedig a világ dolgaira és problémáira nem mindig a konkrétság és a törvényszerűség a jellemző, olykor még a matematikaórán sem, mondjuk a végtelennél. Másfelől pedig ezeken az órákon az egyes tudományágak szerinti részismereteket tanítják, mert az ismeretanyag egészét például a taníthatóság miatt a torta szeleteléséhez hasonlatosan fel kell darabolni. Mármost, miután a világ mégiscsak egyetlen kerek egész és eszerint működik, számos olyan összetettebb kérdés adódhat, amelyeknél az egyes tantárgyak-tudományágak felemelik mindkét kezüket, hogy a válaszadásban nem ők illetékesek. Tehát esetenként a különböző tanórákon a filozófia segítségére lehet szükség, amely a konkrét témák helyett az elvontabbakat és kérdéseiket kedveli, valamint az egyes résztudományágak látókörénél messzebb néző, átfogó-összegző tekintet is jellemzője. Jól látom-e ezeket?

Bihari Péter: Ez most egy kicsit hosszú kérdés volt. Nos, sok érdekes dolog hangzott el, számomra főleg a tatai kísérlet izgalmas. És bár nem az én tisztem az összefoglalás, elmondanám, hogy bizonyos vonatkozásokban a vélemények eléggé egybecsengőek. Mindegyikünk úgy gondolja, hogy fontos a filozófiával foglalkozni. Teljesen különböző megközelítések mentén, de lehetségesnek tartjuk a filozófia oktatását a középiskola végzőseinél ifjabb korosztályok esetén is. Természetesen semmiképp sem úgy, mint mondjuk száz éve, amikor az igazgató bácsi bement a tizennyolc évesekhez, és elmondta nekik a kanti kategorikus imperatívuszt. Továbbá a kérdezni tanítás meg az egyenrangú tanár-diák kapcsolat egy rokonszenves filozófiatanítás fő fogódzói közé tartozhat. Szerintem ennyi biztosan elhangzott.

Amivel nem egészen értek egyet az eddigiek közül: a filozófia feladatai közé tartozna a sekélyebb értékekkel szemben a mélyebb gondolkodás védelme? Konkrétabban: a gyerekekben azt a vélekedést erősítsük-e, miszerint kétfajta világ van: az egyik a politikusi-bankári, amely ronda, gusztustalan, míg a másik a komoly emberek, a tiszta gondolatok és ideák világa. Ehelyett szerintem a szerencsés kiinduló nézet, hogy ez a világ mégiscsak egyetlen világ, és azt úgy ajánlatos szemlélnünk, hogy vajon benne hogyan férnek össze egymással szép és kevésbé szép oldalai.

Tehát a filozófiát majd minden tantárgyba integrálni kellene, az elérhető mértékig. De például a történelem esetében tovább is mennék az egyszerű integrációnál. A mostani történelemtanításnak egyik rossz oldala azzal jellemezhető, hogy X király Y csatában Z számú ellenséget vágott le. Azaz túl kevéssé kultúrtörténeti, a létező jó törekvések ellenére. Végső soron talán főleg az adott kor szellemének a megragadására kellene törekednünk.

Kiss László: És ezt lehet filozófia nélkül?

Bihari Péter: Anélkül nem lehet. De a filozófiában is akadnak kérdőjelek. Például azért sem hiszek igazán a Varga tanár úr szerinti rendszeres filozófiatörténetben, mert mindannyian tudjuk, hogy a legnagyobbakat a legnehezebb tanítani. Viszont a reneszánsz vagy a felvilágosodás kitűnően tanítható. Mármost ma a diák a hagyományosnak mondható tanórákon találkozik ugyan az irodalomnál, művészettörténetnél, kicsit a zenénél, a történelemnél a reneszánsszal és a felvilágosodással, mégis nehezen tudja egy-két közhelynél jobban megfogni a lényegüket. Mi az, ami hibádzik itt? Sokkal több jó program és jó könyv kellene, amelyekből az is kiviláglana, hogy miként gondolkodtak az egyes korokban az okosabb és az átlagos emberek.

