SZEMLE

Oldalak: 221 222 223 224 225 226 227 228 229

Benkő Loránd új könyvéről

(Nemzet és anyanyelve - "A nemzeti léleknek igen szép képe")

Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 315 l.

Benkő Loránd nevéhez a magyar nyelv hazai és külföldi kutatóinak tudatában elsőként olyan hatalmas "kollektív" munkák címe társul, mint a TESz. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I-IV. 1967-1984.), a TNyt. (A magyar nyelv történeti nyelvtana három kötetben 1991-1995.), amelyek nélkül semmilyen magyar nyelvtörténeti kérdéshez nem lehet hozzászólni; vagy éppen a Magyar Nyelv, a hazai nyelvtudományi kutatások központi folyóirata az ő főszerkesztésében. Magyar szakos tanáraink könyvespolcán ott sorakoznak még további önálló kötetei: "A magyar ly hang története" (1953.), a "Magyar nyelvjárástörténet" (1957.), "A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában" (1960.), "Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei" (1980.), "Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében" (1982.), "A történeti nyelvtudomány alapjai" (1988.), "Név és történelem - Tanulmányok az Árpád-korról" (1998.), hogy csak a nyelvtörténeti tárgyúakat említsük. Nem kétséges: e művek szerzője minden idők legtermékenyebb, legjobb magyar nyelvtörténészeinek egyike.

Legújabb könyve nem illik be a fenti sorba, de nem illik más jellegű műveihez sem. Bevezetőjében ezt írja: "nyelvtörténész létemre itt nagyobbrészt a jelenkori magyar nyelv dolgait állítom felvetéseim központjába, azt vizsgálva, mi történik vele a ma mindennapjaiban, az életkörülmények és a kulturális háttér - közműveltség, iskolaügy stb. - hogyan befolyásolják fejlődését, milyen főbb vonások jellemzik alakulásmódját, és főként hogyan bánik vele birtokló, használó társadalma" (9). A nyelv és a társadalom kölcsönhatását, viszonyuk alakulását két tudományterület vizsgálhatja elsődlegesen: a nyelvművelés és a szociolingvisztika. A nyelvtörténész mindkettőben illetékes: a jelent folyamatok pillanatnyi állapotaként láttathatja, melyeknek kifutását az előzmények alapján jelezheti.

A kötetben 28 írás található, amelyek 1975 és 1999 közt keletkeztek. Többségük előadásként hangzott el különböző alkalmakra szánva: tudományos, közéleti, pedagógiai, ismeretterjesztő konferenciákon, rendezvényeken. Ebből következik, hogy a fejtegetések nem a szerzőtől megszokott filológiai hivatkozásokkal és példaanyaggal vannak kísérve. Szóbeliségük azonban semmit sem ront szakszerűségükön, csak még könnyedebbé, élvezetesebbé teszi a szerző sokszor megcsodált emelkedett stílusát. Az írások elrendezése nem az időrendet követi, hanem tematikus: hét témakörbe sorolva fejtenek ki összetartozó mondanivalókat. Az elhangzás alkalmára és a korábbi megjelenés helyére vonatkozó eligazítás a kötet végén megtalálható. A hét fejezet római számozást és külön címet kapott; az alábbiakban ennek rendjében szólunk róluk. [221]

I. Anyanyelv és nemzettudat. E cím alatt három írás olvasható. Közülük az első egyben az egész kötet címadója is: "Nemzet és anyanyelve". 1989-ben hangzott el a magyar nyelv hetének országos ünnepi megnyitóján. Azt fejtegeti, hogy "az anyanyelvi tudat, szemlélet, érzület szervesen, elválaszthatatlanul illeszkedik bele a nemzettudatba, a nemzeti lét átérzésébe és átélésébe" (16). Annál szomorúbb, hogy még az értelmiségi pályára készülő magyar szakos hallgatók is milyen keveset tudnak a nemzeti múlt művelődéstörténeti hagyományaiból, milyen könnyen áldozatául esnek áltudományos nyelvrokonítási felfogásoknak. Figyelmeztet: romlik a nyelvhasználat szintje, sok a kapkodó, hadaró, rossz artikulációjú beszélő. A társadalmi magatartás eldurvulása a nyelvi durvaságot és trágár ízléstelenséget hozza magával. Az anyanyelvi oktatás hatékonysága gyengül, az idegen nyelvek tanítása sem segít sajátságainak tudatosításában.

"Nemzeti egybetartozásunk záloga" címmel egy 1996-os vitacikket olvashatunk ezután, amely a magyar nyelv többközpontúságának elméletét bírálja. Lanstyák István pozsonyi magyar nyelvész az angol, német, spanyol, portugál nyelvek többközpontúsága, több állam nyelveként való használata alapján azt javasolja, hogy a szomszéd államokbeli magyar kisebbségek nyelvét, amely az államszervező nép nyelvéből számos elemet magába épít, tekintsük külön-külön magyar nyelvközpontoknak. Benkő Loránd türelmes alapossággal veszi sorra a fiatal kolléga érveit, sorra cáfolja őket, rámutatva, hogy nincs igazi hasonlóság az elszakított országrészek magyar nyelvi helyzete és az említett, valóban többközpontúnak tekinthető nyelvek közt. Rámutat: "A határok által szétszabdalt, külön államiságok kereteiben folyó magyar nyelvhasználat éppen e tagoltság következtében olyan helyzetbe került, hogy az eltávolodás lehetősége nem csupán elméleti síkon merül fel, hanem reális veszéllyé válhat" (34). A mi feladatunk a közös standard erősítése, nem szétforgácsolása.

