Hagyomány és újítás a tanárképzésben
– Tapasztalatok Debrecenben –
Tanárképzésünk egykor és ma – ez a címe az Acta Paedagogica
Debrecina 94. (1995-ös) számának. A cím jól kifejezi a kötet tartalmát.
Négy tanulmány a debreceni egyetem egykori nagy hatású, kiváló tanárairól
rajzol portrét, külön tekintettel a tanárképzésről vallott felfogásukra.
Vaskó László Mitrovics Gyuláról, Orosz Gábor Kiss Árpádról,
Bajkó Mátyás Jausz Béláról, Vecsey Beatrix Boros Dezsőről
értekezik, fölidézve emberi arculatukat, szenvedélyes kiállásukat
a hazai pedagógusnevelés és -képzés korszerűsítése mellett. Ezt követi
a mai helyzetkép elemző bemutatása Brezsnyánszky László, Papp
János és Veressné Gönczi Ibolya tollából.
A neveléstörténeti rész elolvasása után az a tanulság kristályosodik
ki az olvasóban, hogy a pedagógusképzés – egyáltalán a nevelésügy
– mai működési zavarainak sok évtizedes gyökerei vannak. Illusztrációként
érdemes néhány gondolatot idézni Mitrovics Gyulától, aki 1918-tól
1941-ig a debreceni egyetem pedagógiaprofesszora volt, s akinek munkásságáról
az elmúlt 40-45 évben – ahogyan Vaskó László írja – „nemigen
lehetett beszélni”. Már 1918-ban, az első világháború befejezése után
kritikusan állapítja meg a következőket: a „nemzetépítő kultúrmunka”
nem folyhat zavartalanul, mert a politika hullámzásával állandóan
változik; a magyar társadalom nem tudja helyesen értékelni a nevelői
tevékenységet, mert az messze esik az anyagi értékek közvetlen termelésétől;
eredménytelen az a nevelési gyakorlat, amely az egyén fejlesztését
nem kapcsolja össze a társadalom tökéletesítésének céljával; a tanárjelöltek
pedagógiai tudása messze elmarad szakismereteiktől, mert az egyetem
a nevelői feladatokra alig készíti elő őket. 1937-ben sürgeti a gyakorlati
képzés kiterjesztését, síkra száll „a tanítástervek szabadsága” mellett.
Kimondja, hogy „a jövő iskolájában az oktatás helyét a nevelésnek
kell elfoglalnia”. Ilyenkor mondja az ember, hogy nincs új a nap alatt.
A konzervatív felfogású professzor – aki egyébként inkább az esztétika,
mint a pedagógia tudományának művelője – 60-70 évvel ezelőtt máig
időszerű reformokat, illetve megújulást sürget (s még nem is említettük
véleményét a túlterhelésről és a munkára nevelésről). Valóban sajnálatos,
hogy mindeddig nem jelent meg tárgyilagos összegzés neveléstani munkásságáról.
Kiss Árpád tevékenységének csak egy rövid
szakaszát dolgozza föl Orosz Gábor. Tudnunk kell, hogy Kiss
Árpád 1939–44 között a debreceni egyetem gyakorlógimnáziumának
volt vezetőtanára, 1945-ben a Köznevelési Tanács igazgatója, 1946-ban
a Köznevelés című folyóirat főszerkesztője. E mozgalmas éveket a változások
sokasága miatt nehéz áttekinteni, de a szerző sem könnyíti meg a dolgunkat.
Bőséges tényanyagát laza szerkezetbe foglalja, a tudnivalók jó részét
(kb. a felét) pedig a kiegészítő jegyzetekbe helyezi át. Az áttekintés
alapja Kiss Árpád két tanulmánya, a Mai magyar nevelés (1943)
és Az emberi felszabadulás útja (1945). Az évek folyamán egyes kérdésekben
Kiss Árpád véleménye is változott, például az egyetem autonómiája
vagy a tanárképzés szervezeti hovatartozása tekintetében.
Máig érvényes azonban, amit az egyetem és az „élet” kapcsolatáról,
a tanárjelöltek elméleti és gyakorlati fölkészítésének szükségességéről
részletekre is kitérő javaslataiban kimond.
Jausz Béla tanárképzési törekvéseiről Bajkó Mátyás
írt mélyreható, kiérlelt, adatgazdag és emberközeli esszét. Először
a nagy hatású, kivételes intellektusú pedagógus imponáló pályáját
tekinti át. A pályakezdet: tizenhat évi kisvárosi tanárkodás Kisújszálláson.