Both Mária: Lehet, hogy az elején kissé kategorikus vagy tömör volt az előadásmódom. Azt én sem gondolom, hogy a világ fekete-fehér, és a gyerekeknek ezt kellene felmutatni. Arra kell törekednünk, hogy világosan fogalmazzuk meg azokat a problémákat, amelyekkel a gyerek a hétköznapi életben találkozik. Ám nem biztos, hogy mindig a kérdés a fontos, hanem olykor inkább az, amiből a kérdés fakad. A magam szakterülete kapcsán azt állítom, hogy természettudományos tárgyat filozofikus megközelítés nélkül nem lehet tanítani. Mert például bármit kinyilatkoztatunk az aminosavról vagy a fehérjéről, az így hallatlanul száraz anyag lesz. Ha viszont felvetjük azt is, hogy az előadottakat mióta tudjuk, azokat milyen módszerrel ismerték meg a kutatók, egyáltalán az egyes módszerek mit és meddig mondanak el a világról, azaz melyik esetben hol húzódik az emberi megismerés határa – nos, ekkor a dolog már egészen érdekes lehet. Egy ilyen megközelítésmód irányába tesz kísérleti lépéseket a tudománytörténeti tantárgy. Ott van közös nevező köztünk, hogy mi is megpróbálunk korszakokban gondolkodni. Nagyon fontos továbbá, hogy a gyerekek megtanuljanak kérdezni, vitatkozni, érvelni, cáfolni. Mondjuk efféle megvitatandók nyomvonalán, hogy vajon Ptolemaiosz kevesebbet tudott-e a világról, mint Kopernikusz, hogy Kopernikusz úgymond megcáfolta-e Ptolemaiosz világképét, s a mi tudásunk többet ér-e, mint a régi embereké stb. Mindez azért is fontos lehet, mert a diákok tudása igazából a nézetütköztetések révén válik értékelhetővé, erre az osztályzatokkal mérés nem mindig eléggé alkalmas. Sajnos ezek a vitázó órák csak kis számmal fordulhatnak elő, nálam az osztályfőnöki óra ilyen tér, ahol a vitakultúrát gyakorolhatjuk.

Varga Károly: Arra a felvetett kérdésre, hogy miként állunk a filozófiának a többi tantárgyban való feloldhatóságával, azzal kezdeném a választ, kié legyen az elsőség. Ahhoz például, hogy én fizikus kollégáimmal egyetértsek, nekem kell adnom a témacímet. Az első hozzászólásomban említettem az egyik fő indító kérdéskörömet, hogy mi a világ, mióta van, meddig lesz. Nos, erről ragyogó beszélgetés alakulhat ki fizikusokkal az időbeli és térbeli határtalanságtól a táguló világmindenségig, a dopplerezésig.⁵ Az ilyesmit pedig jól kamatoztathatom, amikor a gyerekek előtt állást foglalok a különböző természettudományokkal kapcsolatos kérdésekben. Hiszen a filozófia tulajdonképpen világnézeti állásfoglalás bizonyos témákban.

De mondanék egy további, még konkrétabb példát: világnézeti állásfoglalást Petőfinek Az apostol című verséből. A filozófustól az irodalmár számára javasolt témacím itt a szabadság kérdésköre: „Azért, hogy énnekem / Szolgáim legyenek, / Én más szolgája nem leszek. / Én nem kívánom, hogy előttem / Embertársaim hajlongjanak, / De ne kívánja tőlem más se, hogy / Előtte én hajoljak; / Nem ismerek nálam kisebbet / S nem ismerek nálam nagyobbat.” Egyszerűen csodálatos, amikor az irodalom így tudja kézen fogni a filozófiát és az előremutatón korszerű, a demokrácia eljövetelét sürgető igazságot. Vajon van-e értelmes diák, aki nem beszélgetne-vitatkozna szívesen ilyesmiről?

Szirtes László: Szerintem is fontos kérdés, hogy miként tudunk együttműködni a többi kollégával. Mert hiába mondjuk azt, hogy a természettudományokban ott van a filozófia, ha az adott természettudományi tárgyat tanító pedagógus egyszerűen képtelen filozofikusan gondolkodni. Ezért, tapasztalataim is ezt mondatják velem, ápolni kell azokat a barátságokat és kollégiális kapcsolatokat, ahol felcsillanni látjuk a pedagógusok gondolkodásában és szemében a filozófia iránti érdeklődést.