"Az anyanyelvi örökség ápolása: nemzeti ügyünk". - Az Országos Anyanyelv-oktatási Napok megnyitó előadása Egerben, 1998-ban. Ki nem mondva, de ez az írás is vitacikk. A nyelvművelés értelmét, hasznát, a beavatkozás lehetséges és tudományos voltát vitató újabb nézetek ellenében foglal állást. Az anyanyelv tudatos védő, pallérozó fejlesztése főleg a kis nyelvekre jellemző (cseh, lengyel, horvát, finn, észt), de olykor a nagyoknál is megfigyelhető (német, francia). A modernizáció, a tudományos technikai, művelődési, életmódbeli változás az olvasáskultúra hanyatlásával párosulva nem csökkenti, hanem növeli a standard gondozásának szükségét. A globalizáció értékválság-tüneteket hoz: az anyagi értékek a szellemiek fölé kerekednek, pusztulnak a hagyományok, eldurvulnak a magatartásformák a nyelvhasználat szintjén is. Mindezek az anyanyelv hagyományos értékeit veszélyeztetik. A jószándékú laikus buzgólkodás nem elegendő, a nyelvészeknek kell a nyelvművelést vállalniuk. A magyar nyelvtudósok többsége, Simonyi, Bárczi, Szabó T. Attila a nyelvművelés ügye mellett foglalt állást, míg Gombocz és Laziczius a be nem avatkozást vallotta. A nyelvművelés nyelvtudományi diszciplína, az anyanyelvi közművelődés tudományos oldalról való segítése, alkalmazott nyelvészeti tevékenység. Csak egyet lehet érteni Benkő Loránddal: "A nyelvtudományi alapozottságú nyelvművelő munkának óhatatlanul tartalmaznia kell az anyanyelv alakulásában feltűnő nyelvhasználati visszásságokkal és nyelvrendszerbeli negatív következményeikkel való szembenállás igényét is" (44). Az óvatos mérlegelés, a társadalmi helyzet figyelembevételével tett ajánláskor mindig tudomásul kell vennie, hogy a tiltás, riogatás, a szankcionálással fenyegetés a nyelvművelésben nem lehet eredményes.

II. Anyanyelv és társadalmi háttér. - Ebben a részben nem kevesebb, mint hét írás sorakozik, a nyelvművelés társadalmi vonatkozásainak egy-egy fontos kérdését hozva előtérbe.

"Nyelvszemlélet és nyelvhasználat". - Elnöki megnyitó volt a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1976. évi közgyűlésén. Érdekes osztályozását adja a nyelvművelés gyakorlatában hibáztatott jelenségeknek. Az úgynevezett grammatikai jellegű vétségek, mint a betűejtés, ikes ragozási hibák, a suksükölés, a nem-e láttad, el kell menjek szerkesztésmód nyelvtörténeti és rendszertani alapon megmagyarázhatók, csak a kodifikált norma szempontjából kifogásolhatók. [222] Tömeges hibáztatásuk a szavak egérfarkába kapaszkodáshoz hasonlítható. Feltűnő voltuk miatt ezekkel foglalkozik legtöbbet a napi nyelvművelés. Valójában ezek nem abszurdak, nem hibásak, nem veszélyesek. Legfeljebb az a bűnük, hogy a közlésben "nem egyeznek egy adott nyelvi szint normáival ... minősítésüket, értékelésüket föltétlenül pontosabbá, árnyaltabbá, a nyelv, illetőleg a nyelvi fejlődés természetébe jobban beiktatottabbá kell tennünk" (51). Ezeknél károsabbnak ítéli a nyelvhasználat tágabb szintjén mutatkozó hibákat: a gondolkodási restségből folyó sablonok, klisék használatát, a sznobizmus, kozmopolitizmus és áltudományos magatartás idegenszó-áradatát, a durva, alantas stílust, a trágárságot. Mint írja: "a nemtörődömség, közöny, a laza, felszínes gondolkodás, a másokat nem tekintő, önös szemléletmód stb. talaján sarjad a pongyola, zavaros szövegformálás, akár annak hiányos, akár túlbonyolított, beszédtöltelékes változata; a tartalom és forma kapcsolatainak nem érzékelése, az esztétikai igényesség hiánya stb...." (52). Látni való, hogy e jelenségek mögött a társadalmi magatartás nyelvi vetülete rejlik. Kérdés, hogyan lehet ellenük a nyelvművelés keretei közt fellépni, noha társadalmi veszélyességük vitathatatlan. Harmadik nagy gondnak azt látja Benkő, hogy alacsony a beszélők nyelvi műveltsége, igényessége, nyelvesztétikai ismeretszintje, a nyelv belső tagolódásának ismerete. Mindezen csak a közoktatás és ismeretterjesztés nagyobb ráhatásával lehet segíteni. Gondok vannak - negyedszer - az anyanyelvhez kötődő érzelmi viszonyulás terén is. A két véglet itt a melldöngető magyarkodás vagy őskereső sumérkodás, a másik az anyanyelvi közöny, kozmopolitizmus, az idegen frazeológia hajhászása. Mindkettő ellen a tudás védhet meg: "Bizonyos közművelődési szinten mindenkinek tudnia kell anyanyelve eredetéről, az azt ért hatásokról, a nemzeti műveltség történetéhez fűződő kapcsolatairól, a nemzeti irodalom történetével való elválaszthatatlan egybefonódásáról, sok-sok elmúlt nemzedék érte való munkálkodásáról, nemegyszer nehéz küzdelméről stb. Mindez mindenhol a nemzeti műveltség szerves, elvitathatatlan része" (56-7). Látni való: Benkő Loránd a nyelvművelés apró napi kérdéseiről az anyanyelvi műveltségre, a nemzeti művelődés hiányainak pótlására helyezi a súlypontot. Gondolatai évtizedekre adnak feladatokat a közoktatásnak és az ismeretterjesztésnek.