Aztán Debrecenben a Tanárképző Intézet munkatársa, hamarosan az egyetem
gyakorlóiskolájának vezetője, majd Budapest következik s 1951-ben
ismét Debrecen, de most már ő az egyetem Pedagógiai Intézetének vezetője.
Aztán már a magyar pedagógiai közélet és tudomány ismert személyisége.
Bajkó Mátyás nemcsak Jausz Béla tehetségét látja kivételesnek,
hanem azt a példaszerű önépítkezést is, ahogyan a „viszonyok jármát”
lerázza. A kisvárosi gimnáziumi tanár életre szóló tapasztalatot szerez
a nevelésről, s Németh László szavaival szólva, laboratóriumot
csinál a gályapadból. Az ő közelében szinte minden élni kezd, megújulásra
törekszik: a környezet által determinált szerepek megtelnek tartalommal.
Hogyne lett volna hiteles, amikor a pedagógiai gyakorlatról, a hivatásra
nevelésről, a tanárképzésről szólt vagy amikor neveléstörténeti, neveléstani
szakkérdésekről publikált. Jausz Béla tudós tanár volt, a legnagyobbak
közül való. Számtalan kezdeményezése közül az ötéves tanárképzés programjának
kidolgozása és megvalósítása érdemel elismerést. A tanárképzés megújítása
Debrecenben – és az országban – többek között ezekre a nemes hagyományokra
épül. Bajkó Mátyás írása méltó a nagy pedagógus emlékéhez.
Vecsey Beatrix „emlékező szeretettel” idézi föl a neveléstudományi
tanszék feledhetetlen oktatójának, Boros Dezsőnek a „pedagógiai arculatát”
és – természetesen – tanárképzési törekvéseit. Avatott kézzel nyúl
ahhoz a nehezen megfogható jelenséghez, amit pedagógiai elhivatottságnak
nevezünk. Boros Dezső ízig-vérig tanár volt: 1946-tól Csurgón, 1950-től
Kaposváron, 1958-tól Debrecenben középiskolai tanár. 1962-ben kerül
a KLTE neveléstudományi tanszékére. Vecsey Beatrix azokat az
alaptulajdonságokat fogalmazza meg, amelyekből egész nevelői-kutatói
tevékenysége kisarjadt, éspedig: tanulás és alkotás egy életen át;
a személyiség autonómiája; a felfedezői nyugtalanság; az életre nevelés
elve; „nevelő” szándék a tartalomban és a tevékenytedtetésben; a „szétosztott
élet” és a pedagógus elmúlhatatlan hite. A bevallottan lírai hangvételű
esszé megpróbálja a lehetetlent: egy ember élete példáján megmutatni,
hogy pedagógusnak lenni ars (művészet) és sciens (tudomány, mesterség)
egyszerre. A tanárrá nevelés kérdésében – Kelemen László professzorhoz
kapcsolódva – Boros Dezső az egységes tudományegyetemi képzést
tartotta leginkább célravezetőnek. Elválasztandónak tartotta a tudós-
és tanárképzést, a tanárképzésben pedig kiállt az elmélet-gyakorlat-kísérlet
egysége mellett. Felfogása szerint a hivatástudatot a neveléstudományok
oktatása alapozza meg, de legfőbb eszköze a hallgatók közvetlen bekapcsolása
a nevelői tevékenységbe.
Az elődök tiszteletre méltó törekvéseinek áttekintése
után három tanulmány a jelenlegi helyzetet elemzi. Brezsnyánszky
László hiteles és pontos ismertetést ad a KLTE Tanárképzési Kollégiumának
előtörténetéről, létrehozásának szakmai indokairól és működési mechanizmusáról.
A mintaszerűen megszerkesztett dolgozat a tanárképzés szükségszerű
megújításának három fő okát nevezi meg: a hallgatói létszám növekedését,
a minőségi igények jelentkezését és a koordináció kényszerítő erejét.
A létszámnövekedés 1990–94 között 30%-os volt a debreceni egyetemen,
a következő évekre pedig Brezsnyánszky a tanár szakosok megkétszereződését
prognosztizálja (a dolgozat 1994-ben készült). Ez önmagában is indokolná,
hogy új típusú szakgazdája legyen a tanárképzésnek. A minőség követelményéről
szólva a szerző széles körű nemzetközi tendenciák bemutatásával bizonyítja:
a felsőoktatás csak akkor lesz versenyképes, ha gyorsan és hatékonyan
tud reagálni az új körülményekre (túlfejlesztés, pénzügyi megszorítások,
versenyhelyzet a tantervek és programok piacán, a teljesítmény és
a bérezés összhangjának szükséglete, a tudásátadás új keletű problémái).