Bihari tanár úr említette, hogy a gyermekfilozófia egy kísérlet. Igen, az, és most ebből a kísérletből következzen egy példa az előbbiekre. Odajön hozzám a magyar irodalmat tanító kolléganőm, és azt mondja: az előző órán vettük az Örökkék ég a felhők mögött című Babits-verset, az egyik ötödikes osztályban – a gyermekfilozófiánál az egyik legjobb osztályomban – olyan érdekesen kérdeztek a gyerekek. Akkor nosza, mondom, mi is elővesszük ezt a verset, írják le róla a véleményüket a gyerekek. Rendkívül izgalmas, amikor valamit magyar- és filozófiaórán is körüljárunk. Ez a kölcsönösség természetesen a többi tárgyra is érvényes.

A másik kérdés, amelyben viszont Schüttler Tamás konkrétan megszólított engem, hogy véleményem szerint a filozófiát nondirekt módon kell-e tanítani. Úgy kell, mert ez segíti elő legjobban a filozofikus gondolkodásmód elsajátítását, valamint azt, hogy a gyerekek felismerjék, mikor van szükség a különböző tantárgyaknál erre a filozofikus gondolkodásmódra.

Kiss László: Szeretném újra kiemelni a már elhangzottakból a következőt: ha nem filozófia-, hanem más óráról van szó, akkor hogyan lehet vagy érdemes a gyerekek elé vinni és bemutatni azt, hogy ez a sokszínű és bonyolult világ tulajdonképpen kerek, egységes egész. Ám mégis más-más képeket mutathat magáról attól függően, hogy milyen nézőpontból szemlélem. Hogy innen már egészen rövid legyek, az Önök hozzászólásaiból a jó–rossz, valamint a hangya–tücsök párosát említem.

Bihari Péter: Arról van szó, ami az eddigi beszélgetésből már elég jól kiderült, hogy két síkja létezik a dolognak. Van egyfelől a szakfilozófia és ebben a szakfilozófiai kérdések több lehetséges megoldása – ezek a filozófiaórán szerepeltethetőek. És van másfelől mindaz, amit bizonyos felmerülő kérdéseknél a filozófiára alapozva el lehet érni az egyéb tanórákon. Én azért válaszolok nehezen, mert nem gondolom azt, hogy a történelem tanításába bármikor filozófiai szempontokat-meggondolásokat vinnék be. Ám az előre kézhez kapott kérdéssorban olvasható valami olyasmi, hogy a világ valóságának nemcsak fekete-fehér konkrétságú vonatkozásai vannak, hanem létezik sok olyan kérdés, amely nehezen vagy egyáltalán nem válaszolható meg. Sőt olyan problémák is akadnak, amelyeknél szinte ahány nézőpont, annyi lehetséges megoldás jöhet számításba. Nos, a társadalomtudományoknál csak ilyenek vannak. Ezért az adott időkeret és sok minden egyéb szorításában én például úgy igyekszem tanítani a történelmet, hogy megpróbáljuk a diákokkal a dolgokat lehetőség szerint több oldalról nézni. Tehát adott esetben az óra nem arról szól, hogy elmondom, X politikus jól csinálta, Y meg helytelenül, X-nek igaza volt, Y-nak meg nem. Mondanék egy konkrét példát, amellyel én sokat küszködöm. A hit kérdéséről van szó, amely olykor tanórán is komoly problémák kiindulópontja. Magam nem vagyok hívő ember, ellentétben az itt ülők egy részével; ugyanúgy nem hívő elég sok gyerek sem. Következésképp ők nemcsak a vallásos hitről, hanem általában a hitről nem sokat tudnak és nem sokat tartanak, jóllehet a világtörténelem elég hosszú korszakaiban ez meghatározó szerepet játszott. Tovább konkretizálva a dolgot, a keresztes háborúkat vagy a reformációt említem. Főleg a régi tankönyvek az úgynevezett materialista szemléletmód alapján azt írják, hogy van a mohó anyagi érdek, egyedül ez mozgatja az emberi cselekedeteket. Amikor pedig az emberek ezt leplezni akarják, akkor a dolgot vallásos köntösbe bújtatják, és a hit ürügyén meggazdagodni akarván, elmennek a Szentföldre háborúzni, vagy megcsinálják a reformációt. Az ilyen nézetek ellen én mindig hadakoztam, de nincs könnyű dolgom. Itt egy tényleges kommunikációs hézag van, amelybe belejátszik a hívő–nem hívő nézőpontpáros és a többi lehetséges nézőpont együttes tarkasága.