"Az idegen szavakról" című írás egy akadémiai bizottsági (Lőrincze Lajossal közös) előterjesztés 1976-ból. A sokszor indulatokat gerjesztő közfelfogáshoz képest itt bölcs mérsékletet láthatunk: vulgarizált, hamis beállításnak minősíti a használók avantgardista minősítését és az ellenzők nacionalistának bélyegzését. Végső állásfoglalásával bízvást egyetérthetünk: "Nem önmagában jó vagy rossz egy szó, nem is azért, mert származására nézve idegen nyelvi eredetű. Használhatóságának kritériuma az, hogy jól szolgálja-e a megértést, a gondolatközvetítést, a kapcsolatteremtést vagy sem. De még ez esetben is kérdés, hogy hol, mikor, milyen környezetben használjuk: szakmai szövegben, ismeretterjesztő írásban vagy éppen irodalmi műben, szakembereknek vagy laikusoknak. A határt egyértelműen és minden esetre nézve érvényesen tehát nem lehet, de nem is kell megvonni" (66). Jó lenne tudni, fenntartja-e a szerző e higgadt ítéletét ma, negyedszázad múltán, az idegenszó-invázió idején.

"Herder árnyékában?". - Ez a hozzászólás Kolozsvári Grandpierre Emil "Herder árnyéka" című írásához kapcsolódik 1977-ben. Elfogadja, hogy a mindennapos nyelvhasználatban számos, főleg grammatikai jellegű szeplő van, de ezeknél súlyosabbnak ítéli a gondolkodás és a társadalmi magatartás alacsony szintjéből eredő nyelvi igénytelenségeket és ízléstelenségeket. Herder jóslatától, nyelvünk eltűnésétől nem kell tartanunk: "a nyelv legfőbb jellemzőjében: grammatikai rendszerében, szerkezetében alig figyelhető meg anyanyelvünknek valamiféle pusztulásra, elfajzásra utaló változása; eszközanyagában (szókincsében, frazeológiájában), valamint hangzásbeli, kiejtési téren mutatkoznak inkább benne negatív, de ott sem pusztulásra, hanem ťcsakŤ elidegenedésre, érthetőségi veszélyekre utaló jelenségek" (70-1). Valójában nem a magyar nyelvvel, hanem a nyelvhasználókkal van baj, ezért a nyelvművelők figyelmét "elsősorban a nyelvhasználat átfogóbb kérdéseinek, nyelv és társadalom, nyelv és gondolkodás, nyelv és ízlés viszonyának alakulása és befolyásolása felé kell fordítani" (71). [223]

"Társadalmi magatartás - nyelvi magatartás". - Magyar nyelv heti megnyitó 1981-ből. A nyelvi magatartás társadalmi meghatározottsága következtében a nem kívánatos jelenségek visszaszorítása a nyelvművelés eszközeivel nem érhető el: "A társadalomtudományok egész sorának, a szociológiának, etikának, etnológiának, esztétikának, pedagógiának is vannak, illetőleg lennének e tekintetben nagyon lényeges tennivalói" (75).