Elkerülhetetlen, hogy az oktatásban is érvényesüljön a hatékonyság,
a rentabilitás, az esélyegyenlőség, a társadalmi igényeknek megfelelő
képzési kapacitás, továbbá az oktatási célokhoz legjobban hozzárendelhető
módszertani kultúra. Bármennyire idegenkedünk közgazdász szemmel közeledni
a humán szférához, nem térhetünk ki előle. A minőség elvét éppúgy
alkalmazni fogjuk az oktatásban, mint ahogy alkalmazzák az iparban.
Papp János a tanárképzés reformjának kezdeti tapasztalatairól
számol be. Ismerteti az innovációs folyamat első lépését, az egyetem
bölcsészkarán 1992-ben indított tanárképzési program tervezetét (okok
és célok, kiinduló alapelvek, a reform stratégiai fontosságú pontjai).
Ezt követi a megvalósulás menetének részletes ismertetése a szerző
kommentárjaival. Az egyetemi reform eredményének tekinti a tanárszak
szabad választhatóságát, az egyszakos képzés bevezetését, a szakmai
és pedagógiai képzés párhuzamosságának megőrzését, az egyéni érdeklődéshez
illeszkedő tanterv választhatóságát, a pedagógiai gyakorlat arányának
növekedését, az új (integrált) tantárgyi struktúrát és a Tanárképző
Intézet létrehozására irányuló szándék elfogadását. Bár ezek között
vitatható pont is van (például az egyszakos képzés szerintem és sokak
szerint nem szerencsés újítás), el kell ismerni, hogy a tanárképzés
szervezettebb, áttekinthetőbb lett. A tanulmány következő része a
legizgalmasabb: itt a problémákkal szembesülünk. Növekedett-e a pedagógiai
tárgyak súlya és aránya a tanár szakosok egyetemi képzésében? A várakozásokkal
ellentétben: most sem haladja meg a 10%-ot. A pedagógia „expanziója”
tehát elmaradt. Lehet-e valamilyen pályaszelekciót vagy pályakorrekcióra
késztető metódust érvényesíteni? A határozott válasszal még várni
kell. Eredményesebbek-e az integrált pedagógiai stúdiumok a hagyományos
szakosított rendszernél? Tisztázódott-e az integráció tudományos háttere?
Még ez sem bizonyos. Elérhető-e, hogy az új rendszerű képzésben a
hallgatók viszonylag teljes képet kapjanak a neveléstudomány egészéről?
Ez is kétséges.
Ne csodálkozzunk a kérdőjelek sokaságán. Először
is: az új program szerinti képzés 1994-ben, amikor a tanulmány készült,
még messze volt a befejezéstől. Másodszor: a nevelésben az eredmények
mérése nagyon nehéz, az új metódusok gyakorlati alkalmazásához idő
kell. Végül: valószínű, hogy az egyetemi hallgatók szakmai és pedagógiai
képzése eleve tartalmaz egy bizonyos dichotómiát: egy adott időkeretbe
lehetetlen két-három „szakmát” belezsúfolni.
Akárhogy is van, a tanárképzési modul korszerűsítése – amelyről
Papp János tanulmányának befejező része szól – alkalmat ad
az ésszerű kompromisszumokra, a folyamatos korrekciókra; a kezdeményezés
hajtóerejét tehát nem szabad kétségbe vonni.
A kötet befejező része a KLTE pedagógia szakos hallgatóinak
képzését vizsgálja a törekvések és eredmények síkján.
Veressné Gönczi Ibolya ismerteti a speciális képzés három
tantárgyi blokkját (a nevelés diszciplináris alapjai, a nevelés interdiszciplináris
alapjai, alkalmazás és gyakorlat). Elemzésének középpontjába az elméleti
és gyakorlati képzés viszonyát, arányát állítja, s ebből bizonyos
következtetések az egyetemi oktatás egészére is levonhatók.
Az Acta legújabb számát nem csak gyakorló tanárok
és pedagógiai oktatók figyelmébe ajánlom. Meggyőződésem, hogy a neveléstudomány
az ezredfordulóra kilép az úgynevezett puha tudományok köréből, követelményei
megfelelnek az általános minőségbiztosítási törekvéseknek, újabb tíz
év múlva pedig magától értetődő szakmai szükségletévé válik mindenkinek,
aki emberek nevelésével foglalkozik. Ezen az úton indult el a tanárképzés,
s érdemes szemmel tartani, miként halad célja felé.
(Acta Paedagogica Debrecina 94. szám. Szerk.: Orosz
Gábor. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszékének
kiadványa, Debrecen, 1995.
Nyirkos Tibor