Meggyőződésem, hogy az embereket legalább annyira a hit is mozgatja, mint az anyagi érdek, és ezt mondjuk olyan jelentős közgazdász is állítja, mint Keynes. Mármost e mögött a probléma mögött fellelhető egy olyan kérdés, amely viszont erőteljesen foglalkoztatja a gyerekeket, hogy tulajdonképpen miért érdemes élni. Ma már itt elhangzott az, hogy vajon a pénz a fontos, vagy a hit a fontos, vagy a tudás – esetleg ezek valamilyen együttese. Más megközelítésben: a gyerek úgy éljen-e, mint a szülei – vagy egészen másképp? Az óra pedig innen egészen izgalmas és meglehetősen filozofikus is a gyerekek számára.

Both Mária: A mi egyházi iskolánkban évekig nem volt filozófiaoktatás, viszont nyolc évig van hittan és erkölcstan, s ez az óra sok mindenre ad lehetőséget. Most a negyedikeseknél az év végén Művelődéstörténet címmel egy kísérlet folyik. A hit kérdéséhez annyit, hogy különböző beszédmódok vannak, és az egyes tudományágaknak megvannak a maguk fogalmai, valamint törvényei, ezek alapján mondanak el valamit a világról. A kérdés az, hogy a gyerek mit kezd ezen elmondottakkal, amelyeket külön-külön kap az egyes tantárgyaktól és tanároktól.

Nálunk sarkalatos probléma az evolúció és a teremtés kérdése. Akkor vajon azok a réginek mondott kövületek igazak-e vagy hamisítványok, tényleg ennyi éves-e a Föld vagy hét nap alatt teremtődött? Ez a probléma nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy egyfelől felvázoljuk, hogyan fejlődött az evolúciós gondolat, a biológia történetében kik voltak Darwin elődei, valamint hogy a darwinizmus ma mennyire helytálló. Másfelől pedig azt kell bemutatnunk, hogy amit a teológia elmond a teremtéstörténetről, az egy másik beszédmód. Ezt a két beszédmódot mármost nem ütköztetnünk kell egymással, mert ez értelmetlen, hanem egymás mellé kell őket helyeznünk, és azt kell hangsúlyoznunk, hogy bár a mondanivalójuk különböző ugyan, de az ember számára egyformán fontos dolgokat mond el mindkettő.

Varga Károly: Prohászka Ottokárnak, a századelő kiemelkedő főpapjának, kultúrtörténészének van egy munkája, a Föld és ég. Ebben ő azt hangsúlyozza, hogy „Sub specia aeternitas” a Biblia igazsága, míg a tudomány igazságai néhány száz év alatt változhatnak.

A kerekasztalvita természetesen nem tudta maradéktalanul megválaszolni azt a kérdést, hogy mi lehet, mi legyen az iskolai filozófiaoktatás alapvető célja, mint ahogy a vitában részt vevő tanároknak sem sikerült „eldönteniük” azt, hogy az általuk alkalmazott megközelítési módok közül melyik az eredményes. A beszélgetés igazán akkor éri el célját, ha felhívja a figyelmet arra, hogy az iskolában a különböző tárgyak által a világról, az emberről sokszor nagyon is széttagoltan közvetített ismeretek csak akkor állhatnak össze egységes világképpé, világmagyarázattá, ha megfelelő iskolai időkeretben, megfelelő tanári irányítás mellett mód van a szintézisteremtésre. A beszélgetés résztvevői abban mindenképpen egyetértettek, hogy erre jó lehetőségeket kínálhat a filozófiai problémák iskolai keretek közötti megtárgyalása.

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Kiss László