"Köznyelvünk társadalmi szerepéről." - Bevezető előadás volt a magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusán 1983-ban (a kongresszusi kötetben "Irodalmi nyelv - köznyelv" címen jelent meg). A tanulmány bevezető része foglalkozik a belső nyelvváltozatok osztályozásának nehézségeivel, szempontjainak heterogenitásával: "A nyelv használati formáinak tipizálásában is más-más eredményekre juthatunk, ha e típusok belső, rendszerbeli sajátosságait, ha használóik körét, ha társadalmi funkcióikat, ha szituációs vonatkozásaikat, ha műfaji-stiláris jellemzőiket és kötöttségüket stb. tekintjük" (76). Részletesen szól ezután a hangzó és írott közlés nyelvhasználati sajátságairól, kifejezési lehetőségeiről, időbeli és térbeli vetületeiről. Rámutat: noha az élőbeszéd elsődlegessége nem vitatható, az újabb korokban a közlési sajátosságok az írásbeliségből áramlanak az élőbeszéd felé. Még alaposabban elemzi a nyelvhasználat normalizáltságának kérdését. Rámutat: minden nyelvváltozatnak saját normája van. De van a szónak egy szűkebb értelme is: "Itt arról az egész nyelvre érvényes szabályrendszerről van szó, amelyet egy nyelv spontán kifejlődött és különféle belső típusaiban élő variációiból viszonylag régi időktől fogva nemzedékek hosszú sora jórészt tudatosan választott ki, alakított ki és rögzített többnyire írásban is egy magasabb szintű, egységes nyelvhasználat megteremtése érdekében, majd jórészt ugyancsak tudatosan vitt be a nyelvi gyakorlatba" (81). Íme a normanyelvnek (standardnak, sztenderdnek) egy kitűnő, fejlődéstörténeti meghatározása, a nyelvfejlesztő társadalmi beavatkozás elfogadásával. Kissé meglepő viszont, hogy e norma megnevezésére írott és beszélt formájában egyaránt a köznyelv terminust használja, elvetve az irodalmi nyelv megjelölést annak írott változatára, mivel ez a különbség minden nyelvváltozatban szembeállítható. "Az e tekintetben jelentkező korábbi - magyar és nemzetközi terminológiai bizonytalanságok miatt külön is hangsúlyozni szeretném, hogy az általam e terminussal megnevezett fogalom a nyelv írott és élőszóbeli változatára egyaránt, egyenlő mértékben vonatkozik" (82). Meg kell mondanunk, hogy a (főleg beszélt) köznyelv és a (főleg írott) irodalmi nyelv, mint a norma két, minőségileg jól megragadható eltérések hordozója olyan mértékben elterjedt a nyelvészetben és a közoktatásban, hogy megkülönböztetésük elmaradása zavarokat okozhatna. Esetleg arra késztethet, hogy mindkét műszót kiiktatva, vegyük be a standard vagy sztenderd elnevezést (Benkő e kötetben a latinos-németes változatot használja), amelyhez a köztudatban nem társul az írott vagy beszélt jelentésárnyalat. A kötetben - nyilván a tanulmányok különböző időpontból származása miatt - a köznyelv számos helyen a beszélt normára értődik. - Szól még az írás arról is, hogy a normaalakulás állandó folyamat, ma sincs lezárva. A standard állandó kapcsolatban van az összes többi nyelvváltozattal, részben befogadó, részben ráható jelleggel. Gondozása, ápolása az egész társadalom ügye, alkalmazott nyelvészeti közreműködés, irányítás mellett.

"Sznobság a nyelvhasználatban". - Az Országos Anyanyelv-oktatási napok elnöki megnyitója 1994-ben. Érdekes, színes, változatos példákkal szemléltetett előadás arról, hogy a társadalmi értelemben vett sznobságnak, a feltörekvésnek, az előkelősködő szerepjátszásnak, a többet mutatni akarásnak mennyi nyelvi vetülete figyelhető meg széles körök viselkedésében, magatartásában. Szól a divatszavak és kifejezések használatáról (valahol, nem igazán, úgy ítélem meg, nem semmi stb.). Felvillantja a nyelvi finomkodás kifejezéseit: disznóhús helyett sertéshús, krumpli - burgonya, nudli - burgonyás hengerke, paprikás krumpli - serpenyős rostélyos stb. A nagyképű fontoskodás (érted?, tudsz követni?) is ide sorolódik, akárcsak a férfias erő jeleként megjelenő trágár beszéd, illetőleg a műveltséget jelezni kívánó betűejtés (látja, község, egyetlen stb.). A sznob címkórság jelenik meg az intézményi tisztségviselők főigazgató, főtitkár, vezérigazgató elnevezéseiben, a szükségtelen idegen szók halmozásában, jelentéktelen kócerájok [224] angol megnevezéseiben, szállodák, mozik idegenszós megnevezéseiben. Mélyen igazságtalan, hogy a városi közfelfogás a táji színezetű beszédet lenézi, a műveletlenség jelének tartja. Mindezen jelenségek mögött társadalmi, magatartási sajátságok húzódnak meg: erre mutathat rá a nyelvművelés.

"Értelmiségünk felelőssége anyanyelvünkért". - Előadás egy akadémiai konferencián 1997-ben. Az értelmiségnek mint a legkülönbözőbb szaktudományok művelőjének elsőrendű felelőssége van a szakmai terminológiák kialakításában és gondozásában. A latin és német után ma az angol műszók okoznak sok nehézséget: túlságosan sokan ültetik át őket változatlanul a magyar szaknyelvbe. Onnan pedig gátak nélkül ömlenek e szók a sajtó révén a köznyelvbe, jelennek meg az utcaképek reklámjain, plakátjain, cégfeliratain. A nyelvművelés csak azt kívánhatja: "Ne szolgáljon mindehhez társadalmunk egésze számára értelmiségi mintaadás vagy éppen - mai divattal szólva - szociális etalonként funkcionáló intellektuális elit" (107).

III. Anyanyelvünk az iskolában. - Ebben a fejezetben öt írás kapott helyet. Ha meggondoljuk, hogy a nemzeti és nyelvi öntudatra nevelés helye és ideje az iskolarendszerben van adva, akkor a kötet főcíméhez ez a fejezet kapcsolódik legközvetlenebbül, ez tekinthető legfontosabbnak, ezért kellene e kötetnek minden pedagógus könyvespolcán jelen lennie. Az ismertetés képtelen e fejezet írásainak minden lényeges gondolatát kiemelni, vállalnia kell az elnagyolt, hiányos jelleget.

Elgondolkodtató egyébként, hogy Benkő Loránd, a magyar nyelvtudomány egyik legjobb elméleti kutatója mennyire szívén viseli az iskolai anyanyelvi nevelés kérdését, milyen mélyen ismeri annak minden gondját, baját. Ma már kevesen tudják, hogy csaknem fél évszázada egyik szerzője volt egy egykötetes középiskolai magyar nyelvtan tankönyvnek, amelyet ma sem kellene szégyellnie. Tanárnemzedékek professzoraként is folyamatos "visszajelzéseket" kaphat a helyzet alakulásáról, nem beszélve a kétévenként megrendezett anyanyelv-oktatási napokról, ahol az egész országból összesereglő magyartanárok látják el friss tájékoztatással. Mindez magyarázza naprakész ismereteit a tárgykörben.

"Anyanyelvünk közoktatási gondjai". - Elnöki megnyitó az Országos Anyanyelv-oktatási Napokon 1976-ban. Az anyanyelvi tanítás válságának egyik oka igen régi keletű: "anyaga és módszere szinte teljes mértékben a latin grammatikai hagyományokon nyugszik, tehát idegen nyelvre van szabva" (108). A rendszer ismeretének tudatosítására az anyanyelvben is szükség van, de az anyanyelvi oktatás egészét grammatizálással kitölteni nem célravezető. Az iskolának többet kellene közvetítenie az anyanyelv használati sajátságairól, rétegezettségéről, történeti alakulásáról, jelenségeinek önálló értékeléséről, a beszédhelyzethez igazodó igényes nyelvi érintkezésről, a nyelv esztétikai értékeiről. A száraz struktúraismeret elriasztó: "A nyelvnek mint struktúrajelenségnek a túlhangsúlyozása, a szemiotika szerepének eltúlzása meg hasonló úgynevezett ťmodernŤ törekvések jól érzékelhetően az anyanyelv esztétikai szerepének háttérbe szorulásához s ezzel együttjáróan a szépirodalomtól való távolodáshoz vezethetnek" (113-4). A nyelv a nemzeti múlt letéteményese. "Az iskolai anyanyelvoktatás fontos feladata, hogy a tanulókat megismertesse az anyanyelv eredetéről, történeti szerepéről, az érte folyó küzdelmekről, a nemzeti művelődéssel és irodalommal való összefonódásáról, művelődéstörténeti archívumjellegéről szóló tudnivalókkal" (115). Biztosak lehetünk benne, hogy az így felfogott anyanyelvi nevelés nem rettegett, hanem élvezetes tantárgya lehetne a közoktatásnak.

"Anyanyelvi oktatásunk korszerűsítéséért". - Elnöki megnyitó az előbbi után két évvel, 1978-ban. A téma időszerűségét az adta, hogy ekkor folytak az új tanterv munkálatai egy egyetemközi bizottságban, tíznél több középiskolai tanár közreműködésével. Az előzmények ismeretében megállapítja: "Anyanyelvünk közoktatási állapota ... igen mélyreható megváltoztatást, a tartalom és a módszer, a célok és a körülmények jelentékeny újraformálását igényli" (120). A tananyag szempontjából fontos, hogy csak tudományosan elfogadott ismeretanyag didaktikailag kipróbált formában kerülhessen az új tankönyvekbe. - E gondolat igazságát azóta sok félresikerült tankönyv bizonyítja. [225]

"Az anyanyelv nevelő szerepe". - Megnyitó előadás az Országos Anyanyelv-oktatási Napokon 1980-ban. A nyelv társadalmi beágyazódásából, a tanulók nyelvelsajátítási körülményeiből következik, hogy az iskolai anyanyelvi nevelésnek számos hatással kell számolnia. Az élettempó felgyorsulása, az időhiány csábít a pongyolaságra, a nyelvi sablonok, közhelyek használatára. A műszaki, természettudományi műveltség előretörése a humán műveltség elemeit háttérbe szorítja, a szaknyelvek idegen műszókkal töltik meg a köznyelvi érintkezést is. Az idegen nyelvek tanulása lehet pozitív is, ha az anyanyelv szerkezetét segít tudatosítani. Az információk áradata leszoktathat a művészi élményt nyújtó szépirodalom olvasásáról. Mindezen hatásokkal szemben meg kell győzni ifjúságunkat, "hogy az anyanyelv ismerete és használata az emberi tevékenységnek egyik legfontosabb, legmagasabb rendű megnyilvánulása" (128). A nyelv történeti alakulása, társadalmi rétegződése közvetlenül is érinti tanulóinkat (argó, diáknyelv). Fel kell ismertetni, hogy a nyelv nem pusztán közlés, kommunikáció, hanem az esztétikum eszköze is. "Az anyanyelv iskolai tananyagában arra is szükséges tekintettel lenni, hogy az anyanyelvhez érzelmi közünk is van. Az anyanyelv összeköt bennünket korábbi nemzedékekkel, összeköt múltunkkal, összeköt a nemzeti történelemmel, a nemzeti művelődéssel, a nemzeti irodalommal. Őseink szellemi produktuma, tudásanyaga halmozódik föl benne, és hagyományozódik ránk" (130). Mindennek tudatosítására a pedagógusképzés és továbbképzés rendszerében is nagyobb figyelmet kellene fordítani.

"Irodalomtanításunk anyanyelvi vonatkozásairól". - Elnöki megnyitó az Országos Anyanyelv-oktatási Napokon 1986-ban. Az irodalom és az anyanyelv külön tantárgyak, kutatásukkal más-más tudomány foglalkozik. Elszakításuk mégis súlyos hiba volna, viszonyuk tisztázása fontos tantervi, oktatási kérdés. Ilyen gond például a nyelvtani órák elhagyása az irodalom javára. Volt hallgatóinak visszajelzései alapján Benkő Loránd ezt írja: "a középiskolákban tantervileg előírt anyanyelvi órák tetemes hányadát országos átlagban - természetesen bizonyos kivételekkel - ma sem tartják meg, pontosabban irodalomtanításra fordítják" (136). Márpedig a meg nem tartott nyelvtanóra nem lehet eredményes. Az is kérdéses, mit kap a nyelvi nevelés az irodalomórától. "Világos, hogy itt a nyelvi ideálról, a nyelv szépségeiról, ízeiről, veretességéről, stilizáltságáról, a nyelvesztétikai fogékonyságról, az anyanyelvhez fűződő érzelmi szálakról, a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom történeti és jelenbeli kapcsolatainak felismeréséről van szó. Szomorú, hogy hallgatóink zöme e tekintetben sem kapott a közoktatás átlagától megfelelő útravalókat, és ez nemcsak önvallomásaik alapján derül ki, hanem a hozott ismereteik általában igen alacsony szintjéből is" (136). Hozzátehetjük: nemcsak szomorú, hanem tűrhetetlen is, és a tanári munka ellenőrizetlenségére vall. Ide tartozik a memoriterek, főleg a versmemoriterek szinte teljes kiiktatása a tananyagból, pedig hasznosságuk vitathatatlan.

"Humánum, nemzettudat - és a magyartanárok". - Megnyitó előadás volt az Országos Anyanyelv-oktatási Napok rendezvényén 1990-ben. Számításba kell venni, hogy "az antihumánum nemegyszer az úgynevezett modernség álköntösében jelentkezik... követendő sikként terjesztve állít olyan dekadens, deviáns magatartásformákat, mint a kíméletlenség, erőszak, rombolási inger, trágárság, szemérmetlenség, a teljesítmény nélküli érvényesülésre törekvés, az ügyeskedés, nyegleség, felelőtlenség, közöny és sok hasonló" (141). E szavak ma még inkább érvényesek. Az elemi közműveltség és az egészséges nemzettudat hiánya széles társadalmi rétegekre jellemző. Az egész iskolarendszer feladata a pozitív tudatformálás, hogy ne legyen közönyös az olyan szavak emlegetése, mint a haza, nemzet, magyarság. Erre nemcsak az anyanyelvi nevelés, az irodalom, a történelem, hanem minden iskolai és iskolán kívüli alkalom megragadható.

IV. Élő hagyományaink. - Ebben a részben három tanulmány olvasható. Első: "Az irodalom szerepe nyelvünk életében" Benkő Loránd akadémiai rendes tagsági székfoglalója volt 1977-ben. Bár a modern nyelvészeti irányzatok egyre nagyobb figyelmet fordítanak a beszélt nyelvi jelenségek kutatására, nem lenne jó, ha az írott nyelv, az irodalmi nyelv ilyen szempontból visszaszorulna. A standard értelmében vett irodalmi nyelv egyéb írott műfajok [226] mellett elsősorban a szépirodalom legjobb sajátságaiból épült ki: "a szélesebb értelmű irodalmiságnak a szépirodalom a legfontosabb, központi része, mint ahogy az irodalmi nyelven belül is minden szempontból: jellegében, hatásrendszerében ugyanilyen kiemelkedő helyet foglal el a szép-irodalmi nyelv, a maga legmagasabb rendű formai, esztétikai, érzelmi kifejező igényességével" (150). A magyar nyelvi standard az irodalmi szintű írásbeliségből bontakozott ki, a beszélt standard csak késve követte. Az irodalmi nyelvre alakító hatású szerzők a XVI. századtól máig olyan klasszikusok, mint Sylvester, Szenci Molnár, Baróti Szabó, Révai, Rájnis, Verseghy, Kazinczy, Csokonai, Vörösmarty, Czuczor, Arany, Kosztolányi, Illyés és mások, akik kettős minőségben, mint alkotók és nyelvfejlesztők is számon tarthatók, hozzájuk csatolva a műveikkel hatókat, mint Gyöngyösi, Kölcsey, Berzsenyi, Petőfi, Ady, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti, Áprily vagy Jókai, Mikszáth, Móricz és mások. Az irodalmi nyelv magasabb igényszintje a beszélt nyelv felé áramlik, emeli annak színvonalát, így nyelvfejlődési tényező a jelenben és a jövőben is. Nem lenne szerencsés, ha beszédközpontú nyelvészeti irányzatok lemondanának a két oldal kölcsönviszonyban való vizsgálatáról.

"A név és az ember". - A Magyar Nyelv Hetének bevezető előadása 1982-ből. A tulajdonnevek kérdésköre több mint félszázada érdekli a szerzőt, sok kitűnő tanulmányt publikált e témában. Szó esik itt a honfoglalás és kalandozások korának személyneveiről, a belőlük kibontható gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyokról. Bepillanthatunk a korai magyar helynevek tipológiájába, a törzsnevekből lett helynevek tanulságaiba, a népnevekből, foglalkozásnevekből alakult helynevek, helységnevek vallomásaiba. A személynevek és helynevek régi és újabb divatjelenségei valódi művelődéstörténeti tartalmakat hordoznak. Ilyen színes, érdekes ismeretanyag bizonyára felkeltené a legközönyösebb tanulóifjúság nyelv iránti érdeklődését is.

"Anyanyelv és irodalmi hagyomány". - Megnyitó előadás az Országos Anyanyelv-oktatási Napokon 1992-ben. Az írás egyik központi gondolata a klasszikus irodalmi szövegek helyesírási vagy stiláris átformálása, a mai olvasók, diákok számára való olvashatóbbá tétele. Ez sokszor az eredeti meghamisítása árán zajlik le, elveszi a régi szöveg nyelvi ízét, nem engedi tudatosulni az eredeti kor nyelvállapotát, elfedi a nyelv történeti változékonyságát. Még a biblia újabb fordításai kapcsán is sajnálja Benkő a korábbi, széles tömegekbe beivódott nyelvezet veretes jellegének megszüntetését. Joggal kél ki az iskolai memoriter-szövegek szinte nullára csökkentése miatt, hiszen ezek a legnemesebb tartalmak tudatban őrzését is jelentenék, szemben a mai negatív szövegmintákkal, bárgyú slágerszövegekkel, elkoptatott reklámklisékkel. Régi, klasszikus szépirodalmi szövegek "korszerűsítésével" még didaktikai okokból is nehéz egyetérteni (Kemény Zsigmond Móricz által való átírása).

V. Mit tehet a nyelvtudomány? - Mint e cím is mutatja, a kötet további fejezetei jellegükben egy kissé megváltoznak. Eddig olyan kérdésekről esett szó, amelyek ismerete minden magyartanár mindennapi munkáját érintette: a nyelv társadalmi beágyazódása, a szociolingvisztikai szemléletmód alapkérdései, a nyelvművelés elvei és gyakorlati megvalósulása, az anyanyelvi nevelés gondjai a közoktatásban stb. Ezért is látszott indokoltnak a fő gondolatok olykor idézetszerű számbavétele. A következő fejezetek nem kevésbé fontosak, csak kissé más olvasórétegeket céloznak meg közvetlenül, noha hasznosságuk az anyanyelvi nevelésben nem csekélyebb. Ismertetésüket azonban - terjedelmi okokból is - kénytelenek vagyunk rövidebbre fogni.

"A történeti nyelvtudomány feladatköréről mai nyelvünk állapota és változása ügyében". - Előadás egy akadémiai tematikus konferencián 1999-ben. Fontos elvi fejtegetés arról, hogyan kezeljük napjaink nyelvhelyességi kérdéseit: szorítkozzunk-e csupán észlelésükre (descripiv felfogás) vagy vállaljuk a beavatkozás, tiltás vagy segítés nyelvművelő munkáját (prescriptiv felfogás). Benkő a sokoldalú - rendszertani, fejlődéstörténeti, szociolingvisztikai - tényfeltárás alapján az óvatos tanácsadás álláspontját vallja.

VI. A magyar nyelv a történelem sodrában. - A fejezet négy tanulmányt tartalmaz a magyar nyelv történetének legfontosabb sorsfordulóiról. [227]

"Átvészelt évezredek". - Előadás a TIT ünnepi közgyűlésén 1996-ban. A legközelebbi rokonaitól 3000 évvel ezelőtt elszakadt magyar nyelv viszontagságairól, létét is gyakran fenyegető sorsáról készült színes történeti áttekintés.

"Mit jelentett a honfoglalás nyelvünk életében?". - Megnyitó előadás az Országos Anyanyelv-oktatási Napokon 1996-ban. Hogyan viselte el nyelvünk azt a krízist, amit a honfoglalás mint területváltás, életmódváltozás, kultúra-átalakulás (nyugati kereszténység), illetőleg az európai latinitás körébe való bekapcsolódás jelentett.

"A protestantizmus hatása a magyar irodalmi nyelv fejlődésére". - Egy eredetileg németül megjelent tanulmány magyar változata 1983-ból. Hogyan indult el történelmünknek talán legzivatarosabb századában nemzeti normanyelvünk kialakulása a protestantizmus, a könyvnyomtatás, az iskolázás, a bibliafordítások és más körülmények közepette.

"A magyar nyelvi standard kialakulása". - Németül megjelent tanulmány magyar változata 1992-ből. Az európai standardizációk jellege és a magyarnak a sajátos történeti, társadalmi körülmények függvényében való alakulása a XVI. századtól a huszadikig.

VII. Akik utat törtek a jövőbe. - A kötet zárófejezete, személyes portrék azokról a legnagyobbakról, akik a legtöbbet tették nyelvünk felemeléséért, kiműveléséért a történelem folyamán.

"Nem halok meg addig...". - Előadás az ELTE Apáczai Csere János emlékünnepségén 1975-ben. Apáczai a nemzet felemelkedésének lehetőségét az anyanyelvi iskoláztatás rendszerének kiépítésében látta. Ezirányú törekvéseinek jegyében állította össze a tudományok lényegét magyarul összefoglaló Enciklopédiáját 1653-ban. Bár sem grammatikus, sem szépíró nem volt, tudományos műszóalkotása a legnagyobb elismerést érdemli.

"Egy pillantás Pázmány nyelvi szerepére". - Előadás az ELTE Pázmány emlékünnepségén 1985-ben. Sajátos jelenség a magyar standard fejlődéstörténetében, hogy az ellenreformátor Pázmány lényegében a protestáns körökben kialakuló, északkeleti területekre támaszkodó irodalmi nyelvi normát nemcsak átvette, hanem a dunántúli katolikus írók ellenében is szorgalmazta.

"A Nemzeti Léleknek hív fenntartója 's ébresztője". - Előadás egy Kazinczy emlékülésen 1981-ben. Szinte teljes áttekintése és értékelése Kazinczy nyelvújító, nyelvművelő tevékenységének. Előzménye vagy kivonata az 1982-ben megjelent Kazinczy-kötetnek (Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. NytudÉrt. 113. sz.).

"Erdély ťnyelvünknek vídám tavaszszánŤ". - Előadás az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság kétszáz éves jubileumán 1993-ban. Nemcsak szép gesztus Benkőtől, hogy szülőföldjén, Erdélyben feladatot vállalt, hanem érdekes és fontos a nyelvi kérdés maga is: hogyan kapcsolódott az erdélyi regionális nyelvet nagyra értékelő nyelvművelő társaság a másik hazában alakuló irodalmi nyelv, a közös magyar standard létrehozásának kérdéséhez, hogyan tudott fölülemelkedni Aranka György és társasága a lokális vonzásokon.

"Ki honi nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében". - Előadás az MTA Széchenyi emlékülésén 1991-ben. Meglepően gazdag bemutatása annak, hogyan gondolkozott a legnagyobb magyar a nyelvekről, a magyar nyelvről mint a nemzet összetartó erejéről, a népeknek nyelvükhöz fűződő jogáról, a latinról, mely szinte kettévágja a nemzetet, a nyelvfejlesztés kérdéseiről stb.

Mit mondhatnék összegzésként Benkő Loránd könyvéről? Ez a tanulmánygyűjtemény életművének egy sajátos szeletét mutatja. A nyelvtörténész közvélemény hatalmas kutatási eredmények, sorakozó kötetek szerzőjeként ismeri. Tanárnemzedékek számára az emberséges, diákbarát professzor emléke ébred fel neve olvastán, hallatán. Itteni írásai nagyrészt tudományos közéleti szereplései kapcsán keletkeztek. Ilyen szerepeiben azonban sohasem vált felszínes, formális "elölülővé". Véleményt formált a nyelv történetének a társadalom, a nemzet, a művelődés, az oktatás történetével összekapcsolódó jelenségeiről. Máig szívügyének tekinti az iskolai anyanyelvi nevelés [228] kérdéseit, fáj neki, hogy a nyelvtanban diákok és tanárok sokszor csak terhes, értelmetlen robotot látnak, mert jól tudja, hogy ezt a tárgyat lehet izgalmasan, történeti és társadalmi érdekességében közvetíteni. Köztünk élve nem tudja és nem akarja a nyelvi utcaképet, a hemzsegő visszásságokat egy kézlegyintéssel elintézni, és megvan a véleménye azokról, akik tudományos felsőbbrendűséggel vallják a be nem avatkozás elvét. Vérbeli nyelvész: minden érdekli, ami a magyar nyelvben és a magyar nyelvvel valaha történt vagy ma történik. Mindenről van véleménye, és azt olyan határozottan, világosan, olyan magas szintű, de tapintatos stílusban fejezi ki, amely csak a legnagyobbak sajátja.

Bárcsak eljutna e kötet minden magyartanár és minden magyar tanár asztalára, hogy munkájához segítséget, kétségeihez eligazítást nyerne belőle! (És bárcsak ne hullana szét leveleire kinyitás közben, mint az én példányom, mivel a kiadó nem tudta, hogy kézikönyvet papírkötésben közzétenni nem szerencsés. Az új kiadás remélhetőleg korrigálja ezt a hibát.)

Sebestyén Árpád

Vissza a Tartalomhoz